Sürgöny, 1864. január (4. évfolyam, 1-25. szám)
1864-01-29 / 23. szám
megjegyzi, miszerint azon összeg különben is kizárólag csak e czélra fog felhasználtatni. A resolutió czélját nem látja át, mert az semmi támpontot nem nyújt a követendő politikára nézve. „ . . . Herbst: Az ausriai érzület népöntudatából szól; ha meg akarunk győződni, hogy gr. Rechberg politikai lépése Austria érdeke ellen van, csak a porosz kamarai tárgyalásokat kell olvasni. Nem csak az, mit Bismark a kis államokról mond, hanem más kamarai beszédek is bizonyítják ezt, melyek Austriát Németország esküdt ellenségének tartják, és egy Poroszország nagyítására szolgáló háborút jótéteménynek ecsetelnek. Ha az államminiszer roszalja a resolutiót, mert ez nem nyújt támpontot, az csak a mérséklet roszalása, melylyel a bizottmány élt. Gr. R echb e rg : A cs. kormány nem várhatott mig a szövetség a darmstadti indítvány fölött határozott. Az, elfogadtatása esetében, bábomba keverte volna Austriát, mert ez nem tartózkodhatott volna a részvételtől, ha a háború már kiütött, de zsebbe se dughatta volna kezeit, tehát be kellett volna avatkoznia. Mily eredményt akar a kormány elérni, még most nem mondhatja meg, állami ügyekben is úgy áll a dolog, mint polgári perekben. Rosz ügyvéd volna az, ki a per kezdetén mindjárt megmondaná, mily egyességet fogadana el. Szónok nem érdemel rászólást, hogy Austria Poroszországgal (Közbeszólások : Bismarkkal) megy, és a történelmi emlékezésre hivatkozik . Austria s Poroszország egymásra vannak utalva. (Közbeszólások : Lásd az olasz háborút!) Ha a két nagyhatalom együtt jár a külföld óvakodni fog a német kolossus ellen föllépni. A resolutiók kettős benyomást gyakorolnak majd a külföldön. Németországban még jobban fel fog általuk ingereltetni a harczszomjas párt, míg Dánia makacs ellenállásra látandja magát buzdíttatva. Hen igazságügyminister: A ház, mely a resolutióban kinyilatkoztatja, hogy elhárítja magától a felelősséget, mégis felelősséget von magára, midőn a dánokat ellenállásra buzdítja. Dr. Giskra : A resolutió mellett nyilatkozik. Nem tagadja, hogy azt a külügyminister politikája ellen intézettnek tekinti, és ezért tartja szükségesnek. Szónok Bismarcknak az alkotmány és parlament elleni magatartását ecseteli. Egy tisztességes (anständig) ember sem rokonszenvezhet Bismarckkal. Az államminiszer legközelebb maga is tiltakozott az ellen, mintha a porosz miniszer politikájával egyetértene, és tiszttársai közül többen gondolkoznak úgy mint ő. Ha mások másként gondolkoznak, ezt sajnálni lehet, és a resolutio ennek ad kifejezést. Hein igazságügyminister: Az előttem szólónak bizonyára csak fölhevülésében jött nyelvére azon kifejezés, hogy egy tisztességes ember sem tarthat Poroszországgal. (Közbeszólások: „Bismarck“-kal mondatott.) Ezen vita után szavazásra került a sor, melynek eredményét már tegnap közöltük. Szemere Pál emlékezete. Az akadémia nagygyűlésében január 23-ikán Kazinczy Gábortól. I. Veszteségeket ünnepelünk. A diadal örömérzései helyett borongó bánat fog körül, mely nem a palaestra hőseit, hanem elhunyt daliákat kisér azon révbe, mely felé, napderüben vagy vihar között, a dicsőség koszorúival halántékain, vagy a gyötrelmek keresztfájával vállain, de küzdve mindig, az élettel vagy magával, lankadó hajósként siet minden élet; hol megszűnik dobogni a szív, tenni akar, az ajkon elnémul a jajkiáltás, a szemben kiapad a köny, a homlokon a verejték. Elvesztettük és fájlaljuk és irigyeljük őket, nem dicsőségüket, nyugalmukat, addig is, mig