Sporthirlap, 1944. január-június (35. évfolyam, 1-51. szám)
1944-01-01 / 1. szám
. Hőseink tehát ott álltak a londoni Chelsea-pálya egyik helyiségében a micisapkás bácsi előtt, akitől orvost kértek a sérült Rumbold részére. A micisapkás egykedvűen folytatta a kérdezést: — Orvos kéne? Yes! Mi a baj? — A Woking elleni meccsen megsérült. — Yes. Mutassa. — Talán van itt orvos? — kérdezte bizonytalanul és kényelmetlenül a magyar tolmács. A bőrszegjavító angol bácsi, akiről később kiderült, hogy nem más, mint a Chelsea segédedzője, megfogta Rumbold sérült lábát, elkezdte nyomogatni, forgatni, majd gyúrni. Azután lefektette a gyúrópadra és alapos munkába vette. Két-háromféle kenőcsöt vett elő és azzal kente-gyúrta Rumbold Gyula meghúzódott lábát. Amikor elkészült vele, átadott Bródynak még két tégely kenőcsöt, hogy azzal kenjék és gyúrják a lábat, majd ezután is. Ezután kinyújtotta a kezét és a legszenvtelenebb hangon kijelentette: — Két font. — De kérem, orvosnak... Tovább nem jutott a derék, magyar tolmács, mert az angol mérgesen közbevágott: — Yes! Orvost! Vegye tudomásul, hogy ehhez én jobban értek, mint egy orvos. A magyar gentleman szombaton még nem játszhat, sőt esetleg hetekig nem szállhat be a csapatba. Good by! Még magukhoz sem tértek a ferencvárosiak s már kint is voltak az utcán. Gazdagabbak lettek egy gyakorlati tanulsággal: nem mindig az orvos a legjobb gyógyító sportsérülések esetén. Legalábbis Angliában. Otthon el sem merték mondani, hogy nem orvos vizsgálta meg Rumbold Gyulát, a magyar válogatott húszszoros jobbhátvédjét, hanem egy közönséges masszőr. Edzés nélkül, Rumbold nélkül . Nagy gondot okozott amagyar csapatnak az edzés kérdése. Egy ideig nem tudtak kihez fordulni. A Chelseapálya tilos terület volt számukra. Más pályán? — Kérem — hangzott az angol mentegetődzés —, sajnáljuk, de itt, Londonban a pályáknak hónapokra előre kész a beosztásuk és nem lehet egy pályát sem kényszeríteni arra, hogy ettől az előre megállapított beosztástól eltérjen. Ilyesmihez többek közt a személyzet teljes átszervezésére volna szükség, így érkezett el a szombat, az English Wanderers elleni mérkőzés napja. Az összegémberedett, fásult, unatkozó, fázó, a magyar ételeket, magyar levegőt kívánó s Londontól tiszta szívből irtózó magyar fiúk már úgy mentek ki a pályára, mint megvert sereg. Rumbold hiánya csak még jobban letörte az FTC-t. Helyette Geiser játszott jobbhátvédért. Mindenekfelett azonban a magyar sereget a mérhetetlen honvágy törte le. Haza. Haza. Haza!... Ez volt minden kívánságuk, minden gondolatuk már napok óta. Egy kis hazai melegségre vágyódtak már. Az English Wanderers a Chelsea-pályán játszott az FTC-vel. Mintegy 1500 (!) nézője volt a mérkőzésnek, amelyen a magyar csapat — angol lapvélemény szerint — igen kedvező benyomást keltett. „Egy igen jó amatőrcsapat." Ez volt az egész, ami az eredményen kívül az angol újságban az első és azóta is egyetlen magyar klubcsapat angliai látogatásáról és 1:4-es vereségéről megjelent. A diadalmas fogadtatás Budapesten 31 évvel ezelőtt, 1912 január 10-én, vasárnap délben ott fagyoskodtunk a Keleti pályaudvar előtt. Hogy mi történt ekkor? Kedves olvasó, ekkor érkezett haza az FTC csapata. A diadalmas csapat didalmas fogadtatása történt meg ezen a vasárnapi napon. Vad hideg szállt Budapestre, esett a hó és gémberedett tagokkal álltunk egymás hegyén-hátrán a Keleti pályaudvarral