Sürgöny, 1861. június (1. évfolyam, 124-148. szám)

1861-06-02 / 125. szám

Első évi folyam. Szerkeszt ó-hivatal: Aldunanor 5. as. 2-dik emeli­t Kiadó-hivatal: Bari­tok-tere 7. száza, földasmnt Előfizethetni Budapesten s kiadó­­hivatalban. barátoktere 7. s vám, földszint Vidéken bérmentes levelekben, minden posta-hivatalnál.SÜRGÖNY lléfejtési árak austriai értékben. Bid.putan, bájhoz hordva ft kr Egéenévrs 16 — Évnteredr. 4 60 KV -----­ft kr géaaávre 18 — Évnegyedre 4 60 *50Egyp„ 9-Vidékre, Jnaponkint po 114. ft kr . Hk 19 — Évnegyedre S - 10-B«, hit» 9 -Egéav* FtWtti HIVATALOS RÉSZ. 6 ca. k. Apostoli Felsége az erdé­mi nagyfejede­­lemségbeli evangelicus helvét hitvallású egyház super­­intendenséül megerősített Bod­ola Sámuelt, f. évi máj. 21-ről kelt legfelsőbb határozatával, különös ke­gyelemből királyi tanácsosi czimmel, de­ elengedés mellett, fölruházni méltóztatott 6 ca. k. Apostoli Felsége f. évi máj. 22 ről kelt legfelsőbb határozatával, soósmezői Bobeczel Sándort a naszódi kerület ideiglenes főkapitányává legkegyelmesebben kinevezni méltóitatott. Ő cs. k. Apostoli Felsége f. évi máj. 21-ről kelt legfelsőbb határozatával losonczi gróf Bánffy Bélát az erdélyi kir. országos kormányszék tisztelet­beli titkárává legkegyelmesebben kinevezni méltóz­tatott. Ő cs. k. Apostoli Felsége f. évi május 23-ról kelt legfelsőbb határozatával Keserű Mózes olvasó-ka­nonokot a károlyfehérvári székes-káptalannál s királyi tanácsost, a kolos monostori Bold. Sz. Máriáról nevezett czimzetes apátságra, dij elengedés mellett, legkegyel­mesebben kinevezni méltóztatott. MAI HIVATALOS RÉSZ. Országgyűlési tudósítás. A képviselőinek­ ülése junius 1-én. Elnök: G­h­y­c­z­y Kálmán. Jegyző: Ignatovits Jakab. Hun­kár Antal indítványba teszi, hogy a gróf Teleki Lászlóért holnap 10 órakor tartandó gyász­isteni tiszteletre a képviselőház testületileg menjen el. E fogadtatott. A május 31-ki jegyzőkönyv meghitelesitése után elnök a következő leveleket mutatja be : S­o­p­r­o­n­ és S­ár­os me­gy­é­k­tő­l az iránt, hogy gróf Széche­nyi István érdemei a haza körül, törvénykönyvbe ik­­tattassanak. Sopronmegyétől a Ludoviceum s a két forintos magyar bankjegyek tárgyában. Liptó­­megyétöl azon kérvényt, hogy a kir. curia mostani tag­jai helyett, kik az absolut rendszer alatt szolgálván, a nemzet bizalmát nem birják , mások neveztessenek ki. Ugyancsak Liptó megye és Kassa leveleit az adó behajtása tárgyában, végre Krasz­na megye értesíti a képviselőházat, hogy a szabadságos katonák beszó­­lítása s az újonczok kiállítása ügyében közreműködé­sét megtagadja. Elek Mihály bogdányi s Bakot­ Sándor szilágy-somlyói képviselők beadták megbízó leveleiket, Barcsay Albert pedig képviselői állomá­siról lemondván, Abauj megye fel fog szólittatni, hogy helyette a mizslyói kerületben más képviselőt válasz­­szon. T­i­s­z­a Kálmán minapi indítványát formulázva beadván, ez ki fog nyomatni. A Deák indítványa feletti tanácskozások kerül­vén napirendre , Benczúr Miklós békülni akar, a felírásban ki­fejtett feltételek mellett, s azért az indítványt nemcsak lényegében, hanem formájában is pártolja, jelszava neki is az lévén, mi a római törvényhozóké volt­ .Salus reipublicae suprema rei esto.