Szabad Föld, 1967. július-december (23. évfolyam, 27-53. szám)

1967-12-03 / 49. szám

2 Hajós család szárazon Ordas. A falu olyan közel fekszik a Dunához, hogy csoncá­s éjsza­kákon a vén folyó locsogása be­hallatszik az udvarokra. A vontatógőzösök tisztelet­­teljesek. Amikor erre dohog­nak, rendszerint elbődülnek a rekedt hajókürtjeikkel, s eb­ből a falut majdnem félig bené­pesítő ordasi matrózok, kormá­nyosok, gépészek és uszályra­­kodók tudják, hogy nekik szól a köszöntés. A tanácstitkár vezetésével igyekszem a Petőfi utcába, ahol tizenhat ház közül ötben hajós lakik. A kísérőm meséli, hogy ősszel Foktőre, Úszódra és Or­dasra sűrűn szállingóznak haza az öreg Duna vízi munkásai. Mindegyik fáradt, vidám és egy kicsit pityókás. Az asszonyaik ilyenkor, mint nagy ünnepeken szokás, sütnek-főznek, s az át­lagosnál is zsivalyosabbak a szűk utcák. A gyerekek a falu közepén hancúroznak és cserél­getik az apjuk hozta ajándéko­kat. A családi „kikötő*1 A hajósok pedig kibújnak az egyenruhából és mennek a me­zőre belekóstolni a földműves munkákba, vagy otthon javítják az ólakat, kerítéseket, tataroz­zák a házakat, s helyükre il­lesztik az elmozdult tetőcsere­peket. Azt mondják, akármilyen vérbeli az ordasi hajós, de ha egyszer a partra teszi a lábát, akkor egy csapásra olyan aggó­dó földműves gazda lesz belőle, mint amilyen bár­melyik tsz-tag. Pontosan úgy érdekli őket az asszonyoknak kimért harmados tengeri, a koca szaporulata, a munkaegység értéke, a tsz-ve­­zetőség határozata, mint bár­melyik falubelit. Walter Zsigrm­ond kormányos most tölti szabadságát a család­jával. Néhány hétre „kikötöttek” a magas dombra épült, gangos, kétszobás házukban, s alighogy kifújták magukat, az erős, vál­las kormányos rögtön építkezés­be fogott, nyári konyhának rak­ja a falat. Csak most éppen nincs itthon, az édesanyjának segít tengerit topni. Helyette a csinos feleségét találjuk a ház­ban. Walterné, mint asszony, majd­nem nyolc évvel ezelőtt szállt uszályra a férjével, s ezt a csen­des, nyugodt természetű embert rövid egymásutánban két ara­­r­nyos kisfiúval ajándékozta meg. A mézeshetek óta — hajósnyel­ven szólva — együtt „csurog­nak” a szelíd folyó hátán, s a két gyerek bölcsője is a szó va­lódi értelmében állandóan vala­melyik uszályon ringott. A kis Zsiga most első osztályos lett, s amíg iskolába kell járni, addig a nagymama neveli Ordason. Az anyja láthatóan sajnálja, hogy a gyerek egyelőre nem mehet az uszállyal. A családi „kikötő” konyhá­jában beszélgetünk. Walterné folyton tesz-vesz valamit, köz­ben fél szeme a kapun, férjét várja. Az uszálykormánytól egyből ebédhez lehet szólítani, de most ki tudja, melyik ordasi határrészben dolgozik. „Csak ez­zel az építkezéssel lennénk már kész. Elkapkodni se lehet, de sietni is kell, mert jöhet vala­mi erős fagy A Dunáin is min­dig ettől tartunk. Ha jégzajlás van, bevontatnak valamelyik ki­kötőbe és ott kell vesztegelni. Már volt befagyott karácso­nyunk is. A jég nem engedett tovább és a kabinban ünnepel­tünk. Zsiga az uszály körül bal­­tázta