szemközti téren. Ma már csak arra emlékszem, hogy szaladtam, szaladtam és alig láttam valamit. A tömegtől nem láttam a játékosokat, legfeljebb egy-egy pillanatra tűntek fel valamelyik kocsiban. Irány az FTC-pálya. Ott végre szemtől szembe állottunk az „Európára rázúduló viharral", „a magyar turul madárral." Kora délelőtt kezdődött már Budapesten a kivonulás a Keleti elé. A Ferencváros vezetősége, tagjai, a ,,Ferencvárosi Polgári Kör", stb. a kivonulás egészen különös, Budapesten alig ismert módját választotta. Nyitott kétfogatú kocsikon, hatalmas nemzetiszínű zászlók alatt kocsinként 3—4-en kocsiztak ki a Széchenyi-kávéház elől a fogadtatásra. Vagy harminc kétfogatúban ültek a ferencvárosi polgárok. Senki sem szervezte meg tulajdonképpen a fogadtatást, mégis nem túlzás, ha 15.000 főnyi sereget írtunk, amely azon a téli napon a hazatérő FTC csapatát fogadta. Mit törődött ez tömeg az utolsó angliai mérkőzéssel! Eh! Ez már nem számít. A négy németországi győzelem, az Igen! És Angliában a híres Woking, vagy milyen nevű ligacsapatot is megverték, amíg frissek voltak és nem fáradtak el a londoni ködtől, így beszéltek a ferencvárosi polgárok a portya végéről. A 23 napi távollét után a kocsijaikból leszálló FTC csapatát a díszesen fellobogózott pályaudvari csarnokban maga Budapest polgármestere, Bárczy István fogadta lendületes ünnepi beszéddel. Budapest polgármestere is megérezte a sportban, főleg a labdarúgásban rejlő hatalmas mozgató, hírverő és nevelő erőt. Amikor Budapest polgárai ilyen dicsőségteljes útról tértek haza, nem hiányozhatott onnan Budapest első polgára, hogy elsőnek szorítsa meg hálatelt szívvel a magyar fiúk kezét. Olyan éljen még nem repesztette a Keleti üvegcsarnokát, amióta sportolnak és győzteseket fogadnak Magyarországon, mint akkor, azon a vasárnap délelőttön. A polgármester beszéde után Springer Ferenc dz elnök kiadta az utasítást: — Hazamegyünk a pályára és ott, a saját otthonunkban tartjuk meg a fogadtatási ünnepet. Csak még a Turuldalárda énekelte el a nemzeti imádságot és azután díszruhás rendőrök sorfala között megindultak a játékosok kifelé a kocsijaik felé. Megindultak? Enyhe túlzás! Vitték őket ölben, vállon, karon, kit hogyan bírtak elkapni. Egy-két játékos jutott egy-egy kocsiba. Schlosser egyedül állott az egyik gumirádlis kocsi hátsó ülésén és integetett az Isten adta népnek mosolyogva, vörösre fagyott orral. A lovak csak egy-két métert húzták a ■ fiákkért, mert a fiatalság csakhamar kifogta belőle őket és maga húzta végig a diadalmenetben, amely a Rákóczi-úton, József körúton, üllöiúton keresztül vonult szűnni nem akaró ünneplés közepette ki az üllöiúti pályára. A többi játékosnak is kijárt az ünneplésből. Pataky Misi flakkerjére a „Mester" diákjai szórták a virágot és Feiler Zsiga, a szakállas osztályvezér örömittasan kiáltotta fel hozzá: — No öcskös, nagy szerencséd van. Hat meccsen hét gólt lőttél! így több is jut egy-egy mérkőzésre, mint egy darab. A glaszékesztyűket meg csaktartsad meg!. Benn, az üllői úti pályán a nagy lelátó előtt történt még az ünnepélyes bensőséges, családi fogadtatás. Még az MTK is küldött szónokot és babérkoszorút. A legnagyobb babérkoszorút a Magyar Labdarúgó Szövetség küldte derék tagegyesületének. — A sport ma már nemcsak mulatság — hangzott az egyik hivatalos szónok szájából —, hanem szervezett, pedagógiai intézmény. — Ti voltatok az első magyar fiúk Angliában — mondotta másvalaki —, akik a sport őshazájában is megtudtátok mutatni, hogy „Él magyar, áll Buda még!" És a végefelé felállt egy még ma is ismeretlen valaki. Állítólag ott volt a magyar fiúkkal Berlinben is, Londonban is. Az ő szavai még mai is a fülemben csengenek: — Tudjátok-e, milyen érzés az ott állni az idegen áradatban egyedül? Csak a szívedben lobog a magyar érzés, de azt hiszed, közötted mindenki látja benned égni ezt a szent tüzet.