Sürgöny, 1865. szeptember (5. évfolyam, 200-224. szám)

1865-09-16 / 212. szám

ni? Ki hallotta valaha, hogy a közjog volna azon in­fernalis­tan, mely azt tanitja, hogy a jogtalanság szilár­dabb alapot nyer, ha arra jogtalanságot újabban s ismét újabban tetézünk ?! — De jó, hogy végre a vihar, mely ama pártból szól, láttatni engedi teljes szándékukat. E párt még ezelőtt pár hónappal a leg­­keserűbb szemrehányással halmozá el a bukott kor­mányt , hogy ez a kibékülés érdekében mit sem tett, s maga beismeré a visszatérés szükségességét amaz ös­vényről, melyen haladtak, mert azon tovább menni csak a romlás felé lehet. És midőn a visszatérés nagy mun­kája, és nem komédiája, komolyan megkezdetett, vak dühvel, mely határt nem ismer, küzdenek az uyitás ellen s mentő hajóként tüntetik föl azt, mit ők maguk a sü­­lyedéstől megóvni képtelenek voltak. Most látjuk csak, hogyan kell vala értelmeznünk a visszatérést az ő nyel­vükön ; most látjuk csak, mit várhatunk vala az egyez­kedéstől, mely az ő auspiciumaik alatt megy véghez. „1861-ben a bécsi centralisták Deákot jeles­ ügy­védnek mondták, ki azonban nem politikus; feliratát pedig szép perbeszédnek, mely azonban a politikai exi­­gentiáknak meg nem felel, é­s egy nagy hitben álló birodalmi tanácstag, ki különben rokonszenvét irántunk több alkalommal nyilvánitá, még 1863-ban azt mondá egy beszédében Deák feliratára vonatkozólag : „jogde­­ductiókkal pereket nyerünk, de nem űzünk politikát.“ Íme megjelent nagy hazánkfiának ismeretes húsvéti czikke, mely sajátlag csak exposéja volt az 1861-iki felirat egyik alapeszméjének, s melyben ki jön mondva habozás nélkül, hogy mi magyarok a birodalom valódi érdekeit minden egyéb országos érdekek felett állónak tekintjük, s hogy az azok által elénk szabott közös ügyek közös tárgyalásának szükségességét igen­is elismerjük. Hogy ez már többé nem puszta jogdeductio, nemcsak perbeszéd volt, hanem egy nagy horderejű, s mélységű politikai eszme, azt el kelle ismerni a bécsi centralista uraknak is, s el azt is, hogy ez oly lépés volt a kibékü­lésre, melyet el nem fogadni csak önhittség és politikai vakság tanácsolhatott. S ime, midőn a bölcs fejedelem átérte a nemzet magas gondolkozását, mérlegbe vetvén az eddig történteket, látá, hogy ez nem az, mi uralko­dói szándéka volt; látá, hogy a kiknek kezeibe az ügyek vezetését tette, őt meg nem értették, s igy azokat másokra bizni, a birodalom jóléte követelé . — mit tesznek azok, kiknek a békülékeny jobbot őszintén odanyujtottuk ? a február 26-iki chartát egyszerűen reánk nézve is kö­telezőnek mondják, s az ő jogfolytonosságukba ben­nünket is belefoglalnak, miáltal eme jogfolytonosság valódi jogeljátszási és contumach­ozási folytonossággá torzul; — úgyszintén erdélyi vívmányaikat ezen ország és a birodalom alapjoga egyik szentesített lapjának el­ismerni követelik ! Ha ezen urak egyebet nem, annyit mégis megtanulhattak volna az alkotmányos országok történetéből, hogy a mint már Aristoteles hirdető, min­den életbe léptetendő alkotmánynak először be kell bi­zonyítani kivihetőségét, életrevalóságát; megtanulhat­ták volna, hogy igenis, egy országot alkotmányától meg­fosztani lehet, de alkotmányt jogi fictio által életbelép­tetni akarni oly közjogi szörnyeszme, melynek forrása csak a legnevetségesebb ignorantia, vagy a leglelkiis­meretlenebb jogtapodás lehet. „Íme