Szabad Föld, 1975. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1975-07-06 / 27. szám

1975. JÚLIUS 6. Hatékonyabban, gazdaságosabban A MÚLT HÉT végi, verőfé­nyes napokon Veszprém megye falvait jártuk. Alig találtunk ve­zetőket a­ szövetkezetek köz­pontjában, szinte mindenki a határt járta, ellenőrizte, szem­lélte a kibontakozó nagy nyári munkát. De a sok gazdálkodási tenni­való közepette más téma is elő­került a beszélgetések során. A KGST budapesti ülésszaka. Az embereket örömmel és bizako­dással töltötte el az, hogy a ta­nácskozás sikerrel zárult, a test­vérországok a gazdasági együtt­működés fokozásáról, a kölcsö­nösen rendkívül előnyös mun­kamegosztás színvonalának emeléséről döntöttek. Az ország, a világ nagy prob­lémái nincsenek messze a leg­kisebb veszprémi falutól sem. Egyszerűen azért, mert az em­berek érzik, hogy saját lakóhe­lyük, üzemük előrehaladása mennyire összefügg a nagyobb méretű gazdasági folyamatok alakulásával. Márpedig a szocialista orszá­gok közötti szervezett kapcsolat a mi gazdálkodásunk szilárd alapja. Ezért tekintettek innen Veszprém megyéből is olyan nagy érdeklődéssel a budapesti KGST-ülésszakra. NEM MINTHA onnan minden problémánkra megoldást kap­hatnánk. A legszilárdabb bázi­son is a magunk lábán kell meg­­állnunk. És a mai körülmények között ez nem olyan könnyű. Igaz, a múlt évben társadal­mi termelésünk — a korábbi jó időszakhoz képest is — jelentő­sen emelkedett. Ezeket az ered­ményeket azonban erősen csor­bították a világgazdaságban vég­bement, számunkra is negatív folyamatok. A mi külkereske­delmünk több mint kétharmad részben a szocialista világpiacon bonyolódik le, de termelésünk fenntartásához, bővítéséhez szükséges nyersanyagok, alkat­részek, technológiai berendezé­sek nem kis hányadát a tőkés országokból szerezzük be, így az ottani infláció, a kedvezőtlen áralakulások népgazdaságunkra is hatottak. Igen nagy mérték­ben drágultak a nyersanyagok, energiahordozók, amit importá­lunk, viszont csak kisebb arány­ban emelkedett a gépek, kész­áruk, mezőgazdasági termékek ára, amit exportálunk. Ez ta­valy több milliárd forint veszte­séget okozott hazánknak. Nálunk a lakosságot ez a ked­vezőtlen folyamat szinte egyál­talán nem érintette. Tavaly az életszínvonal nemcsak hogy el­érte a tervezett szintet, hanem még növekedett is. Ennek ma­gyarázatát abban találhatjuk, hogy az állam a költségvetésből fedezte a hiány tekintélyes ré­szét, nem hárította át sem a vál­lalatokra, szövetkezetekre, sem a lakosságra. Viszont az állam eszközei sem kimeríthetetlenek, így a múlt évben a külkereske­delmi mérlegben tovább növe­kedett a hiány, magyarán mond­va az adóság. Ahhoz, hogy a gazdálkodás­ban, az életszínvonalban elért eredményeket tartani tudjuk, feltétlenül arra van szükség, hogy a népgazdaság egyensúlyát helyreállítsuk. A párt Központi Bizottsága tavaly decemberben kidolgozta azokat a politikai és gazdasági teendőket, amelyek a helyzet javítását szolgálják. Ezek lé­nyege: fokozni a termelés haté­konyságát, takarékosabban gaz­dálkodni, feltárni minden olyan tartalékot, lehetőséget, amellyel növelhetjük exportunkat. Ehhez erősödnie kell minden munka­helyen