Sürgöny, 1861. február (1. évfolyam, 27-49. szám)

1861-02-26 / 47. szám

Első évi folyam. 47. szám — 1861. Kedd, februárius 26. Sterk»hztA• h­i­vatal: Barátok-tere 7.kiá.­l-»8 emel« t. kiadó hivatal: Barátok-tere 7. szám­, földszint. Előfizethetni Budacenten a kiadó­­hivatalban barátok-tere 7. aziui, földszint. Vidéken bérmentes levelekben, minden posta-hivatlad).SÜRGÖNY előfizetési árak austriai értékben. Budapesten, házhoz hordva. ft kr ft kr Egészévre 16 — Évnegyedre 4 50 Félévre 8 50 Egy hóra 2 — Vidékre, naponkint postán ft kr , kr Egészévre 19 — Évnegyedre 5 — Félévre 10 — Egy hóra 2 —■ HIVATALOS RÉSZ. 0 cs. k. Apostoli Felsége I. évi febr. 12-től kelt legfelsőbb határozatával báró Sokcsevics altábor­nagyot a Horvát s Tótország bánját, az ezen király­ságokbani pénzügyi országos igazgatóság elnökévé legkegyelmesebben kinevezni méltóztatott. N­EMHIVATALOS RÉSZ. Néhány szó a vidékről. Mindenfelé csak válságos időről hallunk írni s beszélni napjainkban. Úgy is van Válságos idő ez Európára, mely az átalakulás vajúdásaiban szenved. De kü­lönösen válságos azon népekre, kik ez átalaku­lási mozgalomba közvetlen bevonatnak. E válság azonban nem egyforma horderejű. Nyugaton válságos lehet a fenálló hatalomra, válságos egyesekre, válságos a szabadságra, de nem az államra s nemzetre. Francziaország, Olaszország s a többi nagy nemzetek különböző alakulást nyerhetnek uralkodásban, kiterjedés­ben, intézményeikben de az állam marad mindig nagy és erős, a nemzet létele nem fenyegettetik. Itt a keleten e válság egészen más értelmű. E válság egy keleti birodalmat állami existentiá­­jában fenyeget, mely míg ez által felbomlanék, ez alig lehetne a nélkül, hogy e küzdelemben annak történelmi minden kapcsai ne bomoljanak szét, s a bomlás e processusában minden az ős­ele­mekre ne olvadna fel. Mennyi veszély fenyegeti ebben hazánkat, nem is kell magyarázni. Reánk a gondviselés ne­héz évek gazdag tapasztalásait mérte ; megtanul­hattuk, hogy a felizgatott nemzetiségi féltékeny­ség mi keveset enged a politikai kiábrándulásnak ; következőleg mi könnyű a szabadság érzete a mérlegben, ha ellenében a nemzetiség vettetik a serpenyőbe. Mi könnyű más nemzetek számára ez idő­ben a politika, mi nehéz számunkra? Osztrák birodalom s magyar királyság, magyar állam s kapcsolt részei mily nehéz viszonyokat tsírnak élőnkbe megoldásul. Ezen ellentétes állapot ki­egyenlítése nehezedik reánk. Ennélfogva nekünk magyaroknak fokozott mértékben van mindazon tulajdonokra szüksé­günk, mi más népeket nagyra emelt. Rajongásig menő honszeretetet, kitűnő vi­tézséget, mély jogérzetet, könnyű lelkesedést még ellenségeink sem tagadhatnak meg tőlünk. Azonban alig van nép, melynek közéletébe több vegyülne azon gyarlóságokból, melyek arra árnyékot vonnak. A nemzet ép úgy mint az egyén gyöngéitől önismeret által tisztul meg. Nincs egy nemes tulajdon bennünk, melyet ne árnyékolna be egy megfelelő gyarlóság. Alig fejlődhetik nemzetben a függetlenségi érzet a hatalom irányában inkább ki, mint ná­lunk, ezért imponálunk más nemzeteknek is, va­lahányszor a hatalom pressiója ellen kell nemzeti erőt kifejtenünk. E nemes tulajdon magasságá­ról ítélt Europa csak most közelebbről is. De — valljuk be őszintén — ha a kép má­sik oldalára tekintünk, sokat hasonlítunk azon nem ritka példányaihoz az embereknek, kik házu­kon kívül hires zsarnokok, míg otthon papucs alatt nyögnek. A mily