Szabad Föld, 1967. július-december (23. évfolyam, 27-53. szám)
1967-12-03 / 49. szám
2 Hajós család szárazon Ordas. A falu olyan közel fekszik a Dunához, hogy csoncás éjszakákon a vén folyó locsogása behallatszik az udvarokra. A vontatógőzösök tiszteletteljesek. Amikor erre dohognak, rendszerint elbődülnek a rekedt hajókürtjeikkel, s ebből a falut majdnem félig benépesítő ordasi matrózok, kormányosok, gépészek és uszályrakodók tudják, hogy nekik szól a köszöntés. A tanácstitkár vezetésével igyekszem a Petőfi utcába, ahol tizenhat ház közül ötben hajós lakik. A kísérőm meséli, hogy ősszel Foktőre, Úszódra és Ordasra sűrűn szállingóznak haza az öreg Duna vízi munkásai. Mindegyik fáradt, vidám és egy kicsit pityókás. Az asszonyaik ilyenkor, mint nagy ünnepeken szokás, sütnek-főznek, s az átlagosnál is zsivalyosabbak a szűk utcák. A gyerekek a falu közepén hancúroznak és cserélgetik az apjuk hozta ajándékokat. A családi „kikötő*1 A hajósok pedig kibújnak az egyenruhából és mennek a mezőre belekóstolni a földműves munkákba, vagy otthon javítják az ólakat, kerítéseket, tatarozzák a házakat, s helyükre illesztik az elmozdult tetőcserepeket. Azt mondják, akármilyen vérbeli az ordasi hajós, de ha egyszer a partra teszi a lábát, akkor egy csapásra olyan aggódó földműves gazda lesz belőle, mint amilyen bármelyik tsz-tag. Pontosan úgy érdekli őket az asszonyoknak kimért harmados tengeri, a koca szaporulata, a munkaegység értéke, a tsz-vezetőség határozata, mint bármelyik falubelit. Walter Zsigrmond kormányos most tölti szabadságát a családjával. Néhány hétre „kikötöttek” a magas dombra épült, gangos, kétszobás házukban, s alighogy kifújták magukat, az erős, vállas kormányos rögtön építkezésbe fogott, nyári konyhának rakja a falat. Csak most éppen nincs itthon, az édesanyjának segít tengerit topni. Helyette a csinos feleségét találjuk a házban. Walterné, mint asszony, majdnem nyolc évvel ezelőtt szállt uszályra a férjével, s ezt a csendes, nyugodt természetű embert rövid egymásutánban két ararnyos kisfiúval ajándékozta meg. A mézeshetek óta — hajósnyelven szólva — együtt „csurognak” a szelíd folyó hátán, s a két gyerek bölcsője is a szó valódi értelmében állandóan valamelyik uszályon ringott. A kis Zsiga most első osztályos lett, s amíg iskolába kell járni, addig a nagymama neveli Ordason. Az anyja láthatóan sajnálja, hogy a gyerek egyelőre nem mehet az uszállyal. A családi „kikötő” konyhájában beszélgetünk. Walterné folyton tesz-vesz valamit, közben fél szeme a kapun, férjét várja. Az uszálykormánytól egyből ebédhez lehet szólítani, de most ki tudja, melyik ordasi határrészben dolgozik. „Csak ezzel az építkezéssel lennénk már kész. Elkapkodni se lehet, de sietni is kell, mert jöhet valami erős fagy A Dunáin is mindig ettől tartunk. Ha jégzajlás van, bevontatnak valamelyik kikötőbe és ott kell vesztegelni. Már volt befagyott karácsonyunk is. A jég nem engedett tovább és a kabinban ünnepeltünk. Zsiga az uszály körül baltázta a jeget, nehogy összeroppanjon a hajó. Ha sikerül és lesz hó, akkor az idei ünnepen a ház körül seperheti, először, amióta házasok vagyunk. Mert ezt a házat most vettük, látja még minden szanaszét van benne.” Sertés az uszályon Ahogy látom a szobákkal nincs baj. Az egyik kiváltképpen jól bútorozott. Látszik, hogy a kormányosi fizetéssel — olyan havi háromezer forint körül mozog — elég takarosan gazdálkodnak. „Hát persze — válaszolja. — Az uszályon takarékoskodunk a pénzzel. A Dunán minden kikötővárost ismerek egészen a Szovjetunióig. Az egyik városban a zöldség, a másikban a hús vagy a fűszer olcsóbb. Ha kikötünk, mindent megvásárolok előre, mert az uszályról nem lehet csak úgy elugrani a boltba valamiért. Ketrecben csirkét is nevelek. A