tehát ezen párt az, mely mindent elkö­vet, hogy a magyar kormány helyzetét megnehe­­zítse, hogy azt, — mondjuk ki az igazi szót, hiszen az „Ost-Deutsche Post“ világosan kijelenti, hogy nem hiszi, mikép a Majláth-kormány a nehézségekkel megküzdeni képes legyen, — hogy azt megbuktassa. Mert reájuk nézve a Majláth-kormány bukása koránt­sem csak egyszerű szer­élyváltozás jelentőségével bírna. Jól tudják ők, hogy en coolboy p pártjuk ismét azonnal elfoglalná a tért, s bár a birodalom beláthatlan bonyodalmaknak nézne eléje, de a helyzet uraivá tevén magukat, azt saját eszményképük és önös érdekeik valósítására kizsákmányolni el nem mulasztanák. „Eme párt azt hitte, és még mai napig is azt hiszi, mint ezt az „Ost Deutsche Post“ elég nyíltan elárulja, hogy a Majláth-kormány megbuktatásának eszközeit maga a magyar nemzet fogja kezeikbe szol­gáltatni. Ők ismerik a nemzet terhetlen ragaszkodását alkotmányos törvényeihez, s abban bíztak, hogy ha a megyék azonnali restituálása bekövetkezik, majd lesz ott magában a merev törvényességi álláspontban gyú­­anyag elegendő, mely lángra lobbanva, magát a Maj­­láth-kormányt is megemészti. — Most, midőn e vára­kozásukat meghiúsulva látják, legalább azon remény­nyel táplálkoznak, hogy a nemzet a kormánytól azon eljárás miatt, melyet az a megyék rendezésénél köve­tett, azon bizalmat s rokonszenvet, melyre annak a jelen körülmények közt támaszkodnia kell, meg fogja tagadni. — Valóban szomorú volna, ha e reményük teljesedésbe menne, szomorú a birodalomra, s kétsze­resen szomorú a nemzetre! De ezt hinni egyelőre sem­mi okunk sincs. Hazafiak, kiknek szilárd alkotmányos, minden önérdeken magasan felülemelkedő érzelmeikről meggyőződve van a nemzet, kezdik elfoglalni a tért, melyre a kormánytól meghivattak , hogy nagy czéljai­­ban a nehéz körülmények közt minden erejükkel tá­mogassák, s hogy ha szükséges, közvetítői legyenek azon bizalomnak, mely a kormány és nemzet egységes törekvéseinek súlyt kölcsönözni képes. És mi hálás kebellel kell, hogy üdvözöljük a honfiakat, kik mély belátással érték meg a kor szavát, s politikai tapintat­tal fogják föl a helyzet jellemét, s kik bölcsen felfog­ták, hogy a­hol a törvényes állapotot azonnal egész teljességében helyreállítani nem lehet, de annak léte­sítése fenn és alant szilárd elhatározássá érlelődött, már az előkészítés munkája is a legjobb erőket köve­teli, s hogy ilyenkor megtagadni a közreműködést annyit tenne, mint a kiegyenlítés elé akadályokat gör­díteni. „De vannak kitűnő hazafiak, kik azt hiszik, hogy miután a megyék szervezésének kérdése tisztán belkér­­dés s ahhoz a sajthán­ túli szomszédoknak semmi be­leszólásuk sincs, e téren a kormánynak bátran opponál­hatnak, a nélkül, hogy annak állását ezáltal nehezíte­nék, sőt hasznára vannak, miután azáltal figyelmezte­tik, hogy az út, melyen jár, czélhoz nem vezet, így mondja pl. gr. Andrássy Gyula egy a „P. N.-ban“ közlött s igen szépen kidolgozott czikkében, hogy „a minden ároni támogatás csak kivülről jövő támadás ellen szük­séges; az alkotmányos mérleg elveszti természetes helyzetét, midőn az ellenzék súlya a kormány serpe­nyőjébe tétetik.