Szabad Föld, 1966. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)

1966-01-02 / 1. szám

1966 JANUÁR 2. Tíz éve már, hogy másodikezért neki ragaszkodásra termelőszövetkezeti községgé alakult a Somogy megyei Beleg. Az emberek esti tanyázását komb otthon, szűnni nem akaró értekezleteken a tanácsházán, a tsz irodájában azt hányták, vetették, hogyan tovább, miként is induljanak az új úton. Én is egy ilyen parázs vita közepébe csöppentem akkoriban. Papp István tanácselnök, Kékesi Jenő tsz-elnök, Szalai József DISZ-titkár és a falu néhány idős embere, Héjjas Péter, Magda Ferenc és Nagy Sándor bácsi azon vitatkozott: mi lesz velünk, ha így megy tovább, lassanként elöregszik a falu. Nagy Sándor bácsi mondotta: — A fiúk, a lányok elmennek, hűtlenek lesznek a földhöz, húzza őket a város... S itt maradunk mi, öregek. Most még csak hagyján, bírjuk valahogy a munkát, de mi lesz itt 15—20 év múlva? Mi lesz a földdel? Ki termel kenyeret, húst, tejet? És akkor — egyetértve velük — szóvá tettem égető gondjukat, problémájukat a Szabad Földben: „Hol vannak a beregi fiatalok?” Izgató a kérdés, mi történt azóta? Vajon megtalálták-e helyüket az új falusi életformában a fiatalok? Vagy újra csak a régi panaszokat hallom? Ez motoszkált az agyamban, és arra gondoltam, milyen jó is lenne újra beszélgetni, véleményt cserélni a 10 év előtti emberekkel. Hova lett a DISZ-titkár? Mi sem természetesebb, hogy először őket keresem. — Papp István? — Most a saját falujában, Kutason tanácselnök. — Kékesi Jenő? — Szintén elkerült innen. Azóta Balatonendréden felvirágoztatott egy gyenge tsz-t. — Szalai József, a DISZ-titkár? — A nyáron járt itthon. Elegáns autóval. Svédországban talált új hazát. — Héjjas Péter? — öngyilkos lett. — Magda Ferenc? — Már 80 körül jár, szélütés érte. Kár a fáradságért, úgyse tud szót érteni vele. — És Nagy Sándor bácsi? — Ő még jól bírja magát, pedig 81 éves. Ha a szükség úgy hozza, bizony megfogja a munka végét. Künn sűrű pelyhekben hull a hó, a tél fehérre festi a fákat, a házakat. Pattog a tűz a konyhában, kukoricát morzsol öreg Nagy Sándor. Idézem neki a tíz év előtti szavait. — Emlékszem rá, úgy igaz az — bólogat. — De ha kérdezi, ma is ugyanazt mondhatom. Szóról szóra leírhatja. Esetleg még azzal bővíteném fel, hogy szerintem sokkal rosszabb a helyzet, mint akkor, tíz évvel ezelőtt volt. És esztendőről esztendőre egyre elszomorítóbb is tesz. Nem jól van ez, kérem. Ahelyett, hogy a fiatalokat visszahívatnák, elkényeztetik és szélnek eresztik. Igaz, nekem már az egyik lábam a sírban, két éve nagyot öregedtem, nem bírom már húzni a kaszát, hajtani a lovakat úgy, mint azelőtt. Mégse hagy nyugton az az érzés: mi lesz a földdel, a faluval? Pár éve még annyit dolgozott Sándor bácsi, mint bármelyik fiatal. Sőt, mondják, hogy ő volt az, akire mindig lehetett számítani. Hetvenkilenc éves korában történt meg vele, hogy szaladt hozzá a fia, a brigádvezető: „Édesapám, nem találok embert, darálni valót kellene szállítani Tapsonyba, megcsinálná?” A tsz oszlopos tagjai — Akkor éppen takarmányos voltam — meséli —, s hogy az állatok ne szenvedjenek hiányt, éjjel kaszáltam úgy, hogy viharlámpát akasztottam a nadrágszíjamra. Reggel meg befogtam, elhajtottam a lovakat Tapsonyba. Muszáj volt. A szükség parancsolta így. Mert ha nincsenek fiatalok, csak az öregekre lehet számítani. Megyünk az utcán Sándor bácsival. Megállít két öregembert, akik egész nap kukoricát törtek a behavazott határban. — Hány éves is vagy te, Krisics Pista? — Hetvenhat. — És te, Héjjas