követnek. Ez az ösvény mindnyájunkkal közös. — Egyikünk élete jeltelen nyom futamló homokban, mit az első szélvonal eltemet. Mást a szeretet könyüi kisérnek e végső útjában. De miként a lomb, mely gályáról leszakadva, egy ideig rezeg s kering a hullám fölött, miglen belé temetkezik : a köny előbb-utóbb kiapad, mert forrása a szív, mely hüledez, vagy megszűnik dobogni maga is. — Hány fényes ravatalon sötétlik gyászfátyolként a közátok, vagy borong a néma feledés ! S íme a jeltelen hant fölött megvirrad a hiv emlékezet, a szent vestaláng, mint halhatlan őrként virraszt a történelem. Az érdem az egyedül, melynek számára az örök élet belseje a sír. Ne mondjátok, hogy a borostyán, mit porló sírra nyújt a késő elismerés, mint élő néma vád beszél. A csata fergetegében kinek volna gondja egyesek hős tetteire? Életök s halálok az ügyé, s hogy az éljen, arra nincs drága ár. Vajmi olcsó volna a „hűség koronája“ a napi dicsőség hervatag koszorúiból. Mint a fuvalom, mely messze virágos tájak illatát hinti el a sivatag fölött, s üdülést hoz a vándornak, ki kétes után messze dzél felé siet, fognak bennünket a múlt képei körül. Vándorai a késő életnek, a mi utunk romok között visz el, előre, mindig előre, munkára hiva, tört szívvel bár és könyük között. És emeljük e romokból a kegyelet oltárait házi isteneinknek, azok nevében, kik őket számunkra megtartották. A nemzet akadémiája méltóan felel meg tartozásának, midőn ünnepeiben azoknak emlékét üli, kik a tért, min a tudományok szentegyháza álljon, számára meghóditák, teremték. — És megfelel föladatának, midőn azon férfiak szobrait, kik az ő dicsősége valának, mutatja föl, hogy vita eorum in nos transeat et nostra fiat (Calvin) s kimutatva az ösvényt, melyen futottak, utalja a járatlant; munkálkodásuk eredményét feltárva , illeti a csüggedezőt, s legfensőbb hála ,a nemzet elismerése— által szárnyakat fűz a nemes becsvágy törekvéseinek. Midőn Herodot nemzetének gyülekezetében történelmi könyveit olvasá, egy ifjú ember zokogó részvevéssel kiséré a művészt, kinek ajkain feltámadott a múlt. Az athéni Oloros fia Thukidides volt. Sime a Musák szent ligeteit tűzre hányta a szekercze, s Marathon síkjain korcs fajszi dolgát: az Oloros fia túlélte a Olymp isteneit, s magasztos igéi mennyi nemes érzés és tett méhelőnek, hány fájó szívbe harmatoztak vigasztalást, hány kart aczéloztak áldozásra. Jaj az egyesnek, jaj a nemzetnek, ha szive meg nem dobban a hivek és nagyok szent árnyai előtt ! S az emlékezet és hála ezen ünnepeit, van-e föld, mely méltóbban ülné meg, mint a népek Niobéja ehon? Kit az istenek szeretnek, ifjan hal el, úgy nlne a bölcsek és hősök nemzete. Igen felhullani az élet nagy harczának fergetegében, a magasan lengő zászlóval kezünkben, a borostyán fris lombjaival halántékainkon, a tusa riadói, a diadal harsonái között - mily áldás ! mily jótétemény! . . De megállani és kiállni csatát, s majd halk önérzettel utalni a nyomokra, miket mi töltünk, mi hóditunk meg, s miken most, nélkülünk, gátlanul halad nagy czélja felé az igy, mit egykor, az erő napjaiban, tettekkel szolgáltunk, s most áldásainkkal kísérünk — mily magasztos, bár néma jutalom! . . .... Mint a napraforgó arra és addig fordítja virágát, merre és mig a nap tündököl, a közfigyelem gyakran önző udvaroncz; látkörét a szűk jelen korlátozza. De a kegyelet visszaszárnyal a múltba, fölássa eltemetett kincseit, s koszorúba fűzve nyújtja a jövőnek át. És e koszorú kit illet meg inkább, mint azon férfiakat, kik egykor a szellem haretterén honmentő