“ Feltéve, hogy mi ezen sententiát el­ismerjük, kérdjük, úgy áll-e nálunk az alkotmányos mérleg, hogy az alkotmányon kívül fekvő veszélyek által fenyegetve nincs ? „Tizenöt év óta van felfüggesztve alkotmányos életünk, s most, midőn annak visszahelyezése vétetik czélba, mennyi ellenséges befolyással kell megküzde­nie, melyek a kivitelt megakadályozni törekszenek. Az egymással szövetkezett befolyásoknak súlyát és termé­szetét csak is azok képesek kellőleg fölismerni és mél­tányolni, kik a dolgok élén állvák, beavatvák azon szövevényes viszonyokba, melyeket a jelen körülmé­nyek közt diplomatiai tapintattal mérlegelni kell. Ilyen­kor az oppositio könnyen azon veszélynek van kitéve, hogy tévúton jár, é­s noha itt az oppositio fontossá­gára nézve az alkotmányos életben egyetértünk a nagy angol államférfiával, F­o­x-szal, hogy ha oppositio nem volna, azt megvásárolni kellene; de a jelen körülmények közt, midőn a Majláth-kormánynak a nemzet egységes támogatására a legnagyobb szüksége van, az opposi­tio, miután semmi kilátása sem lehet arra, hogy ma­gának gyakorlati érvényt szerezzen, a kormányt csak gyengítheti. Nem szabad felednünk, hogy a kormány legközelebbi feladata a nemzetnek is legforróbb óhaj­tása, t. i. az alkotmányos életnek újra életbeléptetése, s hogy minden támogatás, melylyel a kormány erősbül, csak ezen közös törekvést segíti elő, míg ellen­ben minden oppositió , mely annak útjába vettetik, a kivitelt nehezíti. Ha valaki azt mondja, hogy ő a czélban egyez a kormánynyal, csak az eszközöket nem helyesli, úgy mi arra csak azt válaszoljuk, hogy tíz eset közül kilenczszer nem is az buktatja meg a kormá­nyokat, mert azok a czélra nézve az oppositióval nem egyeznek, hanem, mert az eszközökre nézve térnek el ag­­uidutól. Igen, s m­ost alkuimián­yos mérleg már szi­lárdan állana természetes helyzetében, akkor ám vetné súlyát serpenyőjébe az oppositió; de addig, míg azt el nem értük, az ellenzék, mely a kormányt gyengíti, ama czélra is részt hozhat, melynek az elérésén dol­gozik. Ha tehát mi az oppositiót úgy tekintjük, mint az alkotmányos élet fejlődésének nélkülözhetetlen föltéte­lét, s annak valódi éltető elemét, melyre a kormány­nak magának legnagyobb szüksége van; másrészt azonban ki kell emelnünk, hogy lehetnek a politikai életben situatiók, midőn az oppositiónak legalább egy időre el kell némulnia, s midőn egyéni meggyőződé­seinket, bármi nehezen essék is az, ha azok ellentétes erőkként nyilvánulnának a kormány ellenében, maga­sabb szempontból egy közös czélnak, melynek elérése az erők szétágazása által veszélyeztetve lehet, mert az a kormány és nemzet egyesült erőfeszítése által vív­ható csak ki, alárendelni kell. „Ha egyébiránt van valaki, ki csakugyan azt hi­szi, hogy ha a kormány a 61-iki megyéket restituálja, ezen alkotmányos megyékben egy kanczellári figyel­meztető irat elegendő lett volna ellenzéki pártok ala­kulásának, melyek a kormány állásának nehézségeit valódi geometriai progresszóban növelik vala, elejét venni, — akkor mi ennyi hitet csak bámulni tudunk, de nem osztani. Valóban igen megragadó politikai esz­ménykép, az alkotmányos megyei municipiumokat úgy képzelni, mint a törvények s alkotmány rettenthetlen őreit s harczosait, é­s mint tapintatteljes diplomatákat egy személyben, kik az egyik pillanatban jog és igaz­ság mellett magas lelkesedéssel küzdenek, míg a má­sikban egy diplomata higgadtsága és rugékonyságával sikamlanak át az eléjük gördülő nehézségeken. Igaz, hogy az „alkotmányos élet az ellensúlyok theoriáján alapszik“, — de ezen ellensúlyok theóriájából magya­rázható ki a kormányok bukása, — sőt a lefolyt szo­morú 15 évi aera is, meg az is, a­mi azt megelőzte.