Szabad Föld, 1956. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1956-01-01 / 1. szám
“MÉGIS MOZOG A FÖLDR EIS ÉS számunk képes mellékletében összeállítást közöltünk arról, hogy régen milyen elképzelésük volt az embereknek a világmindenségről, írtunk Galileiről, a nagy olasz természettudósról is, akinek munkássága hatalmas léptekkel vitte előre a tudományt. Azóta több levelet kaptunk, amelyben olvasóink kérik, írjunk részletesebben Galileiről. Az alábbiakban eleget teszünk ennek a kérésnek. Galileo Galilei 1564. február 15-én született az olaszországi Pisában, és 1642. január 8-án halt meg Toscanában. Hosszú élete folyamán felbecsülhetetlen értékű felfedezésekkel gazdagította az emberiséget. Mint számtantanár, szinte minden percét a kutatásnak szentelte. Akkoriban számtalan ismeretlen dolog gátolta a tudomány fejlődését. Galileit mindenekelőtt a világban történő mozgás és az égitestek ismeretlen világa foglalkoztatta, ő fedezte fel például a szabadesés törvényét, amikor a Pisai ferdetorony tetejéről különböző súlyú tárgyakat dobált le és azok majnem egyidejűleg értek földet. Ő ismerte fel az inga lengésének törvényszerűségeit is. Amikor értesült arról, hogy Hollandiában feltalálták a messzelátót, ő maga is készített egyet, amellyel aztán fontos megfigyeléseket végzett, így felismerte, hogy a Hold felületét hegyek borítják. Számos csillagot fedezett fel. 1610-ben ő látta meg először a Jupiter bolygó holdjait. Felismerte a napfoltokat és 1611-ben megállapította, hogy a Vénus és Mars bolygó a Nap körül keringenek. Galilei ezekkel a felfedezésekkel magára haragította a katolikus egyház számos vezetőjét, akik a biblia cáfolatát látták ezekben a felfedezésekben. Mert Galilei felfedezései kétségen kívül alátámasztották Kopernikusznak, a nagy csillagásznak a világrendszerről szóló elméletét, amelyet az egyház tűzzel-vassal üldözött. Ugyanis Galilei csakúgy, mint Kopernikusz, azt vallotta, hogy a Föld a világrendszernek csak egy kicsi pontja, és a nagy világmindenségben kering. A katolikus egyház szekerét toló „gondolkodók’ azonban az annyira nyilvánvaló földmozgás helyett inkább azt állították, hogy a Föld áll, mégpedig a világ kellős közepén, és az egész csillagrendszer forog körülötte. Mondani sem kell, hogy ez az elmélet nagyon megfelelt a katolikus egyház céljainak, hiszen az egyház tanítása szerint a világ, jelenlegi állapotában, öröktől való. Tehát a katólikus egyház minden fejlődést tagadott, mert az aláásta volna az isteni teremtésről szóló tanait. Nagy bűn volt tehát az egyház szemében olyan tudományokkal foglalkozni, amelyek megcáfolják az egyház tanításait. Galileit, a nagy tudóst egész életében támadták haladó gondolkozásáért. Rómában bíróság elé hurcolták, aholis a kegyetlen fenyegetések hatására — hogy munkáját tovább folytathassa — látszólag visszavonta tanításait, de a tárgyalás után azonnal kijelentette: „Mégis mozog a Föld”. Ez a kijelentése azóta az egész világon szólásmondássá vált. A egyház továbbra is üldözte egész életében, de az igaz emberek üldözésével nem változtathatott a tudomány igazságán. Galilei így ír erről: „Ha annak érdekében, hogy száműzzék a világból ezt a véleményt és tanítást elegendő volna befogni egyetlen ember száját — ahogyan ezt talán azok képzelik, akik a magaik elméje szerint ítélik meg a másokét, s tehetetlennek tartják, hogy egy ilyen vélemény fennmaradjon és hívekre találjon — akkor mi sem lenne könnyebb ennél. Csakhogy másképpen áll a dolog: ennek érdekében nemcsak Kopernikusz könyvét és a tanítást követő többi szerző írásait kellene betiltani, hanem szükséges volna kimondani a tilalmat magára a csillagászat tudományára, sőt meg kellene tiltani az embereknek azt, hogy az égre nézzenek, mert esetleg észreveszik, hogy a Mars és a Vénus hol nagyon közel vannak a Földhöz, hol meg