Szabad Föld, 1962. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)

1962-01-07 / 1. szám

1962. JANUÁR 7. Növekedhet-e még a tsz-tagok száma? Meglehetősen furcsának és ki­­ösztönözte közös munkába a nev­esít érthetetlennek tűnik az első­leges tsz-tagokat az őket elítélő pillanatra ez a kérdés. Közis­ közvélemény. Ezért lenne nagy mert ugyanis, hogy ez év tavaszé- szükség Kocsérom és másutt a ra lényegében befejeztük a meg szorgalmas tsz-tagok, köztük a­zőgazdaság szocialista átszervező- kommunisták, a tsz-pártszervezet­­ét. Egy-egy községben legfeljebb segítségére, okos, meggyőző sza- 2—3 egyéni gazda lehet még, akik vajra is, előbb-utóbb belátják — különö­ De n­encsak a valódi és a csu­­sen, ha a szövetkezet tagjai, ve­­pán papíron szereplő tsz-tagok tetői is beszélnek velük erről —, arányán változtathatnak kedve­­hogy sokkal jobb nekik is a nagy tően, tavaszra a termelőszövetke­­közösségben. De még így sem né­­zetek. Növekedhet is a tsz-tagok rekedik majd észrevehetően a tsz­­tagok száma. A közös gazdaságok vezetődnek, elnökeinek nagy többsége azon­ban mégis igennel felelne a cím­ben feltett kérdésre. Sajnos, kevés olyan szövetkezetünk van még, mint a földesi Rákóczi, amelynek elnöke a minap tréfálkozva meg­jegyezte: „Nálunk már lassan azért kell egy ember az irodába, hogy közölje a jelentkezőkkel, nem vesszünk fel több tagot. Mi ugyanis nem ismerjük közös gaz­daságunkban a munkaerőhiányt és később még inkább így lesz ez.” Természetesen, ma még a jelent­kezők nagy többsége tsz-tag le­het. Nádudvaron a tsz-vezetőség munkaigényes növények termelé­sével, különböző segédüzemágak fejlesztésével, meg egyéb módon igyekszik elfoglaltságot, munka­­lehetőséget teremteni, hogy mi­nél több 40 forintot érő munka­egységet szerezhessen mindenki. * Ha a taglétszám iránt érdek­lődik az ember, a szövetkezetek nagy részében ma még ilyenféle választ kap: belépett 400 család, nyilvántartunk 412 tagot és eb­ből rendszeresen dolgozik 320. Igaz, jócskán vannak minden szövetkezetben idős, munkaképte­len, nyugdíjas és járadékos tsz­­tagok is. De ennek ellenére, sok helyütt egészségtelen a tényleges és a névleges tsz-tagok aránya. Magától értetődik ugyanis, hogy a közös munkák szempontjából csak azt lehet számításba venni, csak az tekinthető igazán tsz­­tagnak, aki valóban ott dolgozik a közös földeken, az állatok mellett, a műhelyben, vagy más beosztás­ban. A ténylegesen dolgozó tsz-ta­gok száma a szövetkezetek nagy többségében még növelhető. Több olyan szövetkezetben jártunk, ahol kiszámították, hogy a névle­ges tsz-tagok miatt 2—3, sőt, he­lyenként 10 forinttal csökkent egy-egy munkaegység értéke, de, így tulajdonképpen a közös­ben dolgozó tsz-gazdákat is meg­rövidítették ezek az emberek és elsősorban azokat, akik a legna­gyobb szorgalommal erősítették, fejlesztették a közöst. Sokat be­széltek erről mostanában a ko­csert Új Élet Tsz-ben is, és az el­nök elhatározta: javasolni fogja a vezetőségnek, hogy most, a téli hónapokban keressék fel azokat a tsz-tagokat, akik csak papíron és a háztáji föld, meg a földjáradék osztásakor érzik magukat a közös gazdáinak. Beszéljenek mind­egyikkel igen komolyan arról, hogy miért nem vettek részt ed­dig rendszeresen a közös mun­kákban. Magyarázzák meg, mi­lyen kárt okoztak ezzel és, ha szükséges, segítsenek, hogy jövő­re minden tsz-tag legjobb tudása szerint dolgozzon a közös gazda­ságban. Mi nagyon jónak, sőt, követen­dőnek tartjuk ezt a szándékot, s a bizonyára sorra kerülő tette­ket. Úgy véljük ugyanis, hogy a kocséri Új Élet Tsz vezetősége el­fogadja az elnök javaslatát és jól kihasználják a téli hónapokat a cselekvésre is. Az eddigi távol­maradók meggyőzésére azonban jó lenne bevonni