“ A czikkíró következő szavakkal végzi: „Azt mindenki tudja, hogy a kormány teljes tör­vényes állapotot azonnal nem adhat, mert ez a jelen körülmények közt lehetetlen. Ha tehát a kormány a szoros alkotmányos formákat, melyeknek feladata a törvényes állapotok szigorú megőrzése, mellőzendőknek vélte ott, hol azok törvényen kívüli tartalom befogadá­sára lettek volna a viszonyok parancsoló hatalma által kényszerítve, kárhoztathatja-e valaki őt e miatt? Ha beismerjük azt, hogy vannak tényleges viszonyok és ál­lapotok, melyek a törvényes hasist nélkülözik, de me­lyeket respectálnánk, melyek előtt meghajolnunk kell, miért borzadnánk vissza azon formáktól, melyek egye­dül alkalmasak azokat befogadni? Miért cselekednék tehát helytelenül a kormány, midőn az alkotmányos törvények által nem, csak a helyzet parancsoló szüksé­ge által védett, s mint ilyen ideiglenes jellemű állapot­nak rendkívüli, de ideiglenes formát kölcsönöz, mely az alkotmányosság teljes kellékeivel és oly kevéssé bir, mint amaz állapot a törvényességével ? Ha eme forma valóban csak az egyedüli alkalmas a tartalomhoz, s ha eme tartalom visszautasithatatlan, úgy a formában meg nem nyugodni következetlenség. „De mi azon okoskodásnak sem vagyunk képe­sek felfogni helyességét, mely oda megy ki, hogy az uj főispánok vagy adminisztrátorok által meghívandó ha­zafiak csak azon esetre vállalják el a nekik odaajánlott tisztséget, hogy ha az összes eddigi provisorium sze­mélyzete elbocsáttatik. Mert míg ezen föltételes elfo­gadásban constatk­ozva látjuk azon elvet, hogy a ma­gyar kormány alatti provisoriumtól szolgálatukat meg­tagadni nem akarják, mi marad fenn, melyre a feltétel szorítkozik ? Nem az elv, hanem a személyek! Mi ez alkalommal nem feszegetjük e themát, de biztosnak tartjuk, hogy nem lesz egyetlen egy orgánuma a ma­gyar sajtónak, mely eme föltételt elvileg odaállítva ne kárhoztassa, mert az alkotmányos szabadságnak egyik örök postulátuma : tisztelni az egyéni meggyőződést!“ Az erdélyi országgyűlés ügyében az „O.­D. Post“ egy közleményt hoz olyan valakitől, a ki a folyó hel­i kir. leirat szerzőinek gondolatkörével ismeretes“, melyben ez kimutatni igyekszik, miszerint abban egy­részt a korona méltósága a korábbi ünnepélyes állam­okmányok irányában, másrészt pedig a kiegyenlítés államjogi határa a túlmenő igények irányában kijelöl­tetik.­­ Ez iratból kiveszszük a következő lényeges­ részeket : „Ha ön azonnal a leirat bevezetésénél akar maradni, akkor lehetetlen elnézni — úgymond ez irat, — hogy a leirat negyedik szava a „d i­p l­o m a“, s hogy e szerint az octoberi diplomára vonatkozás s a magyar korona or­szágainak alkotmányjogai helyreállítására abban megál­lapított határok, épen ezen leiratban nem jól meggon­­­­dolt jelentőségnélküliek. Közös közeg a közös ügyek részére a jelen kormány világosan kimondott czélja ; ez oly czél, mely a rettegett dualizmust kizárja. Ezen kö­zeg mikénti alakulása, a nyilatkozott óhajok és kíván­ságok szerint legyen bármiként keresztülvive, maga a közeg, az att diplomában meghatározott hatásköre szerint, a változhatatlan czél. Ha ön a leirat második tételét olvassa, annak kezdetén azonnal azon megfon­tolt fordulatot találandja, miszerint Erdély nagyfejede­lemségnek