“A fiúk lenn a porondon küzdenek érted is, értem is, mindannyiunkért. Érezted-e már azt a furcsa, gyönyörű érzést, a magyarság érzését, azt a furcsa, gyönyörű reszketést, amit lehetetlen megmagyarázni annak, aki azt maga nem érzi. Hát erre tanított meg engem is, mindannyiunkat magyarokat, Ferencváros-lakókat ez a diadalmas zöldfehér tizenegy! * Ahogy mondani szokták: szem nem maradt szárazon, amikor utána a Turul-dalárda rázendített a Himnusz édesbúsán zengő dallamára. A tömeg csak lassan oszlott szét az üllői úti pályáról, majd a vendéglőből, ahol jófajta forralt bort mértek. Mikor legyen keletje annak, ha nem egy ilyen észbontóan szép, felejthetetlen napon? A „Franzstadttban" nagy lánggal égett ezen a vasárnapon, a magyar diadal lángja és bizony még ma is emlegetik ezt a soha vissza nem térő szép napot. Pedig a Ferencváros történetében még lesz néhány fogadtatás egy-egy diadalmas teljesítmény után. A diadalmas turulmadár szárnyait letöri a háború Pataky Mihály mondotta — emlékezve a nagy időkre: — Ez volt az FTC—Ferencváros legnagyobb csapata. A Fritz, vagy Ungár — Rumbold, Payer — Webber, Bródy, Blum— Welsz, Tóth-Potya, Pataky, Schlosser, Borbás. Ebben a csapatban minden megvolt, aminek egy klaszszis csapatban akkor lennie kellett. Ész, taktikai készség, erő, fedület és bizony a kellő keménység is. Ez a csapat akkor egészült ki, akkor vált teljessé, amikor Tóth Potyát elkerült áthoznunk az NSC-ből. A portyán is érezhetően sántított a csatársor jobbössszekötőben. Hiába, én nem voltam igazi összekötő, minden idegszálammal középcsatár voltam. — Ez a nagy FTC szellemben és összetartásban is példás egység volt. Az volt hatva a Ferencváros nagyot akaró, dolgos, szorgalmas kispolgári szellemétől, hazafias lelkesedéstől, szóval tökéletes egység volt. Játékában szigorúan az angol stílushoz alkalmazkodott. Hosszú, szélekre adott labdákkal, gyors szélsői révén villámgyorsan csapott le az ellenfélre. Én magam sem szerettem a túlzásba vitt, tológalos, skót stílust, amit velünk szemben az MTK játszott, bár elismerem, annak is megvoltak a szépségei, előnyei. Az FTC a félmagas, kapásból leadott labdákra és a szárnyakra alapozott és a belső játékot módjával alkalmazó, gyors angol futballt játszotta. Azóta is mindig ezt igyekeztem műveltetni a Ferencvárossal is. Én magam szinte hatodik érzékkel kapásból adtam tovább a labdát valamelyik szélsőmnek, benn azután Tóth és Schlosser keménysége, gólratörése elvégezte a többit a Welsz, vagy Borbás Gazsi által pompásan betálalt labdákkal. . Hogy milyen csapat volt ez a „nagy FTC"? Íme a győzelmi listája: 1914-ig ötször egymásután nyerte meg a magyar bajnokságot. 