“ Ny­áry Pál kifejté, hogy a barez, melyet a kor­mány 1848-ban a nemzettel megkezdett, most is tart. A fegyveres barezot a nemzet elvesztette ugyan, de hősiségét senki kétségbe nem vonhatja. És ezt is azért veszté el, mert az európai diplomatia nem a nemzetek érdekeit, hanem néhány uralkodó család roszul értett érdekeit védelmezte. Austria az orosz segítség behí­vása által csak saját gyengeségét vallotta be s azóta tántorog, s mind­addig tántorogni fog, mig vágyától, Magyarországot meghódítani el nem áll. Még a komá­romi capitulatio után eszére jöhetett volna Austria, de e helyett a sziklához lánczolt Prometheus sasának szerepét vállalá magára, nem gondolván meg, hogy a magyar nemzet mája vagy is szive kipusztíthatatlan. Szónok bámulja a magyar nemzet tiszta felfogá­sát, mely az oc­. 20-diki diplomát örömmel nem üd­­vözlő, s az azótai események igazolák helyes ítéletét. Mi az indítványt illeti, ő nem foghat mindenben kezet az indítványozóval, mert a magyar nemzet védelme nem fegyver, hanem törvény lévén, óvakodnunk kell, hogy ezt árnyékában se mellőzzük. Ő alapul veszi az 1848-diki 3-ik t. czikket, e szerint a nemzet a király­­lyal csak a felelős ministerium utján állhat közleke­désben s már csak ezért is nem szavazhat felírásra. Ha fejedelem törvényesen érintkezni akar a törvény hozótest másik felével, állítsa vissza az alkotmányos közjeget, azaz a felelős ministériumot, s akkor ő is kész felírásra szavazni, de előbb nem, mert az ország­gyűlés hatalom, vagyis a törvényhozó hatalomnak egyenjogos fele a fejedelemmel. Választólirat csak trónbeszédre következhetik, mely eddig elmaradt. En­nélfogva ö­ny indítványt tesz, s ezt fölolvasván a ház asztalára is leteszi. Ez indítvány lényege oda megy ki, hogy a jelen országgyűlés határozatilag mondja ki, hogy az alkotmány teljes visszaállítása s az országgyűlés kiegészítése nélkül újabb törvények hozásába nem ereszkedhetünk; az alkotmány felfüggesztésétől kezd­ve, a mai időkig kiadott mindennemű rendeleteket s egyoldalú törvényeket érvényteleneknek nyilvánít s a magyar kormány élén álló hatóságokat a törvények értelmében felelősekké teszi. (Éljenzés.) Ü­r­m­é­n­y­i József jeles beszédét, melyben a volt és mostani osztrák ministeriumot élesen festi, egész terjedelemben adják, itt csak azt jegyezzük meg, hogy felírásra szavazott. Zl­i­n­s­z­k­y György a bécsi centralista lapoknak ellenünk szórt gúnyait ugyancsak kamatostul vissza­­adá, a ház a még inkább a karzat vagy mulatságára Szerinte az osztrák közjog: nem okoskodni, ha­­nem cask fizetni; a bécsi urakat a g­u 11 a per­ch­á­h­o­z hasonlítja, mely nem­ veszi be a vizet, mint amazok a jó tanácsot; továbbá a bécsi urakat azon selyemtenyésztőhez hasonlitja, ki azt gondolá, hogy a selyembogár a bodzalevelet is megeszi, ha előbb kiéheztetik, így a bécsi urak is azon véleményben van­nak, miszerint mi magyarok a febr. 20-diki Reichs­­r­a­­­b­o­t is beveszszük, ha előbb kiéheztetnek. Hatá­rozatra szavaz, mert nagylelkűséget gyakorolni gyen­gébb irányában crény, de hatalmasabb irányában gyá­vaság. (Éljenzés.) Vl­ád Alajos az erdélyi és magyarországi román nemzetiség ig­yeit fejtegeti. Felírásra szavaz. Beszé­dét későbben egész terjedelemben adandjuk. Ignatovits Jakab drastikus beszédében kifejté nézetét,mely szerint alkotmányos úton felírást tenni nem lehet, mert most az országgyűlés és a tettleges fejedelem két perlekedő fél, kik közt bíró nem lehet az egyik fél, hanem csak a törvény, míg tehát ez vissza nem állítta­­lik, határozatra szavaz. Elismeri, hogy az 1848-as tör­vények Horvátországra nézve sérelmesek, aztán a