a „magyar koronával­ bensőbb összekötte­téséről“ van szó. Erdélynek a magyar koronávali ben­sőbb összeköttetése semmiesetre sem Erdély uniója Magyarországgal, a 48-ki törvények értelmében , amaz idősebb s állt az unió előtt is, s azért eltagadhatlan. Epen ezen jelzés nem választatott szándék nélkül s az országgyűlés feladatával benső összefüggésben áll. Az országgyűlés az 1848 ki törvények I. t. sz. revisiója fölött fog tanácskozni. R­e v­i­s­i­o, ez a helyes meg­nevezés. Hasonlítsa ön ezzel össze az 1863-ki junius 15-ki királyi összehívó leiratot, s ön azt találandja, hogy Ő Felsége a f. hó 1-i leiratot, melyben az unió­törvény revisiójáról van szó, kibocsáthatta a nélkül, hogy a két év előtt kibocsátott leirat tartalmának legscrupulosu­­sabb magyarázatával ellentétbe jött volna. Ebben ez áll: „Mivel Erdély nagyfejedelemségnek 1848-ban elhatáro­zott uniója Magyarországgal teljes törvényerejével létre soha nem jött, s ténylegesen azonnal szétesett, azért mi 1860-ik oct. 20-ki határozatunkban indíttatva éreztük magunkat, ezt érintetlenül hagyni... Tehát Ő Felsége az unio-kérdést eddig érintetlenül hagyta, úgy hogy felidézését semmi sem akadályozza. A mennyiben azonban Ő Felsége két év előtt az unio-törvény teljes törvényessége irányában ellenvetést tett, azáltal en­nek teljesen elég lesz téve, ha Ő Felsége az ország­gyűlést az unio-törvény revisiójára összehívja. Ha ön az ezen leirat szerkesztésében megfigyelt tekinteteket szemügyre veszi, akkor talán el fogja ismerni, hogy minden megtörtént arra, hogy egyrészt a korona mél­tósága megóvassék, másrészt, hogy az unio-kérdés ille­téktelen magyarázatainak gát vettessék.“ A „Korunk“ egy czikket hoz „Az autonó­mia“ czím alatt, melyben többek közt ezen nyilatkoza­tot teszi: 48-ban sem akarta a magyarság az uniót csak felfújni, akkor is csak annyi volt kimondva, hogy szo­rosabb egyesülésbe kívánunk jönni az anyaországgal, de hogy miként, az egy bizottmány munkálatának volt fennhagyva. Most sem lehet az máskép. S miután a románok a bizottmányban képviselve voltak és lesz­nek , miután állandó és tartós kiegyezés czélozta­­tik, az unió keresztülvitele most sem lesz egy perez műve; s ha a románoknak és szászoknak nem kell bő­vebb unió, mint volt a vajdák korában, — mikor a tör­vényhozás és kormányzat egyesítve volt, — e korszak jogalapján a magyarok egy nagy részével szintén talál­kozni fognak. Miért nem mentek e jogalapra vissza a magyarok I. Leopold alatt, s miért kivánnak annyira most visszamenni ? ezt kérdhetik tán a románok; ebben látnak talán valami oly intenziót, melylyel a románok­nak kivánnak ártani. Ennek egészen más természetű okait sorolja elő a „K.“ : „De most ezen aggodalmon túl vagyunk — úgymond, — a különmaradás oka elenyészett, s ezért, s nem a románok megrövidítéséért jutott eszébe az er­délyi magyarságnak az unió, melyben úgy látszik, — úgymond — a románok egészen mást látnak, azért hangzik oly rémesen fülükbe.“ A bécsi centralista sajtó az erdélyi kérdésben nagy súlyt fektetett Kaiserfeld utolsó beszédére, mely­nek törekvéseiknek megfelelő magyarázatot igye­­keztek adni. Most azonban a„Graz. Telegraf“ „Autonomisták s programmjuk“ cz. czikkében írja: „Híven hiszszük a hangulatot kifejezni, mely az autonomista töredék itteni körében túluralgó, midőn sajnálatunkat fejezzük ki, hogy némely székvárosi la­pok e perekben oly heves hangot hisznek szükséges­nek Magyarország ellen használni, s mindenekelőtt, hogy Kaiserfeld beszédét, — mely kiengesztelést s kiegyezést czéloz, — Magyarország elleni kifakadá­­sokra kiindulási pontul használák föl.