tusákat viva, nemzeti tételünk diadalmas bajnokai valának? S miként a pagony sarjadékai közt a századok egyesen maradt fia, a királyi tölgy, nyugodtan állhatták mindvégig közöttünk, érezvén, hogy koronájok utól érve igen, de elárnyékolva nem leend soha ? . . . . Mint a kirablott palotának egyenként szakadoznak alá hatalmas övezetei, romokban is az egykori fény és nagyság tanúságai: hullanak — a próféta szavaiként — azon csillagok, miknek ragyogását mind inkább inkább emeli a felleges éj, mely körülfog. E hivek és nagyok egyike az, kinek nevével e napot ünnepli a haza tudományos intézete — Szemere Pál. , És midőn e tisztet elvállalom, nem az önhit bátorita fel, hogy a közérzés tolmácsa én legyek oly férfiak között, kiket méltó társasul ünnepel a nemzet ítélete, és óvatlan kezekkel azon munkához nyúljak, mit jelesek hamvai felett a nem halandó történelem vesz át; nem a verseny vágya izgatott, hogy e helyről, a tudomány és ékesszólás eme szószékéről, vissza ne riaszszon, s méltán, önérzetem. Uraim ! jól tudom én, hogy egy jogczim az, mely számomra tért enged itt: azon viszony, mely gyermekéveim óta az elhunythoz fűzött. A hála és szeretet nyilatkozását akarák önök; nem a tudomány ítéletét várák. És igazuk volt. Midőn Ossián „a gyász visszaforduló napjaiban , Malvina karján Szelmának romjai s „a zengő halom“ fölött állt, mig a bús felhők közti kitekinte a méla hold , a halottak tüzösvénye meggyulad a folyam fölött, s a fenyéren elfutamló köd oszlopaiban fényes harczsorokul vonulnak el azon dicsők szellemalakjai, kik többé nincsenek : a királyi Bárd oly dicsőség fölött kesergő, melyben osztozott; a hősökben társait siratta, s érzé, hogy a dal, mely fölrezzent hárfája húrjain, Morvén bérczein nem hal el soha. Engem a dicsőség versenyterétől távol, az ismeretlenség homályai födöznek, s osztályrészeinül sem a szó igéző varázsa nem jutott, mely a szív könyvit gyöngyökké bűvöli, sem az eszmék hatalma nem sajátom, mely mint köréből a művész,a történelem tényeiből szobrokat alkot teremtő erővel. — Én mit sem adhatok, a mit teszek, nem egyéb, mint hogy megtört erővel, a kegyelet szerény adományát hozom. Mint az utas, ha eltekint a táj fölött, mit az ipar s verejték nyomonként hódíta meg, s a természet rendkívüli alkotásai helyett az áldást hozó munka szerény barázdáit látja: nem egyszerű részletek ragadják meg figyelmét, hanem az egészen édeseg szeme: makor az, mit romaként kell befoglalnunk, ha igazságot szolgáltatva ösvényt törő nagyjainknak egyszersmind azon helyt, mit elfoglaltak, kijelölni akarjuk. Nem bánt az önhit, hogy ezt megkiséreljem. Sokkal közelebb áll még a maga nagyságában ez a kor hozzánk, hogysem belátnunk lehetne; minden perez, mely elfutamlik, emelni fogja azt; s aztán, mit mondhatnék róla én, ki ezért, nem mint e tisztelt testület, tehetségeivel hódította meg, hanem legfölebb érzéseivel fogja körül ? Elmondom tehát, amit mindenki tud, s lehet, hogy keserű és fájó dolgokat is. A rideg Cato ékesszólása Carthago emlegetéséből állt; ez ostorozó gondolat nem hagyta elszunnyadni a nemzet figyelmét; és a szóból a puni viadal szülemlett s Róma nagysága. Jaj az egyesnek, jaj a nemzetnek, mely pirulni nem tud. Bal s jó tetteit tartsa szem előtt egyiránt, azokból tanúságot, ezekből erőt meritve. A Szemere család sajátszerü ellentétek képviselője volt. A ház főnöke a munka és elmélkedés, az elvek és szív embere, hivatalában, vallásában, családjában élt. Ügyvéd és reformátor, Verbőczi és Calvin hive egyiránt, „hű jobbágy“ az akkori idők