szerbek viszonyait jelesen fejtegetvén úgy találja, hogy mind a két nemzetiség igényeinek kielégítésére czél­­szerű­bb eszköz a határozat mint a felírás. Nem is fél az országgyűlés feloszlatásától, mert ha az oszt. kor­mány a 12 éves rendszert tovább is folytatni akarja, csak magát buktatja meg. A tanácskozás bevégeztével indítvány létetett, hogy jó volna határidőt tűzni ki a tanácskozások be­végzésére. Az indítványhoz többen szólottak s vég­zés jön . Hogy a képviselők magán-tanácskozmányokban értekezzenek e tárgy felett, hogy jövő héten döntő szavazás történhessék Deák indítványa felett. Jövő ülés június 3 án d. e. 10 órakor leend. TARCZA. Napi újdonságok. * A­s­b­ó­t­h Lajos a­ következő sorok közzétételére keresett meg bennünket: „Nyílt köszönet. Május 16-i felségi határozat folytán kibocsáttatásom Józsefvárból 25-én megtörtént. Első éz szent kötelessé­gemnek tartom, mindazon hatóságoknak, melyek érettem a Felséghez feliratot intéztek, ezennel legmelegebb köszö­­netemet mondani. Lúgos május 27-én 1860. Asbóth Lajos.' »A nógrádi honvéd-segélyező egylet azon ura­kat, kikhez segélyadományok gyűjtése végett ivek kül­dettek, fölkéri miszerint azon iveket a begyült pénzzel vagy üresen is B. Gyarmatira küldjék. * A belényesi casino, mely 110 tagot számlál, kiváló figyelmet tanusit a hazát érdeklő események iránt, így közelebb május 20-kán tartott gyűlése is, melynek főtárgyát a gr. Teleki László emlékezete iránt nyilvá­nuló mély kegyelet képezi, a szó szoros értelmében ha­zafi ünnepély volt. Az említett gyűlés nyomon követte az ugyanc nap a református egyházban tartott gyászisteni tiszteletet. Az elnök Kaffka Károly úr lelkes bevezető szavai után a helybeli jegyző Benedek Ferencz tartott emlékbeszédet, melynek jeles szövegét az egyleti jegyző úr szívességéből egész terjedelmében megkaptuk ugyan, de halmozott közlendőink miatt sajnálatunkra mellőzni kényzelünk. A szép beszéd nem csak köztetszéssel fo­gadtatott, sőt a szomorú eset emlékére jegyzőkönyvbe igtatása is elhatározott. A casino ezenkivül közakarattal kitü­zette a gyászlobogót s tagjai két heti gyász viselésére kötelezték magukat. A közgyűlést a Szózat eléneklése fe­jezte be. * Liszt Ferencz a zongorakirály m. hó 22 -én a francziák császárjánál ebédelt. Estve a császári pár je­lenlétében a m­ileliák palotájában játszott és újra régi diadalai egyikét ünneplé, mert, mint a tudósítások írják, ő hangszerének még mindig elérhetetlen lángelmü mes­tere. Hasonló tetszés közt játszott pénteken est­e Wa­­lewska­ grófnőnél, hol a párisi legelőkelőbb társaság volt egy estélyen együtt. — Ha Liszt azóta azon nem „leg­­illedelmesebb hangon irt támadásainkat elfelejtette volna, jó lenne őt mint újra „ünnepelt hazánkfiát“ Pestre né­hány hangversenyre meghívni. Egypár kötézel igen szé­pen gyarapodhatnék állatok. * Költemények. Mandellónál megjelentek: „Wohl Janka költeményei“ egy erős kötetben. Kiadja Jókay Mór. Ritkán találkozunk fiatal költővel, ki oly rövid idő alatt annyi költeményt irt volna. S hogy tartalmasok is vannak közte, azt a lapokban megjelent mutatványokból tapasz­taltuk. Ha terünk engedi, hogy irodalmi rovatunkat ismét napirendre hozhassuk, e költeményekről is tüzetesebben fogunk szólani, valamint irodalmunk egyéb újabb jelen­ig. * Önc­áfolat. A mostani izgatott időben gyakran megtörténik, hogy az újdonságíró épen a legérdekesebb hírekben csalódik. A lapok tudósítói (a mieink talán még a legszebb kivételt képezik) sokszor elhagyják magukat hazafias szenvedélyük vagy pártnézetük által ragadtatni, s az események bővebb nyomozása nélkül többször tesz­nek papírra oly dolgokat, melyek csak „megtörtén­hettek volna.