Szabad Föld, 1968. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1968-01-14 / 2. szám
2 - Január - február: a kiliti ücsíjvédek szezonja Ülök a mindenféle jogi könyvekkel zsúfolt csöppnyi irodában, három asztal és egyetlen telefon: tipikus munkaközösségi szoba ez. Az asztal túlsó felén harmincas éveinek elején járó férfi, dr. Oberth Zoltán komáromi ügyvéd. Ebből a szobából, aktái révén sajátos módon rálát a Városka és vidéke, de túl ezen, az egész magyar jelen problémáira, ügyei elviszik az ország távoli tájaira is. Örökösödési ügyek — Most például Nyírbátorban, a Baranya megyei Meződön, aztán Kaposvárott és Budapesten képviselek valakit. A megyében pedig úgyszólván állandóan utazgatni kell: helyben van ugyan a járásbíróság, de a megyei Esztergomban, viszont a megyeszékhely Tatabánya — így zárul a háromszög. Nyírbátorba egy hagyatéki ügy szólít, a déli országrészbe, Meződre, ugyancsak. Mindkettő érdekes, nem mindennapi história. — Nyírbátorban egy végrendeletet kell megtámadnom; a rákbeteg öregasszony meglehetősen nagy örökséget hagyományozott operációja után szomszédjára, kirekesztvén vér szerinti rokonait. A Polgári Törvénykönyv szerint a magánvégrendelet akkor érvényes, ha azt az örökhagyó két tanú jelenlétében sajátkezűleg aláírja. Nos, ebből az aláírásból négy betű hiányzik — ellentétben az elhunyt előző aláírásaival, amelyek mindig a teljes nevet tartalmazták. Fölmerül, vajon szellemi képességeinek birtokában volt e, amikor végrendeletét megtette? Azon túl, hogy megbízóm ügyét megnyerem-e, vagy sem, úgy vélem érdekes jogi kérdéssel állunk szemben: vajon mit nevezhetünk teljes értékű aláírásnak? ... — A meződi ügy szintén egy örökség körül bonyolódik, éspedig meglehetősen visszásan. Az örökös nem tudta, hogy hétezer forint terheli a hagyatékot, s kezdték levonni ezt az összeget fizetéséből. Amikor pedig, mint pedagógus, részt kívánt verni egy lakásépítési akcióban, kizárták belőle, mert annak előfeltétele, hogy ne szerepeljen ingatlan a nevén. Bajt és gondot okozott tehát az örökség... — Magyarán, gondoljuk meg, mielőtt valamely örökséget elfogadunk? A tsz-ek jogvédelme — Ezt persze mindenről elmondhatjuk. Hogy egy más területre térjek át, az a tanácsi alkalmazott is jól tette volna, ha írásos szerződést köt az egyik termelőszövetkezettel, akit a tsz-elnök agronómus munkára kikért, majd jó hónap múltán elbocsátott. Mindkét aktusra csupán szóban került sor. Természetesen vétót emeltünk, s a munkaügyi jogvita vége az lett, hogy a férfit visszahelyezték, s nyolcezer forintot pótlólag kifizetett neki a tsz. Vagyis a tszelnök meglehetősen felelőtlenül bánt a szövetkezet pénzével, hiszen a nyolcezer forint mögött nem állt munka... — Tsz-perekben eljár az ügyvéd? — Komárom az első megyék között volt, ahol a tsz-ek saját jogászt fogadtak, eleinte tízen, tizenöten egyet, de ma már van, amelyik önállóan foglalkoztat jogtanácsost. Viszont az Alföldön tudomásom szerint ma is egy-egy ügyvéd vállalja el havi átalányért a termelőszövetkezeti jogvédelmet. Már ennyiből is kitetszik, mennyire sokoldalú kell, hogy legyen a vidéki ügyvéd: nem válhat specialistává, miként fővárosi kollegája — mindenhez értenie kell. Mégis, vajon mit tart legizgalmasabbnak és legérdekesebbnek? — Izgalmas például jellegénél fogva a bűnügy; most is képviselek egyet, egy majdnem gyilkost. Ittasan verekedő fiú