nagyon távol kerülnek tőle .. Itt mindjárt nem árt idézni Galilei egyik leveléből is. „Úgy vélem tehát, hogy azokban a természeti jelenségekben, amelyeket akár érzéki tapasztalás, akár észszerű bizonyítás útján ismerünk meg, semmiesetre sem szabad kételkednünk azért, mert a szentírás egyes helyei szó szerint mást mondanak, mivel a szentírásnak nem minden kijelentése olyan meghatározott és kötelező érvényű, mint a természeti jelenségek.” Galilei tudományos megállapításaiból világossá válik, hogy a világ igenis állandóan fejlődik. A katolikus egyház nem burkolhatja tovább tanításait a titokzatosság fátylába. Galilei felfedezését százezrek fogadták el az egész világon. A Föld minden részén kutatások indultak: megismerni a Földet és a világmindenséget. A világ megismerésének új korszaka kezdődött. Leomlottak a hamis állítások, megsemmisültek a babonák. Az emberek már nem rettegve nézték a napraavatkozást, vagy az elvonuló üstökösöket. Galilei tanításai világosságot vittek az enyék agyakba. Pálfalvi Nándor ! Használjuk fel a téli hónapokat is a falusi sportélet fellendítésére A hideg téli időjárás beköszöntésével legtöbb faluban lanyhul a sportélet.A labdarúgók, a röplabdázók és a különböző atlétikai sportágak kedvelői, két-három hónapra búcsút mondanak kedvenc sportuknak, s várják a tavaszt. A tél valóban nem sok lehetőséget nyújt a legnépszerűbb sportágak gyakorlására, de azért ilyenkor is adódik alkalom a falusi fiatalok sportolási lehetőségére. A falusi sportkörök téli munkája felől, Kurucz Gyulának a siófoki Járási Testnevelési és Sportbizottság elnökének tettünk fel néhány kérdést. — Milyen sportágakkal foglalkoznak télen a járás falusi sportolói? — Járásunkban a legelterjedtebb Sportág minden télen, a sakk és az asztalitenisz. Ezenkívül vannak falusi sportköreink, ahol síelnek is. Az idén néhány faluban szeretnénk meghonosítani a súlyemelést és az ökölvívást is. — Szoktak-e versenyeket rendezni a felsorolt sportágakban? — A sakkozók számára minden évben a Falusi Kupa keretében kiírjuk az egyéni és a csapatversenyt, az asztaliteniszezők részére pedig az idén is megrendezzük a Falusi Kupa és a Járási Bajnokság küzdelmeit. — Milyen helyiségek állnak rendelkezésre a fiatalok számára a téli foglalkozásokhoz? — Ahol nincs a sportkörnek saját helyisége, ott a kultúrházat, vagy a DISZ-helyiséget használják a sportolók. Adándon például a kultúrház egyik szobája a fiataloké. — Van-e elegendő felszerelés a felsorolt sportágak gyakorlásához? — A legtöbb sportkörben három-négy sakkfelszerelés és legalább egy pingpong felszerelés van. De ezenkívül nagyon sok versenyző rendelkezik saját sporteszközökkel is. Az ádándi és teleki fiatalok közül sokan önállóan faragtak sítalpakat. — Tudnak-e anyagi fedezetet biztosítani a sportkörök felszerelések vásárlására és a versenyen való részvétel útiköltségeinek megtérítésére? — A Minisztertanács határozatának értelmében, a vállalatok — amennyiben nincs saját sportkörük — az erre a célra szánt összeg 85 százalékát kötelesek a helybeli sportkörnek átutalni. Ezenkívül a sportkörnek különböző kultúrelőadások rendezésével módjukban áll az anyagi alapot növelni. Volt néhány sportkörünk az elmúlt évben, amelynek öt-hatezer forint téli bevétele gyűlt össze a színielőadások és a táncmulatságok jövedelméből. — Részesülnek-e elméleti oktatásban a falusi sportolók a tél folyamán? — Az edzők számára rendezett tanfolyamokon kívül, a sportköri tagok részére filmelőadásokkal egybekötött sporttörténeti előadásokat tartunk, amelyeken ismertetjük az egyes sportágak gyakorlásának helyes módját, is. Ezenkívül felhasználjuk a teret arra is, hogy új sportköröket hozzunk létre. Ahol lehetőség van rá, meg kell alakítani a korcsolya szakosztályt, vagy térbirkóző, esetleg cselgáncs szakosztályt is. Az a legfontosabb, hogy minden