Sporthirlap, 1933. május (24. évfolyam, 35-43. szám)

1933-05-04 / 35. szám

4 HETI KRITIKA Válogatott mérkőzések: Ausztria— Magyarország 1:1 (1:0), KISOK­­MILL 2:2 (1:1). I- liga: Somogy—Soroksár 2:1 (2:1). Amatőr I. osztály: Törekvés—VI. ker. FC 4:0, BSzKRT—Postás 1:1, Elektromos—„33” FC 1:0, FVSK— BEAC 1:1, URAK—MTK 2:0 Nemzetközi túramérkőzések: Fe­rencváros, Hungária vegyes—NAC, Crisana komb. 7:2, Bratislava—Új­pest 2:1, Vasas—SK Rusj 2:2, Nem­zeti—Sedici (Afrika) 2:0, Budai— Trautenau 3:0, Budai—SK Zilina 3:3, Ripensia—Szeged 3:1, Szeged—Te­mesvári AC 3:1, Mostanganem (Af­rika)—Attila 3:3, Algír—Attila 2:1. Kézilabda válogatott mérkőzés: Ausztria—Magyarország 7:3 (félbe­szakítva).„ Óriási mértékben felcsigázott érdeklődés, hihetetlen arányú idegenforgalom, negyvenezres tö­meg a pályán, vérbeli futball, döntetlen eredmény a „Wunder­­mannschaft” ellen, visszahódított népszerűség, új perspektívák — ez a rövid foglalatja a vasárnapi magyar—osztrák mérkőzésnek. Nem hiába vártunk sokat a ta­vaszi futballszezonnak ettől a legnagyobb eseményétől, 72-ik ta­lálkozásunk szomszédunkkal való­ban fordulópontot jelent a ma­gyar labdarúgás történetében. Jelenti az 5:0-ás olasz meccset követő tartós depresszió teljes megszűnését és az emelkedő irányzat állandósulását. Még nem tartunk ott, ahol voltunk a rosszemlékű májusi meccs előtti időkben, de már rajta vagyunk a csúcsra visszavezető helyes úton. De most azután tessék felsora­koztatni minden tényezőt, ami a felfelé való haladást elősegítheti. Elvszerű játékosnevelés, helyes gazdálkodás a játékosok erejé­vel, a hazai közönség nagy igé­nyeit teljesen kielégítő itthoni program, a külföldi túrázások­nak a legszükségesebbekre való korlátozása: ezek a teendők a szövetségek és az egyesületek ré­széről. A hatóságok részéről pe­dig történjék meg végre a ter­­heknek olyan mértékű enyhítése, mint amennyit a futball, ez az elsőrangú nemzetgazdasági té­nyező és nemzeti propaganda­­eszköz megérdemel. Másrészt történjék meg az utánpótlás leg­értékesebb forrásának megnyi­tása és a gondoskodás arról, hogy az ifjúság a neki oly ked­ves futballsport űzésére megfe­lelő területekhez, pályákhoz jus­son.* A távolabbi perspektívától tér­jünk azonban vissza magához a vasárnapi mérkőzéshez, annak sportbeli képéhez. Az osztrák futball kezdettől fogva értékmé­rője volt a magyar labdarúgás­nak és ez ma is. A 72-ik talál­kozó különösen fontos volt, mint nívómérő, hiszen egy kétségbe­vonhatatlan hanyatlási periódu­son átvergődve jutottunk el idáig, míg az osztrák együttes éppen egy nagyszerű fejlődési korszak során kikristályosodott tudását hozta a pályára. A va­sárnapi összehasonlításból pedig kitűnt, hogy az egyéni technikai készség és a küzdőképesség dol­gában elértük már ismét az oszt­rák futball színvonalát, de a mi játékunkon még nem uralkodik teljesen, ami a futballjátéknak legmagasabb iskoláját jelenti és ami az osztrákokat még fölénk emeli, az ösztönössé idegződött, rendkívül finom és biztos tak­tikai érzék.