boszszúállás céljából pisztolyt akart szerezni, késsel megtámadott valakit. Elsőfokon tíz évre ítélték, de a Legfelsőbb Bíróság elfogadta fellebbezésünket, s zártintézeti megfigyelést rendelt el a vádlottra. Meggyőződésem ugyanis, hogy az illető elméje nem normális. Oberth Zoltánt, a mindössze öt éve praktizáló ügyvédet Komáromban hovatovább bontóper-specialitának ismerik: havi 2—3 válási ügye van, ami igen soknak mondható, hiszen ha ez lenne az átlag, úgy 4—6 ezer házassági konfliktusban segédkeznének havonta megoldást találni az ország ügyvédei, akik kétezren vannak. — Tárgyalásaim — havi 20— 40 van belőlük — 25—30 százalékát képviselik a bontóperek. Nos, a legszívesebben a velük összefüggő névviselési, gyermekelhelyezési problémákkal foglalkozom, ez az a témakör, amely a legjobban érdekel. Elszaporodtak a mi vidékünkön is a bontóperek. Izgalmas foglalkozás Így január-februárban megszaporodik országszerte az ügyvédek dolga. Nyáron a parasztember nem ér rá pereskedni, követeléseinek behajtását, szerződéseinek megkötését télire halasztja, a zárszámadások is most kezdődnek, pénzt osztanak a tsz-ek — ekkor mozdul az ingatlanforgalom. Sok ház cserél gazdát, s az új földjogi törvény is érezteti már hatását: egyesek igyekeznek megszabadulni egy holdon felüli földjüktől. — Hol hasznosíthatnák még az ügyvéd tudását, tapasztalatát? — Izgalmas a mi foglalkozásunk. Ma már eléggé általános, hogy meghívnak bennünket a Népfrontba, ide-oda, tanácsért, véleményért. Érzésem szerint azonban jobban profitálhatna belőlünk a közigazgatás, amely ugyan egyre inkább szintén feltöltődik képzett emberekkel, de észrevételeink talán még nekik is hasznukra válna. Ha meggondoljuk azonban, hogy még az én pályafutásom kezdetén is afféle szükséges rossznak, a kormányzat által elrendeltnek tekintették sokan — vezető beosztásúak is — az ügyvédi munkaközösségeket, azt mondhatjuk: elégedettek lehetünk mai helyzetünkkel. Keresztényi Nándor Szőlőfürt írta: Gáli Sándor Gondos András leszállt a buszról, megkereste az utcát, majd megállt egy villaszerű épület előtt. Zöldre festett drótkerítés határolta a gondozott kertet Szőlőlugas vezetett a verandás ház elé. Gondos körülnézett: ez hát az a környezet, ahol a Bartha család él — gondolta. Szülőfalujából már régen elkerült, s több mint egy évtizede a fővárosban lakik. De sokan is eljöttek abból az alföldi faluból, amelynek földje rengeteg embernek adott életet, de annál kevesebbnek megélhetést. Nemcsoda, ha minden időben sokan hagyták el ezt a falut és kerestek munkát máshol. Bartháék is így kerültek a külvárosba, annak is a székére. Amikor becsengetett, együtt ült a család a lugas alatt. Pistát, akivel együtt gyerekeskedtek, azonnal megismerte. Sőt Pista öccsét is, de egy kenderszőke hajú asszonyka ismeretlen volt számára. Bemutatkozott: — Gondos. — Karcsi. Építésztechnikus. A feleségem, Zsóka. — Marosvásárhelyi lány — kapcsolótott a beszélgetésbe ifjú Bartháné. — Még januárban megesküdtek, de az ifjú asszonyka csak néhány napja költözött át végleg, követte Karcsit, az urát — beszélt, csacsogott az ifjú Bartháné. — Nemrég kapta meg az engedélyt a letelepedésre. Most már magyarországi lakos lett. — Hosszú volt az út? — Elég hosszú, de már túlvagyunk rajta. Az a fontos... Az asszonyka az ifjú férjéhez simult és úgy nézett fel rá, mint akitől várja, hogy folytassa a megkezdett