Szabad Föld, 1980. július-december (36. évfolyam, 27-52. szám)

1980-07-06 / 27. szám

1980. JÚLIUS 0. Az (élet)út és az útiköltség Sinkó László főagronómusi, sőt termelési elnökhelyettesi tisztséget hagyott ott Fábiánse­­bestyénben, és elment Szentes­re , lényegében véve tisztvi­selőnek. Reggeltől estig Egy cseppben ritkán lehet fölismerni a tengert, mégis ér­demes­­a „Sinkó-esettel” kicsit részletesebben megismerkedni. Szentesen beszélgetünk, a TSZKER Csongrád megyei ki­­rendeltségének egy kölcsönkért szobájában. — Miért jött el Fábiánsebes­­tyénről? Rám néz, kicsit felemelkedik, előre hajtja a fejét, majd ki­nyújtja a kezét. — Nézze meg! Harmincöt éves vagyok, de már csaknem teljesen ősz. És a kezem is resz­ket néha. Nagyon sok volt a munka. Nem volt általános el­nökhelyettes, nem volt főállat­tenyésztő, de feladat, az akadt. Egyre több lett a külső partner is. Először csak azon kaptam magam, hogy legfeljebb ha át­futom este a Népszabadságot. Az önképzés már arra szorítko­zott, hogy ha egy kocsiban utaztunk, akkor szakmai dol­gokról értekeztünk a kollégák­kal. Azután észrevettem azt is, hogy a tagokkal, a középveze­tőkkel már legfeljebb beszélek, de beszélgetni sose tudok. A gyerekemet volt úgy, hogy na­pokig nem láttam. Mire haza­mentem, már aludt, mikor el­jöttem, még aludt. Komolyan kellett tartani attól, hogy össze­csapnak a hullámok a fejem felett De nem ezért jöttem el. Ugyanis természetesnek tartot­tam, hogy a bizalomra munká­val kell felelni. — Hanem miért? — Ha csak így, bevezetés nél­kül elmondanám, talán nevet­ségesnek tűnne. Akkor hát beszélgessünk. Beszélgetünk, és lassanként megismerem ennek a kiváló szakembernek az életútját. Szeg­váron nőtt föl, tanyán. Tanyai tanító volt az édesapja. Később beköltöztek a faluba, és így módja nyílott, hogy az általá­nos és középiskolát megfelelő színvonalon végezze el. Az a bizonyos tanyai iskola a Gorkij Tsz érdekkörébe tartozott, és a téesz felajánlotta, hogy kitanít­­tatja a fiút. A szülők pedagó­gusnak szánták volna, de ő bol­dogan ment téesz-ösztöndíjas­­nak az agráregyetemre. 1969- ben végzett, és utána magától értetődően lépett be a Gorkij Tsz szakembereinek sorába. Vit­te magával diákszerelmét, ak­kor már feleségét is, aki tulaj­donképpen szeretett volna ker­tész lenni, de mivel a tsz-ben növényvédő szakmérnökre volt szükség, hát azt „fejelte rá” ál­talános agronómusi diplomájá­ra. Házépítés — „csodával" Szegények voltak, ám boldo­gok, mint a mesében. De amint teltek az évek, úgy érezték, szűk ez a világ. Elzárkózós ter­mészetű, kicsi és gyenge adott­ságú volt a Gorkij Tsz. Látni lehetett, hogy az előrelépésre, a kibontakozásra itt sokáig kell várni. 1974-ben kergette csődbe néhány gyors beruházás a fá­­biánsebestyéni Kinizsi Tsz-t. A szanálási bizottságban szegvá­riak is voltak, és azok egyszer magukkal vitték Sinkó Lászlót. Odament, körülnézett. A szaná­lás szomorú dolog, de ő azt lát­ta, hogy ez nagy gazdaság, jó úthálózattal, részben kitűnő föl­dekkel, egyszóval jó adottságok­kal. Elbeszélgetett egy órát az elnökkel, és a dolog vége az lett, hogy meghívták főagronó­­musnak. — Megsértődtek a szegváriak? — Belátták, hogy egy szak­ember alkotni szeretne, és azt is el­hitték, hogy szanált téesz­­be általában nem karrierizmus­ból megy az ember. De azért azt hiszem, zokon vették az el­határozásomat, illetve elhatáro­zásunkat, mert az asszony is jött velem. — Szerepe volt ennek abban, hogy most elhagyta Fábiánse­­bestyént? — Az én döntésemet csak az tudná megérteni, aki ismeri a házunk történetét. A ház, a lakás. • Hőskölte­mény. Amikor 1969-ben a két fiatal elkezdte pályafutását a Gorkij téeszben, boldogan elfo­gadtak volna egyetlen szobács­­kát is. A téesznek azonban