“ Az autono­mista töredéknek az erdélyi kérdés ügyébeni nézeteit illetőleg aztán még egy tényt jegyez föl, mely széles­ körökben nem lett ismeretes. „A pénzügyi bizottmány­ban, — igy ír. — melybe az autonomisták töredéké­nek csak két tagja választatott, t. i. dr. Kaiserfeld és Pommerer, az elöl említett követ formaszerinti tiltako­zást tett és pedig a párttöredék nevében, azon fictio ellen, mintha a kir. tanács az erdélyiek által teljessé­get nyert volna. Pummerer nem volt jelen a bizottmány illető ülésében. A bécsi lapok akkor nem ismert oknál fogva nem vevék tudomásul ezen tiltakozást.“ Az oly sokszor emlegetett rémet, az úgyne­vezett „gau-grófok“ intézményét illetőleg írja ma az „Ost-Deutsche Post“: „Úgy halljuk, hogy poli­tikai szervezet oe­rogálásáról nincs szó, sőt hogy csak az illető tervezetek készíttetnek elő, miszerint aztán az országgyűlések elé terjesztethessenek. Mit tartalmaz­nak ez előterjesztmények, ez mellékdolog, minthogy az országgyűlések hatalmában lesz, azokat elfogadni, elvetni vagy módosítani.“ — Ugyane tárgyra nézve a „P. Lloyd“ bécsi levelezője így ír : „Mi a politikai igazgatást illeti, úgy ez az autonómia elvei sze­rint, de a fennálló alapokon fogna szabályoztatni, noh. Lamoric­ére Kristóf szül. 1806-ban febr. 5-kén Nantes-ban. Miután a műegyetemi s hadi isko­lákat bevégezte, 1830-ban mint tiszt az algíri hadse­regbe lépett. Bátorsága s óvatossága következtében 1839-ben ezredessé lett, s ezután mint O­r­a­n kormány­ba a mascarai (1842) és marokkói (1844) expeditió­­kat vezérelte. 1845-ben Algír ideiglenes főkormányzó­­jává, 1846-ban altábornagygyá lett. Ekkor kezdődött politikai szereplése is. A Sarthe-departementban képvi­selővé választatott a kamarába, s ott a mérsékelt ellen­zék részére állott. Ezen év végén ismét elkezdte katonai működését. Algírba ment, 1847-ben az Ab­d- el- Kader ellen indított expeditióban részt vett, ki neki magát dec. 22. megadta. Az akkori franczia kormány méltatlan s esetlen tetteinek az lett következménye, miszerint L. más előkelő katonákkal (Cavaignac, C­harr­as) az 1848-ki forradalomban élénk részt vett. 1848. febr. 24. Páris városa hadiparancsnokává, s gyorsan erre a nemzeti őrsereg főparancsnokává lett s belépett a védelmi tanácsba. A párisi júniusi fölkelés legyőzésekor nagy bátorságot tanúsított. Cavaignac kormányzása alatt 1848. decemberében hadügy­minis­­terré, 1849-ben szt­pétervári franczia követté lett. 1850-ben működése a kamarákra szorítkozott, melyek­re ő mérsékelt irányban hatott. A napóleoni aera bekö­­szöntével ismét az ellenzékhez szegődött. Dec. 2-án el­fogatott s­z­á­m­ba vitetett, azonban 1852-ben Köln­be szállíttatott. Több évig mint száműzött élt. 1857- ben hazájába visszatérnie megengedtetett. Az 1859-ki olaszországi háborúban egy neki ajánlott parancsnok­ságot kicsinylőleg elutasítá, s később a pápai hadsereg parancsnokságát vette át. Itt azonban nem sok szeren­csével működött, míg végre a castelfidardói üt­közet (1860 sept. 18.) hadseregének véget vetett. L. ezután a magánéletbe vonult vissza, s haláláig nem lépett ki abból, mely szépen kezdett pályáját mintegy derékon metsző ketté. # Tóth Kálmán jelenti, mikép a „Bolond Miska“ szerkesztését octobertől kezdve névleg is át­veszi. Az „Illustrated London News“, londoni képes újság legújabb számában a pesti zeneünnepélyről egy sikerült képet közöl. A kép az Erzsébet oratórium előadását tárgyazza a vigadó nagy termében, s jeles s hazánkfia Székely Bertalan műve. Kár, hogy a te­rem szép architectonikája oly mellékesen van ke­zelve. 