függetlenek tudunk lenni föl­felé, oly könnyen engedünk a nyomásoknak le­felé ; bámulatos erkölcsi bátorságunkat a hata­lom ellenében beárnyékolja azon bámidatos sen­­sibilitás­a ,populáris aurai legkisebb rezgései iránt. Mi a hatalom üldözéseinek férfiasan szegez­zük ellenébe melleinket, büszkén türjlik csapá­sait, tán provocáljuk is néha, emelkedünk önér­zetünkben, ha a hatalom ,fekete könyvébe­ igta­­tott be; de a tömegek balvéleményeinek üldözései iránt fölötte érzékenyek vagyunk , a közvéle­mény fekete könyvétől jobban irtózunk, mint a haláltól, noha gyakran egyik oly igaztalan mint a másik. Ha a hatalom valamely nézete meggyőző­désünk ellenére van, versenyzünk a felszólalásért — egy világért sem — hallgatnánk; de ha meg­győződésünk a közvélemény nézetével áll szem­ben, a hallgatást — egy világért sem hagynák el. Pedig a hazafiság, mely koszorúval hint s gazdagon tömjénez, nálunk igen olcsó; de az, mely töviseket nyújt s csak a keblet elégíti ki, drága, mert nehéz. Csak ily hazafi értheti Vi­rág Benedek ama szavait, melyet a legna­gyobb magyar jelmondatul választott: Jó hazafinak lenni nehéz, de nem lehetetlen! Szóval, ha mi úgy bánnánk pénzünkkel mint népszerűségünkkel, a leggazdagabb népe volnánk a világnak, s fordítva, ha népszerűségünket úgy szórnák mint pénzünket, gyakran — ha van — legderekabb nép volnánk. Mi mint a fukat végig gyűjtjük a népszerűség filléreit halomra, mert ez nekünk jobbatlan czél s nem eszköz, mint a fukarnak a pénz, csakhogy amott az árt gyak­ran a haza fizeti meg. Fényes oldalunk volt továbbá mindig az osztály és vallási türelem, de ezt beárnyékolja a politikai türelmetlenség, mely nálunk kiáltó. Alig lehet nemzet bátrabb a hatalom rémuralkodása ellen, mint mi; de alig kislelkű­bb, mint mi azon rémuralom ellen, mit e türelmetlenség oly gyak­ran előállít. Jól tudjuk, hogy azoknak, kik e tü­relmetlenséget teremtik, körökben ez csak jól vá­lasztott fegyver, mely azonnal eltompul, mihelyt nem félünk tőle, de kicsiny­ hitűek vagyunk a kétségbeesésig. Nincs az erkölcsi világban mélyebb jogsér­tés, mint a vélemények Lynch-igazságszolgálta­­tása. Nincs erkölcsi mélyebb Justiz-mord, mint e türelmetlenségben nyilvánul. Nem lehet, hogy ez ellen minden szabad lélek fel ne lázadjon. Mennyiszer emelte szavát a zsarnokság e legundokabb faja ellen a legnagyobb magyar. Ez ellen, legyen alapja számítás vagy fiatal rajongás, lelkünk minden erejével küzdenü­nk kö­telesség, és pedig soha inkább mint most, hol a vélemény­szabadságra annyira szükségünk van s a folytonos izgalom, melynek kitéve vagyunk, a közállapotnak annyira kedvez. Ezen politikai türelmetlenség egyszerű for­mulája ez. Szólj, de úgy mint én, különben áruló vagy i­s e mesterség — bámulatos —k­épen a szabadság, jogegyenlőség, sőt testvériség czége alá vonul. Nem mély gúny-e ez politikai érettsé­günkre ? Gondoljuk meg csak, mennyi lealázó van abban, mit pedig most naponta hallunk: „el van mérgesedve a közvélemény“, nem is merek szólni, mert i­s több ilyfélék. És e sajnálatos türelemetlenség elterjed most a fővárosra úgy mint a vidékekre. A sajtónak pedig szigorú kötelessége er­kölcsi táborának egész hatalmával védeni a sza­badságot, bárhonnan fenyegettetik az, védeni a véleményt minden méltatlan gyanúsítás ellen, tiszteletet szerezni a szabad szónak bárki ellen. Mert ha hosszú polgári pálya szeplőtlensége nem óv meg senkit erkölcsi gyiloktól, ha a