Miska? — Hetvenhárom. — Láthatja — mutatja be nekem —, ezek a tsz oszlopos tagjai. Találkozunk Varga Istvánnal is. Annyiban hasonlít Sándor bácsihoz, hogy utódja lett a tsz-ben, amolyan mindenefféle ember. Bármilyen munkára alkalmas, mindent szívesen vállal és becsülettel elvégez. Nyáron kaszált, most a borjakat gondozza, és eddig 206 munkaegységet szerzett a tsz-ben. — Igaz, te még fiatal vagy hozzám képest — tértálkozik vele Sándor bácsi. — Azt mondod,hogy csak a 71-ik telet éred meg? Te még sokáig nem hagyhatod abba a munkát, mert áld bírja, annak tennie kell, amíg fel nem ültetik a szent Mihály lovára, és oda nem kerül — mutat a temető felé. — Ott majd pihenhetünk. Elnézem ezeket, az egész életükben sokat dolgozott, munkában megfáradt, megrokkant embereket. Arra gondolok, hogy mások — ilyen korban — már a megérdemelt nyugdíjukat élvezik. Bőven jut idejük beszélgetésre, újságolvasásra, szórakozásra, vagy arra, hogy szemük fényével, az unokákkal foglalkozzanak. Szó se róla, megérdemlik ezt idős korukra, hiszen hatvan évig, amire a nyugdíjkorhatárt elérték, becsületesen megdolgoztak érte. Az öregek is fogynak És az idős parasztemberek? Azoknak nem adatott nyugodalmas öregkor. Beleg községben nagyrészt ők termelik a javakat, ők gondozzák az állatokat, fogják kocsiba a lovakat, húzzák a kaszát, a kapát, mert a fiatalok zöme hűtlen lett apáik mesterségéhez. Viszont tény: évről évre egyre kevesebb lesz az olyan öregek száma, akikre számíthatnak a közös gazdaságban. Egyrészt , megrokkannak, mint Magdia Ferenc bácsi is, áld tíz éve még, hetven évesen, rátarbian hajtotta a lovakat, és most hiába próbálkozom, nehogyse tudok vele szót érteni. Tönkrement, beteg ember. Másrészt közülük egyre többen térnek „örök nyugovóra”. Próbálom a temetőben kideríteni , hány szövetkezeti öregember dőlhetett ki a sorból az elmúlt tíz évben. „Papp István élt 77, Horváth József élt 71, Orbán István élt 82 évet” — ezek a frissen hantolt sírok. Nehezen megy ez, azért inkább az anyakönyveiket lapozgatom a tanácsházán. Varga Lajos vb-titkár készségesen tájékoztat: — Tavaly például a természetes szaporodás mínusz 2 fő volt községünkben. Kilencen meghaltak és heten születtek. De ha a szövetkezet családokat nézzük, még szomorúbb a kép, hiszen tudott MAJOR LAJOS riportja dolog, hogy falunkból — főleg a fiatalok közül — sokan dolgoznak az iparban, a MÁV- nál... És a születési meg a halálozási anyakönyvekbe jegyzett nevek alapján az alábbi statisztika kerül jegyzetfüzetembe: Ezek szerint az utóbbi tíz évben a termelőszövetkezeti családokból 53 idős parasztember került ki a temetőbe és 18 új honfoglaló kopogtatott be, foglalta el az őt megillető helyet. Vajon ők folytatják-e szüleik, nagyszüleik mesterségét? Felesleges bizonygatni: e számok önmagukért beszélnek, viszont a tanácstitkár annyit még hozzáfűz: úgy tűnik, hogy újabban valamiféle bizonytalanság érzés tapasztalható az emberekben. Az a vélemény hallható: „Hátha nem tudom eltartani a tsz-ben a háromnégy gyereket. Inkább ne legyen.” Meg különben is, ki neveljen utódokat? Az itt maradt öregemberek és öregaszszonyok? Patyolat, Berped, MÁV... Ennek tulajdonítható, hogy Beleg, amely azelőtt nem tartozott a kimondottan egykos községek közé, újabban ott is hódít az úgynevezett „somogyi betegség”, az egyke, vagy még inkább az egyke. Köztudott ugyanis, hogy az országban Somogy falvaiban a legalacsonyabb a népszaporulat; míg tavaly például országosan 3,1, addig Somogy megyében csupán 0,5 ezrelék volt a természetes szaporodás. Tíz