a szorgalmasan dolgozó tsz-gazdákat is. A névleges tsz-tagok többsége ugyanis tévesen azt hiszi, hogy csak a vezetőségnek tenne jót, ha ő dolgozna. S kicsit ilyenformán kezelte eddig ezt az ügyet a tsz­­tagok egy része is. Közömbösen tűrte, hogy egyesek távolmaradja­­nak a közös munkától és kizárólag egyéni problémának tartották azt. Így sokszor meddő volt a távol­maradó tsz-tagokkal folytatott vita, mert nem erősítette kellő­képpen a tsz-vezetők szavait, nem Kovács Mihály száma. Min­dszenten például ősz óta 200-ról 500-ra emelkedett a Tiszavirág Tsz-ben a taglétszám. A szentesi Új Barázda Tsz-ben is 10—12 felvételi kérelem érkezik mostanában egy-egy hét alatt. Hogy kik ezek és hol voltak ed­dig? Vannak közöttük ha­zatérő fiatalemberek is. Szóval csaknem mind olyan ember, akik eddig is élethivatásszerűen fog­lalkoztak a földműveléssel, de ko­rábban más területen dolgoztak, vagy a szövetkezet létrehozása után rebbentek el a faluból. Most már látják, hogy kár volt meg­ijedniük, szépen megélhetnek a szövetkezetben is és hazatérnek. És velük együtt jönnek azok a családtagok is, akik eddig szin­tén nem dolgoztak a közösben. S bár az ország több­ szövet­kezetében nincs ma még annyi felvételi kérelem, mint Szentesen és Mindszenten, a lehetőségek többnyire ott is megvannak. Mondhatni általános dolog az, hogy csak a családfő tagja a szö­vetkezetnek, felesége, legény­­fia, vagy felnőtt lánya nem. Még nagyobb hiba volt, hogy nem is dolgoztak mindannyian a közös­ben, bár szüleikkel élnek. Ha ezek a családtagok mind­annyian ott serénykednének a szö­vetkezetben, ha tsz-taggá válná­nak, tekintélyesen növekedne a tsz-tagok száma. Sokan azonban húzódoznak a belépésitől, még azok közül is, akik egyébként rendszeresen a közösben dolgoz­nak már szüleikkel. Természete­sen helytelen lenne, ha most be­dolgozó családtagokból minden­áron tsz-taggá akarnánk tenni őket. Nem az a fontos, hogy ilyen módon, kicsit öncélúan, csak a nagyobb szám, vagy a forma ked­véért növeljük a tsz-tagok szá­mát. Ha jól dolgozunk, akkor hamarosan felismerik majd a mostani bedolgozó családtagok, hogy előnyösebb nekik, ha jogi­lag is tsz-tagoknak tekintik őket és nemcsak akkor számítanak szinte tagként rájuk, amikor a közösben dolgozó embereket számbaveszik. Most, az a fontos, és azt köve­teli a szövetkezetek érdeke is, hogy azoknak a száma növeked­jék, akik rendszeresen részt vesz­nek a közös munkában. Elsősor­ban ilyen szándékkal közeledjünk a tsz-gazdák családtagjaihoz is, keresve a célnak legjobban meg­felelő módszereket. A polgárdi Vörös Csillagba például 38 fia­tal tért idén vissza más munka­helyekről. Ez jórészt annak tulaj­donítható, hogy a szövetkezetben úgy döntöttek: a szokásos havi 12 forint helyett a fiatalok 20 fo­rintot kaphatnak előlegként egy­­egy munkaegységre. Ilyen módon és a közvetlen anyagi érdekelt­ség fokozásával növelhetik a szö­vetkezetben ténylegesen dolgozó tsz-gazdák számát másutt is. A közösben dolgozó tsz-tagok számának növelése érdekében te­hát az okos szónak párosulnia kell a helyes módszerekkel, a von­zó gazdasági tervekkel, intézke­désekkel. A felet használjuk fel arra is, hogy elbeszélgetünk a névleges tsz-tagokkal, meg az ed­dig otthon lévő vagy máshol dol­gozó családtagokkal és vázoljuk előttük a szövetkezeti munka elő­nyét. Az okos, alapos tervek és a hozzájuk kapcsolódó ösztönző jövedelemelosztási módszerek is felkelthetik, fokozhatják az em­berek érdeklődését. A jól előké­szített, elemző, az egész tsz-tag­­ság gondolatvilágát megmozgató, tudását, hozzáértését feltáró, fe­lelősségét fokozó, előremutató zár­számadások pedig jó hangulati alapot teremthetnek a dolgozó tsz-tagok számának növelésére. SZABAD föl­d Az asszony „másik“ arca ősi szokást őriz nyelvünk, mi­kor leánykérésről lévén szó, ma is azt mondjuk: a leány „eladó”, „veszik”, „adják”, vagy férjhez „megy”, „elkel”. A Képes Króni­ka feljegyzése szerint honalapító István királyunk édesanyját, Sa­roltát a törzsregulázó Géza fe­jedelmünk is „vette”. Történelmi ködbe vész az a kor, amelyben őseinknél a nagycsalád feje már a férfi, és nem a nő. A pásztor­társadalom a vagyon birtoklásá­val a férfit bízta meg, s ez — Engels találó jellemzése szerint — egyet jelentett a „női nem vi­lágtörténelmi jelentőségű vere­ségével”. Talán senki nem sértődik meg, ha az ember ilyenkor akaratla­nul is tréfára fogja a dolgot és azt kérdezi: de hát a világ vé­géig tart a „vereség”? A válasz­hoz figyeljük csak meg a mai falusi asszonyok, lányok sorsát! „Vereségből44 „nyereség44 A mai asszony gondolat- és ér­zésvilágában — akár városon, akár falun — gyökeres változá­sok folyamata indult meg. A föld közös megművelése — első hal­lásra bármilyen furcsának is tű­nik — magasabb értelmi, érzel­mi és kulturális szintre emelte a falusi asszonyokat is. Ugyanis a régi függőségi viszony (mivel az egyéni földbirtok tulajdono­sa ezelőtt rendszerint a férj volt) most megszűnt A falun élő mai asszonyok sem lelkileg, sem egyéb vonatkozásban nem érzik többé magukat kiszolgáltatott­nak. Éppen ezért a bánásmódot illetően, az érzelmi és értelmi együttélésben az eddiginél sok­kal nagyobb követelményekkel lépnek fel a férjükkel szemben. A „családfő” fogalma ma már kiterjed az asszony személyére is, aki sok családban annyi jö­vedelemmel rendelkezik, mint férje. Ahol ezt a férj nem is­meri fel idejében, ott a gyak­ran még sértetlen, egésznek lát­szó házasságon először hajszálvé­kony repedések, majd később ösz­­szeforrhatatlan törések keletkez­nek. Eszerint úgy látszik, hogy a „történelmi vereséget” — játsza­dozzunk kissé a fogalmakkal — történelmi nyereség váltotta fel. '­ Hát miből is áll e „nyereség”?^ Rácz Zoltán, a Néprajzi Intézet­ munkatársa szerint elsősorban J; abból, hogy a mai asszony nem-J, csak segítője, hanem a szó leg-í szorosabb értelmében társa, '(■ élettársa is emberének. Az asz-s szonyok beleszólnak a mai falu­­ irányításába, látogatják a könyv-/ tárakat, klubokat, ismeretterjesz-­ tő előadásokat. Tízezrek hall-­ gatják a Nők Akadémiája tanfo-­­lyamain elhangzottakat. Eljár-­­ nak a szövetkezeti gyűlésekre,: gazdasági kérdésekről mondják­­ el a véleményüket. Tulajdon-­­ képpen a föld közös művelésével megkezdődött a nők tudati fel- ’ szabadulása is. Az a bizonyos saját kereszt Hát ilyen tükörben ajánlatos nézni a falu mai házasságait. A válóperes bírók mondják, hogy mostanában a legtöbb asszony szinte megsemmisítő bírálattal indokolja a válás okát. Az asz­­szonyverés, a garázdaság, a csa­láddal való nemtörődömség, az asszony lebecsülése mindmeg­annyi vádpont ezeken a szomo­rú tárgyalásokon. Ma valóban sok asszony felemeli a fejét és nem törődik meg alázatosan a mi­haszna embere előtt. Talán a mai falu sem ad már sokat arra a régi és nagyon rossz hagyományra, amely szerint a férfi ördög lehet, akkor is férfi marad. Egyre kevesebb az olyan asszony, aki panaszában csak azt sóhajtja, hogy mindenkinek hordania kell a saját keresztjét. Hiszen azért bármennyire is a nő „adás-vételét" őrzi nyelvünk, a házastársit egyenlőségét még­is megtaláljuk ebben a szóban: fele­ség. Tehát valami egésznek, a házasság egészének a fele az asszony, ami tulajdonképpen egyenlő rangot jelent a férje mel­lett. Érdekes megfigyelni, hogy egyik-másik faluban, ahol egy­egy ismeretterjesztő előadáson házasságjogi kérdésekről esik szó, szinte állandó kérdésként sze­repel a férj háztartási munkája. Nos, valóban e téren kötött még