Sporthirlap, 1944. január-június (35. évfolyam, 1-51. szám)

1944-01-01 / 1. szám

. Hőseink tehát ott álltak a londoni Chelsea-pálya egyik helyiségében a micisapkás bácsi előtt, akitől orvost kértek a sérült Rumbold részére. A micisapkás egykedvűen folytatta a kérdezést: — Orvos kéne? Yes! Mi a baj? — A Woking elleni meccsen megsérült. — Yes. Mutassa. — Talán van itt orvos? — kérdezte bizonytalanul és kényelmetlenül a magyar tolmács. A bőrszegjavító angol bácsi, akiről később kiderült, hogy nem más, mint a Chelsea segédedzője, megfogta Rumbold sérült lábát, elkezdte nyo­mogatni, forgatni, majd gyúrni. Azután lefektette a gyúró­padra és alapos munkába vette. Két-háromféle kenőcsöt vett elő és azzal kente-gyúrta Rumbold Gyula meghúzódott lá­bát. Amikor elkészült vele, átadott Bródynak még két té­gely kenőcsöt, hogy azzal kenjék és gyúrják a lábat, majd ezután is. Ezután kinyújtotta a kezét és a legszenvtelenebb hangon kijelentette: — Két font. — De kérem, orvosnak... Tovább nem jutott a derék, magyar tolmács, mert az an­gol mérgesen közbevágott: — Yes! Orvost! Vegye tudomásul, hogy ehhez én job­ban ér­tek, mint egy orvos. A magyar gentleman szombaton még nem játszhat, sőt esetleg hetekig nem szállhat be a csapatba. Good by! Még magukhoz sem tértek a ferencvárosiak s már kint is voltak az utcán. Gazdagabbak lettek egy gyakorlati ta­nulsággal: nem mindig az orvos a legjobb gyógyító sport­sérülések esetén. Legalábbis Angliában. Otthon el sem mer­ték mondani, hogy nem orvos vizsgálta meg Rumbold Gyu­lát, a magyar válogatott húszszoros jobbhátvédjét, hanem egy közönséges masszőr. Edzés nélkül, Rumbold nélkül . Nagy gondot okozott a­­magyar csapatnak az edzés kérdése. Egy ideig nem tudtak kihez fordulni. A Chelsea­­pálya tilos terület volt számukra. Más pályán? — Kérem — hangzott az angol mentegetődzés —, saj­náljuk, de itt, Londonban a pályáknak hónapokra előre kész a beosztásuk és nem lehet egy pályát sem kényszerí­teni arra, hogy ettől az előre megállapított beosztástól el­térjen. Ilyesmihez többek közt a személyzet teljes átszerve­zésére volna szükség, így érkezett el a szombat, az English Wanderers elleni mérkőzés napja. Az összegémberedett, fásult, unatkozó, fázó, a magyar ételeket, magyar levegőt kívánó s London­tól tiszta szívből irtózó magyar fiúk már úgy mentek ki a pályára, mint megvert sereg. Rumbold hiánya csak még jobban letörte az FTC-­t. Helyette Geiser játszott jobbhát­­védért. Mindenekfelett azonban a magyar sereget a mérhe­tetlen honvágy törte le. Haza. Haza. Haza!... Ez volt min­den kívánságuk, minden gondolatuk már napok óta. Egy kis hazai melegségre vágyódtak már. Az English Wanderers a Chelsea-pályán játszott az FTC-vel. Mintegy 1500 (!) nézője volt a mérkőzésnek, ame­lyen a magyar csapat — angol lapvélemény szerint — igen kedvező benyomást keltett. „Egy igen jó amatőrcsapat." Ez volt az egész, ami az eredményen kívül az angol újság­ban az első és azóta is egyetlen magyar klubcsapat angliai látogatásáról és 1:4-es vereségéről megjelent. A diadalmas fogadtatás Budapesten 31 évvel ezelőtt, 1912 január 10-én, vasárnap délben ott fagyoskodtunk a Keleti pályaudvar előtt. Hogy mi történt ekkor? Kedves olvasó, ekkor érkezett haza az FTC csapata. A diadalmas csapat didalmas fogadtatása történt meg ezen a vasárnapi napon. Vad hideg szállt Budapestre, esett a hó és gémberedett tagokkal álltunk egymás hegyén-hátrán a Keleti pályaudvarral