sportoló és sportköri vezető arra törekedjék: a hosszú téli hónapokat a lehető legjobban hasznosítsuk a sportoló fiatalok számára. Ésarmincötöt írtak. A tél váratlanul és kegyetlenül köszöntött ránk. Este még szép, tiszta őszi idő volt, reggelre meg kővé dermedt a föld, s a kemény hideg jégvirágokat rajzolt az ablaküvegre. Miközben fázósan húztam magamra a vékony rongypokrócot, az első pillanatban nem tudtam, hol vagyok. De a kopott fésűtartó az ajtó mellett, meg a nagyapám katonaikori, fakó fényképe a falon hamarosan meggyőzött arról, ■hogy otthon vagyok. Igen, most már határozottan emlékszem: az este jöttem haza, fehérneműt váltani és reggel indulok vissza a tanyára ... Most anyám hangját hallottam. Ott guggolt a kerek vaskályha előtt. Tüzet rakott. — Visszaeresszük ezt a gyereket? — kérdezte apámtól. — Lefagy a lába ebben az ítéletidőben. Apám éppen a kútra készülődött. Már a kilincsen volt a keze, de nem nyomta le, csak állott és szótlanul nézett maga elé. Munkanélkül volt. Én kerestem egyedül a családban. Kondás voltam Tóth Lajos kuláknál. Soványka béremből a két mázsa búzát, meg a hathetes malacot már előre kikértük. Szilveszter van, az időm ma járna le, de a gazda ötven kiló búzát ígért arra az esetre, ha egy héttel tovább maradok. Meleg ruhám, lábbelim nem volt. A kora reggeli fagyos tarlón mezítlábas bocskorban szaladgáltam a konda után. De az ötven kiló búza is nagyon kell, mert most sincs egy falat kenyér sem a háznál. — Mit csináljunk? — tette le apám a kannát. — Azt mondd meg, mit csináljunk? Már csak egy hét van hátra. Ha nem eresztjük ki, akkor fuccs az ötven kiló búzának. — Hát az iskola? — kérdezte anyám felegyenesedve a kályha mellől. — Már a negyedik intőt kaptuk a tanítótól. Nem győzzük majd a büntetést kifizetni, vagy leülni. Apám hallgatott. Apám — gondol** ta — az iskola meg még észben sem volt. Az csak akkor jut eszébe a szegény embernek, ha jön a büntetés, hogy fizetni, vagy leülni. Mert ha nem tudunk fizetni, akkor le kell ülni a város pincéjében. — Hajjaj! — sóhajtott fel csendesen anyám — csak azt tudnám, hogy mit adok ma enni a gyerekeknek ... Egy feslett férfiinget foltozott az asztalnál. Nagyon föléje hajolt az ócska ingnek, végtelen buzgalommal öltögetett, hogy szinte harsogott a sokfoltú vászon, s csomót vetve, pendült a cérna vékonyan, mint a húr, de akárhogy takargatta, akárhogy igyekezett is, azért csak kipottyant szeméből a könny ... Először csak egy, le éppen afoltra. Aztán több. Sok. Végig gurultak az arcán az orrig, onnét aztán hulltak szép lassan le. Mind arra a nyomorult foltra. Apám meg sem mozdult. Csak nagyokat szítt az ócska cigarettán, dobolt ujjaival az asztalon, s a lámpát nézte merően. Még a lábát is remegtette, mint szokása volt néha, ha ült, a füstöt is hangosan fújta, bajusza szálai között, mintha semmit sem hallana. Egyszer aztán odanézett síró anyámra, s hirtelen borzasztót vágott az asztalra, hogy azt hittem, mindjárt darabokra szakad. — Ne sírj! — ordított fel rettenetesen — azt a keserves úristenit, csak sírni ne sírj, mert megbolondítasz vele! Ő kivágta kezéből a cigarettát, ahogy az millió sziporkát vetve szállott szét az asztalon. Anyám megrettenve ejtette ki az inget kezéből. — Sándor, az isten áldjon meg — kérte — mi bajod van? — Ne sírj! — kiabált apám fékevesztve, s dühétől még jobban megdühödve. — Ne sírj, mert nem bírom! Ha az ember isten lenne, itt akkor is meg kellene bolondulni. Hát mit csináljak? Honnét vegyek? Nincs kenyér! Hát mit csináljak? Lopni menjek? Megverjem a polgármestert, •hogy nem ad munkát? Öljek? Mi? Mit tegyek? A szeme rémségesen villogott, az arca rángatózott, olyan volt, mint a tébolyult. Levágta az asztalilámpát a földre, felkapta a kannát, becsapta az ajtót. Ilyen csúnya veszekedés támadt. Pedig szerették ám egymást. Csak hát a szegény