ha­zafi­ kötelesség abban áll, hogy akaratunk, meg­győződésünk ellenére sodortatni engedjük ma­gunkat, ha nehéz időkben hosszú éveken át szer­zett koszorúnkat egy ellenmondás széttépi, ha a babért az utczán fognák osztogatásukkor ezen idők tizszerte válságosak ránk nézve s meglehet, hogy mint ünnepelt hazafiak fogunk most futni pá­lyánkon, de nem lesz, ki megénekeljen egykor. TARCZA: Szalay László a szerb telepekről. II. Ezek után a Zsigmond és Mátyás korabeli f­­ran­­kovics György,­­ István, s ifjabb György és Vuk ál­tal eszközölt szerb bevándorlásokról (mert ekkor már valóban Szerbiából jöttek a települők), úgy a Szerbia belsejéből Kinizsy által hazánkba, nevezetesen a bán­ságba áthozott szerb menekülőkről értekezik a szerző. Azt, a­mi ezen bevándorlásokra vonatkozik, e lap 18-ik számában dec. 22 én terjedelmesen előadtuk. Érdekes rajz­i adatok, melyeket a szerbeknek Bá­thory Zsigmonddali érintkezésére nézve ad elő a szerző. Igen érdekesek továbbá az adatok s okmányok, melyeket a szerző azon Brankovics Györgyre nézve közöl, ki egyelőre I­ só Lipót által a régi Brankovicsok utódjának s Szerbiára nézve törvényes örökösének ismertetett el, előbb bárói, később grófi czimet s egyéb ígéreteket is nyert; de midőn már tevékenysége s se­gedelme felhasználtatott s ö a nyert ígéretekre tá­maszkodva jogos követelésekkel lépett fel, s azokat érvényesíteni akarta, Badeni Lajos I-s. Lipót főve­zére által a cs. k. táborba csalatott, elfogatott s É­­gerbe Csehországba küldetvén, ott kiáülbelöl 40 évig (­egészen haláláig) börtönöztetett. Megemlítve, hogy ezen a szerbek csalódását kép­viselő szerencsétlen elámított emléke a legnagyobb tiszteletben áll maiglan is szerb testvéreink előtt, s hogy életnagyságu arczképe a krusedolyi (Szerém me­­gye) Kaluger zárdában őriztetik *), lássuk Szalay je­les munkája további folyamát. C9 k'­alo‘­A IV. fejezet i-ső Lipót koráról szól. Nevezete­sen arról, miként jött érintkezésbe Csernovics Arzén ipeki érsekkel. Mi az ezen érintkezés s abból kifejlett viszony történetét szintén közöltük. Elmondja továbbá mindazt, a­mi a szerbeknek hazánkba átköltözése után történt; áttér azután az okmányokban előforduló pro­­prius magistratus kitétel magyarázatára , a Mátyás törvényeiben alapuló, s a katholikus papság által két­ségbe vont tized­mentességi jogukra stb. Közli az ide vonatkozó adatokat, kérelemleveleket s királyi leira­tokat. Odább hasonló kimerítő s mindenütt okmányok­kal kisért előadással tárgyalja az I-ső József s III. Károly korabeli viszonyokat, bonyodalmakat, és elinté­zéseket, mikről szintén szóltunk mi is több­ször idézett értekezésünkben. A VI-dik VII-dik s VIII-dik fejezet a Mária Terézia korabeli bonyodalmakat s azoknak miként történt elintézését tárgyalja; s Szalay munkája ezen része a szerbeknek az államházi jogviszonyai is­merésére nézve fölötte fontos és közérdekű, mert ezen előadásból, s a közlött 1771-ki királyi szabály­zatból világosan következik, hogy a metropolita csak az egyháziakban főpapja az illír nemzetnek, de egyátaljában nem feje a világi ügyekben. Valamint e szabályzat által állapíttatott meg a szerbek közpolgári­­sága, s azon nagy horderejű elv, hogy a szerbek pol­gári állásukra nézve a hon többi lakosaival a törvény­szerű hatóságok alá tartoznak, s a metropolita a világi ügyekben nem feje a szerbeknek, hogy valamint addig, úgy ezentúl íb, akár nyilvános, akár nemzeti