Szabad Föld, 1970. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)
1970-10-18 / 42. szám
9 Közös művük a siker A rohanó idő olykor mintha megkapaszkodna a jelenben, hogy aztán újult erővel siessen tovább. Erre gondolok a futószalaggá növekedett varrógépsorok láttán, míg figyelem a finom kattogást, s a fürge lány- és asszonykezeket, amint maguk elé teszik, varrják, továbbadják a munkadarabokat, habos csipkéket, álmokat idéző, kedves igézeteket, amelyeknek prózai neve: női fehérnemű. Szeghalmon, a Sárrét központjában tavaly november óta zajos és vidám élet költözött a régi tanácsháza öreg falai közé. Akkor kezdett el dolgozni a Fővárosi Ruhaipari Vállalat itteni telepe, amely máig több mint háromszorosára növelte foglalkoztatottai számát, s elérte, amit csak 1972-re terveztek a józanul óvatos ipartelepítők: a kétszázas munkáslétszámot. .. . Most áramszünet van éppen (ez sajnos gyakori, idén, az első félévben 834 órát álltak nagyrészt emiatt), ám a hangulat éppenséggel felvillanyozott. Most hozták az irodából a kereseti kimutatásokat a szalagvezetők. Érdemes felkelni a gép mellől, odapillantani a papírra, kinek mennyi pénz áll a házhoz, jaj, mert a pénz nagyon kell, előretervezett itt minden fillér helye. Mennyi fiatal arc! Szinte túlzottnak vélném a hivatalosan kimutatott 23 éves üzemi átlagéletkort, pedig hát ez is ritkaság. Faludi Gézáné, a telepvezető — egyszerű asszony, a végtelen türelmű, anya jóságú, természetes okosságú, talpraesett sárréti asszonyok fajtájából —, aki talán nagyszülőkig bezárólag ismeri munkásait és azok hozzátartozóit, s nála a beosztottak tegezése nem függőséget, hanem családiasságot fejez ki — többektől is megkérdi, mennyit sikerült keresni, s együtt örül a kérdezettekkel. — Nem olyan világrengető keresetek ám ezek — mondja —, de nézze csak — mutat egy kis szőkére, az a kislány az idén járta ki a nyolc általánost, s most, a betanítás idejében eléri a 700—800 forintot havonta, amit nagyrészt magára költhet. Új gépek, új arcok, friss mész- szag, szorgos renoválásféle körös körül, a gyors felfejlesztés következtében kicsit elmaradt szociális beruházások igyekvő pótlása láttán az ember gondolatban együtt örvendezik az itteniekkel afölött, milyen rövid idő alatt sikerült kijárniuk a kezdés, a talpraállás nehéz iskoláját. Mert, hogy kijárták, az immár kétségtelen. Innét 208 kilométerre, Budapesten, a vállalat központjában Heinz Gyula főmérnök beszélgetésünk folyamán többször viszszatér rá, hogy ők bizony nem gondoltak ilyen szép előrehaladásra, amilyet a szeghalmiak felmutattak. A számok nyelvére lefordítva, ez többek között azt jelenti, hogy az egy főre jutó teljes termelési érték nem egészen egy év alatt szerényen számolva is, három és félszeresére nőtt, erre ők nem számítottak, mint ahogy arra sem, hogy a szeghalmi telep az idén már nyereséggel zárja az évet, ily módon érdemes foglalkozni a további fejlesztés gondolatával, előbbre hozni bizonyos távlati elképzelések megvalósítását. A szeghalmiak megértették a szándékainkat. A telepítés költségeihez egymillió 300 ezer forinttal járult hozzá a Békés megyei tanács, sőt a továbbfejlesztéshez újabb négymilliót helyezett kilátásba. Faludiné kiválasztása telepvezetőnek helyes döntés volt, ez az asszony nagyon sokat tett az üzemért. De nemcsak ő, a férje is, a községi tanács vb-titkára. Adminisztrációs segítséggel, jó gondolatokkal, amelyek a régi épületek átépítésére vonatkoztak, és még sok tekintetben nagy hasznunkra volt. A főmérnök — kicsit fáradt arcú, negyven év körüli férfi, akinek magatartásában, szavaiban szerencsésen egyesül a határozottság, a végtelenül szimpatikus, művelt szerénységgel — sűrűn elmosolyodik, amint a szeghalmi telepről informál. Úgy tűnik, személy szerint is kedvező vállalkozásnak tartja az ottani telep létrehozását, bővítését. Úgy beszél róluk, mint akinek valóban szívügye, ami tőle 208 kilométerre történik, egy kicsit mindig ott van, törődik velük, jólesik azt gondolni, hogy ez a törekvés határozza meg a központ egész vezetésének magatartását. ■ Észreveszik ám ezt Szeghalmon ! Mert ott még mindig viszszatérő refrén gyanánt emlegetik a pestieket és dicsérik őket, mert minden tekintetben mellettük állnak, fogják a kezüket, sűrűn elutaznak hozzájuk, biztosítják a félkész anyag zavartalan ellátását, s a kész áru pontos elszállítását, azonkívül nem beszélnek magas lóról velük, az emberi szívélyesség jellemzi kapcsolatukat, s a mérhetetlen segítőkészség. Dicsérik egymást — egymás háta mögött. Igen nagy dolog ez, s amennyire meg tudom állapítani, nem is túl sűrűn fordul elő. Olyan jó érzés hallgatni őket Pesten és Szeghalmon, mármár az az érzésem, hogy az adottságok különösen szerencsés találkozása kapcsán, itt valami teljesen új és vonzó kapcsolat kialakulásának lehetek tanúja. Igen, valahogy így kellene kézbevenni a vidéki ipartelepítések ügyét más fővárosi vállalatoknak is. ... Néha előfordul, hogy a szeghalmi telepen áramszünet van, az is, hogy valaki elkésik, veszély fenyegeti a szalag zavartalan beindulását. Adódik olyan eset is, amikor valaki nem válik be, kilép, csalódnak benne, vagy ő csalódik. De túl minden gondon és bajon, holnapra mégis szebb és teljesebb lesz itt minden, mert sikerült megkapaszkodni a jelenben. Dicséret érte igazgatónak, főmérnöknek, telepvezetőnek, tanácstitkárnak, a kis szőkének, s a komoly családanyáknak, akik a gép mellett szorgoskodnak. Közös művük a siker. K. I. Morzsák írja: Szentkirályi János 192 Jaj, de széles, jaj, de hosszú az az út... — énekli Soós Imre a tévében, ahogy a felejthetetlen Körhinta filmszalagja megőrizte nekünk és az utókornak ezt a drága, tehetséges fiút, aki jaj, oly hamar elment arra az útra, amelyről visszatérni nem lehet... Tizenhárom éve nincs már közöttünk, de még ma is megrendíti az embert Soós Imre tragédiája. Azóta mennyi nagyszerű filmben és ragyogó színpadi szerepben láthattuk volna hetykén bájos, kamaszos arcát, az örök Ludas Matyira emlékeztető huncut mosolyát, s hallhattuk volna jellegzetesen rekedtes hangját. Valószínű, sok-sok siker, megbecsülés, kitüntetés övezné már eddigi útját, menynyi taps és milyen forró szeretet kísérné — és még ma is csak alig 40 éves volna! Jaj, de széles, jaj, de hosszú az az út... Elsárgult jegyzetfüzetet veszek elő, 22 éve őrzöm ezeket a riport-nyersanyagokat rögzítő feljegyzéseket. 1948 őszén egy szeles, ködös őszi estén a színművészeti főiskolások „Horváth Árpád” kollégiumában jártam, ahol a növendékek túlnyomó többsége munkás- és parasztszármazású volt. A jövő nagy művészeivel akartam elbeszélgetni, ezért az igazgatót arra kértem, hogy a legtehetségesebb lányokkal és fiúkkal találkozhassam... Az igazgató bólintott, s néhány perc múlva ott ült mellettem Berek Kati, Horváth Teri, Gera Zoltán és a 18 éves Soós Imre. Jó 2 3 órát beszélgettünk. Kár, hogy 22 év után már nem tudom teljes hűséggel idézni az elhangzott szavakat... Halandzsázni nem akarok, ezért inkább a noteszem „nyersanyagára” támaszkodom. Imréről a