emberek azzal könnyítenek magukon, ha egymást marják. Anyám ijedt szemekkel meredt ránk, aztán leroskadt a székre, s vékony nyivó sírással sírt. Aztán megtörölte a szemét. Leszedte a kötélre teregetett rongyokat, az ágy végéből elővette a mángorlót, s szótlanul, de még mindig szipogva, mángorolni kezdett. Mi szomorúak voltunk nagyon, csöndesen gubbasztottunk, mintha egy nagy friss sír lenne a szobában. Alkonyodott. — Mit adok vacsorára, gyermekeim? — sóhajtott fel anyám szomorúan. — Délben megettük egy cseppig a lebbencslevest. Rámpát gyújtottunk. Lehetett talán már négy óra is, mikor felkopogtak kint apám léptei. Egy kicsit megrázkódtunk rá, hogy mi is lesz hát most, s várakozva vártunk. Hallottuk, hogy betette a konyhaajtót, megtörülte a lábát, kereste a kilincset, aztán belépett. Már nem égett az arca, nem volt feszes a homloka, nem lobogtak a szemei. Csöndes volt, szomorú és komoly. Nem is nézett ránk, nem is köszönt. Aztán hevenyészett újságpapírokba csavart csomagot húzott elő a kabátja alól s letette csöndesen az asztalra. — Ezt nektek hoztam — mondta s leült egy székre. Láttam, ezer bánat van benne, s szeretne megkérni mindannyiunkat, hogy ne haragudjunk. Mi csöndben ültünk. A csomagot néztük, s apánkat. Anyánk lehajtotta fejét, s akkor ott láttam alázatosan, megbocsátva, bocsánatot is kérve, fájdalmas asszonyi szeretettel. Megint megértette az apámat, mint annyiszor azelőtt. Csak még szavakat nem talált hirtelen, az előbbi vihar után. Felállt. — Mi ez, Sándor? — kérdezte, s a csomagra mutatott. Apám felkapta a fejét. — Az? — mondta. — Mi lenne. Nyúl. — Csak nem? — ámult el anyám, s gyerekes komolysággal sietett oda, hogy majd kibontja. — Vigyázz, harap! — kiáltott rá apám, s ettől a bolond kis szótól egyszerre olyan jókedv támadt, hogy mindannyian nevettünk. Ha nyúl van a csomagban, akkor lesz most már vacsora. És hát valóban nyúl volt benne. Szép, nagy példány, még egészen meg sem dermedt, s a száján friss vér piroslott. Apám csöndesen, mosolyogva ült, s aztán elmondta, hogy kint a határban a botjával dobta agyon. Mert dühében arra kószált. — Ma nagy vacsora lesz! — mondta anyám, — az apraját megcsinálom pörköltnek jó hagymával, s a nagylét meg holnap megsütjük. És sietve vitte a nyulat a konyha felé. — Az ám — állott meg félúton —, de hogyan esszük meg a nyulat? Hiszen egy falat kenyér sincs a háznál. — Dehogyis nincs — kiáltottam diadalmasan, miközben vászontarisznyámból egy csomó dirib-darab kenyeret borítottam ki az asztalra. — Idenézzenek! Madárlátta. A tanyáról hoztam .. . Igaz, száraz egy kicsit, de azért meg lehet rágni... Úgy gyűjtögettem össze őket apránként.. . Tudtam, hogy elkél idehaza... Apám félrefordult, lenézett a földre mintha keresne valamit. Felnyúlt a kezével és kitörölte szeméből azt a két keserves könnycseppet, amely, nem tehetett róla, hirtelen odatolakodott. Ari Kálmán Tízéves a Társadalmi Szemle Tíz évvel ezelőtt , 1948 január 1-én jelent meg a Magyar Dolgozók Pártjának elméleti folyóirata, a Társadalmi Szemle. A Társadalmi Szemle ez alatt az idő alatt sokat tett azért, hogy olvasói megismerjék a marxizmus —leninizmus elméletét és jelentőségét. Rendkívül hasznos útmutatásokkal szolgált minden kommunista számára a hétköznapi munkában, s segítséget nyújtott ahhoz is, hogy megérthessék a párttagok a bonyolult és szerteágazó nemzetközi eseményeket. Arra nevelte és tanította a kommunistákat, hogy egy pillanatra se szakadjanak el a marxizmus—ieninizmus elméletétől, ápolják és erősítsék a hazafiság, a proletár nemzetköziség szellemét. Leleplezte és megvilágította azokat a politikai irányzatokat, amelyek idegenek a marxizmus—ieninizmus eszméitől, amelyek nemcsak a kommunisták, hanem egész népünk szempontjából is károsak. A pártmunkásokat és kommunistákat arra tanította, hogyan kell az elmélet