congres­­susokat csak a fejedelem előleges engedelmével lehet tartani. Viszonyaink közt még érdekes­ a IX.fejezet, mely az 1790. országgyűlés koráról szól. A szerző előadja, hogy Putnik Mózses akkori karloviczi érsek még a kir. meghívó levelek kiadása előtt folyamodást nyújtott be, mely által megújította elődjének Diakovics Ezsai­­ássak azolt kérelmét, hogy ő e még néhány alkalmas egyén a görög szertartású clerusból és illír nemzetből az országgyűlésre annak módja szerint meghivassanak. Valóban sajátszerű volt a karloviczi érsek azon kérése, hogy a főpapokon kívül még világi állású szerbek is mint ilyenek hivassanak meg az országgyű­lésre, mert hisz ha ezen kérésük teljesítetett volna, oly jogot nyernek vala, mely nem lett volna megegyez­tethető a magyar alkotmányos képviselettel, s törvé­nyekkel. Átlátta ezt II. Lipót s a polgári egyénekre vo­natkozó kérelmet egyszerűen elutasítván, a clerus meg­hívására nézve egyelőre az országgyűléshez utasította Putni­kot; azonban miután ez, — mint a szerző mondja — magának Lipótnak felhívására újabb folyamodást nyújtott be, a király csakugyan kiadta a meghívó leve­leket. Továbbá e fejezetben igen érdekes adatokat s észrevételeket olvasunk a szerb ügynek az országgyű­lésen történt felvételére, s a rendeknek a szerbek méltányos s jogos kivonatai teljesítésére nézve haj­landó nyilatkozataira,valamint az országgyűlés folyama alatt mint szerző mondja, Lipót előleges tudtával sept. 1-én kért s Temesvárt megnyitott congressusra nézve. Ezen congressus megengedése, sőt előidézése mit a szerző is megérint a 75 lapon, annak volt ered­ménye, hogy mivel az ország rendei a koronázási hit­levélre nézve oly modorban léptek föl, mely nem tet­szett Lipótnak, József utódja ugyanis azt vélte, hogy te­temes pressiót fog az ország rendeire gyakorolni az, ha a szerb congressus tagjai oly nyilatkozatokat hallat­nak, melyek aggályokat gerjeszthetnek a rendekre nézve. S valóban a congressus többsége csakugyan oly modorban is nyilatkozott, a­mint az udvar előre remény­tette; nevezetesen a többség azt kívánta, hogy a szer­­bek részére külön teritorium hasittatván ki, ezen teri­­torium összes ügyei kezelésére, a szerb nemzetnek és közös jogainak képviseletére, s az őt általában s külö­nösen illető tárgyak kormányzására a legfelsőbb udvar­nál külön magistrátus alkottassák az alárendelt ható­ságokkal in partibus. Schmidfeld tábornok, ki mint fejedelmi biztos volt jelen, a fennebb előadottak szerint könnyen követ­keztethető okból, nemcsak nem ellenezte a teritoriumra vonatkozó követelést, sőt arra hívta fel a congressust, hogy egyenesen a bánságot jelölje ki a számukra ki­hasítandó területül. Előadja továbbá a szerző, hogy a­mint a feje­delmi biztos felküldte Bécsbe a kérelmet, Lipót sept. 27-én arra kedvező választ adott, azaz teljesítését ígérte. Közli végre azon jeles és viszonyaink közt a szerbek által is figyelemre méltatandó beszédet, me­lyet a szerb nemzet akkori legkitűnőbb tagja, Tököly Száva, utódja azon Tökölynek, ki Kinizsy alatt újva halt el, s unokája azon Tökölynek, ki népe élén engedetle­nül harczolt Rákóczy Ferencz ellen; Tököly tehát, mint szerző helyesen mondja, oly férfiú, ki, ha valaki, leg­inkább hivatva volt arra, hogy polgártársait valósá­gos érdekeikre figyelmeztesse, s ki leginkább igényel­hette, hogy a congressus bizalmával találkozzék, a többséggel feddőleg tartott. Jó lesz, ha mindazok, kik