a jeget, nehogy összerop­panjon a hajó. Ha sikerül és lesz hó, akkor az idei ünnepen a ház körül seperheti, először, amióta házasok vagyunk. Mert ezt a házat most vettük, látja még minden szanaszét van ben­ne.” Sertés az uszályon Ahogy látom a szobákkal nincs baj. Az egyik kiváltkép­pen jól bútorozott. Látszik, hogy a kormányosi fizetéssel — olyan havi háromezer forint körül mozog — elég takarosan gaz­dálkodnak. „Hát persze — vá­laszolja. — Az uszályon taka­­réko­skodunk a pénzzel. A Du­nán minden kikötővárost isme­rek egészen a Szovjetunióig. Az egyik városban a zöldség, a má­sikban a hús vagy a fűszer ol­csóbb. Ha kikötünk, mindent megvásárolok előre, mert az uszályról nem lehet csak úgy el­­ugrani a boltba valamiért. Ket­recben csirkét is nevelek. A ro­mán uszályokon sertést is tar­tanak. Az urammal ezen min­dig mosolygunk. Gazdálkodnak a fedélzeten. A vontatóhajón hűtőszekrény van és nyáron ott tartom a húst, csónakkal hozzák át az uszályra. A kormányos csak nem jön, az ebéd már majdnem kihűlt, újra a tűzhely közepére kell ten­ni a lábost. Festeni is kellene a házat belülről, de ehhez már nincs elég idő a szabadságból. Fontosabb az, hogy a kis Zsiga milyen előrehaladást ért el az iskolaév két hónapjában. Az írás, számolás jól megy, az ol­vasás kicsit döcög. Amennyire a ház körüli rumli engedi, erre is gondot fordít a hajósfeleség. „Azoknak az asszonyoknak, akik a faluban maradtak, köny­­nyebb, meg nehezebb is. Köny­­nyebb, mert a gyerekeket job­ban tudják nevelni, de nehezebb is, mert folyton lesni kell a ka­put, hogy melyik hétvégén ér­kezik haza az ember. Én min­dig Zsigával lehetek a hajón. Mondják is az ismerőseim, hogy én boldog asszony vagyok. Ezt nem is tagadom.” ...ábít a Duna Januárban vagy február vé­gén szólítja őket újra a köteles­ség az uszályra. Az ötéves Laci­kát viszik magukkal. Rendsze­rint két szobából és egy kony­hából áll a kabinotthonuk. Bár­milyen zord is a Duna, a helyi­ségek jól fűthetők, a gyerekek makkegészségesek és jó étvá­­gyúak, s az asszony megfigyelé­se szerint sokkal nyugodtabban alszanak a folyón ringatott ágyukban, mint az ordasiban. A kisebbik már faggatja az any­ját, hogy mikor utaznak. Még nem tudja, hogy a vízi élet ke­mény, nehéz, fáradságos mun­kával jár, s jó megpihenn­i a téglafalak között. A száraztok!­ szilárdságba ágyazott otthont átmenetinek véli s nyugtalan. De emiatt sem az apja, sem az anyja nem inti meg. Azt hiszem azért, mert a szülők titokban hasonlóképpen éreznek. A dolog tehát egyszerűnek látszik. Az ordasi hajósokat télen is csábítja a Duna. Griff Sándor Kísért a múlt írta: Kamjén István — Hazajöttél fiam? — Igen néném. Itthon van Gábor? — Korán reggel kiment a ko­májához a tanyára, disznót öl­nek ... Majd bánkódik, mint a múltkor. Mindig olyankor jön az én komám, amikor ki­teszem a lábam. Anyád hogy van fiam? — Köszönöm kérdését, meg­van. Az idő múlik felette... — Még jól bírja magát 34 esztendős korában. Elnézegettem a piacon a minap. Árult egy kilónyi zöldséget, babot, csicse­ri borsót, 2 tojás