értelmében, de hugenottái hűség-s bátorsággal csüggve hitvallása minden betűjén. Férj és atya teljes lélekkel, de elvből rideg hüvely alá burkolva meleg érzéseit. Házánál az, aki illetékesen kezeli teljhatalmát, rendelkezik, parancsot oszt; neki kell tudni, miért teszi. És valóban tudta is , amit kimondott: végleges határozat volt, ami egyiránt kötelezte magát, mint másokat, s nem tűrt ellenvetést, nem volt többé megmásítható. S e vas akarat előtt meghajlott kiki, bölcseségét szintúgy nem vonva kétségbe, mint jogosultságát. E viszony fölött az anyai kebel virrasztóit, a rideggé válható légkörben a szeretet melegét ömlesztve el. A feleség tartozása szerint megtette, amit parancsul tekintett, de a női kímélet s anyai elnézés ezernyi apró jótéteményeivel. A ház két fia hasonló ellentételességet mutat a tettben és lélekben. Az idősb, Ábrahám, egy vas alkotású, bőrébe nem férő pajzán fiú, kinek minden mozdulata megannyi szabálysérelem ; szép szó vagy fenyíték egyiránt hiába vont korlátot kényesnek ; mig öcscse Pál, egy gyönge, élhetetlen, szelíd gyermek, a megintést is hév könyükkel fogadá. Az anyai szív tartá fönn a kellő sulyegyént. Az atya nem ismert áldozatot, hol azt a gyermekek java kívánta. Végig próbálta tanintézeteink nagy részét: Budát, Kun-Halast, Kőröst, Pápát, Patakot, Pozsonyt. S míg itthon saját akarata mint abroncs között tartá mindazt, a ki a házhoz tartozott, teljes szabadságot hagy a iskolázó gyermekeinek, hogy „a maguk lábán járni“ korán megszokjanak. Kezökbe adá mindazt, mit egy „diligentiára“ elégnek határozott, gazdálkodásuk- s a tanulás eredményeiről csak utólag véve számot szigoran. Persze, vajmi sokszor kellett, titkon, az anyai gondnak kapni ki a gyermekgazdákat szorultságaikból. Ily viszonyok közt teljes szabadságban fejlett a két gyermek jelleme. Pál könyveiben élt; Ábrahám a pige, lapta, a teke palaestráin. Pál alig várta a tanszak megkezdését: Ábrahám a vacallókat leste, gazdálkodni, lovagolni, vadászni; Pál a tanárok kedvencze, Ábrahám a „fiuk“ vezére, idóluma, amazt a censurák koszorúi tünteték ki, de ezé volt a „közvélemény“, a pajtásoké tudniillik. S méltán , ki volt oly kimerületlen forrása itt meg új kalandos vállalatoknak, mulatni, csínyeket követni, s a „rajtavesztés“ válságaiban ki vett magára baráti áldozatossággal , martyri kitartással minden bünrovást, mint Ábrahám ? Hébe hóba a kis Palit sem hagyta nyugton a gúny, s ingerlő az ambitió, „kiállni a gátra,“ legtöbb esetben persze drága áron, mert edzett társaival hogyan mérkőzhetett volna a gyönge,tapasztalatlan fiú, így jön, hogy Nagy-Kőrösön, egy délután, Ábrahám indítványára, egy roppant hósuvatag várat védve s ostromolva, a kis Pali elsülyedett, s kivergődni önerejével nem birt. Kiáltozása a csata hevében elpendllt, majd elnémult. A diadalmas sereg, eltikkadva pihenni ment nehéz koszorúin, s a különben sem sok figyelemre méltatott társat sírjában hagyá. Gazdájuk, kinél szállásoltak, estve vette észre, hogy a gyermek nincs. — Megfagyva ásták ki. Innen eredt részben azon test és ideggyöngesége, mely életének egyik gyötrelmes csapása jön. S Ábrahám maradt az, aki volt, és maradt holtáig. Ismertem a vas férfiút, emez őstypusát az egykori magyar nemes embernek, minden fény- s vajmi kevés árnyoldalaival. Gyúlékony véralkat, mely robbanásaiban nem ismert korlátokat; nemes szív, mit meghajtani erővel senki,megkérlelni akárki birt. Rideg szavakkal szórta áldozatait. Merev ragaszkodás szokásaihoz, gyarlóságaihoz; gyermeteg kedély, mit a „bánni“ tudás