Szabad Föld, 1952. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)

1952-07-06 / 27. szám

1952 július 8. Szabadföld rt Meddig kutatnak „maguknak” a martonvásári növény nemesítők? .. Arra van szükség, hogy kutatóink és élenjáró termelőink sokkal szorosabb kapcsolatot tartsanak a gyakorlattal, látogassák a gazdaságokat, folytassanak széleskörű nevelést, tartsanak előadásokat, helyezzék ki kísérleteik egy részét és ezeken keresztül váljanak élenjáró harcosaivá a fejlettebb agrotechnika és zootechnika alkalmazásának.” (Erdei Ferenc földművelésügyi miniszternek a Szabad Fémben megjelent cikkéből.) A kastély kapuján felírás hirdeti: Martonvásári Növénytermelési Kutató Intézet. Itt, ahol valaha a Dréher-sörgyárosok fészke volt, ma egész sor országos nevű, tudós kutató dolgozik növénytermesztésünk fejlesztéséért. Kormányunk jelentős áldozatokat hozott az intézet munkájának elősegítésére: másfélezer holdas területével, kitűnő felszerelésével ez ma hazánk legjobban ellátott növénytermesztési kutató intézete. Az elmúlt évek során néhány mezőgazdasági kutató máris szép eredményeket ért el. Friedriech Béla jó úton halad afelé, hogy új, bőven termő búza- és árpafajtákkal gazdagítsa az országot. Kiemelkedő érdemei vannak Surányi Jánosnak is főként a másodtermesztési kísérletek terén. Országos jelentőségűek az intézetben folyó hibrid-kukorica és ágasbúza kísérletek is, ilyen kísérletekkel hazánkban először a martonvásári intézet foglalkozik tudományos alapon. Mégis, ha az intézet eredményeit számbavesszük, meg kell állapítanunk, hogy lehetőségeihez képest kevés az, amivel eddig mezőgazdaságunk fejlesztéséhez, ötéves tervünk teljesítéséhez hozzájárult. Ennyi jól felkészült tudós kutatótól, ilyen jól felszerelt tudományos intézettől többet vár az ország, többet vár a dolgozó parasztság. Várja elsősorban azt, hogy a tudományos kutatók tényleges segítséget nyújtsanak ötéves tervünk megvalósításához. Ennek érdekében az intézet egyik legsürgetőbb feladata az lenne, hogy a legjobb agrotechnikai módszereket kikutassa, továbbfejlessze, segítsen az elterjesztésükben. Hiszen — ahogy Rákosi elvtárs mondotta: — „anélkül, hogy új gépekre, vagy valami jelentékeny befektetésre volna szükségünk, a magyar mezőgazdaság termelékenységét 50 százalékkal meg lehetne emelni egészen közönséges, már ismert agrotechnikai eljárásokkal, amelyeket már részben kezdenek is használni." Mennyivel jobban meg lehetne emelni termésátlagainkat a legkiválóbb agrotechnikai eljárások alkalmazásával, ha ezeket mezőgazdasági tudósaink a hazai viszonyoknak megfelelően kikísérleteznék, továbbfejlesztenék! A martonvásári kutatóintézet tudósai foglalkoznak a búza, árpa, kukorica, lucerna, len, borsó és más mezőgazdasági növények nemesítésével. De vajjon választ tudnak-e adni arra, melyek ezeknek a növényeknek legjobb agrotechnikai módszerei? Nem! A martonvásári tudósok nem foglalkoznak olyan kérdésekkel, mikor és milyen mélységben legjobb szántani a búza alá, vagy például az általuk vizsgált növényfajtáknál melyek a trágyázás, a fejtrágyázás, a növényápolás leghelyesebb módszerei. Vagy ha tanulmányozzák is például a kukorica legjobb vetési távolságát, akkor elszigetelve csak a vetési távolságot vizsgálják s ugyanakkor nem veszik figyelembe a többi agrotechnikai módszer hatását. Nem kutatják, melyek az általuk tanulmányozott növények összes legjobb agrotechnikai módszerei. A