is volt előtte. Topogott szegénykém a csikorgó időben. Kérdeztem: Eszter pé­­ném, rá van szorulva, hogy ev­vel a semmiséggel itt topogjon? összefázik... — Nem fázok édes lelkem — pedig a keze feje, arca lila volt. Minden piacon kint van, vagy ő, vagy Rozi né­­néd. Sokszor elgondolkozom a két öregen ... — Elzsörtölődnek egész nap. Nincs rászorulva, küldünk mi négyen annyit, hogy a föld jára­dékkal szerényen elég lenne ne­kik ... Kéthetenként megláto­gatja valamelyikünk, ha látjuk, hogy szükségük van valamire, megadjuk ... Hányszor mond­tam : miért kell bajlódnia édes­anyám baromfival? Felfalnak mindent maguk elől.. Nem ta­nyán élnek már, ahol mehet a jószág a nagyvilágba ... — Mit tudod te fiam — pi­­tyeredett el —, mit eszik meg, mit nem az állat. Aztán mit csinálnak Rozi nénéddel, meg­ölne bennünket az unalom .. . De így egyikünk kitakarítja az ólat, másikunk kukoricát mor­zsol. Aztán hol az egyikünk, hol másikunk totyog el a kútra vízért. Bizony, mert mi már to­tyogunk édes fiam. — De temérdek pénzbe kerül édesanyám, ez a jószág!... — Ettől is meg akarnátok fosztani. Nem elég, hogy beköl­töztettetek a tanyáról. Édes jó Istenem, mennyit dolgoztunk apáddal! — Az akkor volt édesanyám. — Ez a ti bajotok, ez az „ak­kor volt”, de ha néha küldök egy pár csirkét, nem mondjátok „mennyit bajlódhato­­t velük sze­gény édesanyám”. — Ne küldje, ha hánydálja. — Dehogy hánydálom, csak mindig avval jössz, hogy így, meg úgy az állatok! Az én éle­tem már velük múlik el. — Ó fiam, azt hiszitek olyan könnyű az ilyen öreg cselédnek? Te beszélted rá a többieket is, adjuk át a tanyát a tsz-nek, veszünk édesanyámnak házat a városban ... Nem találom azóta a helyem. Elfelejtitek fiam, hogy valamit meg is lehet szok­ni, nem lehet máról holnapra elfelejteni, vagy elszakadni tő­le... Tudod, egyszer, mikor fent voltam nálatok két hétig, hiába vitt a feleséged, meg a húgod ide is, oda is, mikor eszembe jutottak az állatok, majd leszakadt a szívem... azért ríttam sokszor éjszaka. Meg aztán nem való az ilyen öreg cseléd közétek fiam. Sze­gény apád, ha látná, hogy her­dáljátok a pénzt, megfordulna a sírjában. Most is másik cipő van a lábadon, idén már negyedszer látok új cipőt a lábadon. Ki lá­tott ilyent, ki győzne meg tite­ket? Azért nincs sosem pénze­tek, nem kímélitek a lábbelit, meg a gúnyát fiam. Összedőlt volna a tanya felettünk, ha úgy bántunk volna a pénzzel, mint ti. — Édesanyámék nem mertek enni sem. — Próbáltunk volna. Egy-két éven belül kipakoltak volna bennünket a tanyából. Olyan esztendő is volt fiam, mikor sem búza, sem kukorica nem ter­mett, az állatok elhullottak, de az adót akkor is fizetni kellett. Itt fogtuk meg a hasunkon. — Most nem az a világ van... — Hadd már azt a világot, a pénzt akkor is el lehetett szór­ni. A fiad itt volt a nyáron, nem kellett neki a tarhonyaleves,­­ a lebbencsleves. Kezébe nyomtam egy kockacukrot, elfintorította a száját. Otthon csokoládét eszik. Nem tudom ettenn-e életemben ötször csokoládét — mondta. — Tudja Mari néném, elhatá­roztuk kidobjuk