Sürgöny, 1867. január (7. évfolyam, 1-26. szám)

1867-01-29 / 24. szám

24. szám, Pest, kedd, január 29.1867. VII. évfolyam. Szerkesztőség:­­Szánátos utcza 1. sz. III. emelet. Kiadó-hivatal: Pesten, barátok­ tere 7-ik­ sz. Kéziratok nem küldetnek vissza. Bérmentetlen levelek csak rendes levelezőinktől fogadtatnak el. Előfizetési árak: Naponta­ postai szétküldéssel: Egész évre . . . . 16 frt. Félévre . . . . f 10 „ Negyedévre .... 5 „ Budapesten házhoz hordva: Egész évre ... 18 frt — kr. Félévre . . . . 9 „ — „ Negyedévre . . . 4 „ 50 ,,SÜRGÖNY, mamama Magán­hirdetések: egyhasábos petit-sor egyszeri hirdetésért 8 kr, kétszeri hirdetésért 7 kr, háromszo­­­ri vagy többszöri hirdetésért 6 krral számittatik minden beiktatásnál. A bélyegdij külön minden beiktatás után 30 kr. o. értékben. Külföldről hirdetéseket átvesz­nek a következő urak : M­a­j­n­a­­ Frankfurtban és Ham­­burg-Altonában Hanserl­­stein­ és Vogler - Hamburg­ban Til­lih­elm Jakab­­ Lip­csében Bugler M. és Fort Ernő urak. HIVATALOS EÉSZA 1­ 0 cs. k. Apostoli Felsége f. évi jan. 25 diki leg­magasb elhatározásával M­aj­e­r István, esztergomi ka­nonokot, a közelebbi háború idején tanúsított kitűnő hazafias és emberbaráti működésének elismeréséül a vaskorona harmadik osztályú rendjelével, a dijak elen­gedése mellett, legf­egyelmesebben felruházni méltóz­tatott. Egyszersmind Ő Felsége legkegyelmesebben meg­engedni méltóztatott, hogy S­z­á­n­t­ó­f­y Antal és S­z­u­p­­pán Zsigmond, esztergomi kanonokoknak, hasonló ind­okból, legmagasb megelégedése tudtul adassák. A cs. kir. Apostoli Felsége f. évi január 6-ki leg­magasb elhatározásával Eckstein Rudolf udvari tanácsosnak a magyar k. udvari kanczelláriától, saját kérelmére történt állandó nyugalomba helyeztetése al­kalmából, sok éven át teljesített buzgó és hasznos szol­gálataiért legmagasb megelégedését legkegyelmesebben kifejezni méltóztatott. A cs. kirrályi Apostoli Felsége folyó évi január hó 11-én 244. szám alatt kelt kegyelmes udvari rendelet szerint Nase Raimund uradalmi tiszttartó vezeték­nevének „Rajmund“-ra kért átváltoztatását legke­gyelmesebben megengedte. Ő cs. kir. Apostoli Felsége folyó évi jan. 15 én 490. szám alatt kelt kegyelmes udvari rendelet szerint Kropf János Győző , Izidor és Gyula testvérek sop­roni kereskedők vezetéknevének „G­r­a­f“-ra kért átvál­toztatását legkegyelmesebben megengedte. Ő cs. kir. Apostoli Felsége f. évi jan. 14-én 272. szám alatt kelt kegyelmes udvari rendelet szerint L­ő­v­y Sándor szegedi „lakos vezetéknevének „L­é­­v­a­i“-ra kért átváltoztatását legkegyelmesebben meg­engedte. Trencsénmegyei Csacza községben cs. k. távirdai állomás nyittatott, korlátolt napi szolgálattal, a nyilvá­nos közlekedés részére. Hirdetmény. A cs. kir. osztrák nemzeti bank közlése szerint az 1866. év második felére minden bankrészvény után 26 ft 50 krban megállapított osztalék f. évi január 17-töl kezdve, a bécsi nemzeti bank részvény-pénztáránál fel­vehető lévén, — ugyanez ezennel közhírré tpintik-Kelt Budán, jan. 23. 