román uszályokon sertést is tartanak. Az urammal ezen mindig mosolygunk. Gazdálkodnak a fedélzeten. A vontatóhajón hűtőszekrény van és nyáron ott tartom a húst, csónakkal hozzák át az uszályra. A kormányos csak nem jön, az ebéd már majdnem kihűlt, újra a tűzhely közepére kell tenni a lábost. Festeni is kellene a házat belülről, de ehhez már nincs elég idő a szabadságból. Fontosabb az, hogy a kis Zsiga milyen előrehaladást ért el az iskolaév két hónapjában. Az írás, számolás jól megy, az olvasás kicsit döcög. Amennyire a ház körüli rumli engedi, erre is gondot fordít a hajósfeleség. „Azoknak az asszonyoknak, akik a faluban maradtak, könynyebb, meg nehezebb is. Könynyebb, mert a gyerekeket jobban tudják nevelni, de nehezebb is, mert folyton lesni kell a kaput, hogy melyik hétvégén érkezik haza az ember. Én mindig Zsigával lehetek a hajón. Mondják is az ismerőseim, hogy én boldog asszony vagyok. Ezt nem is tagadom.” ...ábít a Duna Januárban vagy február végén szólítja őket újra a kötelesség az uszályra. Az ötéves Lacikát viszik magukkal. Rendszerint két szobából és egy konyhából áll a kabinotthonuk. Bármilyen zord is a Duna, a helyiségek jól fűthetők, a gyerekek makkegészségesek és jó étvágyúak, s az asszony megfigyelése szerint sokkal nyugodtabban alszanak a folyón ringatott ágyukban, mint az ordasiban. A kisebbik már faggatja az anyját, hogy mikor utaznak. Még nem tudja, hogy a vízi élet kemény, nehéz, fáradságos munkával jár, s jó megpihenni a téglafalak között. A száraztok! szilárdságba ágyazott otthont átmenetinek véli s nyugtalan. De emiatt sem az apja, sem az anyja nem inti meg. Azt hiszem azért, mert a szülők titokban hasonlóképpen éreznek. A dolog tehát egyszerűnek látszik. Az ordasi hajósokat télen is csábítja a Duna. Griff Sándor Kísért a múlt írta: Kamjén István — Hazajöttél fiam? — Igen néném. Itthon van Gábor? — Korán reggel kiment a komájához a tanyára, disznót ölnek ... Majd bánkódik, mint a múltkor. Mindig olyankor jön az én komám, amikor kiteszem a lábam. Anyád hogy van fiam? — Köszönöm kérdését, megvan. Az idő múlik felette... — Még jól bírja magát 34 esztendős korában. Elnézegettem a piacon a minap. Árult egy kilónyi zöldséget, babot, csicseri borsót, 2 tojás is volt előtte. Topogott szegénykém a csikorgó időben. Kérdeztem: Eszter péném, rá van szorulva, hogy evvel a semmiséggel itt topogjon? összefázik... — Nem fázok édes lelkem — pedig a keze feje, arca lila volt. Minden piacon kint van, vagy ő, vagy Rozi nénéd. Sokszor elgondolkozom a két öregen ... — Elzsörtölődnek egész nap. Nincs rászorulva, küldünk mi négyen annyit, hogy a föld járadékkal szerényen elég lenne nekik ... Kéthetenként meglátogatja valamelyikünk, ha látjuk, hogy szükségük van valamire, megadjuk ... Hányszor mondtam : miért kell bajlódnia édesanyám baromfival? Felfalnak mindent maguk elől.. Nem tanyán élnek már, ahol mehet a jószág a nagyvilágba ... — Mit tudod te fiam — pityeredett el —, mit eszik meg, mit nem az állat. Aztán mit csinálnak Rozi nénéddel, megölne bennünket az unalom .. . De így egyikünk kitakarítja az ólat, másikunk kukoricát morzsol. Aztán hol az egyikünk, hol másikunk totyog el a kútra vízért. Bizony, mert mi már totyogunk édes fiam. — De temérdek pénzbe kerül édesanyám, ez a jószág!... — Ettől is meg akarnátok fosztani. Nem elég, hogy beköltöztettetek a tanyáról. Édes jó Istenem, mennyit dolgoztunk apáddal! — Az akkor volt édesanyám. — Ez a ti bajotok, ez az „akkor volt”, de ha néha küldök egy pár csirkét, nem mondjátok „mennyit bajlódhatot velük szegény édesanyám”. — Ne küldje, ha hánydálja. — Dehogy hánydálom, csak mindig avval jössz, hogy így, meg úgy az állatok! Az én életem már velük múlik el. — Ó fiam, azt hiszitek olyan