szemközti téren. Ma már csak arra emlékszem, hogy szaladtam, szalad­tam és alig láttam valamit. A tömegtől nem láttam a játé­kosokat, legfeljebb egy-egy pillanatra tűntek fel valamelyik kocsiban. Irány az FTC-pálya. Ott végre szemtől szembe állottunk az „Európára rázúduló viharral", „a magyar turul madárral." Kora délelőtt kezdődött már Budapesten a kivonulás a Keleti elé. A Ferencváros vezetősége, tagjai, a ,,Ferencvá­rosi Polgári Kör", stb. a kivonulás egészen különös, Buda­pesten alig ismert módját választotta. Nyitott kétfogatú kocsikon, hatalmas nemzetiszínű zászlók alatt kocsinként 3—4-en kocsiztak ki a Széchenyi-kávéház elől a fogadta­tásra. Vagy harminc kétfogatúban ültek a ferencvárosi pol­gárok. Senki sem szervezte meg tulajdonképpen a fogadta­tást, mégis nem túlzás, ha 15.000 főnyi sereget írtunk, amely azon a téli napon a hazatérő FTC csapatát fogadta. Mit törődött ez tömeg az utolsó angliai mérkőzéssel! Eh! Ez már nem számít. A négy németországi győzelem, az Igen! És Angliában a híres Woking, vagy milyen nevű liga­­csapatot is megverték, amíg frissek voltak és nem fáradtak el a londoni ködtől, így beszéltek a ferencvárosi polgárok a portya végéről. A 23 napi távollét után a kocsijaikból leszálló FTC csa­patát a díszesen fellobogózott pályaudvari csarnokban maga Budapest polgármestere, Bárczy István fogadta lendületes ünnepi beszéddel. Budapest polgármestere is megérezte a sportban, főleg a labdarúgásban rejlő hatalmas mozgató, hírverő és nevelő erőt. Amikor Budapest polgárai ilyen di­­csőségteljes útról tértek haza, nem hiányozhatott onnan Bu­dapest első polgára, hogy elsőnek szorítsa meg hálatelt szívvel a magyar fiúk kezét. Olyan éljen még nem repesztette a Keleti üvegcsarno­­kát, amióta sportolnak és győzteseket fogadnak Magyar­­országon, mint akkor, azon a vasárnap délelőttön. A pol­­­gármester beszéde után Springer Ferenc dz elnök kiadta az utasítást: — Hazamegyünk a pályára és ott, a saját otthonunkban tartjuk meg a fogadtatási ünnepet. Csak még a Turul­dalárda énekelte el a nemzeti imádságot és azután díszruhás rendőrök sorfala között megindultak a játékosok kifelé a kocsijaik felé. Megindultak? Enyhe túlzás! Vitték őket öl­ben, vállon, karon, kit hogyan bírtak elkapni. Egy-két já­tékos jutott egy-egy kocsiba. Schlosser egyedül állott az egyik gumirádlis kocsi hátsó ülésén és integetett az Isten adta népnek mosolyogva, vörösre fagyott orral. A lovak csak egy-két métert húzták a ■ fiákkért, mert a fiatalság csakhamar kifogta belőle őket és maga húzta végig a diadalmenetben, amely a Rákóczi-úton, József­ körúton, üllöi­­úton keresztül vonult szűnni nem akaró ünneplés közepette ki az üllöiúti pályára. A többi játékosnak is kijárt az ün­neplésből. Pataky Misi flakkerjére a „Mester" diákjai szór­ták a virágot és Feiler Zsiga, a szakállas osztályvezér örömittasan kiáltotta fel hozzá: — No öcskös, nagy szerencséd van. Hat meccsen hét gólt lőttél! így több is jut egy-egy mérkőzésre, mint egy darab. A glaszékesztyűket meg csak­­tartsad meg!. Benn, az üllői úti pályán a nagy lelátó előtt történt még az ünnepélyes bensőséges, családi fogadtatás. Még az MTK is küldött szónokot és babérkoszorút. A legnagyobb babér­­koszorút a Magyar Labdarúgó Szövetség küldte derék tag­­egyesüle­tének. — A sport ma már nemcsak mulatság — hangzott az egyik hivatalos szónok szájából —, hanem szervezett, peda­gógiai intézmény. — Ti voltatok az első magyar fiúk Angliában — mon­dotta másvalaki —, akik a sport őshazájában is megtudtá­tok mutatni, hogy „Él magyar, áll Buda még!" És a végefelé felállt egy még ma is ismeretlen valaki. Állítólag ott volt a magyar fiúkkal Berlinben is, Londonban is. Az ő szavai még mai is a fülemben csengenek: — Tudjátok-e, milyen érzés az ott állni az idegen ára­datban egyedül? Csak a szívedben lobog a magyar érzés, de azt hiszed, közötted mindenki látja benned égni ezt a szent tüzet.