legjobban a mai asszony. A gyermekneveléstől kezdve, var­ráson és főzésen át a takarítá­sig és a háztáji jószágok eteté­séig, szinte minden az asszonyo­kat terheli. Ne csodálkozzunk hát, ha az asszonyok elnézően mosolyog­nak és legyintenek, amikor az ő szabad idejükről, szórakozásuk­ról, művelődésükről esik szó. Szép-szép minden, de ki végzi el helyettük e munkákat? Ki mos, főz, takarít? Kátyúba jutottunk volna eszerint elmélkedésünkkel? Harminc férfi nyaralni megy Nem. Rövidesen eljön az idő, amikor a szövetkezetek saját mosodákat, varrodákat, cipész- és egyéb műhelyeket, étkezdéket, modern bölcsődéket, óvodákat, fürdőket létesíthetnek szépen fej­lődő gazdasági erejük révén. Nos, akkor már nemcsak mosolyog­ta­tóan szép elmélet lesz az, hogy az asszony emberének minden­ben, tehát a kulturálódásban, a közügyekben is valóban a fele­sége lesz. Nemrég olvastam egy szovjet kolhozelnök cikkét, aki azt bizonyította be, hogy az előbb elsorolt szolgáltatások révén — miután náluk e létesítményeket megvalósították — a kolhoz asz­­szonyai évente majdnem 100 na­pot fordíthattak önmaguk mű­velésére, s még nyaralásra is ju­tott idejük a közösség saját üdü­lőjében. Két éve a Hírlapkiadó Válla­lat balatonlellei üdülőjében 30 Szolnok megyei szövetkezeti em­ber üdült. Sose felejtem el, ami­kor megérkeztek. Rögtön fel­tűnt, hogy egy asszony se jött el velük. Az emberek azt mond­ták: „Manapság még az asszony nem ér rá ilyesmire.” Jó volna statisztikát készíteni arról, hogy nyaranta a Balatonon, vagy a hegyvidékeken üdülő szövetke­zeti tagok közül hány asszony­nak jut alkalma pihenésre, vagy esetleg arra, hogy autóbuszkirán­duláson vegyen részt. Azt hi­szem, csóválnánk a fejünket a számok láttán. Amit észre kell venni Valószínű, hogy lesz olyan ol­vasónk, aki mindezek után meg­jegyzi majd, hogy még nagyobb „lovat adtunk” az asszonyok alá az elhangzottakkal. Mentségünk­re hozzuk fel, hogy ezt nem mi tesszük, hanem — nagyon he­lyesen — maga az élet. A mai parasztembernek észre kell ven­nie, hogy az asszony (bocsánat a kifejezésért!) nem szülőgép, ház­tartási robotos, gondolat nélküli lény, akinek az év 365 napja egy teljes munkanap ünnep és pihe­nőnap nélkül. A mosóteknő, az étel gőzfelhőjéből, a színes ken­dők alól ma már más asszony­­arc néz ránk, mint a húsz, har­minc évvel ezelőtti Erről írnak mostanában a re­gényekben, pergettek már erről szóló filmet, játszottak ilyen té­mát érintő színdarabot. Sokszor egy kicsit előre is szaladunk ez ügyben és nem akarunk tudo­mást venni a fékekről. Pedig ilyenek is vannak. Az apróbb, na­gyobb gazdasági gondok között botladozó elnökök, szövetkezeti vezetők ma még nem érnek rá azzal törődni, hogy a háztartási aprómunka alatt görnyedő asszo­nyokon miként lehetne segíteni. Sok férfi pedig éppen a „család­fői” tekintély megóvása miatt elereszti az ilyen dolgokat a füle mellett, s ezzel tovább zárja négy fal közé az asszonyt. Hát mit csináljunk!? A tegnap­tól máig átmenet van. Mint­hogy a mai falu élete sem áll időtlen és levegőtlen mocca­­natlanságban, úgy az asszonyok ügye sem toporog egy helyben. Sokan már jól gazdálkodnak a „nyereséggel”, sokan éppen most tanulnak élni a lehetőségekkel. Mindenképpen az az igazság, hogy a nőt még feleségül „vesz­­szük”, de legtöbbjükben már iga­zi, egyenrangú élettársat, fele­séget kapunk. Griff Sándor \\\\\\\\\\\\\\\\\v.\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ Nevezetes vőfély , ötszázadszor volt vőfély Tarjányi István, a besenyszögi Lenin Tsz­­ tagja, Balogh László és Csajbók Mária, a Dózsa Tsz tagjának eskü­­­­vője •­ Alig van olyan lagzi a fali­ban,­­ ne őt fo­vnák meg vőfélynek. íme a hagyomány őrzője esküvőre vezeti a fiatalokat 5 -­--­

Next