“ — így történt tegnapi lagosi közlé­sünkkel is, melyet a P. L. nyomán költöttünk. A nevezett lap ugyanazon tudósítója május 29-ről ezt írja: „Bővebb utánjárás utáni mult levelezésem első része, t. 1. hogy az említett pénzügyőr szabadon bocsáttatása követeltetett volna, tökéletesen alaptalannak bizonyult be; — rosszul voltam értesítve.“ Ha tanácsolnánk szabadna, a tudósító urak normául vehetnék ezt: „a rosz hír úgy is mindig elég jókor jó, győződjünk meg tehát előbb tökéletesen, mielőtt azt vi­lágba bocsátanák.“ Ez által sok izgatásnak, kölcsönös elkeserítésnek, aggálynak és szóbeszédnek elejét ve­hetnék. A Káronkodás elleni óvszer. Péterlakán Erdélyben, a­hol nagyon divatban van a káronkodás, ennek orvoslá­­sára elhatároztatott, hogy a­ki az Istent szidalmazza, első ízben 2, másod ízben 4 ft,­­ ezentúl fokozatosan min­dig több több bírságot fizet. Helyesen 1 .Párbaj. Potsdam mellett közelebb egy párbaj ment végbe fa. Manteuffel a katonai kabinetelnök és T­westen berlini törvényszéki tanácsos úr közt. Bécsben nem rég egy névtelen röpirat jelent volt meg e czim alatt „Mi menthet még meg bennünket?“, melyben a katom­a kabinet is hevesen megtámadtatok. Manteuffel úr hallá , hogy e röpirat szerzője az említett várostörvényszéki ta­nácsos, a kérdést intézett hozzá: ő e a nevetett irat szer­zője ? A válasz így hangzott: Igen, és a szerző kész okait is előadni, mert ő Manteuffel maradását az államra ve­szélyesnek tartja: ez legbensőbb meggyőződése a tb. Man­teuffel úr erre azt feleli, hogy ő a szerző okait nem kér­dezte, de állásában el nem tűrheti, hogy ily módon tá­­madtassék meg, s annálfogva kérdi a szerzőt, hajlandó-e valami módon kifakadásait visszavonni. Twesten válasza az volt, hogy ezt nem teheti, mivel sokkal erősebben meg van nézetéről győződve ; azonban késznek nyilatkozik Martenffel annak elégtételt adni, a tőle is hasonlót vár. Ekkér provocálva Manteuffel öt lépés karriere­re három lépésnyi avancírozással, vagyis tizenegy lépésnyi távol­ságra fölállítva, kihitta ellenfelét. A párbaj szinhelyén mind a­ két fél segédei megkísérték a kibékítést. Manteuf­fel késznek nyilatkozik, és e czélból egy igen illedelmes és mérsékelt nyilatkozat lön szerkesztve. Twesten elol­vassa és kijelenti, hogy neki lehetetlen revocálni. A fel­állítás megtörténik. Twesten a kitűzött három lépésre előre megy, ezélet és a golyó egészen közel Manteuffel úr szeme előtt repül el. Ezután Manteuffel úr is előre lép, fölemeli pisztolyát, és így szól: „Ön ezen egész dolog folyama alatt tökéletesen lovagiasan viselte magát, azért kötelességemnek tartom önt megkínálni, hogy a dolgot e­­ szelíden szerkesztett nyilatkozattal fejezzük be.“ Válasz:­­ „Neki lehetetlen valamit visszavonni.