4. A „Gy. K.“ írja : Városunk legújabban egy nevezetes történeti emléknek jutott birtokába. Ugyan­is e hó 5-kén érkezett meg ide a velenczei patriarchá­­nak egy küldöttje, ki szt.­Gellért püspök és vértanú­nak egy ékes művű, újabb modorban készült, mon­­strantia alakú reliqulariumban foglalt ereklyéjét — a hitelességről szóló okmánynyal — hozá ajándékul­­t S­i­m­o­r János győri püspök ő­rltgának.­­ Állandó kertészeti és gazdasági bazár. Giróku­­ti P. Ferencz, a „Kertészgazda“ czimű szaklap tulajdo­nosa és szerkesztője, mint a „Hon“ tudósit, Fleischman és Weber jó hiteiben álló pesti kereskedelmi czéggel társaságba lépvén, mint már jelentős, a városi vigadó épületének a Dunapartra néző földszinti középtermei­ben egy állandó kertészeti és gazdasági bazárt szándé­kozik berendezni, s miután ezen vállalat fiók­osztályaival a magyar korona minden országaira ki­terjed, a m. k. helytartótanácshoz az iránt folyamodott, hogy a bazár czégén az országos czimet használhassa. Girókuti még 1861. évben a József téren állandó termény- és gyümölcs-kiállítási tárlatot alapított, mely a kezdet­legesség minden hiányai daczára is a közönség elisme­résével találkozott; bizton remélhető tehát, hogy ezen újabb­­— sokkal terjedelmesebb vállalata is, melynek kereskedelmi részét szakavatott társai kezelendik,­­— a fenforgó igényeket teljesen kielégitendi, és a kérelme- , tett országos czimnek megfelelend, mely czimnek meg­adását az e részben véleményezésre felhívott pestvárosi hatóság az országos kormányszéknél javaslatba hozta. Prossmann Ignácz, a szabadalmazott pest-losoncz beszterczebányai vasút távirdai mérnöké­nek a távirdai vonalak elrendezése körül tett javítására egy évi kizáró szabadalom engedélyeztetett. # A f. hó 13-ai józsefvárosi tűzesetre vonatkoz­­­zólag még a következőket írhatjuk : Egészen leégtek a­­ bérkocsis­ utczában a következő házak : 12. sz. Ku­­i­tschera Zsuzsánna, 13. sz. Wentz N. és 16. sz. Virág­­ Cecilia asszony háza; a német-utczában 19. sz. Le­­­­t­schitz Mihály háza; a sertéskereskedő-utczában 22.­­ sz. Dobrowitzky Márton és 23. sz. Reithoffer József háza; a kis fuvaros-utczában Breinbach Mária asszony háza. Biró Józsefnek a borjupiaczon lévő 4. sz. háza kivételével a többi házak mind biztosítva voltak. — Nemzeti színház. 14-én Gounod „Faust“ czímű dalművét adták elő, még pedig minden zúgában zsúfolásig megtelt ház előtt. E dalmű valóban ritka vonzerővel bir a közönségre, mit részint a kitűnő compositionak, részint Carina k. a. és jobbára az egész előadás művészi sikerének tulajdoníthatunk. C­a­­rina k. a. Gretchenjét ezúttal is nagy tökély­­y­el ábrá­­zoló, bárha eredeti felfogásában némelyeket változta­tott. Nagy terjedelmű soprán hangja, az előadásba fek­tetett erő és lélek, hozzátehetnék még : báj is,­­ ismét osztatlan tetszést szerzett neki. Pauli „Faust“-ja a hang kicsiségénél fogva nem emelkedik a jelesség ily tető­pontjáig, azonban a