annak a szemléletnek, hogy a helyi érdek csak a nép­­gazdasági érdek betartásával ér­vényesül. A KÖZPONTI BIZOTTSÁG decemberi határozata óta alig fél év telt el. Néhány kezdeti, helyi eredményt már feltétlenül látni lehet. Hadd említsünk csak néhány saját tapasztalatot. A bácskai területi tsz-szövet­­ségben járva, megtudtuk, hogy a 22 szövetkezet által létreho­zott energiagazdálkodási társu­lás jó eredményeket ért el a hatékonyság, a takarékosság fo­kozásában. A Kunsági Területi Szövetség gazdaságaiban az idén jelentő­sen növekedett a szarvasmarha­tenyésztés szakosodása, ami együtt járt azzal, hogy a szövet­kezetek több húst értékesítenek. Hajdú megyében is számos gaz­daság növelte a hústermelést. Ez azért jelentős, mert jelenleg marhahús és sertéshús egyaránt jó exportcikk. Veszprém megyében tapasz­taltuk, hogy több szocialista bri­gád sikeresen teljesíti a vállalá­sát, jelentős megtakarítást ér­nek el a fontos alapanyagok megtakarításában. Ilyen mozga­lom egyébként országszerte ki­bontakozóban van. Ehhez társul még a munkásfiatalok most in­dult akciója, amely a fémhulla­dék-gyűjtés fokozására irányul. Heves megyében, a Tiszántú­lon és a Duna—Tisza közén több téeszben tapasztaltuk, hogy növelték a zöldségfélék, a cu­korrépa és az olajosmagvak ve­tésterületét, amivel csökkente­ni lehet az importot és növel­ni az exportot. Az ilyen és hasonló példák ar­ról tanúskodnak: sok helyen igyekeznek a helyi érdeket úgy irányítani, hogy ezzel a köz­ponti problémák megoldását is segítsék. MÉGIS az országos tapaszta­lat azt mutatja, hogy lehetősé­geinkhez képest ezek elég sze­rény eredmények. Hogy csak a mezőgazdaságnál maradjunk, jó­­néhány gazdaság még a kezdeti lépéseken is alig jutott túl. Nem fontolta meg jól, milyen tarta­lékai vannak a hatékonyabb gazdálkodás megteremtéséhez, a takarékosabb anyagfelhasználás megvalósításához. Pedig sok he­lyen egyszerű, helyileg is meg­oldható beruházással előbbre le­hetne lépni a szakosodás, a nép­gazdaság számára fontos áru­cikkek termelésének útján. Termelőszövetkezeteinknek, egész mezőgazdaságunknak ugyanis nem kis feladata van abban, hogy népgazdaságunk alapvető gondjai enyhüljenek, hogy az ország töretlenül foly­tassa eddigi eredményes előre­haladását. A Termelőszövetke­zetek Országos Tanácsa legutób­bi ülésén állást foglalt a szövet­kezetek előtt álló feladatokkal kapcsolatban. Egyebek között kimondta: a gazdálkodás min­den területén kerüljön előtérbe a takarékosság, a belső tartalé­kok feltárása, a hatékonyság fo­kozása, a közgazdasági, üzem­gazdasági szemlélet javítása, az alapokkal való megfontolt gaz­dálkodás, a tisztességtelen ha­szon keletkezését kizáró árkép­zés, a magasabb színvonalú ügy­vitel. Ezek a célkitűzések összhang­ban vannak a párt Központi Bi­zottságának határozatáva. Megvalósításuk az egész ország érdekét szolgálja. A Dexion angol cég eljárása szerint kezdték meg a kisterenyei MEZŐGÉP Vállalatnál összerakható raktári állványok gyártását. Az évi 2000 tonna kapacitású műhely berendezéseit a salgótarjáni Kohászati Üzemek szakemberei állították fel és ők is üzemeltetik. A termelés június 26-án kezdődött meg. Legfontosabb ásványi kincsünk: a bauxit „Érdekesen lilának látta az egész földet. Megdörzsölte a szemét, de a föld csak lila ma­radt. Hát ez csodálatos. Nem is lila, hanem vörös. Letérdelt, be­levájta kezét a földbe. Félre­dobta a kalapácsot, kézzel, kö­römmel ásta, majd ujjai között morzsolta. Felugrott, tíz méter­rel lejjebb szaladt. A kövek kö­zött a föld újból csak vöröslött. Itt bújt ki a bauxit...” így örökítette meg a regény­író azt a nagy pillanatot, ami­kor a húszas évek elején a tra­gikus sorsú Balás Jenő bánya­mérnök Gánt határában fölfe­dezte a „magyar ezüst” nyers­anyagát, a „vörös agyagot”. Igaz, nem ő volt az első és egyetlen, aki bizonyosra vette, hogy a Dunántúli Középhegy­ség ,ezt az értékes és nagy jö­vőjű ásványi kincset is rejtege­ti. Zalatnay Stürmer József már 1907-ben rábukkant taliándö­­rögdi kertjében — a Bakony­ban — a szenzációs leletre. Mindenesetre a szakemberek 1925-től számítják a hazai bau­xitbányászás kezdetét, attól az időtől fogva, amikor Balás Jenő nyomdokain Gánt határában megindult a bauxit külszíni fej­tése. Lulu herceg csörgője Ha már a históriánál tar­tunk, érdemes egy pillantást vetni legfiatalabb rémünk — éppen az idén — 150 esztendős múltjára. Legelőször ugyanis Henri Christian Oersted állított elő alumíniumot bauxitból 1825-ben. A bauxit elnevezés pedig a francia Baux falu nevéből szár­mazik, ahol a világon elsőként találtak „vörös agyagot”. Persze jó néhány évtizednek kellett még eltelnie ahhoz, hogy — a hosszas és kitartó kísérle­tezések után — az érdekes anyagból használható fém le­gyen. Ma már minden nagyobb iskolásgyermek tudja, hogy a bauxitból — bonyolult vegyi el­járással — előbb timföldet állí­tanak elő, majd az így nyert kristályos alumíniumoxidból a specális kohászat, nagy hőfok alatti elektromos bontással vá­lasztja ki a tiszta alumíniumot. Bezzeg más volt a helyzet még a múlt század közepén is. Hen­ri Saint Claire, a kor legneve­sebb francia kémikusa is csak annyi alumíniumot tudott elő­állítani, amiből a nagy patró­­nus, III. Napóleon fiacskájának, a kis Lulu hercegnek, egy já­tékcsörgőt készíthettek. Tulaj­donképpen ez volt a világ első, alumíniumból gyártott haszná­lati eszköze 1854-ben. Gánt hírneve Rá egy évre a párizsi világ­­kiállításon mutatták be az első 1 kilogrammos alumíniumtöm­böt, az Agyagezüstöt, aminek az ára akkor megegyezett az aranyéval. Végül is 1886-ban egy amerikai diák, Charles Martin Hall, és egy francia mérnök, Paul Heroult dolgozta ki az alumínium ipari előállításának módszerét. A nemesfémből kö­zönséges, sok mindenre hasz­nálható ipari nyersanyag lett, ránk köszöntött az alumínium­kor. A Vértes alján rejtőzködő kis község bizony napjainkban is csodálatba ejti a véletlenül ide látogatót. Sárgás-vörös szík­ek­ben pompáznak a faluszéli med­dőhányók, bauxitról árulkod­nak az­ út menti szakadékok, piros-lilás por lepi az árkok szélét — mindenütt a „vörös agyag” nyoma. — Csak a nyoma! —sóhajtja keserűen Kövesdi Attila, nyug­díjas bauxitbányász. — Befel­legzett Gántnak, abbahagytuk a külszíni fejtést. Alig néhány ember dolgozik már itt, a bau­­xitosok Kincsesbányára, Fehér­várra, Oroszlányba járnak dol­gozni. Pedig odalent — mutat a föld