beszélgetést. A pillanatnyi feszültség hamar feloldódott, különösen akkor, amikor Bartháné egy tál frissen szedett, mosott szőlőt tett az asztalra. — Saját termés. Fogyasszák el jó egészséggel. — Saját termés? — csodálkozott Gondos. — Hol termett? — Itt a kertben, meg a lugasom — Azért vettük ezt a telket, hogy legyen egy kis földünk, ha pár négyszögöl is, de mégis csak föld. Mert mi már e nélkül nem érezzük jól magunkat — válaszolt Bartha, aki eddig szótlanul hallgatta a beszélgetést. — Nem tudtunk mi megszokni a belvárosban, pedig amikor a lányomhoz felköltöztünk Pestre, ott laktunk egy pár hónapig, de aztán csak akkor nyugodtam meg, amikor vettük ezt a kertet és építettünk rá, ezt a házat. Igaz, OTP-re, de mégis csak a magunkéban lakunk — tette hozzá Bartháné. — Megszokták-e már a városi életet? — A fiatalokat már bottal se lehetne hazaverni. — És maguk, hogyan érzik magukat? — Megvagyunk mi is, nem panaszkodhatunk. Mindenünk megvan. Csak az öregem szokott néha sóhajtozni, különösen, amikor érik a búza meg a szőlő. Nem szól olyankor sem, de én látom, hogy az esze odahaza jár, a faluban. Mi lehet otthon? — Ugyan már Róza. Ne mondd. Te is sokat emlegeted az otthoni szomszédokat. Vajon, mit csinálhatnak, hogyan csinálják? Mi van a téeszben? — Járnak-e színházba, moziba? — próbálta Gondos a beszélgetés fonalát másfelé gombolyítani. — Színházba, fiam? Nem voltunk mi még! Minek az? — Hát szórakozni, tanulni? — Amire mi kíváncsiak vagyunk, azt megnézzük a tévében. — És látták-e már az újjáépített budai várat? — Nem láttuk mi azt még! Nem nagyon mozdulunk ki ebből a házból. Pista, a vöm járja a várost, ő szokott mindenről mesélni. — Hát te most mit csinálsz? — fordult Pistához, aki jóízűen szemelgette a szőlőt — Szobafestő vagyok az 51-es építőknél. — Szakmát tanultál? — Azt. Anélkül nem lehet boldogulni. — Miért éppen a szobafestést? — Kapóra jött. Ezt hirdették a vállalatnál, ahol segédmunkás voltam. Jelentkeztem. S hát megtanultam. — Nehéz volt? — Nagyon. De nem akartam lemaradni a többiektől. Aki eljött a faluból, az mind tanult valami szakmát. Ifjú Bartháné mélyen hallgatott. Szomorú, fakóarcú teremtés. Nincs gyereke. Már nem is lehet. Nincs mivel bajlódnia, ő ráérne, de az ő szabadidejét leköti az, hogy a közgazdasági technikum levelező tagozatára iratkozott be, továbbtanul. Bérelszámoló egy vállalatnál... Az öreg Bartha pedig már gyenge, beteg, örül, ha a ház körül el tudja végezni a munkát. — Vásárolni csak bejárnak a belvárosba? — Ami nekünk kell, megveszszük itt, Palotán. — Ugyan már anyu! A melegítőket is a Corvinban vettük. A fiatalasszony szégyellte anyja kitárulkozását, de nem mert vele ellenkezni. Még élt náluk ez a falusi szokás, hogy a szülők parancsa szent. — Elszoktam én járni azért itthonról. A piacra, amikor van mit eladni. Az pedig mindig akad. Hol egy kis saláta, hagyma, barack, mikor mi terem a kertben — folytatta az abbahagyott gondolatot az idős asszony. Gondolnak meg egyre csak az járt az eszében: itt van ez a család, már több mint tíz éve városban él, de falujától igazán még ma sem tudott elszakadni. Élnek a kétmilliós város tövében, de még nem látták a Parlamentet, a Budai Várat, a Hősök terét... Ellenben van nekik kétszáz négyszögöl kertföldjük, amelynek a terméséből még piacra is jut... Szemelgették a szőlőt, amelynek a tőkéjét a házigazda ültette. Későre