Szabad Föld, 1965. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)
1965-07-04 / 27. szám
1965. JLIUS 1. Szabadföld -tíz ember legyőzi a természetet Apad a Duna — de a veszély még nem múlt el Mohács, 1965. június 28. Szabódra térsz be a szűk mellékutca hivatalába, amelyben kilencven nappal ezelőtt még csak két technikus foglalatoskodott békésen, s amely ma nemcsak Mohács, de az egész déli árvízvédelem központja. Szabódva, mert látod, hogy a két-három szobácskában két tucatnyi embert zavarsz, akik rádió és telexgép, kimutatások és telefonkagylók fölé hajolva intézneksürgetnek életekbe vágó dolgokat Újra esik az eső Itt van Stelczer Károly, aki a pesti Rákóczi utat hagyta oda — a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet igazgatója —, hogy a kormánybiztos helyi kiküldötteként összefogója legyen a Védekezésnek; itt a pécsi Vízügyi Igazgatóság vezetője, itt ülnek ama nevezetes kiskatonák képviselői, akiket szárnyára vett már a hír, mint a legnagyobb dunai árvíz legjobb helytállóiét. — Tegnap, tegnap jöttek volna — sóhajt Stelczer Károly, mintegy igazolva balsejtelmeimet, hogy bizony itt csak lábatlankodni tudnék. — Több napig csendes, meleg időjárás uralkodott Mohácson is, ami nagymértékben megkönnyítette a munkát. De most... — és kimutat az ablakon, amelynek üvegére milliárd vízcsepp szóródik az égből. Ez a hétfői délelőtt alaposan megnehezítette a védelem irányítóinak dolgát, mert az eddig oly harmonikusan működő szárazföldi szállítást át kellett hangolni az immár három hónapja ellenségként viselkedő folyóra: vízijárművek vigyék a követ, egyéb árvízi segédanyagot, ez volt a legfőbb, s a hirtelen jött eső miatt igen-igen sürgős teendő. Bár ott áll a belépőn, az engedélyen, hogy „amennyiben a védekezést nem akadályozza”, még annyit megtudhatsz, hogy e végtelennek tűnő hetek alatt — grafikon mutatja a falon, mely nap, miként viselkedett a Duna —, s legfőképp a hatodik árhullám minden eddigit felülmúló szintje óta mi mindent használt fel a sziget és a folyót kísérő falvak védelmében az országos összefogás. — Március 31-én rendelték el az elsőfokú készültséget; a csúcs 983 centiméter volt, máig, tíz nap alatt 21 centimétert apadt a folyó, de még így is negyven centiméterrel magasabb az 1951 évben mért maximumnál. Az eddigi mérleg a következő: 10 ezer tonna követ, majd ötezer pátralemezt, 480 ezer homokzsákot, 1100 négyzetméter fóliát építettek be, használtak fel a gátak erősítésénél. Tartalékaink közül megemlítendő az a 940 tonna terméskő, amely bármikor, s közvetlenül az uszályokról gyorsan „bevethető”. Ma 108 földmunkagép, 200 dömper és teherautó áll rendelkezésünkre, 40 fölé emelkedett már a mérnökök száma, ugyanannyi a technikusoké. Négyezer ember védi a 20 kilométeres töltésszakaszt, itt Mohácson másfél ezer honvéd állomásozik. A katonák helytállása igen, a sárgászöld egyenruhásokkal úgyszólván mindenütt találkozni: már az út mentén, Mohács felé, amint egy esőverte sátortábor szélén szederfa alá tartják köpenyüket, bent, a városban, s majd végig a szigeten, egészen fel Bajáig, sőt az ennél is békésebb tájakig. Sok mindent köszönhet e falvak népe annak a jól irányított erőnek, amit úgy hívnak, hogy magyar néphadsereg. Iskolában van a parancsnokságuk, a hadosztály politikai tisztje felvezet a folyosókon, néhány fénykép díszíti a falakat Nincs ezeken a képeken semmi olyan, ami meg nem jelent volna már híradókban, napilapok hasábjain. Ám az egyenruhában egyformává szelídült arcokat külön tudja választani az alezredes, így mutatja be őket: — Bajáról, Pécsről június 12 —14 óta vannak itt lövészek, tüzérek, műszakiak. A bátai védelmi szakaszra például 13-án éjjel riadóval jöttek ki Pécsről Lázár őrnagy katonái: sikeresen elfojtották a vízfeltörést. Sólymosi őrnagyéi tizenötödike óta éjjel-nappal töltik a homokzsákokat, a Csele-pataknál, köztük az Éwald-brigád — négy katona — naponta 1200 homokzsákot tölt meg, pedig teljesítményük a munka kezdetén mindössze napi 500 zsák volt... A jugoszláv határtól öt kilométernyire, az I/1-es gátőrháznál átszakadt egy nyúlgát: pécsi tüzérek fékezték meg idejekorán. A lakonikus rövidségű emlékidézések, persze, aligha adják halvány képét is annak a heroikus küzdelemnek, amelyet a honvédség vívott, s vív máig is ezen a Duna-szakaszon. Mert az erőfeszítések cseppet sem lankadnak, különösen a hétfői esőzések nyugtalanították a védelem irányítóit. Igaz, a gátakon dolgozók felüdülésként fogadták a több napos kánikula után az esőt. — Legalább elűzte a szúnyogokat — mondja egy fiatalember, aki a Kölked felé vezető út mentén, a most felépített második védelmi töltés bezáró pontján, pihen földgyaluja mélyében. Miskolcról jött, s az most a dolga, hogy pécsi kollégájával — akinek