következőket jegyeztem fel: Soós Imre 18 éves, de 16- nak is alig látszik. Veres Péter falujából származik, ízes, szép kiejtése is elárulja ezt. Eleven eszű csodálatos legényke, mintha egy népmeséből lépett volna elő... Mindenről oly lelkesen és heves lobogással beszél, közben szélesen gesztikulál, a szeme szüntelenül csillog. Szülei szegényparasztok. Heten vannak testvérek. Vagyonuk: két hold föld és egy tehén. Imre otthon négy elemit végzett. A magyar költészetről beszélgetünk. Petőfit kitűnően ismeri, Arany Jánost is eléggé. Adyról még nem sokat tud. Miért akarsz te színész lenni? — kérdezem. „Mert olyan szép és nagyszerű érzés, mindig más és más szerepben egy életen át szolgálni a szépséget és az igazságot!” Elteszem a jegyzetfüzetet. A tévében a film is lepergett, csak a dal, a dal — melyet már nyugodtan nevezhetünk Soós Imre dalának — sír tovább fájdalmasan bennem: Jaj, de széles, jaj, de hosszú az az út... 193 Tréfásan azt is írhatnám, hogy az alábbi példázat egy bizonyos fajta irány- (vagy arány?) változásról tudósít bennünket. Egyik barátom meséli: — Hivatásomnál fogva mostanában is gyakran utazom vidékre. Hosszú éveken át megszokta az ember, hogy a kora reggeli órákban, mikor elhagyjuk Budapestet, bármelyik főútvonalon megyünk, egész gépkocsikaravánok száguldanak a fővárosból vidékre, a különböző rendű és rangú kiküldöttek utaznak a helyszínre. — Nem tudom, ki hogy van vele, de én az utóbbi egy, másfél esztendőben egy kissé különös, újszerű dolgot tapasztalok. A reggeli órákban, mikor a fővárostól távolodunk, és este tájt is, amikor Budapest felé tartunk, egyre több a szembejövő gépkocsi, s egyre kevesebben tartanak velünk egy irányba ... Közérthetőbben kifejezve, ez azt jelenti, hogy a kiküldöttek iránya megváltozott, illetve változóban van ... Hivatalos ügyekben többen járnak fel vidékről Budapestre, mint a fővárosból vidékre. Ezért a sok szembetalálkozás, reggel és este is ... De Budapesten, egyes minisztériumok, illetve országos hivatalok előtt is egyre több vidéki gépkocsit látok... Vagyis: tapasztalataim egybevágnak... — fejezi be barátom. A kiküldöttek tehát nem tűntek el; nem, erről szó sincs. Legfeljebb átalakultak. Igen, a fizika ismer ilyen törvényt. Tudományosan szólva tehát, a fentebb tárgyalt jelenség „a kiküldöttek megmaradásának elvén” alapszik. De komolyra fordítva a szót: esetleg az efféle jelenség is figyelmeztető lehet! 194 Mennyi szót elmondanak és leírnak a hosszú, de egyébként hasznos és érdekes viták során: mekkorák legyenek a személyi jövedelmek, hogyan kellene tovább tökéletesíteni a jövedelmek elosztását, milyen arányok legyenek az egyes foglalkozások és rétegek között stb., stb. Rengeteg okos gondolat vetődik fel ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban, de én azért nem bánnám, ha a cikkekben és beszédekben időnként Veres Péternek egy idevágó mondatával is találkozhatnék. Azzal a mondatával, amelyik az 1970. évi Kincses Kalendáriumba írt cikkének a vége táján olvasható: „Az is a szocializmus gondja lesz, hogy az emberi együttélést újra szabályozza, és úgy szabályozza, hogy az egyik embernek ne legyen túl könnyű, ugyanakkor, amikor a másiknak nagyon nehéz ..Azt hiszem, a probléma lényegét ennél pontosabban, okosabban és tömörebben ki sem lehet fejezni. Megnyugtató viszont, hogy az említett viták épp ennek a megvalósítását segítik elő. 195 Mostanában gyakran járok egy körzeti orvosi rendelőbe. A várószoba szép, világos, tiszta, és már az első morcos napon vígan