Szabad Föld, 1968. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1968-01-14 / 2. szám

2 - Január - február: a k­iliti ücsíjvéd­ek szezonja Ülök a mindenféle jogi köny­­vekkel zsúfolt csöppnyi irodá­ban, három asztal és egyetlen telefon: tipikus munkaközösségi szoba ez. Az asztal túlsó felén harmincas éveinek elején járó férfi, dr. Oberth Zoltán komáro­mi ügyvéd. Ebből a szobából, aktái révén sajátos módon rálát a Városka és vidéke, de túl ezen, az egész magyar jelen problé­máira, ügyei elviszik az ország távoli tájaira is. Örökösödési ügyek — Most például Nyírbátorban, a Baranya megyei Meződön, az­tán Kaposvárott és Budapesten képviselek valakit. A megyében pedig úgyszólván állandóan utazgatni kell: helyben van ugyan a járásbíróság, de a me­gyei Esztergomban, viszont a megyeszékhely Tatabánya — így zárul a háromszög. Nyírbá­torba egy hagyatéki ügy szólít, a déli országrészbe, Meződre, ugyancsak. Mindkettő érdekes, nem mindennapi história. — Nyírbátorban egy végren­deletet kell megtámadnom; a rákbeteg öregasszony meglehe­tősen nagy örökséget hagyomá­nyozott operációja után szom­szédjára, kirekesztvén vér sze­rinti rokonait. A Polgári Tör­vénykönyv szerint a magánvég­rendelet akkor érvényes, ha azt az örökhagyó két tanú jelenlé­tében sajátkezűleg aláírja. Nos, ebből az aláírásból négy betű hiányzik — ellentétben az el­hunyt előző aláírásaival, ame­lyek mindig a teljes nevet tar­talmazták. Fölmerül, vajon szel­lemi képességeinek birtokában volt e, amikor végrendeletét megtette? Azon túl, hogy meg­bízóm ügyét megnyerem-e, vagy sem, úgy vélem érdekes jogi kérdéssel állunk szemben: va­jon mit nevezhetünk teljes ér­tékű aláírásnak? ... — A meződi ügy szintén egy örökség körül bonyolódik, éspe­dig meglehetősen visszásan. Az örökös nem tudta, hogy hétezer forint terheli a hagyatékot, s kezdték levonni ezt az összeget fizetéséből. Amikor pedig, mint pedagógus, részt kívánt verni egy lakásépítési akcióban, kizár­ták belőle, mert annak előfelté­tele, hogy ne szerepeljen ingat­lan a nevén. Bajt és gondot oko­zott tehát az örökség... — Magyarán, gondoljuk meg, mielőtt valamely örökséget el­fogadunk? A tsz-ek jogvédelme — Ezt persze mindenről el­mondhatjuk. Hogy egy más te­rületre térjek át, az a tanácsi al­kalmazott is jól tette volna, ha írásos szerződést köt az egyik termelőszövetkezettel, akit a tsz-elnök agronómus munkára kikért, majd jó hónap múltán elbocsátott. Mindkét aktusra csupán szóban került sor. Ter­mészetesen vétót emeltünk, s a munkaügyi jogvita vége az lett, hogy a férfit visszahelyezték, s nyolcezer forintot pótlólag kifi­zetett neki a tsz. Vagyis a tsz­­elnök meglehetősen felelőtlenül bánt a szövetkezet pénzével, hi­szen a nyolcezer forint mögött nem állt munka... — Tsz-perekben eljár az ügy­véd? — Komárom az első megyék között volt, ahol a tsz-ek saját jogászt fogadtak, eleinte tízen, tizenöten egyet, de ma már van, amelyik önállóan foglalkoztat jogtanácsost. Viszont az Alföl­dön tudomásom szerint ma is egy-egy ügyvéd vállalja el ha­vi átalányért a termelőszövetke­zeti jogvédelmet. Már ennyiből is kitetszik, mennyire sokoldalú kell, hogy legyen a vidéki ügyvéd: nem válhat specialistává, miként fő­városi kollegája — mindenhez értenie kell. Mégis, vajon mit tart legizgalmasabbnak és leg­érdekesebbnek? — Izgalmas például jellegénél fogva a bűnügy; most is képvi­selek egyet, egy majdnem­ gyil­­kost. Ittasan verekedő fiú