“A fiúk lenn a porondon küzdenek érted is, ér­tem is, mindannyiunkért. Érezted-e már azt a furcsa, gyö­nyörű érzést, a magyarság érzését, azt a furcsa, gyönyörű reszketést, amit lehetetlen megmagyarázni annak, aki azt maga nem érzi. Hát erre tanított meg engem is, mindannyi­unkat magyarokat, Ferencváros-lakókat ez a diadalmas zöld­­fehér tizenegy! * Ahogy mondani szokták: szem nem marad­t szárazon, ami­kor utána a Turul-dalárda rázendített a Himnusz édes­­búsán zengő dallamára. A tömeg csak lassan oszlott szét az üllői úti pályáról, majd a vendéglőből, ahol jófajta forralt bort mértek. Mi­kor legyen keletje annak, ha nem egy ilyen észbontóan szép, felejthetetlen napon? A „Franzstadttban" nagy lánggal égett ezen a vasárnapon, a magyar diadal lángja és bizony még ma is emlegetik ezt a soha vissza nem térő szép napot. Pedig a Ferencváros történetében még lesz néhány fogad­tatás egy-egy diadalmas teljesítmény után. A diadalmas turulmadár szárnyait letöri a háború Pataky Mihály mondotta — emlékezve a nagy időkre: — Ez volt az FTC—Ferencváros legnagyobb csapata. A Fritz, vagy Ungár — Rumbold, Payer — Web­ber, Bródy, Blum­­— Welsz, Tóth-Potya, Pataky, Schlosser, Bor­­bás. Ebben a csapatban minden megvolt, aminek egy klasz­­szis csapa­tban akkor lennie kellett. Ész, taktikai készség, erő, fedület és bizony a kellő keménység is. Ez a csapat ak­kor egészült ki, akkor vált teljessé, amikor Tóth­ Potyát elkerült áthoznunk az NSC-ből. A portyán is érezhetően sántított a csatársor jobbössszekötőben. Hiába, én nem voltam igazi összekötő, minden idegszálammal középcsatár voltam. —­ Ez a nagy FTC szellemben és összetartásban is pél­dás egység volt. Az volt hatva a Ferencváros nagyot akaró, dolgos, szorgalmas kis­polgári szellemétől, hazafias lelke­sedéstől, szóval tökéletes egység volt. Játékában szigorúan az angol stílushoz alkalmazkodott. Hosszú, szélekre adott lab­dákkal, gyors szélsői révén villámgyorsan csapott le az ellen­félre. Én magam sem szerettem a túlzásba vitt, tológalos, skót stílust, amit velünk szemben az MTK játszott, bár elisme­rem, annak is megvoltak a szépségei, előnyei. Az FTC a félmagas, kapásból leadott labdákra és a szárnyakra ala­pozott és a belső játékot módjával alkalmazó, gyors angol futballt játszotta. Azóta is mindig ezt igyekeztem művel­tetni a Ferencvárossal is. Én magam szinte hatodik érzékkel kapásból adtam tovább a labdát valamelyik szélsőmnek, benn azután Tóth és Schlosser keménysége, gólratörése el­végezte a többit a Welsz, vagy Borbás Gazsi által pompá­san betálalt labdákkal. . Hogy milyen csapat volt ez a „nagy FTC"? Íme a győzelmi listája: 1914-ig ötször egymásután nyerte meg a magyar bajnokságot. 