* A mérkőzés menetét úgyszól­ván teljesen az osztrák stratégia irányította. Góljuk eléréséig minden harci erejüket a táma­dásra koncentrálták, azután pe­dig visszavonultak állásaikba és a defenzív taktika olyan nagy­szerű példáját mutatták be, ami­hez hasonlót eddig nagyon rit­kán, vagy egyáltalában nem lát­hattunk. Ezzel szemben a mi részünkről a támadó játékból teljességgel hiányzott olyan taktikai elgondo­lás, amely az osztrák védőtakti­kát legyűrhette volna. A mi belső csatáraink mind befelé, a cen­trum felé koncentrálták a táma­dások erejét s így akarták átgyö­möszölni magukat az osztrák vé­delem pompásan felépített erőd­rendszerén. Hiányzott a center­ben — és sajnos, hiányzik nálunk ma úgyszólván teljesen — a Pa­takihoz, Orth-hoz hasonló nagy­vonalú taktikus, aki a szélsők váratlant szöktetésével, a szár­nyak váltogatásával, egy-egy hir­telen húzással a támadásoknak olyan fordulatot tud adni, amely meglepi az ellenfél védelmét, fel­borítja a védőtaktikát és utat talál a sáncok között a várhoz. Míg Sindelar egyetlen húzással, szélsőinek hirtelen előredobásá­­val a kapu elé tudta terelni a já­tékot, addig a mi belsőink az erőfogyasztó driklizések, határo­zatlan passzolgatások, ide-oda futkosások hosszú során át ju­tottak el az osztrák kapuig, ahol már várta őket a mi sablonos tá­madójátékunkra okosan ráhelyez­kedő osztrák védelem. Ezt a „zártkörű”, központ felé futó támadási rendszert egyéb­ként a centerhallunk is szolgálta. Sárosi részéről is hiányzott ugyanis ezúttal a régi, nagy cen­­terhall­jaink áttekintő irányítása. A fedezettársai felé, oldalt és a csatársor centruma, felé irányuló játéka olyan szűk hatáskörbe szo­rította össze a magyar támadáso­kat, hogy azoknak feszítő és át­törő ereje nem érvényesülhetett. A támadójáték centralizálása an­nál nagyobb hiba volt, mert éppen azt a csatárt zárta ki a támadó munkából, aki tulajdonképpen az öt közül a legjobb formában volt. Titkost. Hogy mennyire helyes és valószínűen eredményes taktika lett volna részünkről is a szélsőkre való játékot erőltetni, illetőleg azt a középjátékkal váltogatni, mutat­ják egyrészt a mérkőzés góljai, amelyek mindegyike a mezőny hir­telen széthúzása után a jobbszélső befejező akciójából esett, de mu­tatja az a néhány remek támadás is, amelyet a nagyritkán frontba­­dobott Titkos zúdított az osztrák kapu felé.* Az osztrákoknak kétségbevonha­tatlan taktikai fölényük mellett volt egy technikai előnyük is a mieinkkel szemben, a fejjátékuk tökéletesebb volta. Alig volt a ma­gas labdákért való harcok során olyan eset, amikor ne az osztrák játékos maradt volna felül bizto­sabb fejtechnikájával. Aki ismeri a futballjáték csinját-binját, jól tudja,­ milyen óriási előnyt jelent a csapatnak a fejlett fejjáték. Sajnos, mi ezen a téren nagyon elmaradtunk nemcsak a osztrákok­tól, hanem az eredetileg tőlünk tanult olaszoktól is. Nálunk is akad ugyan néhány mestere a fej­játéknak, de a többség, az átlag alig ért ahhoz, hogyan kell a fejet helyesen kihasználni a labdával való bánásnál. Nagy hiány ez, amit a csapatok trénereinek sür­gősen pótolniok kell.