kénye szerint hajtogatott. Gazdag házassága után is mindenben a régi, egy szokását sem hagyta el, egy bútorát sem változtatta meg. De könyv és irás idegen maradt mindvégig előtte. Levelet, ha a második lapra átment, olvasatlan tett félre. Midőn Pált az egri fürdőbe vitte betegsége, s Egernek lelkes papjai a szeretet és tisztelet érzéseivel verék a becses vendéget szakadatlan körül. Ábrahám, ha házából nagynehezen kimozdult öcscsét látni, álmélkodva kérdezte: mi dolga lehet és annyi, papokkal i s ott hagyta a „tudákos“ társaságot, s szó nélkül mélázva órákig hallgatá a zenét, s itta reggeltől estig fekete kávéját, intve és oktatva öcscsét, hogy kövesse „az ö jó“ példáját. Téged koldussá tett a firka és könyv — úgymond — s nézz ide! — s a 80 esztendős agg, fél kezével a magas asztal széléhez támaszkodva, ifjúi rugalommal pattant föl reá. A két testvér megfutá iskolai pályáját. Atyjokat Budán tartóztató hivatala, s ritkán hagyta gazdaságát megtekinteni.]" Ábrahám alig várta, hogy a leczkék börtönéből kiszabadulva, átvehesse azt. A vacallók közben kész gazdává képezé ki már magát. Pál letette az ügyvédi vizsgát,s az idő elérkezett, pályát választani. Atyja ezt is tetszésére hagyta, csupán azt követelte, hogy legyen valami, „író leszek“, volt az ifjú felelete. Atyja erre sem ten ellenvetést; de e professióból, úgymond, aligha lehet megélni; annak való mulatság,s nem szegény legénynek kereset.Aztán megtanultad-e Horácztól:„Multa talit,fecttque puer, sudavit et alsit“ ? és hogy fiatal embernek pironság a kenyér, mit nem maga keres ? S igenlő választ vévén: „ura vagy akaratodnak és sorsodnak,“ mond az öreg, legyen kivánatod szerint. S száz forintot ad a kezébe, azon kijelentéssel, hogy egy év múlva ismét kérdést teend. E száz forintból kellett élnie egy évig Pesten, az atyai házon kívül. Az ábrándok s koszorúk „ígéret- földe“, az irodalmi pálya tehát feltárult, de a prózai valónak minden tövisével. Hagyján a szabadság és a sok idő! — Tanulmányozásnak áldozva nap és éj. Csak az anya szive fájt. De hallgatott, nem volt mit tenni más ; ismerte azt, aki ar volt a háznál, minden akarat, minden fillér fölött. Csak midőn, nem fia által, értésére jött, hogy kedvencz gyermeke sűtetlen szobában tölti a kemény télt: vetemült azon merényre, hogy, lopva, tűzifával lássa el koronként. Az év lejárt, a megjelölt napon atyja elébe állt a fiú, elmondani, hogy elhatározása megrendítve nincs. Úgy látszik, csakugyan írónak születtél, válaszolt teljes nyugalommal az atya. S az évi dijt megkettőzteté. Szemere Pál — mint mondá — most a „világ urának“ hitte magát. (Folyt. köv.) VártCXA. Napi újdonságok. _ A jeles zenész Volkmann Róbert febr. 21-dikén a nemzeti múzeumban hangversenyt rendez, melynek érdekét különösen növeli, hogy többnyire saját szerzeményei fognak előadatni. A nemzeti színház zenekarán kívül jelesebb művészeink közül is számosan közre fognak működni. — Liszt Ferenczről írják a bécsi lapok, hogy Rómában teljesen elmerült vallási merengéseiben, s szándéka volna a dömések szőrcsuklyáját ölteni magára, hogy korábbi élete stán képzelmi kicsapongásaiért is vezekelve végezze napjait. — A „Zwischenakt“ szerint Molnár György budai színigazgató következő tartalmú levelet kapott Röder, berlini színházi ügyvivőtől: „ Az ördög pirulái“ czímű darab az ön társaságánál sok szerencsét csinált; nem volna ön hajlandó azt az itteni Kroll-színházban és mikor előadni ? — Minél előbb, annál jobb néven veszi Engel úr. Szíveskedjék ön megírni, mily nagynak kell lennie a színpadnak, minek a gépek, s mennyi személyzet kívántatik az előadáshoz. Itt a tágas és jól látogatott díszes Kroll-színházban a darab kétségkívül nagy hatást tenne és hasznot hajtana. * Kolozsvárról Írják a „M. S.