és a gyakorlat egységét munkájuk során megteremteni, mert ezen múlik, hogy sikerek, vagy kudarcok érik a pártot. Elősegítette, hogy a kommunista fegyelem, a kommunista példamutatás megerősödjön a párttagokban. Tudatosította és megismertette olvasóival példaképünknek, a Szovjetunió Kommunista Pártjának munkamódszerét, sok évtizedes tapasztalatait, amelyek felhasználása nélkülözhetetlen a pártmunkában. Ma már széles olvasótábora van a Társadalmi Szemlének, városon és falun egyaránt. Nemcsak pártmunkások, hanem egyszerű párttagok és pártonkívüliek is olvassák, tanulmányozzák a Társadalmi Szemlét mert biztos iránytűt jelent munkájukban. A tízesztendős évforduló alkalmából szeretettel köszöntjük pártunk elméleti folyóiratát, a Társadalmi Szemlét és azokat az elvtársakat, akik részesei voltak a folyóirat által elért sikereknek. Egy pikoló világos — Új magyar film — Járai tárgyú magyar filmet mutattak be a mozikban, mindenkit érdekelhet: az ifjúság erkölcsi kérdéseiről szól, címe: Egy piskóló világos. A cím arra a sörre utal, melyet a női főszereplő — Cséri Juli — szokott rendelni barátnőjével, amikor beül a „Fekete rigó“ kerthelyiségébe, s várja, hogy vadidegenek fölkérjék táncolni... Azt a kérdést feszegeti a történet, vajon emberré, s méltó hitvessé válhat-e az a leány, aki elindult a züllés útján, aki az első férfinak — aki megkívánta — „csak úgy” odaadta leányságát, nem is szerelemből, hanem „mert — baráti körében — butának nézik a leányt, aki az ilyesmiből nagy ügyet csinál“. De a film e húsba, elevenbe vágó kérdésre a választ megkerüli! Az utolsó képen Cseri Juli ott áll a pályaudvar perronján, hogy búcsúzzék attól a fiútól, aki igazán szereti, mélyen és fájdalmasan és akiért tán még ő is visszatalálna a becsület és emberség útjára. A fiú katona, még két éve van hátra, s kétnapos szabadság után visszaindul csapatához. (E két nap története a film.) Juli elbúcsúzna tőle, de a kocsi ablakában csak a fiú kenyerespajtásai állnak. Ő maga, hogy kitérjen a búcsú elől, visszahúzódott a kocsi belsejébe. A szerelem s a józanság, a bizalom, s a gyanakvás, a hit és a kétség vívódik benne a leány és kettejük jövője iránt. A vonat megindul, s a fiú végül mégis odaugrik az ablakhoz, s a címét odakiáltja a leánynak. A kapcsolat tehát folytatódik. Ki tudja, lesz-e házasság belőle? A lányon is múlik... Két év nagy idői Ennyi a mese, de a fölvetett kérdések tovább foglalkoztatják a néző lelkét, s minél tovább, annál inkább érzi, hogy az író nem jutott messzebb a kérdés fölvetésénél. A feleletet nem tudta, nem merte, nem akarta megadni. Ezt a kis Cséri Julit — a maga hitvány, gyönge jelleme, a buta dalocskákon, az ostoba „csörgésen” és jampeckodáson „csiszolódott” ízlése ellenére — a film rokonszenvesnek tünteti föl. Hirtelen föllobbanása, „szerelme", lelki „átállása“. Kincse Marci, azaz a becsület oldalára nagyon is fölszínes, megalapozatlan, s így önmardosása, bűntudata sem lehet hiteles és elfogadható. Akadhat leány, akit a film netán arra buzdít, hogy érdemes és lehet is így élni, hiszen ő is rátalálhat még a maga Kincse Macijára, aki szerelmi elvakultságában mindent megbocsájt... Iancse Marci alakját rokonszenvessé teszi a film s valóban fájhat a leányok szíve ilyen legényt elszalajtani! Ellenben nem eléggé gyűlöletesek a cinikus, léha, undorító jampecek. Nem azt akarjuk, hogy mindet szurokfeketére fessék, de, hogy kipellengérezhetők legyenek, hitványságukat, aljasságukat, lelkiismeretlenségüket sokkal hatásosabban kéne leleplezni. Sikerültebb, hűségesebb rajzukkal riasztóbb példát adhattak volna falusi és városi nézőknek egyaránt. Hibái ellenére is szolgálatot tesz ez a film, mert fölhívja a figyelmet a fiatalság egy rétegének erkölcsi romlottságára. De hiba, hogy a kivezető úttal és a baj megelőzésével hiányosan foglalkozik. Lelkes István