1911-től kezdődőkig 1914-ig, tehát négy éven keresztül kilenc mérkőzésből hetet megnyert a jórészt FTC-játékosokból álló magyar válogatott tizenegy Ausztria válogatottja ellen Itthon is, Bécsben is. Egyetlen vesztett mérkőzése volt Bécsben 1913-ban, egy 0:2-s. Eb­ben az időben az FTC-ből állandóan 6, 7, 8, sőt 9 játékos szerepelt a magyar válogatottban. Ilyen sorozat a magyar válogatottnak sem azóta, sem azelőtt nem volt. Még akkor sem, amikor már együtt volt az úgynevezett „arany MTK" 1917, majd 1918-ban. A nagy FTC életének napjai — sajnos —­ meg voltak számlálva. 1912-ben mégegyszer megdobogtatta a magyar szíveket, amikor a stockholmi olimpián 7 játékosának köz­reműködésével Németországot 3:1-re, Ausztriát pedig 3:0-ra legyőzve, megnyerte a vigaszdíjat. A már feléb­resztett sportláz most is kivitte az embereket a körutakra, és lelkes tüntetésekkel hálálta meg a magyar fiúk pompás bravúrját. Azután elrepült az 1913 is. Az FTC megnyerte Bécsben a Morgen-serleget a Rapiddal szemben, megala­pozva azt a hagyományos és elpusztíthatatlan sportbarát­ságot, amely a két zöld-fehér egyesületet évtizedeken ke­resztül egymáshoz fűzte. 1914-ben egy spanyol portyán, majd pedig Franciaországban, öregbítette az FTC a ma­gyar labdarúgás jó hírnevét. Idebenn az országban is látni akarták a hites FTC-t. Amennyire az időből futotta, az FTC el is látogatott vidéki városokba, így érte 1914-ben Nagyváradon a mozgósítási parancs a csapatot. Rumbold, Bródy stb. azonnal hazafelé indult és másnap már egyen­ruhában várták a Budapestre érkező FTC törzsét. Nem­sokára bevonult és csukaszürke egyenruhával cserélte fel a zöld-fehér mezt Rumbold és Bródy után még Ungár, Weinber, Kiss, Blum, Weisz, Geiser és Medgyessy, majd Pataky is. így szakadt az FTC-re az első világháború. A diadal­mas turulmadár szárnya megperzselődött a háború lőpor­­füstjében. Sorra dőltek ki a nagy játékosai s estek fog­ságba­­ a diadalmas csapat tagjai. Az utánpótlás egy ideig még állta a versenyt a feltörő MTK-val, meg is nyerte az akkor már nagyon is együtt lévő „aranycsapattal" szem­ben az Auguszta-serleget és még néhány háborús díjat. 1915-ben azután letörött a zászló. A szájhagyomány szerint Bécsben törték le az FTC fájának legszebb hajtását. Amikor az FTC és az MTK az egyik bécsi körmérkőzésről hazatérőben együtt utazott, Brüll Alfréd, az MTK elnöke elragadtattással gratulált Schlossernak, a bécsi körmérkőzés hősének ragyogó játé­kához s emlékül egy ezüstnyelű botot adott át a magyar gólkirálynak. Ez az ezüstnyelű bot — így állítja az FTC-hagyomány — indította el a lavinát, amely a végén hosszabb időre maga alá temette a zöld-fehérek sportbeli fölényét az MTK-val szemben. Az ezüstnyelű bot indította el Schlosser Imrének, a legnagyobb magyar játékosnak átlépését anya­­egyesületéből az MTK-ba. A zöld-fehér zászló ettől kezdve kétségtelenül fokozatosan hanyatlott, 1915 december 15-én az MTK benyújtotta Schlosser átigazolási kérvényét, meg­indítva egy szövetségi FTC—MTK-harcot, amely vagy tíz esztendőn keresztül nagyon sok akadályt gördített az egészséges, egységes szövetségi munka és a magyar labda­rúgás fejlődése elé. A Schlosser-ü­gy és ami vele kapcsolatban történt Schlosser Imre 1915 december 15-én beadott átigazolási kérelme tehát alapjaiban rendítette meg az FTC-t. Nem volt akkor olyan egyszerű dolog az átigazolás. A ferenc­városi család legszebb reményű, legkülönbnek tartott fiát vesztette el minden kárpótlás és minden utánpótlási re­mény nélkül. A Ferencváros megítélése szerint igaztalan és érdemtelen sértés érte az FTC nagy táborát. Nem Schlosser Imrét okolták a történtekért, hanem az MTK kezét látták közrejátszani az átigazolási sérelemben, amelyet