1867. A m­agy. kir. helytartótanácstól. NEMHIVATALOS RÉSZ. S­z­e­m 1­e. Pest, jan. 28. A hesseni kamarában szintén szóba jött a dél-német államok állása az éjszak-német szö­vetséghez. A hesseni képviselők azon nézeten vannak, hogy Hesseni állása, — melynek fele már az éjszaki szövetségben van, fele pedig minden szövetség nélkül függ politikai lételével a leve­gőben, — még sokkal starthatlanabb, mint a többi dél­német államoké. Ez okból a képviselőházban indítvány létetett, mely szerint hivassák föl a kormány, azonnal lépéseket tenni, hogy az egész hesseni terület az éjszak-német szövetségbe lép­jen. A demokrata párt sürgetésére azonban a ház következőleg módosító ez indítványt : „Az éjszak-német szövetségbe való fölvétel ügyével várni kell, míg a kormány határozott fölvilágo­­sítást nyújthat e szövetség szervezete és azon biztosíték felől, melyet az az egyes szövetségta­gok bel­önállása­ és szabad kifejtésére nézve nyújt.“A hesseni képviselőházban tehát majdnem hasonló programot állíttatott föl, mint a­minőt Hohenlohe herczeg a bajor kamarában nyilvá­nított. Hohenlohe herczeg programmjáról a frank­furti újság egy közleménybe ismét alkalmat ad a „Wiener Abendpost“nak nyilatkozni. „Úgy lát­szik, mond, hogy e programra Münchenben sem elégített ki senkit. Hogyan fog menni vagy for­dulni a bajor politika e programja szerint jövőre, nem képzelhetjük el magunknak , sőt abban is kétkedünk, váljon a katonai újjászervezési terv, melyet az új ministérium hoz, megengedi-e az ígért polgári reformok kifejlését, vagy inkább nem elnyomja-e azt mindjárt csírájában. Magya­rán szólva: attól félünk, hogy „semmi sem lesz belőle.“ A franczia lapok szintén foglalkoznak Ho­henlohe programrajával, s hogy csak a „Nordd. Alig. Ztg.“ szavaival éljünk : e programra „a párisi sajtót általában kevéssé elégíti ki.“ — Még nincs féléve, mond a „Journa des Débats“, hogy a dél-német szövetség alakítása a sadowai győzők és legyőzöttek közt kiköttetett, s a déli szövetség leghatalmasabb tagja már­is hivatalo­san Poroszországnak ígéri seregét. A szerződések korunkban igen rövid életűek.“ Az „Union“ azt látja a bajor minister beszédéből, hogy az események készülnek. Poroszország azt akarja, hogy a dél hagyja jóvá az északi szövetség szer­vezetét, de azt nem akarja, hogy annak készíté­sében a dél is részt vegyen. A győző túlsúlya a legyőzött fölött már a hajdani Rómában is rendszer volt, miként az Egyesült­ Államok is ezt akarják ma keresztülvinni. Berlinben u­gyan meg lehetnek elégedve a Hoh­enlohe-féle rend­szerrel, melynek czélja az, hogy csak egy utat ismerjenek Németországban, így vélekedik az „Union“. A „Gazette de France“ szomorú pro­­gramumnak nevezi Hohenlohe beszédét. A „Pa­­trie“ szerint a herczeg miniszerré léte sem meg­lepetést, sem csalódást nem okozhatott Austriá­­ban, miután Hohenlohe soha sem leplezte el Poroszország iránti é­énk rokonszenvét. Azon­ban, ha a herczeg előharczása lesz is az Éjszak- és Dél-Németország közti nemzetközi viszonyok­nak, nem lehet felőle föltenni, hogy egyenesen ellenséges érzelmet táplálna Austria iránt. Az osztrák kormány szemében Hohenlohe­lig sok­kal komolyabb ember s világosabb fő, semhogy az erőszak és nagyobbodási vágy politikájának nyújtsa kezét. A „France“ következőleg szól Hohenlohe­rg programmjáról: „Ez a dél-német államok s különösen Bajorország Poroszország­gal leendő egyesülésének programmja. E­z a­z első hivatalos lépés a német államok egyesítésére. E mozgalom nem egyedüli, a bade­ni kormány hasonló nyilatkozattételre érzi magát ösztönzöttnek. Hohenlohe hg sza­vai megérdemlik, hogy fontolóra vétessenek.