járt az idő. Gondos hazafelé készülődött. Bartha néni csak marasztalta: — Vegye már ki azt az egy füstöt, magának szedtem. Édes, jobb, mint más évben. Ne vegye már ki, szívesen adom, mintha otthon lenne, a falunkban. Gondos nem tudott ellenállni a kedves kínálásnak és kivette az utolsó szőlőfürtöt is, lassan csipegette a szemeket, valóban mézédes volt. Szájában összefutott a nyál, szinte otthoni ízeket, zamatokat, illatokat érzett, s a rég elhagyott szülői tájat látta maga előtt... Szabad Föld ------------------- 1968. JANUÁR 14. Levél a varsában Legendás emberek a halászok. Sok történet szól róluk. Nemrégen a tiszai halászokkal jártam a folyót, a holt Tisza-ágakat, és hallgattam ízes történeteiket, amelyek a halászásról, a halászemberek életéről szóltak. Kettőt közülük lejegyeztem. 1. 4 deresfejű halász eddig az •**. ófalusi oldalon, a part mentén evezett. Most jobbra fordítja a ladikot. Átmegyünk a Tiszán. A tiszántúli oldalra. Csakhát a folyó közepén időt, s ladikot rekeszt az öreg. Két karót nyom a vízbe. A karók mozdulatlan tartják a ladikot. — Nézze — mutat a jobb part felé. — A varsát? — Azt! — Leveles — leveles! — Az. Nézzük a varsát. Nem is a varsát, inkább a botját. A varsát bottal szokták a vízbe meríteni. A varsa két kör alakú fűzfa deszkalapból készül. Az egyik deszkalap 20, a másik 25 centiméter átmérőjű. Ezeket a deszkákat varsafának hívják. Ezekre hajlik rá a hajlékony fűzfavessző. A két varsafa szélén lyukat fúr a tiszai halász, elég sűrűn. Ezeken dugja át a fűzfavesszőket. Csonkakúpot formál, varsát készít. A varsán egy kis környílás marad szabadon, azon keresztül a varsába beúszhat a hal, de onnan már nem menekül ki! A varsát botra kötik. Aztán a botot a vízbe, a part víz alatti felébe, a meder szélébe szúrják... Meredten nézzük a varsát. Nem is a varsát, inkább a levelet, mert levelet kötöttek a varsa végére! Levelet a halásznak... Írül-pirul a halász, mert eszébe jut, hogy 50 éve is — ugyanilyen kékborítékos — levelet aggattak a varsabot tetejére! 2. a vízen ladik, s tutaj úszik. Slm ladik a Tisza partjára a varsáig, a tutaj Szegedig. A tutajt két ember kormányozza. — Te Mihály, hallottál Katona Jánosáéról? — Meghalt. — Az egyeki Tisza-ágban. — Más is meghal. — No, — no! Beszakadt a Tisza feneke... — Hát az hogy történt? — A Tisza alatt folyó folyik. — És? — Abba szakadt be a Tisza alja. — És? — Elnyelte a víz az asszonyt. — A víz, az örvény? — Az! Akik nézték, azt hitték, hogy az asszony játékból bukik alá, de bizony örvény vitte a föld mélyébe... Úszik a tutaj. A vízi emberek a vízbe lógatják a lábukat. Három-négynapos szakáll keményíti az arcukat, de a szivük a vízivilág sejtelmes történéseire réved. A halász pedig a legény életére gondol: — Hallott-e Ilonkáról? — A szeretőjéről? — Berták Ilonkáról... — Szép volt? — Meghalt. — De hogyan? ■— Azt én nem tudom. Mosott az istenadta és a part rászakadt ... — Ötven mázsa? — Száz is lehetett. .. ★ Úszik a tutaj, s a tiszai halász a kék levélborítékot kettészakítja a jobb parti varsánál, akárcsak 50 éve, amikoris Bertók Ilonka utolsó levelét bontogatta... — Száz forint — mutatja, s a levelet is olvassa: „Kedves, jó Halászmester! A halat kivettük a varsából! A hal árát ebbe a levélborítékba tettem. Ne haragudjék rám, de nem akartam üres kézzel hazatérni... Jó egészséget kíván egy miskolci sporthorgász ...” Balázs Árpád