1911-től kezdődőkig 1914-ig, tehát négy éven keresztül kilenc mérkőzésből hetet megnyert a jórészt FTC-játékosokból álló magyar válogatott tizenegy Ausztria válogatottja ellen Itthon is, Bécsben is. Egyetlen vesztett mérkőzése volt Bécsben 1913-ban, egy 0:2-s. Ebben az időben az FTC-ből állandóan 6, 7, 8, sőt 9 játékos szerepelt a magyar válogatottban. Ilyen sorozat a magyar válogatottnak sem azóta, sem azelőtt nem volt. Még akkor sem, amikor már együtt volt az úgynevezett „arany MTK" 1917, majd 1918-ban. A nagy FTC életének napjai — sajnos — meg voltak számlálva. 1912-ben mégegyszer megdobogtatta a magyar szíveket, amikor a stockholmi olimpián 7 játékosának közreműködésével Németországot 3:1-re, Ausztriát pedig 3:0-ra legyőzve, megnyerte a vigaszdíjat. A már felébresztett sportláz most is kivitte az embereket a körutakra, és lelkes tüntetésekkel hálálta meg a magyar fiúk pompás bravúrját. Azután elrepült az 1913 is. Az FTC megnyerte Bécsben a Morgen-serleget a Rapiddal szemben, megalapozva azt a hagyományos és elpusztíthatatlan sportbarátságot, amely a két zöld-fehér egyesületet évtizedeken keresztül egymáshoz fűzte. 1914-ben egy spanyol portyán, majd pedig Franciaországban, öregbítette az FTC a magyar labdarúgás jó hírnevét. Idebenn az országban is látni akarták a hites FTC-t. Amennyire az időből futotta, az FTC el is látogatott vidéki városokba, így érte 1914-ben Nagyváradon a mozgósítási parancs a csapatot. Rumbold, Bródy stb. azonnal hazafelé indult és másnap már egyenruhában várták a Budapestre érkező FTC törzsét. Nemsokára bevonult és csukaszürke egyenruhával cserélte fel a zöld-fehér mezt Rumbold és Bródy után még Ungár, Weinber, Kiss, Blum, Weisz, Geiser és Medgyessy, majd Pataky is. így szakadt az FTC-re az első világháború. A diadalmas turulmadár szárnya megperzselődött a háború lőporfüstjében. Sorra dőltek ki a nagy játékosai s estek fogságba a diadalmas csapat tagjai. Az utánpótlás egy ideig még állta a versenyt a feltörő MTK-val, meg is nyerte az akkor már nagyon is együtt lévő „aranycsapattal" szemben az Auguszta-serleget és még néhány háborús díjat. 1915-ben azután letörött a zászló. A szájhagyomány szerint Bécsben törték le az FTC fájának legszebb hajtását. Amikor az FTC és az MTK az egyik bécsi körmérkőzésről hazatérőben együtt utazott, Brüll Alfréd, az MTK elnöke elragadtattással gratulált Schlossernak, a bécsi körmérkőzés hősének ragyogó játékához s emlékül egy ezüstnyelű botot adott át a magyar gólkirálynak. Ez az ezüstnyelű bot — így állítja az FTC-hagyomány — indította el a lavinát, amely a végén hosszabb időre maga alá temette a zöld-fehérek sportbeli fölényét az MTK-val szemben. Az ezüstnyelű bot indította el Schlosser Imrének, a legnagyobb magyar játékosnak átlépését anyaegyesületéből az MTK-ba. A zöld-fehér zászló ettől kezdve kétségtelenül fokozatosan hanyatlott, 1915 december 15-én az MTK benyújtotta Schlosser átigazolási kérvényét, megindítva egy szövetségi FTC—MTK-harcot, amely vagy tíz esztendőn keresztül nagyon sok akadályt gördített az egészséges, egységes szövetségi munka és a magyar labdarúgás fejlődése elé. A Schlosser-ügy és ami vele kapcsolatban történt Schlosser Imre 1915 december 15-én beadott átigazolási kérelme tehát alapjaiban rendítette meg az FTC-t. Nem volt akkor olyan egyszerű dolog az átigazolás. A ferencvárosi család legszebb reményű, legkülönbnek tartott fiát vesztette el minden kárpótlás és minden utánpótlási remény nélkül. A Ferencváros megítélése szerint igaztalan és érdemtelen sértés érte az FTC nagy táborát. Nem Schlosser Imrét okolták a történtekért, hanem az MTK kezét látták közrejátszani az átigazolási sérelemben, amelyet Schlosser