nemesítésnél is háttérbe szorulnak a termesztési feladatok, nem vizsgálják, hogy a kinemesített növény milyen körülmények között kerül majd a gyakorlati termelésbe. Számukra a nemesítés és a növénytermesztés két teljesen külön terület. A nemesítő előállít például egy 22 mázsát adó búzafajtát. De amikor ezt a bőven termő búzafajtát rendes szántóföldi termelésben elvetik, nem ad többet 6 mázsánál. Miért? Mert a nemesítő mesterséges, az élettől eltérő körülmények között végezte kísérleteit, a kísérleti parcellán különlegesen elmunkált földön, borsó után vetette a búzát. Nem vette figyelembe, hogy gazdaságaink nem tudják összes búzavetésüket borsó után vetni. Pedig, ahogy Liszenko tanítja, jó agrotechnika nélkül nem lehet jó fajta. Ha a nemesítő munkát elszakítjuk az agrotechnikától, ha nem veszszük figyelembe a gyakorlatban fennálló körülményeket, akkor a leglelkesebb kutatói fáradozás is lombikmunkává, haszontalan tudományosátjátékká válik! Az intézetnek a gyakorlattól való elszakadására jellemző az a szerződés is, melyet ez év elején a baracskai és martonvásári termelőszövetkezettel kötött. Jellemző azért is, mert ennek a szerződésnek legfőbb pontjait egyáltalán nem tartották be. De azért is, mert ezt a szerződést afféle spanyolfalnak tekintették, amely mögött meg lehet bújni, hiszen itt van: megvalósítottuk a gyakorlattal való kapcsolatunkat. Mindjárt a szerződés első pontjában vállalta az intézet „a termelőszövetkezet szakmai színvonalának emelése céljából" a rendszeres tanácsadást. Mi valósult meg ebből? Az, hogy a martonvásári termelőcsoport tagjai hónapok óta nem is láttak egyetlen kutatót sem a termelőcsoportban. Pedig a csoport gazdasági udvara mindössze százötven méterre vám az intézettől! Mindkét termelőcsoport a napokban ültette el a nyári burgonyát. A nyári burgonya ültetése előtt még a közönségesen ismert előcsíráztatást sem végezték el, holott az erre vonatkozó segítséget és tanácsadást a szerződésben is vállalta az intézet Ha ilyen az intézet tudósainak kapcsolata a közvetlen közelükben lévő termelőszövetkezetekkel, könnyű elképzelni, milyen lehet kapcsolatuk az ország távolabbi pontjain élő élenjáró termelőkkel! Csupán az ágasbúza nemesítésénél és a másodvetésnél találhatunk halvány kapcsolatokat a kutatók és a gyakorlati termelők között, de ez is inkább bürokratikus levelezésre szorítkozik. Általában mezőgazdasági kutatóink nem vizsgálják, hogyan születtek élenjáró eredmények a gyakorlatban. Pedig nyilvánvaló, hogy a terméseredmények növelését elősegítené, ha például a szárazságtűrő növényfajtákkal foglalkozó tudós már kísérletezés közben közölné elért eredményeit élenjáró termelőkkel, ha a tarlórépával foglalkozó tudós közölné kutatásának eddigi eredményét, miszerint a karórépa jobbtermést ad a kerekrépánál. S így van ez a kutatómunka minden területén. És megfordítva is: a tudós munkáját nagymértékben segíthetnék az élenjáró, termelők tapasztalatai! Helyes együttműködéssel a tudomány emberei száz és száz gyakorlati kísérletező segítőtársat kapnának az élenjáró termelőszövetkezeti tagok, dolgozó parasztok személyében. Nagymértékben hátráltatja a tudományos kutatómunkát az, hogy nemcsak Martonvásáron, de ezideig még egyetlen mezőgazdasági kutatóintézetünkben sem szervezték meg az élenjárók tapasztalataival foglalkozó osztályt, mely a levelezést, a konferenciákat lebonyolítaná, a tapasztalatokat