­­ Hogy kritikánkban ezúttal csak a tapasztalt hiányokat domborí­tottuk ki és nem szóltunk a ma­gyar válogatott csapat és általá­ban a magyar futball fejlődő ten­denciáját igazoló sok erényről — és nem szóltunk a csapat balsze­rencséjéről sem — azt senki se magyarázza úgy, mintha elismeré­sünk szép sikert elért játékosaink­kal szemben nem lenne a legtelje­sebb. A hibák felsorakoztatása csupán annak a jele, hogy a ma­gyar futballsport­ e fölfelé törő korszakában velünk együtt az egész közvélemény lázas türelmet­lenséggel várja a gyors tökélete­sedést és egy világraszóló siker­ben kirobbanó csúcsteljesítményt. * A diákfutballisták egy időre el­játszották a népszerűségüket. Jelen voltunk a mérkőzést megelőző KISOK-értekezleten, ahol a csapat tagjai lelkes és szép játékot ígértek. Reiter, Béky, Dömök és a többiek, hát ez a szótartás? A vasárnapi lanyha munkakészség rossz előjel az élethez. A Somogy és a Soroksár „kiesési derbi”-je nem volt propagandája a futballnak. Mindkét csapat sokkal idegesebb volt, semhogy szép játék alakulhatott volna. Később az izga­lomba is belefáradtak a csapatok és a meccs uralkodó motívuma — a so­rozatos hibák mellett — az unalom * • SPORTHIRLAP CSÜTÖRTÖK, 1933 MÁJUS 1. volt. Véletlen akciók, kihagyott hely­zetek, tervszerűtlen gólok, a győze­lemre még a győztes sem lehet büsz­ke .. .• A vasárnapi amatőr bajnoki for­dulón a VI. ker. FC nem tudott 11 játékossal kiállni a Törekvés ellen. Ez mindennél többet mond a társa­dalmi egyesületekmek a cégcsapatok­kal szemben fennálló kedvezőtlenebb helyzetéről. — A Postás—BSzKRT derbi döntetlenének örül a Törekvés, most már nem is kell nagyon küz­denie­­a bajnokságért, küzdenek he­lyette a többi csapatok. * Most sem tudtuk megverni az osztrák kézilabdázokat. Fejlődtünk, javultunk, de az osztrák nívót nem értük el. Ha nagyon kíváncsiak az illetékesek, eláruljuk ennek egyik okát. A magyar kézilabdacsapatban sok öreg fiú játszott: Remete, Hoff­­mann, Cséfai. Ezektől várunk fejlő­dést? Hiszen ezek már tisztességes oldboy sorban vannak, így nincs jö­vője a magyar kézilabdasportnak. Ha tanulni akarunk, a fiatalokat küldjük a harcvonalba. Azok még felhasz­nálhatják a jó példát. ,i 1—rchin Az ember és a gép Egyidőben arról sírt a Panaszkodó ének: Nem klappol az ember-zsűri A Icard seregének. Csináltak hát csalhatatlan Villany zsűri-gépet, S rákapcsolták a vívóra, Ki a plansra lépett. Ez se fungált hiba nélkül. Az lett hát a vége: Ismét élő bírót kért a Vívás és vidéke. Ám az ember-zsűri látta közben már a gépet. S mivel szörnyen tanulékony: Gépiesen téved,... Góbé. „Válogatott leégés" után kilencpontos teljes bajnoki forduló kínál vigasztalást a csalódott pontharcosoknak A válogatott mérkőzés típforduló­­ja katasztrofálisan eredménytelen volt. Az egyik kezünkön meg lehet számolni azokat, akiknek sikerült a találattal járó öt pontot megszerez­niük. De erről bővebben a szombati számunkban fogunk beszélni, most a visszapillantás helyett előre kell már néznünk. A szombati és vasárnapi mérkő­zések ugyanis új erőpróba elé állít­ják a pontharcosokat és — tekint­ve, hogy a hat mérkőzés mellett ismét szerepel a hárompontos ta­bellaszelvény is — összesen kilenc ponttal szaporítható az eddigi pontszerzemény, illetve ennyivel alapozható meg a pontvagyon. Hiszen a pontszerzés azokra nézve is fontos, akik nem jutnak be az első tíz közé a tip­­szezon végén, mert