“ Erre Manteuffel a katonai tempóban megfordul, három lépésre visszamegy, s miután szemközt áll, azonnal lő. A golyó Twenter ur­nák jobb karját találta. Manteuffel az egyébiránt ige rövidlátó » szemüveget sem bérmált. _____________ Csengery Aulal beszéde. Előre kijelentem, hogy én mind tartalmára, mind alakjára nézve pártolom azon felséges szerkezetet, melyet Pest belvárosának tiszt, képviselője a ház asz­talára tett. Ellene vagyok a határozatnak, mely a lé­nyeg helyett a formára veti a súlyt, s ürügyet adhatna, minden egyéb akadás nélkül, megtagadni, a­mit meg­adni különben sincs hajlam. Sportolom a felírást, mint a­mely semmit sem koc­káztat, a nélkül, hogy valamit feladna. De nem azért szólalok fel, hogy indokoljam sza­vazatomat az indítvány mellett, melyet oly kimerítőleg, oly szépen indokolt maga az indítványozó. Azok után, a­mik az előttünk fekvő remek szerkezetben foglaltat­nak, s a­miket több tiszt, követtársam annyi ékesen­­szólással elmondott jogaink védelmére , fölösleges­nek tartok ezúttal több szót emelni. Ki van mutatva, hogy a tér, melyen küzdünk, a legitimitás tere, s egy szabad nép sem vonhatja kétségbe, hogy a jogok, me­lyeket visszakövetelünk, a köz- és magán­szabadság szükséges biztosítékai. S hogy e jogokkal a polgári po­dig érdekében fogunk élni, ki kételkedhetik azok után, a­mik 48-ban történtek, ki fog kételkedni azon sza­badelvű nyilatkozatok után, melyek e házban, köztet­­szés kíséretében, minden oldalról elmondattak? Ha e szép nyilatkozatok után, a viták ily késő stádiumában szót emelek, ezt csak azért teszem, hogy azon képhez, melyet a múlt évtizedről rajzoltak Dé­­mely képviselőtársaim, én is járuljak egy vonással. Sok oldalról mutaták ugyanis fel a megbukott rend­szert, é­s a rajz mégsem egész. Én ezúttal csak a sajtóviszonyokról kívánok szól­ni. Midőn visszaköve­teljük esküdtszéki eljárással párosait sajtószabadsá­gunkat , fel akarom mutatni röviden, hogyan kezelték a civilisatio egyik leghatalmasabb tényezőjét, a sajtót, ami úgy­nevezett civilisatoraink. A megbukott rendszernek, mely a birodalom ere­jét végkép kimeríté, hitelét tönkre téve s nagyhatalmi állásit megdönti, egyik fő jellemvonása volt a ha­zug­s­á­g is. Kikiáltotta a nemzetiségek egyen­­jogúságát, s tudjuk, mit értettek alatta: a német oktatást, a német közigazgatást, szóval minden nép­faj egyenlő jogát— németté tehetni. Személy- és vagyonbiztosság állottak homlokán a törvény­­könyveknek, melyekkel hazai törvényeinket kiküszö­bölték, s jól volt megjegyezve a jelen viták folytán, hogy a személy és vagyon hazánkban, a török pusztí­tások óta, soha sem volt kevésbé biztosítva, mint e néhány keserves év alatt. Democratia állott zász­laján a ministernek, ki a torlaszokról lépett a cabinet­­be, s a ig hogy belépett, már rangra, czimre vágyott, é­s tudjuk, hogy az osztrák jogegyenlőség nem volt egyéb, mint egyenlőség a jogtalanság­­ra a­n. A paragraphok élén, melyeket azt oktatási ügy rendezése iránt kibocsátott a cultusminiszter, ott pom­pázott e szép szó: oktatásszabadság. Tudjuk, mit értettek alatta. Képesség helyett a „Gesinnung“-ot, szaktudomány helyett a német nyelv tudását vizsgál­ták a tanárban, s a­ki magánúton akarta pótolni a közoktatás hiányait, hányféleképen volt akadályozva. Tudok esetet, tiszt, képviselők, hogy a magánoktatást még a növénytani physiologiából is betiltották. De ta­lán semmivel sem űztek oly gúnyos játékot osztrák ci­vilisátoraink, mint­­ a sajtószabadsággal. A 48 ki forradalom, mint tudva van, felszabadítá a sajtót bilincsei alól. Visszaállítani a censurát, annyi lett volna, mint eljátszani a szabadelvű­ség azon repu­­tatióját, melynek álarczával léptek föl az új Austria állam­férfiai ami volt külföld elött. Mit csináltak tehát? Egy olyan rendszert hoztak be, mely — ha lehet — még roszabb volt az elővizsgálatnál, s mind a megelő­ző, mind a megtorló rendszerből egyesítő, a­mi súlyos. Ha valaki a rendőrség sajtóbureauja véleményét valamely kéziratra nézve előre kikérte, azon válasz­­szal utasíták el: „nem tudja ön, hogy az osztrák biro­dalomban nincsen censura, hogy a sajtó szabad ?