még most sem szűn­nek meg a teritorium iránti követeléssel s a szerb ügyet máskép mint alkotmányos után elismerni akarni s a nemzeti congressusra nézve oly jogot, sőt suprema­­tiát követelnek, mely a magyar állam-egységgel meg nem férne. Útmutatásként veszik Tököly ezen beszédét arra nézve, a­mit a szerb nemzet jól felfogott érdeke kíván. Sajnáljuk, hogy helyszűke miatt e beszéd elolva­sására nézve az olvasót magára a munkára kell utasí­tanunk, s e műnek oly bő ismertetésétől, melyet az érdemelt volna, tartózkodnunk kellett. Országbírói értekezlet, Pest,február 25. Folytatólag megkezdetett a tárgyalás az örökösödési rend iránt, azonban némely tagoknak óhajtása következtében, hogy a tanácskoz­­m­ány valamely közvetítő egyezményi mód föltalálása végett egy-két napra fölfüggesztessék, elhalasztatott. Egyelőre kiemelendőnek találjuk, hogy Deák Ferencz egy hosszab, nagy hatású beszédet tartott, melyben mind saját, egyáltalán véve pedig az o­gyes tagok nélpontját a conferentia föladatára nézve, jellemezte. Ezután fölvétetett a második bü­ntető javaslat, mely csekély módosításokkal elfogadtatott. E módosí­tások közé tartozik, hogy az izraeliták is, hogy ha val­lásuktól eltekintve választóképességi qualificatioval bírnának, még a kihágásokra nézve is, a testi büntetés alól végkép föl vannak mentve. Valamint azon hézag is pótoltatott, hogy esen mentesség kiterjed a fölmen­tettek egész családjára, a nőket sem véve ki. Holnap az úrbéri és az éber rokon viszonyuk ideiglenes rendezésére kiküldött választmányi javaslat kerül szőnyegre. Lapszemle. A „Wiener Zeitung“ esti lapjában olvassuk : „A magyar királyság országgyűlésének Budára meghívása egy újabb lépés az ország végleges recon­­stituálására. Ezen országgyűlésnek rendkívüli fölada­tai lesznek. Megnyitásával együtt jár az ünnepélyes koronázás, mely az ő ősi traditióihoz méltólag a ma­gyar államéletnek legmagasb jelvényeit gyűjti a ki­rály fölkent fejére; — a nádornak, a király és az or­szág képviselői közti magas közbenjárónak válasz­tása ; — végre több felette fontos törvényes intézke­dés megvitatása, melyek Magyarország jövőjére nézve maradandó áldásdúl befolyást ígérnek. Ő Felsége ezen országgyűlést saját legmagasb személyében vezetendő és ez által az emlékezetes gyűlésnek emelkedett fényt, és sikerének annál biztosabb kezességet kölcsönzend. Magyar­ország királya teljesiti kötelességét. Ország és nép nem fognak e magasztos példa mögött elmaradni.“ A félhivatalos „Donau Zig“ a budai országgyű­lésről írja: „A magyar országgyűlés most végleg Budára van egybehiva. Fölterjesztések valának ugyan folya­matban, melyek annak Pestre áttételét kívánják, s nevezetesen egy magas egyházfőnöknek kelle, a főispá­nok minapi értekezlete által megbízva, ily küldetéssel megérkeznie. A magyar ellenzék érvényül hozza föl,­­, hogy először az 1848-ks törvények betűje szerint Pes­tet kellendett országgyűlési helyül választani, és hogy másodszor a tanácskozások szabadsága egy várban nincs oly jól megőrizve, mint egy nyílt városban. „Mi az első pontot illeti, mi azok nagy számához tartozunk, kik az 1848-as törvények continuitását és jogérvényességét nem csak kétségbevonják, hanem tagadják, s csak czélszerűségi szempontokat ismerünk el érvényeseknek, mennyiben az forog fönn, hogy an­nak egyes részei fönntartassanak. Mi a tanácskozási szabadságot illeti, mindenütt a törvény oltalma alatt áll az, mindenütt