továbbítaná, állandó szoros kapcsolatot tartana a tudomány és a gyakorlat emberei között. A szovjet kutatóintézetek hasonló osztályai nagy segítséget nyújtottak a legkiválóbb mezőgazdasági tudósoknak is és kolhozparasztok millióit vonták be a jobb növényfajtákért, magasabb terméseredményekért folyó kutatómunkába. A földművelésügyi minisztérium kísérletügyi főosztályát is komoly felelősség terheli azért, hogy az élenjárók tapasztalataival foglalkozó osztály még mindig nem működik kutatóintézeteinkben. Immár két esztendeje, hogy felajánlottuk a tapasztalatok kicserélésére a Szabad Föld hasábjait is. Vállaltuk, hogy közvetítjük lapunkban a tudósok eredményeit, kérdéseit s az élenjáró gyakorlati termelők módszereit, kérdéseit, eredményeit. Tudósaink azonban mindezideig — ahogy a martonvásári példa mutatja — nem keresik a kapcsolatot a gyakorlattal, hanem inkább elzárkóznak előle. Ez pedig azt mutatja, hogy mezőgazdasági kutatóink között szép számmal vannak, akik még mindig nem sajátították el megfelelően a micsurini-liszenkói biológiai elveket, tanítást, hiszen ennek egyik fő alapelve a tudomány és a gyakorlat együttműködése. A martonvásári kutatóintézetben megvannak a jobb munkának, nagyobb eredmények elérésének feltételei. Számtalan kutató dolgozik itt, akitől nagy eredményeket vár az ország. A munka megjavításának azonban alapvető feltétele, hogy kutatóink leküzdjék magukban a régi elméleteknek még a maradványait is, szoros kapcsolatot teremtsenek a valóságos élettel, a valóságos termelési körülményekkel, ismerjék ötéves tervünk, mezőgazdaságunk legsürgetőbb feladatait, s a gyakorlat embereivel együtt küzdjenek megvalósításukért olyan lelkesedéssel, ahogy dolgozó népünk legjobbjai küzdenek érte. S. Gy. „A törvény teljes szigorával kell lesújtani a feketevágó, adócsaló, a beadást és a földmegművelést szabotáló, a rémhírterjesztő, a szövetkezetben csalárd módon befurakodó kulákra." (Horváth Márton elvtársnak, az MDP Központ Vezetőségi ülésén tartott beszédéből.) A szabadszállási tanácsházán a hátralékos kulákok névsorában legelső helyen áll özv. Varga Jánosné 38 holdas, volt kocsmáros kulákasszony neve. A múlt évről 9 imázsa 17 kiló állat- és zsír, 94 kiló baromfi, 1119 darab tojás, ezenkívül nagymennyiségű burgonya- és takarmánygabonabeadással tartozik a nép államának. — Nincs már nékem az égvilágon semmim — szokott siránkozni, amikor a helyi ■ tanács, hátralékának rendezésére szólítja fel. Nemrégiben elszámoltató bizottság szállott ki a szabotáló kulákasszony lakására, hogy személyesen győződjön meg a kulákasszony gazdasági helyzetéről. — Zsuzska! Zsuzska, te, zárd be gyorsan a kacsákat — kiabált fogadott lányára a kulákasszony, amint a kapuzörgetést észrevette. Ő maga pedig a kirántanivaló csibéket igyekezett az üres istállóba csalogatni, nehogy „illetéktelenek” szeme elé kerüljön baromfiállománya. Jól kiagyalt furfang ... De az elszámoltató bizottság tagjai nyitott szemmel jártak. Csakhamar rájöttek, hogy a szegénységet színlelő kulákasszony siránkozása csupán megtévesztés. Miközben arról panaszkodott, hogy „egy falat zsír nincs a háznál”, az egyik bödönt fele kacsazsírral találták meg. Evésre van, de beadásra nincs hízott kacsája a kulákasszonynak. A bizottság tagjai, amikor a disznóól felé indultak, a kulákasszony előre mentegetőzött: — Jaj, ezek nem az enyémek, nehogy felírják már őket. Bár csak nekem lennének