“ nak, miszerint Erdélyben nem ritkaság az olyan tél, mely néha a muszkaasibériai téllel vetekszik, de a mostanihoz hasonló, január 1-től csaknem egyforma hajthatatlan kemény télre az öregek is alig emlékeznek. 15—20 fokig R. szerint máskor is leszállott a higany, de 24—25 fokig, mint az Kolozsvárit január 18-án s 21-kén történt, ebben a században még csak 1813-ban, 1822-ben szállott le, akkor is csak kevés időre. 15 nap óta folyvást 18 és 25 fok közt mozog a higany. Mint ilyen időjárással szokás, a kenyér- és fadrágaság naponkint nyomasztóbbá válik, s a megfagyás s keresethiány miatti balesetek száma aggasztóiig szaporodik. A színházi előadásokat is meg kellett szüntetni a kiállhatatlan hideg miatt. * Kolozsvárt az aristokratiához tartozó urakból s hölgyekből műkedvelő társulat alakult, mely a tél folytán jótékony czélú előadásokat rendez. Előadandó darabokul eddigelé négy vígjáték van kitűzve, u. m. „Egy csésze bea“, „A nyolczadik pont“, „Elveszem nőmet és „Chassé Croise“, melyben mint szereplők részt vesznek gr. Rhédei Janka, dr. Wesselényi Istvánné, Komáromi Teréz, gr. Haller Fanni, br. Kemény Ilka, Székely Dávidné urhölgyek, b. Bánffy Kálmán, b. Wesselényi István, b. Orbán Balázs, b. Szentkereszti György, gr. Toldalagi Zsigmond, Komáromi György és Szilvássy Béla urak. __ Nyílt köszönet. A legméltóbb hálaérzet és legérzékenyebb köszönet nyilvánítása kíséretében tudatja a kunhegyesi inségi bizottmány, miként méltóságos báró Wodianer Móricz és Wodianer Albert ő nagyságaik 50 munkatehető, de élelem nélkül lévő kunhegyesi lakosnak 500 ftot, a munkatehetetlen nyomorultak részére pedig 200 ftot kegyeskedtek Kunhegyesre az inségi bizottmány rendelkezése alá küldeni. E kegyadomány annál nagyobbszerű, s annál meglepőbb volt, mert egyrészről Kunhegyesnek még soha szerencséje nem lehetett a nagylelkű jótevők irányában magát érdemesíteni, de másrészről tudjuk azt, miképp nagyságaik kegyessége saját uradalmaik szegényeitől igen sok oldalról vétetett igénybe, s ők ezen igényeket megelőző nagylelkűséggel elégiték és elégítik ki szakadatlanul. Kelt Kunhegyesen, jan. 20. 1864. Az inségi bizottmány nevében Csávás János m. k. főbiró, mint elnök. — Hála-nyilvánitás. E napokban Almássy Pál ő nagysága egy névtelenül maradni kívánó egyéntől a Nagy-Kunság hat községei részére adományozott 1000 ft könyöradományt osztatott szét, melyből 150 ft Kunhegyesnek kézbesittetvén, sietünk az ínséggel küzdő nép nevében, úgy a nagylelkű névtelen pártfogó, mint a lelkes kézbesítő ur iránti forró köszönetünket s örök hálánkat a nyilvánosság utján a haza színe előtt bemutatni. Kunhegyes, jan. 24. 1864. Kunhegyes város inségi bizottmánya s ennek nevében Csávás János, m. k. főbiró mint elnök. — Különös fölfedezés. Egy pesti vendéglős, az úgynevezett „mezítlábos“, mint a „br. L. írja, fűrészelés közben egy fatörzsben két ép állatcsontot talált, melyek lófogaknak látszanak. Hogyan juthattak a fába ? — A leleményt a nemzeti múzeumba szállították. _A pesti jótékony nőegylet mai bálja az eddigi részvét tanúságaként e farsang egyik legfényesebbike leend, miben a rendezőséget vállalt jogászok finom tapintata egyik főtényező volt. — Halálozás. A „P. H.