duruzsolt benne a gázkályha. És ami a legszebb: a déli fekvésű ablakok előtt egy nagy, állványon szebbnél szebb virágok, szobanövények díszlenek. Az ilyen környezet szinte már a gyógyulás kezdetét jelenti az orvosra váró betegeknek... A minap is éppen gyönyörködöm a virágokban, hát egy szép fehér kartonon a következő felírást olvasom: „Kérjük kedves betegeinket, hogy a virágokat ne vigyék el! Dr. X. Y.” Ejnye, no ... Ha soha egyetlen szál vagy cserép virág nem tűnt volna el, akkor ez a kedves kérés biztos, nem kerül ide... Olyan zavarba jövök, hogy elsomfordálok a virágoktól, viszszaülök a székemre, és az élet sokszínűségén tűnődve, türelmesen várom, hogy sorra kerüljek ... SZABAD FÖLD 1970. OKTÓBER 18. Őszi szorgalom (Folytatás az 1. oldalról) ként, a KISZ Megyei Bizottsága és két téesz szövetség munkaversenyt indított a X. pártkongresszus tiszteletére. A legjobbak jutalmazására 36 ezer forintot tűztek ki. Kasnyik Judit Vas megye A 91 Vas megyei termelőszövetkezetnek kereken 64 ezer hold földön kell búzát vetni. Ami a vetőágy készítését illeti, emiatt mehetne minden, mint a karikacsapás, hiszen az ősszel vetésre kerülő talaj 70 százalékát felszántották. . Bár október közepét írjuk, a vetés nem ilyen arányú: alig haladta meg a 25 százalékot. A vetések késése egyébként a betakarítás számainak ismeretében érthető. Az elővetemény jó része még lábon áll, például épp csak megkezdődött a cukorrépa szedése. A Sárvári Cukorgyár október 8-án kezdte meg üzemszerű termelését. A 44 ezer hold kukoricának kb. 15 százalékát törték le mostanáig, de ami nyugtalanító, hogy a betakarítás a háztájiban és a zártkertekben kezdődött, a közös táblákon mindössze néhány száz holdra tehető az a terület, amelyen letörték a kukoricát. A csapadék, bár valóban aranyat ért, lényegesen nem javította a talajmunkát. A szántógépek után porzik a tábla. Sajnos, igen sok gép nem, vagy csak nehezen fogható munkára, nagy az alkatrészhiány. Az évszaknak megfelelően az ellátás kritikus pontja: a laposvas. A téesz műhelyekben régi, függesztett ekék laposvasát szabják és kovácsolják a szakemberek, mert az AGROKER nem tudja kielégíteni az igényeket. Szanati Anna Veszprém megye Az őszi munkáknál nagyon fontos a sorrend helyes megválasztása, tudják ezt a Veszprém megyei gazdaságok. Most, a burgonya betakarítása után (már befejező szakaszához érkezett a silózás is), egyre inkább a szántás-vetésre, a kukorica begyűjtésére összpontosul a gazdaságok ereje. A termelőszövetkezeteknek és a kisegítő gazdaságoknak több mint 100 ezer holdat kell felszántaniuk az őszi vetések előtt. Jól halad a munka, mintegy 20 ezer hold szántása van hátra. A búzavetés egyharmadánál tartanak. Jó százezer hold mélyszántás várja a gépieket. Ahol szükséges, fertőtlenítik a talajt, gondosan ellenőriztetik a vetőmag csíraképességét, ügyelnek arra is, hogy jól munkált földbe kerüljön a mag. A kukorica betakarítása 63 ezer holdról, sok embert hív már a határba. Bár egyre több gazdaságban kapnak szerepet a gépek, de még ma is, mintegy 40 ezer holdon a hagyományos módon — kézzel — , takarítják be a termést. A termelőszövetkezetek — ahol csak tehetik — segítik egymást erő- és munkagépekkel, felszerelésekkel. Törvényes lehetőség van arra is, hogy az iskolák felsős tanulói segítségét igénybe vegyék az őszi betakarításnál. Élnek is ezzel a lehetőséggel a közös gazdaságok. Miközben alaposan megszervezik számukra a munkát, maximális figyelemmel őrködnek egészségük, épségük felett. Gárdonyi Béla