bosz­­szúállás céljából pisztolyt akart szerezni, késsel megtámadott va­lakit. Elsőfokon tíz évre ítélték, de a Legfelsőbb Bíróság elfogad­ta fellebbezésünket, s zártinté­zeti megfigyelést rendelt el a vádlottra. Meggyőződésem ugyanis, hogy az illető elméje nem normális. Oberth Zoltánt, a mindössze öt éve praktizáló ügyvédet Ko­máromban hovatovább bontó­­per-specialitának ismerik: havi 2—3 válási ügye van, ami igen soknak mondható, hiszen ha ez lenne az átlag, úgy 4—6 ezer házassági konfliktusban segéd­keznének havonta megoldást ta­lálni az ország ügyvédei, akik kétezren vannak. — Tárgyalásaim — havi 20— 40 van belőlük — 25—30 száza­lékát képviselik a bontóperek. Nos, a legszívesebben a velük összefüggő névviselési, gyermek­elhelyezési problémákkal fog­lalkozom, ez az a témakör, amely a legjobban érdekel. El­szaporodtak a mi vidékünkön is a bontóperek. Izgalmas foglalkozás Így január-februárban meg­szaporodik országszerte az ügy­védek dolga. Nyáron a paraszt­­ember nem ér rá pereskedni, követeléseinek behajtását, szer­ződéseinek megkötését télire ha­lasztja, a zárszámadások is most kezdődnek, pénzt osztanak a tsz-ek — ekkor mozdul az in­gatlan­forgalom. Sok ház cse­rél gazdát, s az új földjogi tör­vény is érezteti már hatását: egyesek igyekeznek megszaba­dulni egy holdon felüli földjük­től. — Hol hasznosíthatnák még az ügyvéd tudását, tapasztalatát? — Izgalmas a mi foglalkozá­sunk. Ma már eléggé általános, hogy meghívnak bennünket a Népfrontba, ide-oda, tanácsért, véleményért. Érzésem szerint azonban jobban profitálhatna belőlünk a közigazgatás, amely ugyan egyre inkább szintén fel­töltődik képzett emberekkel, de észrevételeink talán még nekik is hasznukra válna. Ha meg­gondoljuk azonban, hogy még az én pályafutásom kezdetén is afféle szükséges rossznak, a kor­mányzat által elrendeltnek te­kintették sokan — vezető beosz­tásúak is — az ügyvédi munka­­közösségeket, azt mondhatjuk: elégedettek lehetünk mai hely­zetünkkel. Keresztényi Nándor Szőlőfürt írta: Gáli Sándor Gondos András leszállt a buszról, megkereste az utcát, majd megállt egy villaszerű épü­let előtt. Zöldre festett drótkerí­tés határolta a gondozott kertet Szőlőlugas vezetett a verandás ház elé. Gondos körülnézett: ez hát az a környezet, ahol a Bart­­ha család él — gondolta. Szülő­falujából már régen elkerült, s több mint egy évtizede a fővá­rosban lakik. De sokan is eljöt­tek abból az alföldi faluból, amelynek földje rengeteg em­bernek adott életet, de annál kevesebbnek megélhetést. Nem­­csoda, ha minden időben sokan hagyták el ezt a falut és keres­tek munkát máshol. Bartháék is így kerültek a külvárosba, annak is a székére. Amikor becsengetett, együtt ült a család a lugas alatt. Pistát, akivel együtt gyerekeskedtek, azonnal megismerte. Sőt Pista öccsét is, de egy kenderszőke hajú asszonyka ismeretlen volt számára. Bemutatkozott: — Gondos. — Karcsi. Építésztechnikus. A feleségem, Zsóka. — Marosvásárhelyi lány — kapcsol­ótott a beszélgetésbe if­jú Bartháné. — Még januárban megesküdtek, de az ifjú asszony­ka csak néhány napja költözött át végleg, követte Karcsit, az urát — beszélt, csacsogott az if­jú Bartháné. — Nemrég kapta meg az engedélyt a letelepedés­re. Most már magyarországi la­kos lett. — Hosszú volt az út? — Elég hosszú, de már túlva­gyunk rajta. Az a fontos... Az asszonyka az ifjú férjéhez si­mult és úgy nézett fel rá, mint akitől várja, hogy folytassa a