a rossz vas­ágyat, rozoga asztalt, székeket. Összeadtuk a pénzt, meglepjük anyánkat. Kipuhatoltuk örülne-e egy rekamiénak. Tiltakozott, nem kell, uraknak való. Vet­tünk két szép ágyat, szekrényt, éjjeliszekrényt. Láttam, tetszett neki. A rossz vaságyat felpakol­tuk a padlásra — az ócskás sem vette volna meg. Gondoltam, ha otthon leszünk az öcsémmel, majd kivisszük jó messzire, ott­hagyjuk. Örömmel mondtam, majd kényelmesen alszanak a nyárk­ék. Láttam a pitarban tö­­rölgette a szemét, rí, hiába fag­gatom — miért? Gondoltam, örömében — előfordul ilyen öregeknél. — Mikor újra jöttem­, — képzelje Mari néném —, az új bútor gondosan bepakolva be volt állítva a kamrába. Kér­deztem: mit csinált édesanyám, nem azért vettük, hogy a kam­rában legyen. Isten ellen való vétek abba feküdni, jó lesz va­lamelyik unokának — pityergett Rozi nénémmel. Elfogott a mé­reg, mert eszembe jutott az is, hogy nem régen kezembe nyo­mott egy vászonzacskót nyolc­ezer forinttal. 10 forintosok, két­forintosok, forintosok, még 20, 10, 5 filléresek is voltak benne, ahogy kapta a piacon ... — Kinek kuporgat — kér­deztem —, kinek? Keresünk annyit, hogy eltartsuk magun­kat ... — Azám, de ki tudja, meddig élek fiam, aztán már majd nem tudok bajlódni állatokkal, sem Rozi nénéd ... Ne hánytorgas­­sátok, hogy tartotok — megsza­kadna a szívem bánatomban. — Ugyan édesanyám, hát hány forgattuk, ha nálunk volt? — Majd meglátnám, ha évekig ott lennék fiam — mondta. — A bútorokkal edényeket is kicseréltük, a rozsdás evőeszkö­zöket, a rossz cseréptálakat. Ko­sárba pakoltam, de alig bírtam, annyi rossz edénye volt, egyik­másik lábason 6—7 folt díszel­gett, a bográcson is vagy 4. Az agyondrótozott cseréptálakat dühömben ripityára törtem. Mi­kor bealkonyodott beleszórtam a tőlünk jó messze kubikgödör­­be — kötésig ért a víz benne. Egyenkint hajigáltam bele. — Másnap reggel kereste a dróto­zott köcsögöt, tejet akart hozni nekem. Még este is rítt, hova lett a köcsög. Csitítottam: — hagyja már azt a rossz köcsö­göt édesanyám. — De a tál sincs itt. Mit akar vele, még lánykorában vette. Szétnézett a fiókban: nincs rozs­dás kés, villa, a lábosok sincse­nek sehol. Végigrítta a szomszé­dokat, hogy tönkretettem őket. Édesanyám itt vannak helyettük új edények. Vidd magaddal, nem kell, nem fő benne olyan jó étel, mint azokban, amiket eldobtál. Uralkodj a magadéból, ne az enyémből. Búcsúzáskor a köszö­nésemet sem fogadta: menj tő­lem te herdáló, tékozló, ne is lássalak! — Mintha sejtettem volna, hogy anyám nem nyugszik meg könnyen, csak az vígasztalt, a kötésig érő vízbe nem megy, hogy kiszedje a rozsdás lábaso­kat . .. Tegnap, mikor hazajöt­tem, zörgettem, nem jelentke­zett senk­i. Biztosan a kútra mentek — gondoltam. Rica néni, az előttünk lakó szomszéd — kiszólt a kerítésen: — Arra mentek anyádért fiam, a kubik felé ... Hát amint a kubiködörhöz érek, látom ám, hogy édes­anyám fejszével vágja a jeget, néhány rossz lábos már dísze­leg a jég tetején. Szalmahúzó horoggal halászta ki. — Édesanyám, mit akar ezek­kel a