“ Az „Avenir National“ szerint Hohenlohe nyilat­kozatának megvan az a tagadhatatlan érdeme, hogy széttépte a fátyolt, mely eddig a bajor po­litikát takarta. A czél : az összes német törzsek egyesítése egy központi katonai hatalom alatt és parlamenti képviselettel. (L. K. F.) A félreértések mindig igen saj­nos következéseket szoktak szülni s ha azok elő­tt £*4.a mad­ten’ is ab­acii. lllPllH^lVtJl I0*~ verőbb volna azoknak meggyökerezése nálunk most, midőn oly nagy szükségünk van az egy­más iránti őszinte bizalomra. A „Militär Zeitung“ mult heti számának vezérczikke ellenkezési hajlamnak tulajdonítja a magyar törvényhozók utolsó feliratának kelet­kezését, s csodálkozását nyilvánítja a fölött, hogy „Magyarország, azon Magyarország el­lenzi mindenek előtt a december 28-iki hadki­egészítési rendelet életbeléptetését , melynek épen a birodalom ereje egyetlen életföltétele“ , s a tárgynak bővebb elemezése után végül azt mondja : „ha még egyszer késünk, gondoljuk meg, hogy örökre el is késtünk.“ A népeknek egymás iránti bizalma, s a hadsereggeli szívélyes testvéries egyetértése az, nézetünk szerint, mi a birodalom jövőjét meg­alapító, s már megkezdett nagy munkához el­­kerülhetlen föltételül tekinthető ; és mert meg­győződésünk az, hogy a nép és hadsereg közti rokonszenv s kölcsönös bizalom ama csalhatat­lan talizmán, mely egyiknek jólétet és szabad­ságot, a másiknak pedig hatalmat és dicsőséget kölcsönöz , azért fordulunk az említett czikkhez v­issza, földerítendők a sajnos félreértést, — lehe­tőleg eloszlatni is óhajtván azt. Kevés komolyan gondolkozó magyar em­­ber fogja azt tagadni, hogy a birodalom ereje, te­kintélye és virágzása — Magyarországnak élet­föltétele, s e szerint azt sem vonjuk kétségbe, hogy a kellő hatalom kifejtéséhez szükséges szer­vezkedés késedelme ránk nézve is veszélyessé válhatnék; — ámde épen azért, mert minden érdekünk annyira egybe van forrva a birodalom hatalmával, — épen azért, mert ugyanazon állam­­szerződés törvényei alapján igényelhetjük csak önálló alkotmányosságunknak tiszteletben tar­­tását, a­mely törvények egyszersmind köteles­ségünkké teszik a monarchia biztonságának min­den kitelhető módon elősegítését, — éljen azért, mert nekünk magyaroknak egy minden tekin­tetben kielégítő biztos hadlerő előállítására kell törekednünk, — kellett Magyarországnak a ki­rályi Felség színe elé járulni ama kéréssel, mi­szerint a czélba vett új szervezést alkotmányos útón érvényesíttesse, hogy így az egész ország beleegyezése által egyszersmind oly alkotmá­nyos kötelességet vállaljon magára­, mely által az új védrendszer a valóságban is csakugyan ama hatást s sikert eredményezhesse, melyet a bi­rodalom s igy Magyarország érdekében is attól várni kell, melyet különben elméletileg igen, de tényleg soha se nem ígérhetne, sem bebizo­­n­yítani képes nem­ lenne. A magyar országgyűlésnek legutóbbi felirata által elérni óhajtott czélja tehát nem egyéb, mint eleget tenni az önfentartás parancsának s