könnyű az ilyen öreg cselédnek? Te beszélted rá a többieket is, adjuk át a tanyát a tsz-nek, veszünk édesanyámnak házat a városban ... Nem találom azóta a helyem. Elfelejtitek fiam, hogy valamit meg is lehet szokni, nem lehet máról holnapra elfelejteni, vagy elszakadni tőle... Tudod, egyszer, mikor fent voltam nálatok két hétig, hiába vitt a feleséged, meg a húgod ide is, oda is, mikor eszembe jutottak az állatok, majd leszakadt a szívem... azért ríttam sokszor éjszaka. Meg aztán nem való az ilyen öreg cseléd közétek fiam. Szegény apád, ha látná, hogy herdáljátok a pénzt, megfordulna a sírjában. Most is másik cipő van a lábadon, idén már negyedszer látok új cipőt a lábadon. Ki látott ilyent, ki győzne meg titeket? Azért nincs sosem pénzetek, nem kímélitek a lábbelit, meg a gúnyát fiam. Összedőlt volna a tanya felettünk, ha úgy bántunk volna a pénzzel, mint ti. — Édesanyámék nem mertek enni sem. — Próbáltunk volna. Egy-két éven belül kipakoltak volna bennünket a tanyából. Olyan esztendő is volt fiam, mikor sem búza, sem kukorica nem termett, az állatok elhullottak, de az adót akkor is fizetni kellett. Itt fogtuk meg a hasunkon. — Most nem az a világ van... — Hadd már azt a világot, a pénzt akkor is el lehetett szórni. A fiad itt volt a nyáron, nem kellett neki a tarhonyaleves, a lebbencsleves. Kezébe nyomtam egy kockacukrot, elfintorította a száját. Otthon csokoládét eszik. Nem tudom ettenn-e életemben ötször csokoládét — mondta. — Tudja Mari néném, elhatároztuk kidobjuk a rossz vaságyat, rozoga asztalt, székeket. Összeadtuk a pénzt, meglepjük anyánkat. Kipuhatoltuk örülne-e egy rekamiénak. Tiltakozott, nem kell, uraknak való. Vettünk két szép ágyat, szekrényt, éjjeliszekrényt. Láttam, tetszett neki. A rossz vaságyat felpakoltuk a padlásra — az ócskás sem vette volna meg. Gondoltam, ha otthon leszünk az öcsémmel, majd kivisszük jó messzire, otthagyjuk. Örömmel mondtam, majd kényelmesen alszanak a nyárkék. Láttam a pitarban törölgette a szemét, rí, hiába faggatom — miért? Gondoltam, örömében — előfordul ilyen öregeknél. — Mikor újra jöttem, — képzelje Mari néném —, az új bútor gondosan bepakolva be volt állítva a kamrába. Kérdeztem: mit csinált édesanyám, nem azért vettük, hogy a kamrában legyen. Isten ellen való vétek abba feküdni, jó lesz valamelyik unokának — pityergett Rozi nénémmel. Elfogott a méreg, mert eszembe jutott az is, hogy nem régen kezembe nyomott egy vászonzacskót nyolcezer forinttal. 10 forintosok, kétforintosok, forintosok, még 20, 10, 5 filléresek is voltak benne, ahogy kapta a piacon ... — Kinek kuporgat — kérdeztem —, kinek? Keresünk annyit, hogy eltartsuk magunkat ... — Azám, de ki tudja, meddig élek fiam, aztán már majd nem tudok bajlódni állatokkal, sem Rozi nénéd ... Ne hánytorgassátok, hogy tartotok — megszakadna a szívem bánatomban. — Ugyan édesanyám, hát hány forgattuk, ha nálunk volt? — Majd meglátnám, ha évekig ott lennék fiam — mondta. — A bútorokkal edényeket is kicseréltük, a rozsdás evőeszközöket, a rossz cseréptálakat. Kosárba pakoltam, de alig bírtam, annyi rossz edénye volt, egyikmásik lábason 6—7 folt díszelgett, a bográcson is vagy 4. Az agyondrótozott cseréptálakat dühömben ripityára törtem. Mikor bealkonyodott beleszórtam a tőlünk jó messze kubikgödörbe — kötésig ért a víz benne. Egyenkint hajigáltam bele. — Másnap reggel kereste a drótozott köcsögöt, tejet akart hozni nekem. Még este is rítt, hova lett a köcsög. Csitítottam: — hagyja már azt a rossz köcsögöt édesanyám. — De a tál sincs itt. Mit akar vele, még lánykorában vette. Szétnézett a fiókban: nincs rozsdás kés, villa, a lábosok sincsenek sehol. Végigrítta a szomszédokat, hogy tönkretettem őket. Édesanyám itt vannak helyettük új edények. Vidd