megkezdett beszélgetést. A pillanatnyi feszültség ha­mar feloldódott, különösen ak­kor, amikor Bartháné egy tál frissen szedett, mosott szőlőt tett az asztalra. — Saját termés. Fogyasszák el jó egészséggel. — Saját termés? — csodálko­zott Gondos. — Hol termett? — Itt a kertben, meg a luga­som — Azért vettük ezt a telket, hogy legyen egy kis földünk, ha pár négyszögöl is, de mégis csak föld. Mert mi már e nélkül nem érezzük jól magunkat — vála­szolt Bartha, aki eddig szótlanul hallgatta a beszélgetést. — Nem tudtunk mi megszokni a belvárosban, pedig amikor a lányomhoz felköltöztünk Pestre, ott laktunk egy pár hónapig, de aztán csak akkor nyugodtam meg, amikor vettük ezt a kertet és építettünk rá, ezt a házat. Igaz, OTP-re, de mégis csak­ a magunkéban lakunk — tette hozzá Bartháné. — Megszokták-e már a váro­si életet? — A fiatalokat már bottal se lehetne hazaverni. — És maguk, hogyan érzik magukat? — Megvagyunk mi is, nem panaszkodhatunk. Mindenünk megvan. Csak az öregem szo­kott néha sóhajtozni, különösen, amikor érik a búza meg a szőlő. Nem szól olyankor sem, de én látom, hogy az esze odahaza jár, a faluban. Mi lehet otthon? — Ugyan már Róza. Ne mondd. Te is sokat emlegeted az otthoni szomszédokat. Vajon, mit csinálhatnak, hogyan csinál­ják? Mi van a téeszben? — Járnak-e színházba, mozi­ba? — próbálta Gondos a be­szélgetés fonalát másfelé gom­bolyítani. — Színházba, fiam? Nem vol­tunk mi még! Minek az? — Hát szórakozni, tanulni? — Amire mi kíváncsiak va­gyunk, azt megnézzük a tévé­ben. — És látták-e már az újjáépí­tett budai várat? — Nem láttuk mi azt még! Nem nagyon mozdulunk ki eb­ből a házból. Pista, a vöm járja a várost, ő szokott mindenről mesélni. — Hát te most mit csinálsz? — fordult Pistához, aki jóízűen szemel­gette a szőlőt — Szobafestő vagyok az 51-es építőknél. — Szakmát tanultál? — Azt. Anélkül nem lehet boldogulni. — Miért éppen a szobafes­tést? — Kapóra jött. Ezt hirdették a vállalatnál, ahol segédmunkás voltam. Jelentkeztem. S hát megtanultam. — Nehéz volt? — Nagyon. De nem akartam lemaradni a többiektől. Aki el­jött a faluból, az mind tanult valami szakmát. Ifjú Bartháné mélyen hallga­tott. Szomorú, fakóarcú teremtés. Nincs gyereke. Már nem is le­het. Nincs mivel bajlódnia, ő ráérne, de az ő szabadidejét le­köti az, hogy a közgazdasági technikum levelező tagozatára iratkozott be, továbbtanul. Bér­elszámoló egy vállalatnál... Az öreg Bartha pedig már gyenge, beteg, örül, ha a ház körül el tudja végezni a munkát. — Vásárolni csak bejárnak a belvárosba? — Ami nekünk kell, megvesz­­szük itt, Palotán. — Ugyan már anyu! A mele­gítőket is a Corvinban vettük. A fiatalasszony szégyellte any­ja kitárulkozását, de nem mert vele ellenkezni. Még élt náluk ez a falusi szokás, hogy a szü­lők parancsa szent. — Elszoktam én járni azért itthonról. A piacra, amikor van mit eladni. Az pedig mindig akad. Hol egy kis saláta, hagy­ma, barack, mikor mi terem a kertben — folytatta az abbaha­gyott gondolatot az idős asszony. Gondolnak meg egyre csak az járt az eszében: itt van ez a család, már több mint tíz éve városban él, de falujától igazán még ma sem tudott elszakadni. Élnek a kétmilliós város tövé­ben, de még nem látták a Par­lamentet, a Budai Várat, a Hő­sök terét... Ellenben van nekik kétszáz négyszögöl kertföldjük, amelynek a terméséből még pi­acra is jut... Szemelgették a szőlőt, amely­nek a tőkéjét a házigazda ültet­te. Későre