évvel ezelőtt a község vezetői gondolatban végigmentek a falun és sorolták a számokat, hogy választ kaptak arra, hol vannak a beregi fiatalok. Íme, az 1955-ös helyzetkép: — Az 1100 lakosú községből nyolcan járnak középiskolába és egyetemre. Ezenkívül a Petőfi utcából 13, a Dózsa utcából 9, a Rákóczi utcából 7, a Széchenyi utcából 17, az Ady utcából 11 fiatal dolgozik, mint ipari munkás Kaposvárott és Somogyszobon, a MÁV-nál, a BELSPED-nél, a Patyolat Vállalatnál, különböző építőipari üzemekben, Komlón bányászként stb. És 1965-ben mit mondanak az elvándorlás számai? Együtt ülünk Nagy József tsz-elnökkel és Csécsei János tsz-főkönyvelővel. Egybehangzóan állítják, igaza van Nagy Sándor bácsinak: kedvezőtlenebb a helyzet, mint tíz éve, többen keresnek másutt megélhetésit ma, mint annak idején. — Ma a 906 lakosú faluból 23-am tanulnak tovább a középiskolákban és egyetemeken. Ezenkívül a Petőfi utcából 18-an, a Dózsa utcából 11-en, a Rákóczi utcából 13-am, a Széchenyi utcából 21-en, az Ady utcából 16-an, a Vasútonról pedig hárman kerestek és találtak munkát a falun kívül. És ami a legfőbb problémát okozza — teszik hozzá —, hogy ezek valamennyien életerős fiatalok. Szóba kerül az iparosítás. Egyetértünk abban: szükséges volt az elmúlt másfél évtizedben, hogy a falu kellő munkaerővel lássa el a fejlődő szocialista ipart, önmagában véve nincs semmi nyugtalanító abban, hogy az egész népességen belül a mezőgazdasági keresők arányszáma 1949-től 1960-ig az akkori 54 százalékról 42,5 százalékra csökkent, majdnem egymillió 200 ezer ember hagyta ott a merei munkát, és került át az iparba és egyéb foglalkozásba. És az utóbbi öt évben is tart ez a folyamat — jelenleg az össznépességnek körülbelül egyharmada dolgozhat a mezőgazdaságban. Ez természetes dolog, hiszen a fejlettebb, korszerűbb mezőgazdasággal bíró országokban ez az arányszám már régen a 20 százalék alá került. Viszont probléma — mondják —, hogy ez az „elszívódás’, vagy „menekülés a falutól”, nem olyan ütemben megy végbe, ahogy elképzeltük. Annak idején azt gondoltuk, a nagyüzemi gazdálkodás sokkal jobban vonzza magához majd a fiatalokat, hiszen ők fogékonyak az újra, természetszerű tehát, hogy eljegyezzék magukat a korszerű technikával. S ma már, amikor a traktorok, új munkagépek, gyomirtó- és növényvédőszerek —a nagyüzemi keretek között — bevonultak a mezőgazdaságba, természetes volna, ha belőlük nevelődne ki ez újarcú parasztság. S helyette mi történik? Az, hogy a fiatalok túlnyomó többsége nem akar,újfajta paraszt” lenni, viszolyog attól, hogy szülei szakmáját magasabb fokon űzze; ezt a mesterséget szívesen meghagyja apáinak, hogy helyette munkássá, szakemberré, értelmiségivé váljon. Az elnök fiai... — Ezért nem véletlen, hogy alig látni fiatalt falunkban — szinte szó szerint azt mondja Nagy József tsz-elnök, mint tíz évvel elődje, Kékesi Jenő. — Ha jól tudom, még annyi harminc éven aluli fiú és lány se található nálunk, hogy a két kezemen összeszámolhassam. Igaz, nem egyszer a fejemhez vágják, söpörjek csak a saját portám előtt Mert az én Jóska fiam is leérettségizett, és most a Lábodi Állami Gazdaságban, irodán dolgozik. A kisebbik, a Laci is Kaposvárott, középiskolában tanul, de biztos, hogy nem tudom hazavinni paraszti munkára. Mert nálunk ma még elképzelhetetlen az érettségizett paraszt. Hogy az elnök szavait számokkal is alátámassza Csécsei János főkönyvelő, felém teszi a következő kimutatást, amely a tsz-tagok életkor szerinti megoszlásáról tanúskodik: Százhuszonnyolc család —- 150 taggal — alkotja a beregi Kossuth Tsz-t, amely valamivel több, mint 1300 hold összterületen és pontosan ezer hold szántón gazdálkodik. A tagok átlagos életkora 58 év. Jóval magasabb, mint az országos és a megyei átlag, mivel mindkettő a szövetkezeti tagok átlagos életkorát 54 évben tartja számon. Gyermekeik helyett is... Viszont minden dicséretet és elismerést megérdemelnek azok az 50—60—70 éves férfiak és asszonyok, akiik földjüket összeadták, gyermekeiket pedig elküldték vagy eleresztették a szélrózsa minden irányába, mert ilyen korösszetétel mellett is jelentős értékeket termelnek, becsülettel részt vesznek a munkában. Úgy tűnik nekem, kétszeres erőfeszítéssel fáradoznak, hogy a gyermekeik helyett is dolgozzanak. Hiszen az elmúlt években nem fizettek kevesebbet munkaegységenként 42—45 forintnál. Tavaly például náluk egy-egy dolgozó tagnak a közösből származó jövedelme 13 ezer 790 forintot tett ki. Ez több az országos átlagnál (11 ezer 455) és messze meghaladja a Somogy megyei tsz-ekben elért átlagot, a 10 048 forintot is. Ez számomra különösen meglepő. Annál is inkább, mert a beregi Kossuthot eddig minden téren a nagyatádi járás egyik legkiválóbb szövetkezeteként tartották számon, önkéntelenül adódik a kérdés, hogyan, hát már ott tartunk, hogy a jól működő szövetkezet se vonzza a fiatalokat? Érthető, hogy tíz éve, amikor ott jártam, a Virágzó Föld Tsz akkori élete inkább elriasztotta, mint magához láncolta volna a fiatalokat, hiszen — mint akkor írtam — „munka helyett veszekedés, jövedelem helyett súlyos adósság nyomta rá a bélyegét a szövetkezetre. S természetesen, nem tudott rendszeres havi jövedelmet biztosítani fiataljai számára." De most? Hisz ég és föld a különbség a két termelőszövetkezet között Persze, hogy arra vagyok kíváncsi, hogyan teszik anyagilag érdekeltté a tagságot. Talán ott nincs valami rendjén? A főkönyvelőé a szöveg is kérdezem: — Havonta mennyi előleget biztosítanak? — Tíz forintot — áll készen a válasszal a főkönyvelő. — Nem kevés ez? Gondolom, a fiatalok többet várnának... — Így van, én is keveslem — mondja. — Tervkészítéskor még tizenötöt irányoztunk elő, de a közgyűlés leszavazta, jobb lesz a summa majd az év végén. Viszont az elvándorló fiatalok azzal állnak elő, ha munkaegységenként a havi 30—40 forint garantált fix jövedelmet biztosítanánk nekik, nagy részük visszatérne. De hát ehhez mi még szegények vagyunk. Nem mondom, ha rendelkeznénk pár százezer, vagy egymillió forint tartalékkal, amelyhez akkor nyúlhatnánk, amikor akarunk, bizonyosan nyélbeütnénk ezt. Mert így is eredményesen gazdálkodtunk eddig, hátha még a fiatalok egy része apáik, nagyapáik mellett itthon tevékenykedne! Valóságos paradicsomi állapotokat teremthetnénk a beregi néppel. Be kell vallanom azonban valamit: az idei gazdasági év bizony már balul üt ki nálunk, csak a hatvan holdon termesztett kertészeti növényekből majdnem félmillió forint a kiesés. Jó, ha 25—30 forint lesz az idén egy munkaegység értéke. Ezt egyrészt a mostoha időjárás okozta, másrészt annak tudható be, hogy mindinkább öregszik a falu és egyre kevesebb a munkáskéz a belterjes gazdálkodáshoz. (Folytatjuk) Tízév után még időszerűbb a kérdést Hol vannak a beleli fiatalok? Meghalt Újszülöttek Er tsz-tagok a tszcsaládokban 1956 3 2 1957 4 2 ISZK i 2 1959 1 1 196* « 3 1961 « — 1962 7 3 1963 * — 1364 5 3 1965 3 1 Er Tsz-tagok száma 20 év alatt i 26—30 1 30—40 1* 40—50 2* 50—60 29 60—70 31 70—80 37 00 éven felül — ______________________SABADTOH) --------------------------------------- .