egyszersmind zálogát nyújtani a Fejedelem iránti odaadásnak, s alapját venni meg a biroda­lom biztonságának. Magyarország ösztönszerű­leg érzi azt, mi­ként az esetre, ha az annyira szükséges és óhaj­tott béke most megzavartatnék, s a sors a biro­dalom ügyeit a fegyver élére bizná, eme fegyve­rek vereséggel többé vissza nem térhetnének a nélkül, hogy egyszersmind Magyarország jövő­jét is kétségessé ne tennék; —sőt Magyarország előtt nem titok az sem, hogy a birodalom szét­tört s megalázott fegyveréből könnyen a magyar állam halotti keresztje képződhetnék; é­s épen ezen tudat az, mi a magyar hongyülést arra in­­ditá, mikép szavát hallassa az iránt, hogy az uj hadszervezetet Ő Felsége ama biztos alapra fek­tetni kegyeskedjék, melyből kiindulva a hadse­reghez állított polgárok nemcsak a kényszer kö­zönyösen vett parancsából, hanem a lelkesedés­szülte kötelesség nemes érzetétől hevítve álljanak ki és haljanak meg ott, hol azt tőlük a társada­lom és a haza érdeke kivánja és követeli. Mit használna a birodalomnak az, ha új szervezeté­vel ismét csak számot, nem pedig lelket és szel­lemet adna hadseregének? Mit használna a bi­rodalomnak az, ha harczosai a megalázást épen oly tompa közönynyel vis­elnék ezentúl is, mint a minő egykedvűen tekintenék netaláni győzel­müket? Óhajtható-e, hogy a birodalom har­czo­­sai a szenvedhető kudarcz következéseiért pol­gártársaik megvetése helyett még itt-ott dicsé­retre számolhassanak ? Óhajtható-e, hogy min­den szülő és testvér csak sírjon és átkozódjék, midőn hozzátartozóját a sereghez állítják; avagy ne legyen-e anya a nagy birodalomban, ki fiá­nak maga mondja: „menj a becsület mezejére, s ha kell, halj meg ott?“ Nyerne-e a hadsereg az átalános fegyverkötelezettség becse által úgy, h­a arr /pen alnnjzi"1 azAlö,^lanul A ni m o _■ olom ellenszenvet s kedvetlenséget vinne magával a harcrsorokba? s volna-e értelme a belállapotok­­kal elégedetlen honvédségnek? Azon idő, melyben, kellő gyakorlat és fe­gyelem mellett minden hadseregre lehetett bár­mi ügyben is számítani — rég az enyészet ölébe hanyatlott, a hű zsoldosok kalandor kora le­tűnt. Az emberek eszmékkel vesződnek, s azért a harczi küzdelmek is csak eszmékért, szabad intézmények mellett nemzeti nagyságért vagy társadalmi jólétért történhetők, s és azért majd­nem lehetetlen is , hogy lelkesedést s ragaszko­dást ne kelljen ébreszteni az ügy iránt azokban, kiktől az állam emez ügyek kivivására vért és életet vesz igénybe. Az ügy iránti szeretetet, az ebből származó lelkesültséget óhajtja s akarja Magyarország akkor a hadseregbe átültetni, mi­dőn annak alkotmányos útoni újraszervezését kérelmezi. Ha elfogultság nélkül birunk az újabb kor harczi történetébe pillantani, abból okulva, be kell látnunk, hogy a babér rendesen azon had­seregé lön, mely a katonai erények mellett pol­gári lelkesültséggel is bírt,­ s ez állítás magya­rázza meg azt, hogy az udvariasságból harczra küldött franczia hadsereg Rossbachmnál csúfosan szétveretve, később a szabadság eszméjétől s a nemzeti dicsőség fényétől vezetve, Európát ráz­­kódtatá meg; igazolja állításunkat az, hogy a világ amaz első légiói, melyek Auszterlitz és Eylau nevét a történelem márványára vésték, megtörtek