Schlosser Imre is megható szavakkal ecsetelt a könyvében. Csakhogy az a bizonyos jegysérelem nem tudja érthetővé tenni a távozást. Schlosser könyve szerint ő, mármint Slőzi, az egyik osztrák-magyar mérkőzésre jegyet kért hivatali fő­nöke számára, de a szövetségi tisztviselő ezt megtagadta tőle. Node a szövetségi tisztviselő sértése miatt miért az FTC-re haragudott meg? — Itt valami nem egészen stimmel — mondogatták már akkor is a zöld-fehérek házatáján. Ma is azt mondogatják a régi FTC-isták, hogy kide­rítetlen események sodorták Slózit az MTK felé. Az ezüst séfcabot — amelyet Slózi Brüll Alfrédtől kapott volna —, persze valószínűleg csak legenda. Az azonban tény, hogy egy reggel az FTC-család arra ébredt, hogy elvesztette egyik dédelgetett, kedvenc gyermekét. — Hogyan engedhették meg —– kérdezték annak idején Welsz Istvántól, a pályaigazgatótól —, hogy egy-két vacak jegy miatt elveszítsék a csapat gerincét, a Ferencváros bálványát ? •— Elképzelheti-e valaki is, hogy az a pár darab jegy szerepet játszott akár az FTC­ pénztárában, akár egyebütt? —■­ hangott a válasz. — Hát akkor miért nem adták neki azonnal oda a jegyeit, vagy jegyeket? — Nem tudom. Azok, akik akkor intézkedtek, bizo­nyára megtettek mindent. Ma már nehéz ezt a históriát rekonstruálni. — Mégis elengedték menni! — Aki menni akar, azt nem lehet visszatartani. Drámai beszélgetés volt ez minden FTC-ista számára. Valóban, ma már nem lehet tökéletesen összeállítani azt a mozaikot, amely 1915-ben a Schlosser-ügy igazi képét mutatta. Schlosser tehát elment. Az FTC megsiratta, „eltemette" legnagyobb játékosainak egyikét és soha, de sohasem bocsátotta meg neki ezt­ a lépést. Amikor 1926-ban a hivatásos játékosintézményt életbe léptették, Schlosser Imre újból visszatért a zöld-fehérekhez, az FTC egykori választmányi ülésén egyesek élesen kifakadtak Szigeti Imre ellen: — Mi, FTC-isták tiltakozunk, hogy Schlosser Imrét visszahozza az egyesületbe. — Önök tiltakozhatnak — mondta Szigeti —, de én visszahozom, mert szükségünk van rá. Elvégre 11 év telt el már, amióta elment az FTC-ből és igazán el lehetne felejteni a régmúltat. — Mi a tizenegy évvel öregebb Schlossert kapjuk vissza, de ki ad nekünk elégtételt tizenegyévi fájdalomért. Szigeti Imre gyorsan kapcsolt. Hogy véget vessen az érzelmes jelenetnek, kimondotta a döntést: —* Rendben van. Nem hozom vissza Schlossert. Nincs szükség a tiltakozásukra. A választmány megdöbbent a gyorsan elért győzelem láttán és gyanút fogott. Szigeti azután így folytatta: —­ Azt azonban nem akadályozhatják meg, hogy Schlosser Imrét ne szerződtessem le a Ferencvároshoz. A Ferencváros FC új egyesület, ennek sohasem volt a tagja Schlosser Imre, tehát senkit sem ér sérelem. Szigeti Imre tehát ismét győzött, mint annyi sok más nagy számonkérési és egyéb csatában, így már nyugodtan ment a sürgöny Bécsbe Schlosser Imrének: „Feltételeit elfogadtuk stép. Várjon rám kedden délben a pesti gyorsnál Szigeti." Node ez még messze van jelen történetünk idejétől. Addig az FTC tövises utat járt meg. Egyben azonban kö­vetkezetes és kitartó volt: 1915 december 15-től kezdve, amikor Schlosser átiga­zolási ívét az MTK benyújtotta, nem állt ki az MTK-val sem barátságos, sem bajnoki, sem díjmérkőzésre. Ilyen mély sebet ejtett a szíveken Schlosser Imre át­lépése. Pedig Malaky Mihályt nem lehetett éppen érzelgős embernek nevezni. (Folytatjuk) Isporthirlap) SZOMBAT, 1944 JANUÁR 1.

Next