járt az idő. Gondos hazafelé készülődött. Bartha né­ni csak marasztalta: — Vegye már ki azt az egy füs­töt, magának szedtem. Édes, jobb, mint más évben. Ne vegye már ki, szívesen adom, mintha otthon lenne, a falunkban. Gondos nem tudott ellenállni a kedves kínálásnak és kivette az utolsó szőlőfürtöt is, lassan csipegette a szemeket, valóban mézédes volt. Szájában összefu­tott a nyál, szinte otthoni ízeket, zamatokat, illatokat érzett, s a rég elhagyott szülői tájat látta maga előtt... Szabad Föld ------------------- 1968. JANUÁR 14. Levél a varsában Legendás emberek a halá­szok. Sok történet szól róluk. Nemrégen a tiszai ha­lászokkal jártam a folyót, a holt Tisza-ágakat, és hallgat­tam ízes történeteiket, ame­lyek a halászásról, a halász­emberek életéről szóltak. Ket­tőt közülük lejegyeztem. 1. 4 deresfejű halász eddig az •**. ófalusi oldalon, a part mentén evezett. Most jobbra fordítja a ladikot. Átmegyünk a Tiszán. A tiszántúli oldalra. Csakhát a folyó közepén időt, s ladikot rekeszt az öreg. Két ka­rót nyom a vízbe. A karók moz­dulatlan tartják a ladikot. — Nézze — mutat a jobb part felé. — A varsát? — Azt! — Leveles — leveles! — Az. Nézzük a varsát. Nem is a varsát, inkább a botját. A var­sát bottal szokták a vízbe me­ríteni. A varsa két kör alakú fűzfa deszkalapból készül. Az egyik deszkalap 20, a másik 25 centiméter átmérőjű. Ezeket a deszkákat varsafának hívják. Ezekre hajlik rá a hajlékony fűzfavessző. A két varsafa szé­lén lyukat fúr a tiszai halász, elég sűrűn. Ezeken dugja át a fűzfavesszőket. Csonkakúpot formál, varsát készít. A varsán egy kis környílás marad szaba­don, azon keresztül a varsába beúszhat a hal, de onnan már nem menekül ki! A varsát bot­ra kötik. Aztán a botot a vízbe, a part víz alatti felébe, a me­der szélébe szúrják... Meredten nézzük a varsát. Nem is a varsát, inkább a leve­let, mert levelet kötöttek a var­sa végére! Levelet a halásznak... Írül-pirul a halász, mert eszé­be jut, hogy 50 éve is — ugyan­ilyen kékborítékos — levelet aggattak a varsabot tetejére! 2. a vízen ladik, s tutaj úszik. Sl­m ladik a­ Tisza partjára a varsáig, a tutaj Szegedig. A tutajt két ember kormá­nyozza. — Te Mihály, hallottál Ka­tona Jánosáéról? — Meghalt. — Az egyeki Tisza-ágban. — Más is meghal. — No, — no! Beszakadt a Ti­sza feneke... — Hát az hogy történt? — A Tisza alatt folyó folyik. — És? — Abba szakadt be a Tisza alja. — És? — Elnyelte a víz az asszonyt. — A víz, az örvény? — Az! Akik nézték, azt hit­ték, hogy az asszony játékból bukik alá, de bizony örvény vitte a föld mélyébe... Úszik a tutaj. A vízi emberek a vízbe lógatják a lábukat. Há­rom-négynapos szakáll kemé­nyíti az arcukat, de a szivük a vízivilág sejtelmes történéseire réved. A halász pedig a legény életé­­re gondol: — Hallott-e Ilonkáról? — A szeretőjéről? — Berták Ilonkáról... — Szép volt? — Meghalt. — De hogyan? ■— Azt én nem tudom. Mosott az istenadta és a part rásza­kadt ... — Ötven mázsa? — Száz is lehetett. .. ★ Úszik a tutaj, s a tiszai ha­lász a kék levélborítékot kettészakítja a jobb parti var­sánál, akárcsak 50 éve, ami­­koris Bertók Ilonka utolsó le­velét bontogatta... — Száz forint — mutatja, s a levelet is olvassa: „Kedves, jó Halászmester! A halat ki­vettük a varsából! A hal árát ebbe a levélborítékba tettem. Ne haragudjék rám, de nem akartam üres kézzel hazatér­ni... Jó egészséget kíván egy miskolci sporthorgász ...” Balázs Árpád

Next