biztosítva van az, hol a csász­ szó szabad férfiakat hív egybe, hogy szabadon nyilvánít­sák véleményüket a birodalmi és országos ügyekben. „Előttünk, kik az okt. 20-i diploma terén állunk, pillanatig sem kétségtelen, mikép­p Felséges a király­nak teljes joga volt az országgyűlést és alkotmányos szokás sze­rint Budára összehívni. Másrészről azonban nem szabadna a magyar ellenzéknek elfelejtenie, mi­kép, bár­mily buzgóan karolja is föl b­eoretbre az 1848 törvényhozást, magét tényleg az austriai kor­mánynyal szemben oly térre állítá, melyet a kiegyenlí­tés terének mondhatni, ha annak el nem ismertetnék is. A fejedelem személye és a monarchiai elv iránti te­kintet azt kívánja, hogy ha Ő Felsége, a­mint monda­tik, Magyarországra jövend, és személyesen kívánja az országgyűlést megnyitni és vezérelni,az ország kép­viselői az ország királyainak lakába gyűljenek, hogy azon viszályt kiegyenlítsék, mely az összes monarchia erejét­ kimeríti, előkészítvén egy felséges békeművet, erős, terhetlen, közös alapot keresve a birodalom ren­dezésére nézve.“ A „Szrbszki Dnevnik“ 12-ik száma egy szerkesz­tői nyilatkozattal visszavonja azon elhamarkodva irt kárhoztató bírálati bevezetést, melyet Szalay László legújabb röpiratának megismertetése is közzé ten. „Még akkor — úgymond — e röpirat kezeink közt nem lévén, a „Pester Lloyd“ e tárgyróli terjedel­­meiek közlésére támaszkodtunk. Eszü­nk ágában sem lehetett, hogy a Lloyd közlése a jégre vigyen , de ez mégis megtörtént rajtunk, s ezt csak most vettük észre, miután magát a röpiratot elolvastuk. Azon leg­­bántóbb nyilatkozat, mely min­ket s velünk a sze­rbek millióit szi­vén sértő — Szalay röpiratában nincs. Ezt csak a Lloyd fogta rá, számos szerb elő­fizetői iránti becsülésének és jóindulatának jeléül. A­mennyire sajnáljuk tehát, hogy nem akarva hibáztunk, és annyira örülünk bevallhatni azt, hogy ama rosz­­akaratú bántalmat rajtunk nem magyar követé el. . .“ Tehát ismét jégre vivék a Dnevniket, s ő meg az olvasóit, de könnyű Katót tánczra vinni, azt tartja a magyar közmondás , a érthet ebből a Dnevnik is, ki saját közönsége s a közügy érdekében is általában azon hasznosabb szolgálatot tehetné, ha azon rendszeres s indokolatlan izgatás helyett, melynek hasábjait zárva nyitva tartja, a helyzet komoly, s nyugott vitatását tűzné ki egyik főbb feladatául. De fájdalom, a szerb sajtóban már is csak a barczi tárogató,hangját halljuk, midőn mi még mindig a béke zászlóját lobogtatjuk. Negyes tudósítások. — Kolozsm­egye számos tagjai e hó 17-dikén Kolozsvárt Ujfalvy Sándor urnái tanácskozmányba gyűlvén, elhatározták, hogy a tanácskozmány nézeteit s kérelmét egy küldöttség tolmácsolja le. Kemény Fe­rencz urnak. E küldöttség vezetője, id. gr. Teleki Do­mokos megbízatásához képest, a köztiszteletű főhiva­talnok üdvözlése után, legelőbb is — mint a „Ko­runkban“ olvassuk — legsajnálatosabb eseménynek nyilvánította, hogy a m. év oct. 20-án kiadott diploma alkalmával Erdély sorsa a testvérhazáétól elválaszta­tott, s miután átalában az egyetemes haza alkotmányos és törvényes igényeinek távol se tétetett elég, az emlí­tett elszakasztás által a sérelem még tetézve jön. Mind­e mellett reményteljes türelemmel várták hazánk al­kotmányos fiai, mi fog a m. év okt. 20-án tett kegyel­mes ígéret következtében ez országra nézve történni napi újdonságot - m­áu. As „J. T.“ arról értesül, hogy bibormok hg*primis

Next