a sp­anyolok függetlenségi lelkesült­ségén, s hogy a Jénánál és Auerstadtnél szét­szórt s agyonzúzott, világhírűen rendezett porosz sereg csak akkor volt magát képes méltóan megboszélni, midőn az elnyomás keserűségéből támadt szabadság eszméjét állítá soraiban Lipcse kapui elé. Tehát az élet és valóság tanúsága, az ügy fontossága, az önmaga és testvér népei iránti kötelezettsége, nem pedig az ellenkezés viszke­­tege készteté a magyar országgyűlést ama ko­moly lépésre. Épen ennek remélt sikere fogja re­generálni a hadsereget, s ez fog neki lapot sze­rezni a dicsőség történetének könyvében, s min­denek előtt ez biztosítandja a birodalom jövő nagyságát és hatalmát. A „Hon“-nak írják Bécsből: „A kormány néze­tét, hiszem kifejezni, midőn kötelességemnek tartom Várady Gábor úrnak a „qui habet tempus, habet vitám“ értelmezése ellen felszólalni. A tisztelt szerző azt követ­kezteti, hogy midőn a bécsi kormány megengedi, hogy a 67-es bizottság végig folytassa működését, ebben csak időt nyerni kíván. E feltevés nem felel meg az igazságnak, s nem gondolom, hogy volna ok, miért két­kedni mostan a kormány őszinteségében , sőt meg va­gyok győződve, hogy maga Várady Gábor úr pár nap múlva megelégedve fogja beismerni, miszerint tévedett. Arról van szó, hogy tartós épület emeltessék biztos ala­pokra, oly épület, mely előreláthatólag számos és heves viharokkal kell, hogy daczoljon, — a munkának tehát óvatosan kell készülnie. A magyar miniszerek bölcsen vélnek cselekedni, ha csak a közösügyi bizottság elké­szült munkálatára támaszkodva kívánnak hivatalba lépni; a 15-ösök tervezete hasonló támaszt nyújtani aligha képes, minthogy az csak tervrajz, előmunkálat, csak a vezérelvek kijelölése a 67-es bizottság többsé­gének tájékozására. „Ha e tervezet közzététetett, s nyíltan tárgyalva lett, ez nem történhetett hivatalosan, s az országgyűlés csak a főbizottság előterjesztését veendi figyelembe. Annyi pedig el van határozva, hogy mihelyt az ország­gyűlés vizsgálat alá veheti a bizottsági munkálatot, ez­zel egyidejűleg a ministérium a ház elé fog lépni. Nem a bécsi kormány tehát az, mely időt nyerni kíván. Tudni vélem, hogy az itteni irányadó körökben az egész kér­dés, a­mint azt Várady Gábor úr formulázta, csakis a magyar parlamentáris taktika specificus kérdésének te­kintetik. Mihelyt a bécsi kormány az elvek fölött hatá­rozott volt, az idő kérdését többé nem tekintette érdem­leges fontossággal birónak.“ A Bessewffy-ünnepély. Pest, jan. 28. — i. s. — A magyar tudományos akadémia ma fényes ü­nnepélylyel adózott ü­dvözölt elnöke, gr. Des­­s­e­w­f­f­y Emil emlékezetének. A palotában, mely a nagy elköltözött működésének századokra szóló emlék­jele, az ország legelső kitűnőségeinek hosszú sora s egyéb nagy számú közönség gyűlt össze , mely áhitat­­szerű­ figyelemmel csü­ggött a hála, a tisztelet, a megdi­­csőítés ez ünnepélyén. A nagy díszterem középfalán az ü­dvözült élet­­nagyságú olajfestménye függött, körülkoszorúzva örök­zölddel; az akadémikusok számára készített emelvény közepén pedig örök­zöld bokrok közül az ő mellszobra magasodott ki. E díszítmény körül csoportosodtak az akadémia tagjai. Soraikban, mint igazgatósági tagok : e­xolái Majláth