“-nek írják Kalocsáról, hogy Bedcsula Tamás kanonok s apát e hó 24-kén reggeli 5 órakor, élte 59-dik évében elhunyt. Nevét jó tettei szintúgy maradandóvá teszik, mint több rendbeli latin műve, melyekkel legújabban gazdagitá az egyházi és történeti irodalmat. Áldás emlékére! — Budáról egy véres tett hírét veszszük. A vízivárosi gyógyszerész, Schw.nejével együtt, tegnap reggel megölve találtatott szobájában. Részleteket még nem hallottunk, valamint azt sem, gyilkosság, vagy öngyilkosság okozta-e a gyászos eseményt. — Múlt vasárnap — hétfőre éjjel — egy szerelmes pár a kőbánya egyik vendéglőjében öngyilkossági bűntényt akkor követett el, hogy a 19 éves magyarbéli, pozsonmegyei szül.sebész-növendék Reisner Albert, éles beretvával Strausz Katalin héber szabó-kontár 19 éves leányán, és aztán magának balkarján az ütereket a könyökhajtásban átvágván, s mindkettő elvérezvén, meghalt. — A pesti sz. Rókus közkórházban a betegek létszáma már az egész hó folytán 800 körül van, úgy hogy fiók-kórház felállítása lett szükséges. Jelenleg ápoltatik ott 252 bel-, 219 sebészi, 269 bujakóros, 53 bőr- és 21 elmebeteg. Üres ágy már 19 nap óta nincsen. — E napokban a Duna jegén magában kóborló 7 éves kis fiúcska, a járókelők figyelmeztetése daczára olyan helyre merészkedett, hol a Duna nincs befagyva, s ott a jég szélére toppingatott. A jég leszakadt, s a fiú is vele, de a folyam rögtön fellöké, s a kétségbeeső kiabáló fiút a jégnek vitte, melyben a fiú megkapaszkodott. A legközelebb eső ember egy pillanat alatt ott termett, s lefekve a fiút megragadta és kihúzta. Megyei tudósítások. — Pest megye 1864. jan. 26-i tisztiszéke. Hármas megyénk rendes havi tisztiszéke a hó első keddi napján szokott ugyan megtartatni, most azonban, hogy a hónap utólsó keddi napjára maradt, azt tisztiszéki tárgyaink csekélyebb száma okozta. Az elnöklő f-ő alispán t. kisjáczi Szeles Mihály volt ; összesen hét tárgy lett felolvasva. I. Szőke Lajos és Vincze folyamodványa, néhai Kecse Lajos hagyatékában az osztoztató bíróság megadása, és az ügynek a polg. törvényszéktől a tisztiszékhez áttétele tárgyában. Miután az 1862. September 2-án Bécsben 10544. sz. a. kelt udvari rendelvény, világos örökösödési esetekben rendeli, hogy midőn a hagyatékhoz ingatlan nemesi javak tartoznak, azon megyében, hol nyilvános tisztiszékek tartatnak, az érintett választmány alakítására vonatkozó folyamodványok elintézése, illetőleg a választmányi tagoknak az 1840. 13. tcz. értelmében kinevezése a megyei közönséget illeti, ennek alapján Határoztatott : A központi polg- törvényszék, hol az ügy mostanáig tárgyalásban van, a dolog mibenlétéről adandó felvilágosításra felhivatik. Úgy tudjuk , megyénk 1862. máj. 6-ról 1343. sz. a. volt első, mely a vérek közti világos örökösödési ügyben az osztoztató küldöttség kirendelése iránt a megyei közgyűlés nem létében utasítást kért , akkor alapos kétség támadván aziránt, váljon az ideigl. törv. szabályok I. R. l.§. szerint a magyar törvények visszaállításával, s ezek alapján a magyar bíróságok és hatóság előbbi jogaikba helyezésével, az e tárgybani intézkedést jogérvényesen ki és mely hatóság teljesítheti, s az e részben az 1836. 14. és 1810. 13. tcz. világos szavai szerinti illetékes megyei közgyűlést ki és mely hatóság helyettesítheti. A hir. kir. udv. leirat csak oly megyékben, hol tisztiszékek nem tartatnak, helyettesiti az állandó megyei törvényszéket hasonló egyekbeni jogérvényes intézkedésekre. II. Szolgabirói jelentés gr. Kegevich Béla és Gyula vadászati tilalmuk kitáblázása ügyében. A még 1861. évben készült terven a pótlások megtéve, s a szomszédbirtokosok az 1802. 24. tv. alap-