közönség szívesen hallgatja, mert előadásában művészi ízlést tanusít és a kis hang ál­tal is rokonszenvet ébreszt. A többi szereplőről a mon­dottakat ismételhetnék. Márthát Korcsek Leopoldina kisasszonynak rögtön kellett átvenni, miből az igazgató­ság azon tanulságot merítheti, hogy ezen­­ hasonló sze­repekre végre megbízható művésznőt szerződtessen. — Weiser Ludmilla, horvát születésű fiatal hegedűművésznő, ki Helmersberger tanítványa, Bécsből atyja kíséretében Pestre érkezett és a legkö­zelebbi napokban a nemzeti színpadon fogja hegedű­­játékát a közönségnek bemutatni. Szakértők állítása szerint e fiatal, alig 18 éves hegedűművésznő igen szép talentummal bír. Pestről kedvező meghívás folytán Konstantinápolyba megy. □ A városi színpadon az utóbbi napokban a „Bűvös vadász“ operát adták Adams úrral és a Görlic fa­­párral, a­nélkül, hogy ez utóbbiak valami figyelemreméltóbb­­ sikert arattak volna. — Az „Ein Findelkind“ (Belenez) czímű­­ új bohózatban Bayer k. a. igen degagirt népszinmű énekes­­nőnek mutatta be magát, noha az itteni légmérsék — úgy lát­­­­szik — az ő hangszerveit is megtámadta. Bayer k. a. minda- í mellett kiváló tetszést aratott csinos alakjával s jellemző játé­kával. — Tegnapelőtt (csütörtökön) Herrling k. a. máso­dik felléptéül „Deborah“ t láttuk. Herrling k. a. a jobb drámai­­ színésznők sorába tartozik, noha cothurnusának igen is magas sarka van, mi miatt az alak, melyet „Deborah“-ban adott, in­kább színpadias volt. Erős kézmozgásai és felroppantásai a nőies egyszerűség rovására történtek. A szenvedély meleg ki­fejezése nem hiányzott nála, de sokszor oly sokra ragadtatta magát, hogy Medeának is beillett volna. A közönség elismerése nem hiányzott, csupán közönség hiányzott. — Landvogt igazgató, mint értesülünk, e hó végével végképen megszünteti az operai előadásokat. Ez mindenesetre körültekintésre és elfogulatlanságra mutat, a mivel a színház sorsa csak erősebb alapo­kat nyer. — R­u­d­a­s s Józsa k. a., a népszínházból ismeretes fiatal operette-énekesnő, mint halljuk, a pesti német színházhoz szerződött. — Nápolyban az ottani Fondo-színházban a napokban Goethének „Faust“-ját először adták elő. A főszerepeket Sal­­vini Tamás úr és Ladovszky Fanni k. a. nagy sikerrel játszták, s az eredmény annál sajátságosabb, minthogy a tisztelt mű­vésznőnek a fiatal Gretchen személyesítésénél negyvenet meg­haladt életkorát kellett megtagadnia. — A bécsi „Zwischenakt“ szerint az ottani udvari várszínházban — keletkezése óta mostanáig — 2071 darab adatott elő. — Stettner budai német színházi igazgató a vár­színházban az előadásokat october elsején megkezdett. Azonban ha az idő kedvez, úgy a nyári színkörben is akar még néhány­szor játszatni. — A stuttgarti udvari operaszínházban, mint ottani lapok írják, legközelebb két új dalmű fog színre kerülni. Az egyik P r e s z e 1-nek víg színezetű zenével bíró „Ulmi sza­bó “-ja, a másik pedig Abert-nek „Astorga“ czímű dalműve lesz, mely igen komolyan és drámailag van tartva. — J o a c h i m hegedűművész hazánkfia, ki egy tudva lévő kellemetlen összezörrenés következtében a hannoverai udv. zenekar igazgatói állomásáról leköszönt, oda visszaérkezett és mint magánzó szándékozik ott letelepedni. — Az aradi szerb színtársulat — mint hall­­juk — a hatósághoz folyamodott, hogy Pest-Budára jöhessen, szinielőadásokat rendezni.

Next