magaddal, nem kell, nem fő benne olyan jó étel, mint azokban, amiket eldobtál. Uralkodj a magadéból, ne az enyémből. Búcsúzáskor a köszönésemet sem fogadta: menj tőlem te herdáló, tékozló, ne is lássalak! — Mintha sejtettem volna, hogy anyám nem nyugszik meg könnyen, csak az vígasztalt, a kötésig érő vízbe nem megy, hogy kiszedje a rozsdás lábasokat . .. Tegnap, mikor hazajöttem, zörgettem, nem jelentkezett senki. Biztosan a kútra mentek — gondoltam. Rica néni, az előttünk lakó szomszéd — kiszólt a kerítésen: — Arra mentek anyádért fiam, a kubik felé ... Hát amint a kubiködörhöz érek, látom ám, hogy édesanyám fejszével vágja a jeget, néhány rossz lábos már díszeleg a jég tetején. Szalmahúzó horoggal halászta ki. — Édesanyám, mit akar ezekkel a vackokkal, az Isten áldja meg?! — kiáltottam. — Rám nézett szegénykém, a könny végiggurult az arcán, a jót kímélni vele édes fiam. JX UABAPIDIP 1967. DECEMBER 3. Emlékmű a tölgyerdőben A Somogy megyei születésű Varjú József jegyző és Erdélyből származott tanítónő felesége jónéhány évtizeddel ezelőtt a Tanácsköztársaság utáni üldöztetések elöl menekülve úgy határozott, hogy öt gyermekével együtt új, másfajta életet kezd. Megbúvik az embert ritkán látó, jó levegőjű erdőben — amire különben egészségi okokból is szükségük volt — s földműveléssel biztosít megélhetést a népes családnak. Földet bérelt, majd vásárolt a Varjú család a Röjtökmuzsaj és Lövő közötti tölgy erdő közepén. A szerény hajlék, amit felépítettek maguknak, idők folyamán nemcsak a családnak lett fészke, hanem — ahogyan most a régi tanya helyén, a napokban felállított obeliszken olvasható — a kommunista eszmének és az üldözötteknek is. A Varjú család ugyanis hiába akart elhúzódni az emberek, Horthy hatóságai, csendőrei■ elől — nem sikerült. Irodalom iránt érdeklődő, művelt emberekről lévén szó, értőkre találtak náluk a versek s a falukutatók írásai. A paraszti élet kiszolgáltatottságát, nyomorúságát pedig saját maguk is szenvedték. Mély megaláztatottság tárult fel azokban a kegyelmesekhez, méltóságosokhoz címzett kérvényekben is, amelyeket százával szerkesztettek a Varjú család tagjai a környékbelieknek. Néhány kommunista, baloldali érzelmű ember ismeretsége, biztatása elég volt ahhoz, hogy a Varjú család tagjai elgondolkodjanak a paraszti jövendőn, s a különböző lapokban szóvá tegyék a parasztok, s a fasiszták sanyargatta ország helyzetének tarthatatlanságát. Ha pedig valakinek bújnia kellett, otthonra talált az erdők övezte hajlékban. Nagyon sokan voltak: hadiüzemekből, frontról szököttek, csendőrök által üldözöttek. Akik a legnehezebb időkben oltalmat adtak, egyszer maguk is menekülni voltak kénytelenek. A küzdelmes életű, tiszteletre méltó család tettét most a régi tanya romjain állított obeliszk hirdeti. Az avatásra elzarándokoltak a kapuvári járás sok községének lakói, az ország különböző részeire szóródottak, akik hosszabb vagy rövidebb ideig lakói voltak a tanyának, harcostársai a Varjú család tagjainak, követői az eszmének, előkészítői az emberibb paraszti életnek. Sokukhoz szólt Kónya Lajos költő beszédében, amikor kijelentette: az obeliszkre vésett bármely név — Varjú József, Varjú Józsefné, Varjú László, Varjú Pál, Iliás Ferenc, Nyékhegyi Géza, Juhász Zsigmond — olyan embert jelöl, aki példát adott emberségből az eszme iránti hűségből, áldozatvállalásból. Röjtökmuzsaj és Lövő közötti tölgyerdő az év minden szakában gyönyörű. Mostantól kezdve, aki ott sétál, emlékművet talál ezzel a felírással: „Azoknak, akik otthont adtak a kommunista eszmének, védelmet nyújtottak az üldözötteknek, miközben maguk is üldözöttekké váltak.” Sokan tisztelegnek a jövőben emlékük előtt, akik az ő sorsukat — szerencsére — már csak hírből ismerik. Gonda Irén