ilyen szép malacaim. Zsuzska! — kiált a megszeppent lányra. — Szaladj a passzusokért! A Zsuzsikáé ez kérem mind. Mert na-gyon szorgalmas lány ám a Zsuzska. A házimunka mellett másutt is dolgozik. Úgy kereste meg a két kezével a malacok árát. Különben mondjad te, lányom — biztatja Zsuzskát. — Ne félj, úgy mondd el, ahogy van! Két koca, hat félesztendős süldő, meg 11 malac áll a kulákasszony órában. — Honnét veszi a takarmányt a malacoknak? — kérdik a leánytól. — Ó, kérem, Vargáné asszony nagyon jószívű hozzám. Azt mondta: használjam csak bátran az árpáját, meg a kukoricáját. — Ilyen vagyok én kérem — dicséri magát a kulákasszony is. — Ruházom, kosztolom ezt a szerencsétlen leányt és úgy voltam ezekkel a malacokkal is, hogy ha már megvette őket, hát ne dögöljenek meg éhen. Mit mond a passzus? Ezt mondta a kulákasszony. A paszszusok és a nyomozási adatok azonban mást bizonyítanak. A minden hájjal megkent Vargáné asszony sertésállományát már 1948-ban átíratta egyik régi emberének, Boczka Lászlónak a nevére. Kéésőbb, hogy közelebb legyen állataihoz, Boczka nevéről — a vele közös háztartásban élő — fogadott lányára, Gyenes Zsuzsára íratta a sertéseket. Sőt az is kiderült, hogy Gyenes Zsuzsa nevén szerepel a kulákasszony 4 esztendős tehene is, melyet egyik bérlőjének a tanyáján tartanak. A körmönfont kulákasszony így akart kibújni a kötelezettségek teljesítése alól. A község lakóinak elbeszéléséből megtudjuk, hogy Vargáné asszony világéletében spekulálással, üzérkedéssel élte fényűző életét. Harmincnyolc holdja, szőlője mellett kocsmája és cséplőgépe volt. Fogadott leányának — azaz magyarul: állandó cselédlányának — szülei és munkabíró testvérei állandóan a kulákasszony portáján dolgoztak, tengették életüket. Munkabért nem fizetett, időnként használt ruhákkal, a lakomákból megmaradt ételmaradékokkal szúrta ki a nagy szegénységben élő Gyenes-család szemét. Néhai Gyenesné — a leány édesanyja — a kulákasszonynál kapott halálos betegséget és a lelketlen kulákasszony betegen is tovább dolgoztatta addig, míg egy napon a mosóteknő mellett holtan összeesett.. . Vargáné asszonynak egy ideig sikerült félrevezetni a helyi tanácsot. Most azonban lehullott róla az álarc és a spekuláló Vargáné nem kerüli el a felelősségrevonást. A szabadszállási kulákasszony esete legyen intő példa valamennyi helyi tanács előtt és az eddiginél sokkal éberebben nézzenek a beszolgáltatást szabotáló kulákok körmére! Ari Kálmán 19 disznó röfög a kulákasszony cselédjének óljában... Avagy hogyan játszotta ki Vargáné asszony évek óta a begyűjtési rendeletet? Mióta napközink van, minden asszony dolgozik Ajtó, ablak nyitva van. Bejöhet akárki. A huszonhat csöpp kis száj hívására be is megyünk a szabadi Békeszcs idénynapközijébe. Kis asztalok mellett játszanak, énekelnek a gyerekek. Jól érzik magukat, foglalkoznak velük és jó koszitot kapnak. Az asszonyok nyugodtan dolgozhatnak, nem kell félteniük a kicsiket. Megy is a munka a Béke tszcsben! Jóval több a tszcs szántója, mint 300 hold, tag meg csak 37 van, még sincsenek elmaradva semmi munkával. A növényápolásnál mind asszonyok dolgoznak — és nem is akárhogyan! Gyurisits Elesnének 130, Kiss Ferencnének 140, Lapp Imrénének 150 munkaegysége van eddig. Meglátszik minden kapásnövényen, hogy szorgos kezek ápolják Csaknem másfél méteres már a kukoricájuk, a tízholdas gyapottáblát ötször megkapálták. Meg is hálálja