vackokkal, az Isten áldja meg?! — kiáltottam. — Rám nézett szegénykém, a könny végiggurult az arcán, a jót kímélni vele édes fiam. JX­ ­UABAPIDIP 1967. DECEMBER 3. Emlékmű a tölgyerdőben A Somogy megyei szü­letésű Varjú József jegy­ző és Erdélyből származott tanítónő felesége jónéhány évtizeddel ezelőtt a Ta­nácsköztársaság utáni ül­döztetések elöl menekülve úgy határozott, hogy öt gyer­mekével együtt új, másfajta életet kezd. Megbúvik az embert ritkán látó, jó leve­gőjű erdőben — amire kü­lönben egészségi okokból is szükségük volt — s földmű­veléssel biztosít megélhe­tést a népes családnak. Földet bérelt, majd vásá­rolt a Varjú család a Röjtök­­muzsaj és Lövő közötti tölgy erdő közepén. A sze­rény hajlék, amit felépítet­tek maguknak, idők folya­mán nemcsak a családnak lett fészke, hanem — aho­gyan most a régi tanya he­lyén, a napokban felállí­tott obeliszken olvasható — a kommunista eszmének és az üldözötteknek is. A Varjú család ugyanis hiába akart elhúzódni az emberek, Horthy hatóságai, csendőrei■ elől — nem sikerült. Irodalom iránt érdeklődő, művelt emberekről lévén szó, értőkre találtak náluk a ver­sek s a falukutatók írásai. A paraszti élet kiszolgáltatott­­ságát, nyomorúságát pedig saját maguk is szenvedték. Mély megaláztatottság tá­rult fel azokban a kegyelme­sekhez, méltóságosokhoz címzett kérvényekben is, amelyeket százával szer­kesztettek a Varjú család tagjai a környékbelieknek. Néhány kommunista, balol­dali érzelmű ember isme­retsége, biztatása elég volt ahhoz, hogy a Varjú család tagjai elgondolkodjanak a paraszti jövendőn, s a külön­böző lapokban szóvá te­gyék a parasztok, s a fasisz­ták sanyargatta ország helyzetének tarthatatlansá­gát. Ha pedig valakinek bújnia kellett, otthonra talált az erdők övezte hajlékban. Na­gyon sokan voltak: hadi­üzemekből, frontról szököt­tek, csendőrök által üldözöt­tek. Akik a legnehezebb időkben oltalmat adtak, egy­szer maguk is menekülni voltak kénytelenek. A küzdelmes életű, tiszte­letre méltó család tettét most a régi tanya romjain állított obeliszk hirdeti. Az avatásra elzarándokoltak a kapuvári járás sok községé­nek lakói, az ország külön­böző részeire szóródottak, akik hosszabb vagy rövidebb ideig lakói voltak a tanyá­nak, harcostársai a Varjú család tagjainak, követői az eszmének, előkészítői az em­beribb paraszti életnek. So­kukhoz szólt Kónya Lajos költő beszédében, amikor ki­jelentette: az obeliszkre vé­sett bármely név — Varjú József, Varjú Józsefné, Var­jú László, Varjú Pál, Iliás Ferenc, Nyékhegyi Géza, Juhász Zsigmond — olyan embert jelöl, aki példát adott emberségből az eszme iránti hűségből, áldozatvállalás­ból. Röjtök­muzsaj és Lövő közötti tölgyerdő az év min­den szakában gyönyörű. Mostantól kezdve, aki ott sétál, emlékművet talál ez­zel a felírással: „Azoknak, akik otthont ad­tak a kommunista eszmének, védelmet nyújtottak az ül­dözötteknek, miközben ma­guk is üldözöttekké vál­tak.” Sokan tisztelegnek a jövő­ben emlékük előtt, akik az ő sorsukat — szerencsére — már csak hírből ismerik. Gonda Irén

Next