a vigaszdíjban való részvétel is megkíván bizonyos minimális pontszámot. A heti mérkőzések is nehéz próba elé állítják a pályázókat, hiszen­­ a Ferencváros—Bocskai mérkőzés ép­pen elég pikantériát rejt magában, a kiesés ellen küzdő Soroksár élet­halálharcot fog vívni a Kispest ellen, izgalmasnak ígérkezik a Sze­ged—III. kerület mérkőzés is. En­nek a három mérkőzésnek a kieme­lése nem jelenti azt, hogy a másik háromnál nem adódhatnak típgyil­­kos meglepetések. A pontszerzők között ezúttal a következő heti nyereményeket oszt­juk ki: I. Egy darab tízpengős könyv­­utalvány. II. A Sporthirlap háromhavi elő­fizetése. III. , IV. és V. A Sporthirlap egy­­egy havi előfizetése. Erdély-TI ^legelterjedtebb ily és legnépszerűbb pil magyar napilapja az |||| Aradi Közlöny^ Megjelenik 40 éve|||| Már csak a jó fejjáték és az újjá­éledi Zamorra a siél­sst a spa­­nyfól váltg csapatban IváncsicS Mihály beszá­­mólója a cselgrád­i jugoszláv—spanyol válo­gatott mérkőzésről (A Sporthírlap tudósítójától.). (Iváncsics Mihály, a kitűnő ma­gyar futballbíró vezette vasárnap Belgrádban az 1:1-re végződő Ju­goszlávia—Spanyolország váloga­tott mérkőzést és a nehéz küzde­lem hibátlan levezetéséért mindkét fél részéről teljes elismerésben volt része. Beszéltünk a lávái­ bí­róval, aki a vasárnapi mérkőzés­ről, a jugoszláv és spanyol csapat­ról és játékosokról a következőket mondotta:)­­— Azokra a megállapításokra, hogy a jugoszláv és a spanyol stí­lus egyforma, alaposan rácáfolt a vasárnapi mérkőzés. Igaz, hogy az első félidőben azonos stílusban ját­szottak az ellenfelek és addig ve­zetett a spanyol együttes. A má­sodik félidőben azonban a jugo­­szlávok rákezdtek az igazi ma­gyar stílusra, lapos labdákkal ope­ráltak, jól átgondolt támadásokat építettek fel a hajrá-stílus helyett, s ennek az volt az­ eredménye, hogy a jugoszláv csapat megsze­rezte a kiegyenlítést, sőt ha egy kis szerencséje van, győzhetett volna. — A mérkőzés anyagi sikere túlhaladta a várakozást. Ilyen nagy közönség — 16.000 ember — még nem volt válogatott mécs­esen Jugoszláviában. Ha most m­­ég a döntetlen eredményt is figye­lembe vesszük, megérthetjük, hogy a jugoszlávok egyáltalában nem panaszkodnak. — A spanyol csapat — vélemé­nyem szerint — lemaradt klasszis dolgában a középeurópai csapatok­tól. A tökéletes fejeseken kívül semmit sem mutattak. A fejjáté­kuk azonban annál különb , hogy ilyen eredménnyel végződött a meccs, azt éppen a kitűnő fej­já­tékkal operáló csatároknak köszön­hetik. Na meg Zamorrának, aki ismét a régi nagy kapuvédő, gólt nem igen lehet rúgni neki. Ki­emelkedő játékos a spanyoloknál még a balhátvéd. Sajnos, a nevét nem tudom, de állíthatom, hogy ilyen kitűnő játékos ezen a posz­ton Európában nincs még egy. — A mérkőzés erkölcsi győztese a jugoszláv csapat volt, mert a meccsen két gólt rúgott. Az egyik gólt a spanyol kapuba rúgta be, a másiknál pedig — ami a jugoszláv kapuba ment be — tevékenyen részt vett az egyik jugoszláv védő­játékos is. A jugoszláv játékosok minden­­ tekintetben megfeleltek a várakozásnak. Nagy lelkesedésük­nek a magyarázata, hogy vasárnap Svájc ellen meccselnek és mind­egyik benn akar maradni a