Sportvezető, 1975 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1975-01-01 / 1. szám

1 I. Sportmozgalmunk szakemberei hazánk felszabadulás utáni testkultúrája történeti fejlődésének kibogozatlan kérdéseibe nap mint nap beleütköznek. Közvetlen munkájuk kapcsán is érzik, hogy ez az időszak nem­csak törekvéseiben, jellegében különbözik az előzőek­től, hanem abban is, hogy a ma kortörténetének, a jö­vőbe forduló mának a történetét foglalja magába. Ugyanakkor minden korszakváltó eredményei ellenére arra kényszerül, hogy újra­­ meg újra megküzdjön az előző korszakok megoldatlan kérdéseinek és hagyaté­kainak tehertételével is. Éppen ezért egyszer a hazai testkultúra történeti szakirodalmában is le kellene szűrni azt a tanulságot, hogy a testnevelési és sport­­tevékenység nemcsak annak következtében válik ered­ményesebbé, hogy átveszi vagy elveti az előző korok örökségét, illetve a külországok tapasztalatait, hanem elsősorban azáltal, hogy mennyiben fordul szembe múltbeli örökségének visszahúzó elemeivel és tehetet­lenségi nyomatékaival, a pozitívakat pedig magasabb fokon hogyan tudja újjá­teremteni. Továbbá: képes-e az átvett külső tapasztalatokat maradéktalanul az itt­honi társadalmi igények szolgálatába állítani. Meg kel­lene vizsgálni, hogy az az időszak, amivel a szocialista testkultúra megteremtésén fáradozó generációnk gazdálkodott, mennyiben volt csak múltba néző, csak mának élő; avagy azért a jövőért is felelősséget érzett és tett is valamit, ami még következményeiben közvetlenül talán nem is látható. E nézőszögből hazánk testkultúrájának eredmények­kel és vajúdásokkal telített három évtizedét csak váz­latosan tekinthetjük át. A múlt tanulságait levonva próbáljuk megvizsgálni a magyar testkultúra mai idő­szakának belső átalakulási folyamatát, elsősorban a döntően meghatározó gazdasági és társadalmi viszo­nyokat, a hazai testnevelési és sport önön kibontakozá­sát és a külországok testkultúrájával való sajátos köl­csönhatását. Továbbmenően testkultúránk társadalmi szerepének helyesen felismert, de időnként eltorzuló gyakorlatát. A művelődéspolitika, a kulturális légkör, a sporton kívüli közvélemény és a sportéleten belüli áramlatok megnyilatkozásait. Végső fokon azt, hogy a hazai testkultúra hogyan illeszkedett bele abba a nagy történelmi folyamatba, amely az elmúlt három évtized alatt a magyar nép életét formálta. * * * 1944. szeptember 23-án délelőtt 10 óra 30 perckor Brjukov hadnagy, a 18. szovjet harckocsihadtest fel­derítője Battonyánál átlépte a román—magyar határt. Megkezdődött a Nemesmedvesig tartó felszabadítási harc. Az időnként hullámzó, de mind határozottabban Budapest felé tolódó frontvonal mögött az életet be kellett állítani a rendes kerékvágásba. Ehhez feltétle­nül szükséges volt az, hogy a még létbizonytalansági emlékekkel telített emberek újból társasági életet kezd­jenek élni, s megjelenjen körükben az újjáépítés, a romeltakarítás gondjai mellett a sport játékot, szóra­kozást hozó öröme is. A testkultúra feltámasztása nem ment könnyen. A háború nemcsak a lakóházakat és a gyárakat tette tönkre. Összetörte magát a „játszó embert” és annak eszközeit is. Életpályájuk hitelében ingatta meg a tor­zításokért, majd a végkövetkezményekért felelősséget érző lelkiismeretes testnevelőket és edzőket. Ugyan­akkor nem hiányoztak azok a kishitűek sem, akik a hogyan kérdésén rágódva állandóan arra hivatkoztak, hogy a nyugatra menekült „igazi szakemberek nélkül” úgysem lehet itt semmit sem csinálni. Részint spontán jelleggel, részint a közigazgatás első szervei a nemzeti bizottságok mellett alakult sportbizottságok vezetésével először a Viharsarokban, majd hazánk déli és keleti részén kezdődött meg az élet. A szegedi Nép­akarat 1944. október 20-i számában „Az új világ sportja” címmel jelentkezett az első mozgósító cikk, amit a debreceni Néplap, a szentesi Magyar Alföld, a pécsi Újdunántúl és más lapok felhívásai követtek. Néhány hét múlva a szegedi tanárképző főiskolán, a tiszántúli és dél-alföldi iskolákban, ahol valami tarta­lék tüzelőféle akadt — az ablakj­avítás, a belövések vakolása, egymás és a megmaradt szerek számbavétele mellett — itt-ott már megkezdődött a tornatermi munka is. A sportágak közül először a birkózás, asztalitenisz, labdarúgás és a torna támadt fel. A visszaemlékezések és a sajtóforrások alapján megállapítható, hogy ez év novemberében Békéscsabán, Makón, Szegeden, Szente­sen, Hódmezővásárhelyen, Cegléden, Kecskeméten és Pécsett már éledni kezdett a sport. Van valami meg­lepő és szimbolikus abban, hogy az első edzések és mérkőzések nem egy helyen „a nemzetköziség” jegyé­ben zajlottak le. A vajdasági jugoszláv katonaváloga­tott például 1944. karácsonyán 4 :2 arányban diadal­maskodott az első félidőben még vezető pécsi labda­rúgók ellen. A helyi szovjet katonaegyüttesek sporto­lói a szegedi, szentesi, ceglédi és békéscsabai, a debre­ceni sportélet feltámasztásában pedig a sportkedvelő román katonák működtek közre. Az új év elején a Szegedi MTE, majd ezt követően a Debreceni MTE és a DVSC vállalkozott ugyancsak birkózó háziverseny rendezésére, amit torna és ökölvívó bemutatóval kötöt­tek össze. A nyilas terror alatt szenvedő ostromlott főváros munkássportolói az ellenállási harcba való bekapcso­lódással tettek tanúbizonyságot élni akarásuk mellett. Bujtatták a szökött szovjet hadifoglyokat és lengyel menekülteket. Ott voltak az üzemek kirablását meg­akadályozó „légoltalmi alakulatokban”. Röpcédulát szórtak, szabotázst és robbantó akciókat szerveztek. Részt vettek a visszavonuló német csapatok elleni rajtaütésekben. A Vasas tornászok és az Újpesti TTE „Kilián” és „Kelen Gárdá”-ja, a Szír és Marót csoport sportolói mellett a Testnevelési Főiskola hallgatói is kivették részüket a felszabadító harcokból. Amikor az ostromgyűrű a budai hegyek felől elérte az Alkotás utcát, átálltak a szovjet csapatok oldalára. A budai önkéntes ezred kötelékében részt vettek a Vár elfogla­lásában, majd a kitörő német egységek felmorzsolá­sában. 1944. április 4-én befejeződött az ország felszabadí­tása. Az útkeresés és a kibontakozás új lehetőségei elé került sportmozgalomnak azonban számba kellett ven­nie veszteségeit is. Kiderült, hogy a pályák és a léte­sítmények 60%-a vált használhatatlanná. A háborús pusztításnak és a fasizmus szervezett emberirtásának sok száz ismert és még több ismeretlen sportoló esett áldozatul. Hiányzott a sorból a halálra kínzott Pet- MAGYAR 30 eve 2

Next