Németh Antal (szerk.): Honvéd program. Labdarúgó magazin. A Budapesti Honvéd Sport Egyesület műsorfüzete (Budapest, 1980)
A jó szereplés záloga
A jó szereplés záloga Ahogyan Tichy Lajos látja az őszt és a tavaszt... „ ... nem sokat teketóriázott, ahogy az évek során megszoktuk tőle, az eléje ívelt labdát kapásból, 14 méterről zúdította a hálóba, Tamás kapujának jobb alsó sarkába. Képzelhető, micsoda üdvrivalgás fogadta az ünnepelt, búcsúzó kedvenc felejthetetlen alakítását...” Létezik,hogy ennek szép lassan nyolc éve?! Hiszen, mintha csak tegnap történt volna, tegnap született volna az a parádés gól... Az az emlékezetes utolsó, kétszáznegyvenkilencedik NB I-es gól, Tichy Lajos búcsúgólja ... Pedig nincs mese — nyolc éve történt. Nyolc éve, a Vasas elleni rangadón, Kispesten. A Bp. Honvédban azóta sok játékos megfordult, a közönség is talált magának új kedvenceket, de Tichyt ma is megtapsolják, ma is szeretettel köszöntik, pedig — ma ő az edző! Igaz viszont, hogy ő sem változott, ugyanolyan egyszerű, ugyanolyan közvetlen, mint amilyen a nagy sikerek idején volt. Ha kérdezik, szívesen válaszol, ha megállítja egy szurkoló, nem utasítja vissza türelmetlenül az érdeklődést, hanem kielégíti. Annak idején a pályán követett el mindent az eredményes szereplésért, ma is ott a helye, közvetlenül a pálya mellett, a kispadon. S ha netán beszáll egy-egy alkalommal, vagy éppen a kapusokat teszi próbára, játékosai saját bőrükön érezhetik — azok is, akik nem voltak csapattársai —, hogy amikor a múltra hivatkozik, azt nem intézhetik el a szokásos legyintéssel: „Hja, akkor még szögletes volt a labda .. Bajnoksággal ünnepelni Szerencsére nemcsak a „bőr”, többnyire a labdarúgók is engedelmeskednek, engedelmeskedtek az akaratának. Különben hogyan is várhatná a tavaszi idényt az első helyen a Bp. Honvéd?! Éppen úgy, mint egy évvel ezelőtt... Hogy az 1978/79-es bajnokságban végül alaposan lejjebb csúszott, s az őszi 26 pontot csak 15-tel megtoldva az ötödik helyen végzett a piros-fehér gárda? Hát, igen, a helyzet sok mindenben emlékeztet a tavalyi idénykezdésre... Mert, nézzük csak, miként írja le 1979 decemberét az edző, Tichy Lajos: „Az utolsó mérkőzéseken megint kísértett a sérülések réme ... Amellett, hogy legjobbunkra, Pintérre jóformán az egész idényben alig számíthattunk, a hajrában Lukács erős szakadást szenvedett, Weimper a bokaszalagjaival bajlódott, Bodonyi porcgyanú miatt műtéttől retteghetett .. Bizony, sok a hasonlóság, ám mégis feltűnő a különbség. Az örömteli különbség! Lássuk csak, hogy miért! A sokat emlegetett 1979-es tavaszon nem kevesebb, mint 28 (!) játékos jutott szóhoz a Honvédban, természetesen kényszerből. Volt úgy, hogy a kezdő csapatból egy időben heten nem tudtak pályára lépni, Pintért, Lukácsot, Nagy Antalt és Kozmát operálni kellett. Nyilvánvaló, hogy az ő pótlásuk nem lehetett zavarmentes. Egyszerre több fiatalt beépíteni, anélkül, hogy azt az eredményesség megsínylené, lehetetlen. Hisz alaptétel, hogy a csapatépítés fokozatosságot igényel Ezzel szemben 1979 őszén mindöszsze 17 játékos szerepelt a Honvédban, az egész NB I-ben a legkevesebb! A sérültek pedig? Halljuk Tichy véleményét: „Sokkal biztatóbb a helyzet, mint amilyen egy éve volt. Mi tagadás, nem éppen örömteli, ha sok a sérült, de az állapotuk most egészen más. Weimper és Lukács szakadása a rajtra teljesen rendbejön, sőt, a felkészülésben teljes erőbedobással vehetnek részt. Bodonyival kapcsolatban is megnyugodhatunk, szerencsére elkerülte a porcműtétet, térdszalag sérülése pihenéssel rendbejött. Pintér pedig hallatlan energiával, napról napra hozta be a sok kiesés okozta lemaradást. Bár az előnyünk mindennek nevezhető, csak éppen tetemesnek, megnyugtatónak nem, nincs értelme tagadnom: azt szeretném, hogy az ötödik bajnokság huszonötödik évfordulóját a hatodik megnyerésével ünnepelnénk!” Kevesebb csillogással Jó, jó, a holnapról már szóltunk, térjünk azonban egyelőre vissza az őszre, amely megteremtette a bizakodás alapjait. Nem kis feladat várt a szakvezetésre a balul sikerült tavaszi idény után. Elvégre a lassanként felgyógyuló sérülteket formába kellett hozni, „visszaépíteni” a csapatba. És ami a leglényegesebb visszaadni a hitet, a megtépázott önbizalmat. Mert Tichy alapelve, hogy a mai labdarúgás elképzelhetetlen hajtás nélkül, ráadásul, véleménye szerint a magyar mezőny-