Imre is megható szavakkal ecsetelt a könyvében. Csakhogy az a bizonyos jegysérelem nem tudja érthetővé tenni a távozást. Schlosser könyve szerint ő, mármint Slőzi, az egyik osztrák-magyar mérkőzésre jegyet kért hivatali főnöke számára, de a szövetségi tisztviselő ezt megtagadta tőle. Node a szövetségi tisztviselő sértése miatt miért az FTC-re haragudott meg? — Itt valami nem egészen stimmel — mondogatták már akkor is a zöld-fehérek házatáján. Ma is azt mondogatják a régi FTC-isták, hogy kiderítetlen események sodorták Slózit az MTK felé. Az ezüst séfcabot — amelyet Slózi Brüll Alfrédtől kapott volna —, persze valószínűleg csak legenda. Az azonban tény, hogy egy reggel az FTC-család arra ébredt, hogy elvesztette egyik dédelgetett, kedvenc gyermekét. — Hogyan engedhették meg —– kérdezték annak idején Welsz Istvántól, a pályaigazgatótól —, hogy egy-két vacak jegy miatt elveszítsék a csapat gerincét, a Ferencváros bálványát ? •— Elképzelheti-e valaki is, hogy az a pár darab jegy szerepet játszott akár az FTC pénztárában, akár egyebütt? —■ hangott a válasz. — Hát akkor miért nem adták neki azonnal oda a jegyeit, vagy jegyeket? — Nem tudom. Azok, akik akkor intézkedtek, bizonyára megtettek mindent. Ma már nehéz ezt a históriát rekonstruálni. — Mégis elengedték menni! — Aki menni akar, azt nem lehet visszatartani. Drámai beszélgetés volt ez minden FTC-ista számára. Valóban, ma már nem lehet tökéletesen összeállítani azt a mozaikot, amely 1915-ben a Schlosser-ügy igazi képét mutatta. Schlosser tehát elment. Az FTC megsiratta, „eltemette" legnagyobb játékosainak egyikét és soha, de sohasem bocsátotta meg neki ezt a lépést. Amikor 1926-ban a hivatásos játékosintézményt életbe léptették, Schlosser Imre újból visszatért a zöld-fehérekhez, az FTC egykori választmányi ülésén egyesek élesen kifakadtak Szigeti Imre ellen: — Mi, FTC-isták tiltakozunk, hogy Schlosser Imrét visszahozza az egyesületbe. — Önök tiltakozhatnak — mondta Szigeti —, de én visszahozom, mert szükségünk van rá. Elvégre 11 év telt el már, amióta elment az FTC-ből és igazán el lehetne felejteni a régmúltat. — Mi a tizenegy évvel öregebb Schlossert kapjuk vissza, de ki ad nekünk elégtételt tizenegyévi fájdalomért. Szigeti Imre gyorsan kapcsolt. Hogy véget vessen az érzelmes jelenetnek, kimondotta a döntést: —* Rendben van. Nem hozom vissza Schlossert. Nincs szükség a tiltakozásukra. A választmány megdöbbent a gyorsan elért győzelem láttán és gyanút fogott. Szigeti azután így folytatta: — Azt azonban nem akadályozhatják meg, hogy Schlosser Imrét ne szerződtessem le a Ferencvároshoz. A Ferencváros FC új egyesület, ennek sohasem volt a tagja Schlosser Imre, tehát senkit sem ér sérelem. Szigeti Imre tehát ismét győzött, mint annyi sok más nagy számonkérési és egyéb csatában, így már nyugodtan ment a sürgöny Bécsbe Schlosser Imrének: „Feltételeit elfogadtuk stép. Várjon rám kedden délben a pesti gyorsnál Szigeti." Node ez még messze van jelen történetünk idejétől. Addig az FTC tövises utat járt meg. Egyben azonban következetes és kitartó volt: 1915 december 15-től kezdve, amikor Schlosser átigazolási ívét az MTK benyújtotta, nem állt ki az MTK-val sem barátságos, sem bajnoki, sem díjmérkőzésre. Ilyen mély sebet ejtett a szíveken Schlosser Imre átlépése. Pedig Malaky Mihályt nem lehetett éppen érzelgős embernek nevezni. (Folytatjuk) Isporthirlap) SZOMBAT, 1944 JANUÁR 1.