gépe az út másik felén várakozik — bezárja a töltést, ha netalántán mégis átbukik az első vonalon a víz. A sébils a víz ellen Acélfal védi legalább egy kilométernyi hosszan már a Mohács alatti Duna-szakaszt: 15— 20 percenként vernek le messzire dörgő kalapálással egy-egy pátkalemezt a meder szélén, pontosan négy lemez ad ki egyetlen métert. — Három féle kalapácsunk van — magyarázza Fényi Károly, aki hatvanegynéhány társával harmadik hete jött le Debrecenből, ahol a vízügyi szolgálat gépműhelyében dolgozik. — A legkisebb kalapácsunk 48 kilós, ezzel kezdődik a „pátria” leverése, utána a 75 kilós következik, van egy 250 kilós is, valamennyi sűrített levegővel működik. Mostani feladatunk szerint, még 600 métert kell ilyen vasfallal befednünk... Amit a vasfal véd, Mohács városa meglehetősen nyugodt képet mutat, csupán itt, közvetlenül a part mentán szorongatott a lakosság helyzete. Ki is telepítették az alsó házsorok birtoklóit, ám az ablakokból itt-ott kíváncsi fejek bukkannak elő, mert haza-hazatérnek a lakók, úgy figyelik, miként, s mikorra vonul el az ár. Egy kocsma azonban nyitva tart még ezen az alsó soron, igaz, szódavízzel sem szolgálhat, csupán langymeleg szörppel olthatják szórnjukat a betévedők. A város 20 ezer lakója egyébként éli megszokott életét. Pesti és pécsi rendőrök irányítják a forgalmat, pesti TEFU-kocsik sorakoznak a főtéren — közülük némelyik öt-hat napja egyhelyben áll, hogy veszély esetén rögvest ott teremhessen lemezrakományával —, a tanácsházán megyei emberek tartanak szolgálatot az „Árvízvédelem” feliratú ajtók mögött. A titkárság vezetője, dr. Mihály Lajos így foglalja össze a város és a járás helyzetét, a károk mértékét: „ Fertőző megbetegedés nem volt, csak kisebb sérülések adódtak, így a tervezett szükségkórház felállítására még nem kellett sort keríteni. A szociális otthonokban 48 magatehetetlen, kitelepített öreget helyeztünk el, összesen 7672 embert, 154 lovat, 2265 szarvasmarhát, 17 253 sertést, 3970 juhot szállítottak át a szigetről, illetve vittek el Mohács alsó részeiből. Itt, a városban 27 ház dőlt össze, 151 vált életveszélyessé, nagy kérésünk, hogy az újjáépítésnél majd Mohácson is alkalmazzák a modern technikát, a paneleket és így tovább. Ezenkívül Dunaszekcsőn 84 ház került még víz alá, 68 összedőlése várható ... Nyelem a szigeten A sziget, ez a virágzó táj, amely oly sok megpróbáltatást állt ki eddig, sértetlen. Szomorú emlékeim vannak róla, még 1956 májusából, amikor a jeges árvíz következményeként félig rombadőlt házakat szedtünk darabjaira, hogy helyet adjunk az újnak. Honvédségi vontató viszi most át a kompot, rajta lovasszekér, katonai gépkocsi, néhány aszszony, aki meg akarja etetni — estére vissza kell térni a szigetről! — az otthon hagyott baromfit. Újmohács labdarúgópályája fölött suhan a komp, neki az ideiglenes kikötőnek, ahonnan még vagy 10 kilométer a sziget legnagyobb faluja, a másfél ezer lelket számláló Homorúd. 1956-ban teljesen elvitte az akkor tanyaszerű települést az ár, most díszcserjékkel, fenyőkkel, virágoskertekkel körülvett, vakolt és még vakolatlan házak alkotják az új főutcát. Nyugalom uralkodik a tanácsházán, fegyelmezett módon intéznek itt is mindent. Bejön a víz, nem jön be? — erre a számtalanszor feltett kérdésre még nincs végleges válasz, a helybeliek mindenesetre optimisták. Jó tudniuk, hogy velük érez, segíti őket az egész ország. Mert lám, honnan jöttek a mai gépek, dömperek is? — Gyula, Zalaegerszeg, Debrecen — sorolja a pesti építészmérnök, akit tervezőasztaltól szólított ide a kötelesség. — Az a feladatunk, hogy a jugoszláv határtól Bajáig erősítsük, szélesítsük a töltéseket. Amikor áthaladunk a sziget túlsó oldalára szegezett hidacskán, még sokáig nem maradnak el a szembejövő, éjszakai váltásra igyekvő katonai teherautók, s már Kalocsánál járunk, amikor utoljára találkozunk egy délnek indult földgyaluval. Keresztényi Nándor A „hátországban” dolgoznak ezek a katonák, vagyis jóval a töltések mögött, a Mohácsi-sziget közepén, valahol Homorúd táján. Hatalmas üreg jelzi munkájuk nyomát, ki tudná megszámlálni, mennyi homokzsákot töltöttek meg itt is, az éjfél-nappal — négyfelől reflektorok világítanak éjszaka — dolgozó katonák. Kedélyük mindamellett nem veszett el, ifjonti lendülettel küldik a töltésekhez az újabb rakományt. (Rózsa László felvételei) Kilencven napja ostromolja az ár Mohács töltéseit. A víz óriási erejének mindeddig sikeresen ellenálltak a töltések, illetve a rárakott homokzsákok. Ám a víz alattomos elem , ha nem bír átcsapni a gáton, mögötte tör a felszínre. Ilyen, úgynevezett buzgárokat látunk ezen a képen is: homokzsákok szigorú négyszögei határolják el őket, védik a várost, az egyébként már kilakoltatott utcát. .