csapat­ban. Külön meg kell azonban em­líteni a centerfedezetet játszó Lechnert, aki mint az eszéki Sla­­via játékosa került a válogatottba. Lechner egyike a legjobb center­­halfoknak. Kitűnően szerel, végig bírja az iramot, szépen passzol. Hátránya, hogy kistermetű és a fejelésben gyakran alulmaradt. Ám mindössze 17 éves, még nőni fog tehát. Ha nem törik le, úgy Sárosi után ő lesz Európa legjobb centerhall­ja. •­ A mérkőzés történetéhez tar­tozik még az a kisebb incidens, amely a mérkőzés utolsó perceiben folyt le. Két határbíró segédke­zett nekem a bíráskodásban, az egyik jugoszláv, a másik spanyol volt. A 41. perc körül korner esett a jugoszláv kapunál, én kornert láttam, de hogy megnyugtassam magamat, megkérdeztem először a jugoszláv határbírótól, hogy mi volt. Az kaparúgást mondott, mire én a spanyol határbírót is megkér­deztem, ez viszont kornert mon­dott. Erre Marjanovics, a jugo­szláv csatár nekirontott a spanyol határbírónak és kiragadta a kezé­ből a taccszászlót. Én természete­sen a magáról megfeledkező Mar­­janovicsot kizártam a játékból. A jugoszláv fiú egy pillanat múlva lehiggadt és bocsánatot kért a spanyol határbírótól és ezután en­­gedelmemet kérte, hogy visszaáll­hasson a küzdők közé. Én termé­szetesen nem engedtem ezt meg, emiatt volt egy kis tüntetés, de a végeredményben belátták a jugo­­szlávok, hogy én a szabályok szel­lemében jártam el.­­ A jugoszláv futballvezetők közül többen örömüknek adtak ki­fejezést, hogy a budapesti nagy klubok kezdik őket is komolyan venni és már szó került arról is, hogy a jövőben nemcsak a magyar csapatok mennek Jugoszláviá­ba, hanem jugoszláv csapatok is jön­­nek majd Budapestre. A Bocskai csapata a Margitszigeten üdülve várja vasárnapi mérkőzését — A Sporthírlap tudósítójától — A Bocskai csapata a szerdai mérkőzés után a tavaszi szezonban legnehezebb feladata előtt áll. Va­sárnap a Ferencváros ellen kell játszania, amely ellenfél élénken emlékében tartja, hogy a debre­ceni csapat a tavasszal a Hungá­ria és az Újpest ellen győzelmet aratott. Maga a Bocskai is tudja, mivel tartozik a tavaszi veretlen­ség nimbuszának és ezért 4 nagy mérkőzésre megfelelő körültekin­téssel készül elő.­ A soroksári baj­noki mérkőzés után a csapatot nem rendelték haza, Debrecenbe, ha­nem a Margitsziget egyik penzió­jában helyezték el, ahol a csapat sportszerű életmód mellett várja a vasárnapot. Tréning nem lesz­­már a héten, csak pénteken tarta­nak könnyű kondicionáló mozgást. Három játékos azonban csü­törtökön reggel visszautazik Deb­recenbe. Markos, Vincze és Re­viczky ugyanis nem mulaszthat a hivatalában. Ők hárman szomba­ton délután újra felutaznak a fő­városba, hogy csatlakozzanak tap­saikhoz. „Mégis van új a futballnap alatt. Egy bíró, aki nem ismeri a csapato­kat és összecseréli a győztest a vesz­tessel” című, legutóbbi számunkban megjelent cikkünkkel kapcsolatban Kovács Endre dr. szövetségi bíró annak közlését kéri, hogy nagy el­foglaltságából eredő elírás folytam 4 Kelenvölgy csapatát jelölte meg ugyan győztesnek, de a cikknek a­ 4 része, mely szerint ő 4 bizottság előtt is így vallott volna, tévedésen alapul, mert még nem is állt­­bizott­ság előtt.

Next