mélyére — még nagy kincs rejtőzik. Én mondom, hogy itt még a legjobb minőségű, a het­­ven-nyolcvan százalékos bauxit is megtalálható. Csak ennek a föltárása, kibányászása horribi­lis pénzbe kerülne ... — Ha nem tudná, a német fasiszták a gánti bauxitra ala­pozták a repülőgépgyártásukat — mondja a presszóban egy másik volt helybeli bányász. — Mert a világon itt nálunk volt a legnagyobb és legértékesebb bauxitvagyon. Mosolyogva hallgatom az öre­get — már ami az utóbbi meg­állapítását illeti. Aztán kezébe adom Stubnyán Istvánnak, a Magyar Alumíniumipari Tröszt bányászati vezérigazgató-he­lyettesének nemrégiben megje­lent nyilatkozatát, amelyben egyebek között ez áll: „A ma­gyar bauxitbányászatról jó né­hány mendemondát hallhattunk az utóbbi években. Előbb Euró­pa, sőt, a laikusok közül néme­lyek a világ legnagyobb bauxit­­vagyonáról beszéltek. Később viszont a lelőhelyek teljes ki­merüléséről hallhattunk. Egyik túlzás sem igaz. A kimerülő bá­nyákat a jövőben is helyettesít­hetjük újakkal. Dicsekvés nél­kül mondhatjuk, hogy a mély­­műveléses bányászatot, amely a nehezen hozzáférhető, gyengébb minőségű bauxit kitermelését is lehetővé teszi, Európában a leg­magasabb műszaki színvonalon oldottuk meg. Anélkül tehát, hogy jóslásokba bocsátkoznék, elmondhatom, a növekvő ter­melés ellenére, az ezredforduló utáni években is jelentős ma­gyar bauxitbányászattal szá­molhatunk. Jelenleg egyébként hazánk nemcsak a bauxitva­gyon tekintetében foglal el elő­kelő helyet a világban, de a ter­melés színvonalában is. Az évi bauxittermelés 2,7 millió ton­na, a felszabadulás előtti meny­­nyiség háromszorosa. Ezzel Franciaország, Görögország és Jugoszlávia után a negyedik he­lyen állunk Európában.” — Hát, azt tudom — böki ki az emberem —, hogy a Ba­konyban több új bányát nyitot­tak. Mi azért, megértheti, Gán­­tot sajnáljuk ... Cél: 3 millió tonna Gánton az idősebb bauxitbá­nyászokban — érthető módon — még, különösen sörözgetés közben, föl-föltámad a nosztal­gia. Kincsesbányán viszont már működik a közelmúltban fel­avatott új, modern bányaüzem, ahol a gánti bauxitbányászok is jobb körülmények között dol­gozhatnak. Bauxittermelésünk pedig 1980-ig, vagyis a következő öt­éves tervidőszakban meghalad­ja majd a hárommillió tonnát. Ezt kétharmadban a Bakonyi Bauxitbánya, egyharmad rész­ben a Fejér megyei Bauxitbá­nyák üzemei biztosítják. „Alumíniumiparunk — mi­ként a napokban a Miniszterta­nács megállapította — az el­múlt évben is a programnak megfelelő ütemben fejlődött, s ebben az 1962-ben megkötött, s a nemrégiben meghosszabbított magyar—szovjet timföld—alu­mínium-egyezménynek igen nagy a szerepe. Az egyezmény várhatóan 1978-ban éri el a maximális szintet, amikor 330 ezer tonna timföldet exportá­lunk és helyette 165 ezer tonna fémet kapunk a Szovjetuniótól. E megállapodás egyben lehető­vé teszi azt is, hogy szűkös fej­lesztési forrásainkat elsősorban a bauxitbányászat, a timföld­­gyártás és a félgyártmányok fej­lesztésére fordítsuk.” Jelenleg hazánkban 12 kilo­gramm alumínium jut egy-egy főre. 1980-ra ez a mennyiség — a fejlesztési célkitűzéseink szerint — 16—20 kilogrammra növekszik. Sulyán Pál SZABAD FÖLD 5

Next