“ Az író tehát nyomdába vitte művét. A kinyomott művet, mielőtt megjelent, 3 napra a rendőrségnél kelle leten­ni. Mellőzöm azon körülményt, hányszor változtatta e törvényes letéti napokat hetekké, sőt hónapokká a­­ rendőrség önkénye, mely a törvé­­y fölött állott; csak azon keserű csalódást érinteni, midőn az írónak tud­tára jön adva, hogy műve nem jelenhet meg, s a ki­nyomott példányok a nyomdában már lefoglaltattak. Jó szerencse, ha az iró, a rendőrség különös kegyel­méből, azzal menekülhetett, hogy munkájából egy pár lapot kirágtak, melyeket aztán utánnyomatott. Ez esetben legfelebb csak arról győződhetett meg, hogy a censura, minden ellenkező contestatiók dácsára, még fenáll, és pedig költségesebb modorban, mint Metter­nich herezeg idejében, mikor a kéziratot censurázták, nem a nyomtatványt. Ily egyezkedések egyes lapok újranyomatására nézve rendszerint csak akkor fordul­tak elő az író és a rendőrség között, midőn a rendőr­ség nem hivatkozhatott határozott paragraphusokra, csak a felelősséget akarta magáról elhárítani. Az író­nak nyitva állt ugyan a felebbi hivatkozás ily esetben a rendőrség német főnökeihez, sőt fölőbb is; ez azon­ban a legjobb esetben is tömérdek idővesztéssel járt; s hogy várhatott igaz ítéletet a magyar író oly körök­ből, melyek elé szavai, az összefüggésből kikapva, ta­lán elferdíte­­ német fordításban, az első vizsgáló egy­oldalú véleményezésével terjesztettek föl, s hol a ma­gyar író iránt, már mint ilyen iránt, bizalmatlanság uralkodott? Ha e tekintetek, melyekhez többnyire a rendőrség fenyegetései járultak, módosításra, a kér­déses hely vagy czikkely kihagyására s a könyv illető leveleinek vagy a hírlap lefoglalt számának újranyo­­matására bírták az írót vagy szerkesztőt, a rendőrség többször beleegyezett ugyan, de mindenkor azon meg­jegyzéssel, hogy az író önként magától jött e gondo­latra, nem a rendőrség figyelmeztetésére, mert hiszen tudvalevő dolog, hogy előző vizsgálat nincsen a mo­narchiában, a sajtó szabad! Még jobb módja volt megismerni e sajtószabad­ságot az írónak, ha­ a rendőrség a büntető törvény vala­mely szakaszára vagy valamely felsőbb rendeletre hi­vatkozhatott. Ilyenkor a könyv avagy hírlap lefoglal­tatott, s az író vagy szerkesztő, a kiállítási költségek elveszt­ése fölött, perbe is fogatott, oly dolgozatért, mely világot sem láthatott. Civilisátoraink az előző vizsgálat rendszeréből átvették a megelőző lefoglalást, és pedig nem a kézirat, hanem a nyomtatvány lefog­lalását, s hozzáadák a megtorló, rendszer büntetését. Nem volt-e oka az írónak az ily sajtószabadságnál többre becsülni azon rendszert, mely legalább nem büntet oly tettért, melynek elkövetését megakadályoz­za, s a mely mellett a nyomtatási költség sem megy veszendőbe? S szóljak e a pörbe fogott író folytonos zaklatásairól, hónapokig, sőt évekig tartó hurc­oltatá­­sáról? Hiszen ismeretes a tisztelt képviselőház előtt az osztrák büntető törvénykezés. S voltak esetek, midőn a rendőrség által üldözött írót maguk a császári tör­vényszékek sem voltak képesek elítélni! Pedig e tör­vényszékek, már szerkezetüknél fogva sem lehettek a politikai