György m. kir.udv. főkanczellár, b. Sennyey Pál kir. főtárnokmester, Bartako­­vics Béla egri érsek, Deák Ferenc?, gr. Kárólyi György, gr. Károlyi István, gr. F­e­s­t­e­t­i­c­s György mu* OBV*' »GleaU • A !i«N­gaUB5ay,l.illV. O&itllt fiABK* sorok elejét a főrendi s a képviselőház számos tagja foglalta el; a földhitelintézet küldöttségileg volt képvi­selve, szintúgy több más társulat. Az imposant kéj­ ke­retét a karzatok díszes hölgy-közönsége képezte-Az ünnepélyt L­ó­n­y­ay Menyhért úr, az akadé­mia alelnöke nyitá meg, előadván, hogy egy éve múlt, miszerint az akadémia nagynevű elnökét a halál kiszó­litá az élők sorából s az akadémia ez ünnepély által akar kifejezést adni a köteles hála és tisztelet amaz érzelmeinek, melyekkel az elköltözött iránt viseltetik. Ezután b. Eötvös József lépett a szónoki emel­vényre s felolvasta amaz emlékbeszédet, melyet alább közlünk. E beszéd nagyszerű hatást tett. Különösen ama helyei, melyek gróf Dessewffynek az ötvenes évek alatt tett működéséről szólanak s a végpont, melyben a szónok az apotheosis ihletszerü sugalmával fordul a jö­­vőhöz, s attól kér koszorút az Üdvözültnek, mivel kor­­társai neki adósak maradtak, s zajos tetszést s tapsot aratott, s a beszéd végeztével a jelenvolt kitűnőségek egyiránt a szónokhoz siettek, hogy vele kezet szorit hassanak. B. Eötvös után Szász Károly szavalta el em­lékversét gr. Dessewffyről. Szász Dessewffyt legnagy­szerűbb alkotása, az akadémia palotájának költői meg­világításában tünteti elő ; ünnepi versének több szaka­szából magasb ihlet sugárzik ki s a költemény általában nagy tetszésre talált. E két mozzanatból állt az ünnepély, mely mind az ü­dvözült emléke, mind az akadémiához méltó volt. Végül L­ó­n­y­a­y Menyhért ur szólt, s megköszönte a közönségnek a részvétet, melylyel a kegyelet ez ünne­pélye iránt viseltetett. Báró Eötvös József emlékbeszéde gr. Dessewffy 16mű­ felett. Ha szorgalmas időben midőn a nemzet legfonto­sabb érdekei vitatás tárgyává váltak, oly férfiú halálá­nál, ki a vitatkozók első sorában állt, az egész nemzet azon meggyőződésben egyesül, hogy nagy veszteséget szenvedett, m ily elismerés biztosabb jele érdemeinek, mint azon zaj és fény, melylyel egyes pártok jeleslegeiket életükben és haláluk után környezik. Ilyen volt a benyomás, melyet gróf Dessewffy Emil­nek halála ma egy év előtt az egész országra tett. Azok, kik őt csak a nyilvános életben ismerék, nem oszták a fájdalmat, melyet mi érezénk, kik hozzá kö­zelebb állva, nemcsak eszének, de szivének gazdag kincseit ismertük, és azok, kiknek ő a politika mezején ellene volt, e téren máskép ítéltek érdemeiről; de hogy benne oly férfiút vesztettünk el, ki — ha néha tévedett is, képességeit csak a közérdeknek szentelte, s nem szol­gálva soha mást, mint a hazát, a fáradozásaiért még a közelismerésben sem kereste jutalmát. Hogy halála által szegényebbek lettünk, azt egy iránt éreztük vala­mennyien, és bátran állítom : e teremben, sőt e hazá­ban nincsen senki, ki — ha Dessewffyre visszagondol, e nézetet azóta megváltoztatta volna. Mint mondom: nagy érdemeknek legbiztosabb jele ez, s a hézag, melyet az egyes, az életből kilépve, maga után hagy, egyedül biztos mértéke nagyságának.

Next