Sorsunk. A Janus Pannonius Társaság folyóirata, 1948. január-április (8. évfolyam, 1-4. szám)
1948-01-01 / 1. szám
CSORBA GYŐZŐ: VERS ROMÁBÓL Ó, szélre vetett domb a Duna mellett, mért itt kínoz épp az örökre tűnt arcok bánatos ikre, mért itt kinoz épp a tüdőmbe szorult szék mérge, síri-leheltet mért itt fázatja a lelket, itt, a virágba borult kert közepén, hol a nap kevés lángja emelget. Hulk társak üres nyomait maradó társ födte be, hűlt melegek árját drága meleg — ám most ő se segít: messze van és nem idézheti szó, nem idézheti várakozó vágy. Szomorú pásztor hívja sötét juhait szerte a rétiekről, szerte a hantok alól. — Már este van itt is, mint túl a hegyen. De boldog erővel villámlik a város, és ablakomon, mely a nyurga platánsor ormát szövi fénybe, csodára lesek ki, csodára, mely összeterel minden szépségre-futót, amilyen a Szivek Szive volt s ki azóta kesergi, hogy vízre van írva neve. Majd elmegyek innét, s viszek valamit, viszem, mit a földi szegények mohó dühe gyűjtött bennem: a szépnek tenger morzsa szemét, de félve vigyázok, amíg meglephet a gazda, hűvös szavait borzongva lesem: tudom szerepét — harminc év sokra tanít. Majd elmegyek innét, ismét hazatérek, ám bőröm alatt viszlek haza, Róma, halk, szőke folyód s a szelidke folyóra hajló dombot, a szűk utcák rácsozatát. És ha a lélek perzsel, vagy ha világi ítélet csap rám, öbleiden lelek újra hazát, ó. Róma, szilárd anyafészek. CSORBA GYŐZŐ