a munkát, szépen bokrosodik és már kinyitotta első virágait. — Így aztán lehet dolgozni — mondja Gyurisits Elekné. A napokban, amikor négyéves kislányomért mentem a napközibe, azzal fogadott: „Anyu! Szeretnék még egy kicsit itt maradni! A kockákkal is akarok még játszani." — Jó dolog ez a napközi — mondják az aszszonyok. Csak egy szoba kell hozzá meg pár kis asztal, kis székek és olyan asszonyra bízni a gyerekek gondozását, aki szereti őket, vigyáz rájuk. Alig kerül valamibe! Minden tszcs-ben meg lehet csinálni. — Mióta napközink van — beszéli Ravaszdiné, aki három kisgyermek anyja —, nem kell panaszkodnunk, hogy kevés a munkáskéz! Minden asszony eljár dolgozni, mert biztos helyen tudja gyermekét. A tótkomlósi Viharsarok tsz új jövedelemforrása A tótkomlósi „Viharsarok” tsz jól jövedelmező melléküzemet létesített: szénporos téglaégetőt. Olyan kiváló minőségű téglát állítanak elő, hogy keménysége vetekszik a bazaltka keménységével, mészkövet lehet vele törni! Még ezen a nyáron több mint 180 ezer szénporos téglát égetnek. A tsz maga is építkezik, de bőségesen jut téglája eladásra is. Az a tervük, hogy a felesleget a járás területén lévő tszcs-knek adják el készpénzért. Máris nagy az érdeklődés, mert jól járnak az építkező tszcs-k, kitűnő téglát kapnak s olcsóbban is jutnak hozzá: a szállítási költség lényegesen kevesebb, mintha vonaton, távoli gyárból számítanak. De jól jár a „Viharsarok” tsz tagsága is, mert a téglaégetéssel jelentősen növelik a közös bevételt és ezáltal az egy munkaegységre jutó készpénzjövedelmet is! Aratás idején sem feledkezünk meg a növényápolásról A legutóbbi csoportértekezleten úgy döntöttünk, hogy megszervezzük az aratócsoportokat. Egy aratócsoportba két kaszást, két marokszedőt, egy kévekötőt és egy kötélteregetőt osztottunk be. Tíz ilyen aratócsoportunk van. A aratócsoportok munkáját megkönnyíti majd a gépállomásról hozzánk érkező aratógép, vagy kombájn Kiszámítottuk, hogy a munka jó megszervezésével, minden perc kihasználásával nyolc nap helyett négy nap alatt aratjuk le gabonánkat. Tíz pár kaszára 40 hold, vagyis egy kaszára 4 hold jut. Az arató-cséplőgépre 160 hold, összesen tehát 200 hold gabonát vágunk le. A gabonát 6 szekérrel és egy vontatóval három nap alatt behordjuk. A cséplést egy műszakban végezzük. A szemet a cséplőgéptől egyenest visszük az állam magtárába. Az aratási munka mellett nem feledkezünk meg a növényápolás munkáiról sem. 15 hold újvetésü gyapotunkat már egyszer megkapáltuk és ki is egyeltük. Hat holdon vetett burgonyánkat négyszer megkapáltuk. 16 hold napraforgónkat is négyszer kapáltuk meg. Tíz hold cukorrépánk, valamint 110 hold kukoricánk negyedik kapálása most folyik. A munkákban csoportunk számos tagja tűnt ki. Soós András idáig 371.9 munkaegységet teljesített Dávid Zsuzsánna 187, id. Severa Jakab 359.9, ifj. Jakabné 226, Újvárosi Ferenc 190 munkaegységet teljesített. A családtagok is jól kiveszik részüket a munkából. Külön ki kell emelnem Nagy Istvánnét, aki fél évre 110 munkaegységet ért el. Cs. Nagy József, Kishegyes, Kossuth Iszés Találkozás az agronómussal Egyes agronómusok hetekig, sőt hónapokig feléje se néznek a kinti munkáknak. Nagyon helytelenül úgy gondolják, elegendő, ha papirosaikba temetkezve az íróasztal mellől „irányítják” a munkát. AGRONÓMUS: Először látom, hogy itt gyomot irtanak. — Nem is csoda, az elvtársat mi is először látjuk ezen a tájon!