üldözött menhelyei. S e törvényszékeknek azon büntető codex szerint kell vala itélniök, melyet a bureaucratia készített az absolutismus számára. Alig képzelhetni kínosabb helyzetet, mint a ma­­gyar írónak, főleg publicistának és szerkesztőnek ju­tott e büntető törvénykönyv mellett. Oly rendszerrel szemben, mely országát földarabolta, alkotmányát le­tiporta, nemzetiségét megsemmisíteni törekedett, — egy perczig sem volt biztos, hogy oly szót nem ejt, mely, ha nem felségsértés, legalább is a közcsend meg­zavarásának van bélyegezve. Maga a rendszer, mely csaknem az enyészet szélére sodorta a birodalmat, a büntető törvény oltalma alá volt helyezve, s főbenjáró bűntettet követhető el, a­ki a kormányzási forma, az egységes birodalmi rendszer, sőt a német szövetségi alkotmány ellen szót emel. Nem sorolom e­l a köz­­egendháborítás számos esetét. Ily tettet követett volna el, a­ki valamely tisztviselő visszaélését, vagy egy ré­szeg zsandár garázdálkodását napfényre akarja vala hozni. Szóljak-e továbbá a büntetés alá eső vétségek hosszú sorozatáról? Az u. n. izgató, közcsendet veszé­­lyező közlégek, az álhírek terjesztése, a pátensek, fel­sőbb rendeletek, hatóságok és államszolgák elleni sér­tések tágas rovata alá mi könnyen volt sorozható bármely hírlapi közlemény. S a büntető törvénykönyv mindezen paragraphusaihoz mennyi miniszeri, kor­mányzói, helytartósági és rendőrségi rendelet járult koronként, melyeknek meg nem tartása legalább is pénzbeli büntetést vont maga után. Mily emlékező te­hetség kellett volna, csak észben tartani is mindezen rendeleteket ! Megtartani ? — az épen felülmúlt volna minden emberi tehetséget. Úgy, hogy nem képzelek szerkesztőt, főleg politikai lap szerkesztőjét, a­ki több ízben büntetve nem lett volna, legalább is oly nagy vétségekért, mint­ hogy a főkormányzó czímét nem egészen szabály szerint írta, vagy épen elég vakmerő volt Albrecht ő fenségét magyarul Albertnek nevezni. S a büntetőtörvény és megszorító rendeletek sem voltak elegendők. A sorok közt is olvasnia kellett a rendőrségnek, mely gyakran azt is balul értette, a­mi a sorokban foglaltatott S ha a kifejezésekbe nem lehetett belekötni, — az irányt, az iró szándékát tá­madták meg. Elegendő ok, t. képviselők, ha nem is perbefogásra, — legalább intésekre, s három megin­­tés után egy lapnak felfüggesztésére. Képzelhetni, mily ingataggá, mily bizonytalanná tévé e rendszer függet­len politikai lapjaink sorsát , így állott a sajtószabadság, így áll az jelenleg is a birodalomban , mennyivel súlyosabbak voltak még a mi viszo­nyaink ! Mert tudni kell, tisztelt képviselők, hogy a birodalmi egység, melynek annyi emberéletet, annyi családi boldogságot hoztak már­is áldozatul,­­ maga sem volt egyéb hazugságnál. Avagy nem állott-e hazánk folyvást kivételes rendszabályok alatt ? Már fennebb érintem, hogy minden szó, mely a központosítás rendszere ellen, Magyarország önkor­mányzása érdekében emeltethetett, már eleve, a bün­tető törvénykönyvben, különszakadási törekvésnek, felségsértésnek volt bélyegezve az osztrák államfér­fiak által. A bécsi lapok csikkeit utánnyomni sem mindenkor volt szabad lapjainknak, mennyivel ke­­vésbbé azokra felelniük. Ma egy, holnap más tárgyban tiltották el az írást. S voltak idők, tisztelt képviselők, midőn e szókat: nemzet, nemzetiség, haza, szabadság és alkotmány — leírnánk is alig 125. szám —■ 1861. Vasárnap junius 2.

Next