csak egy lakóháza volt, az is össze­dőlt. Elmentek albérletbe, és tár­sasházat szerettek volna építe­ni, három másik házaspárral. De kevésnek bizonyult a pén­zük. A szülők felajánlották meg­takarított forintjaikat. Nem fo­gadták el. Ekkor történt a cso­da. Az idősebb Sinkó egy sze­mélygépkocsit nyert, és azt a fiának ajándékozta. Eladták, a téesz biztosított telket, ők ma­guk rengeteget dolgoztak az építkezésen, és végül mégis el­készült a társasház. Az ő laká­suk háromszobás lett. Ebben már családgyarapításra is lehe­tett gondolni. — Tehát most már ismerjük „a ház” történetét. — Igen, ez az oka a döntés­nek. A ház, amit a szó szoros értelmében arcunk verejtékével építettünk, és Szegvár, ahol a rokonaink élnek, ahová a gye­rekkorom köz Ragaszkodtunk hozzá, nem költöztünk át Fá­­biánsebestyénre, pedig ott ta­lán kaptunk volna szolgálati la­kást De akkor el kell adni a házat, kiszakad a gyökerünk. Bejártunk hát naponta, saját gépkocsival, 30 kilométerre, mert Szegvár és Fábián között nagyon rossz a buszösszekötte­tés, illetve mert egy főagronó­­mus nem tud menetrendhez iga­zodni. Megtanulta megnézni a fillért . Nos, a Kinizsi téeszben igazán szépen boldogultunk. Jó elnököt kaptam, jó munkatár­sak közé kerültem. A szanálás bilincséből egy év alatt kike­rültünk, azután pedig megszo­­kottá váltak nálunk a 80—90 mázsás kukorica-, illetve 350— 450 mázsás cukorrépahozamok, rendbe jött lassanként az a bi­zonyos csődöt okozó sertéstelep is. Mondom, jó kollektívába ke­rültem. De a tartalékok feltá­rását, azt mi valahogy mindig elsiettük. Hozzánk került pél­dául a Kertészeti Közös Vállal­kozás. Annak volt három gép­kocsija, de mi azokat „felszá­moltuk”, mondván, elég lesz a téesz három kocsija. Egy volt az elnöké, egy fekete rendszá­mos Fiatot használtam én szol­gálati célokra, egy terepjáró ma­radt a szakembereknek. Igen ám, de közben rendeletet hoz­tak, hogy azt a bizonyos, bűvös „bázist” tíz százalékkal csök­kenteni kell. Az én szolgálati kocsimat leadtuk. — Maradt a saját kocsim. Az­zal jártam be és haza, naponta 60 kilométert, azzal jártam a gazdaságot, azzal futkostam anyag után, azzal jártam a ter­melési rendszerek tanácskozá­saira. Megtettem havonta leg­alább háromezer kilométert, és kaptam 800 kilométer gépkocsi­átalányt. — És ezért? — Ezért ! Értse meg, ketten dolgoztunk, szép beosztásban, és egyik fizetéstől a másikig él­tünk. Én arra nem voltam haj­landó, hogy ne utazzak el va­lahová, mert nem fizetik meg, több ezer kilométer benzinkölt­ségét pedig egyszerűen nem bír­tam a saját zsebemből. Ráment a fizetésem. — Ezért hagyta el a terme­lési elnökhelyettesi tisztséget? — A közösben megtanultam, hogy minden fillért meg kell nézni, hova teszünk. Kénytelen voltam ezt magánéletemre is átvinni. Pedig szívesen dolgoz­tam Fábiánsebestyénben. Jól elöntött? — És most jobb? — Itt mezőgazdasági termék­forgalmazási osztályvezető-he­lyettes vagyok. Ha úgy veszem, ez is szakmai munka. A fizeté­sem kétezer forinttal kevesebb, de itt 1500 kilométer gépkocsi­átalányt kapok. Szegvár ide csak tíz kilométer, és jó a köz­lekedés is. A munkaidőm kö­tött. Otthon lakom, és minden este találkozom a gyerekem­mel ... — Biztos, hogy jól döntött? — Biztos. — És mit gondol, innen megy majd nyugdíjba? — Nem, azt nem tartom va­lószínűnek. Földeák­ Béla Aratás: még mindig csak a kezdet kezdetén Más ez a Péter-Pál — írtuk a legutóbbi számunkban. S hogy mennyire más, azt most az im­máron hagyományos, június végi villámkörutunkon is, lépten-nyo­­mon tapasztalhatjuk. Törökszentmiklós határában például tavaly ilyenkor már ja­vában arattak. A tamási kerület kombájnosai június 28-án reggel kezdték meg a próbavágást a 46-os út melletti búzatáblákon. Kora délután, a 33 fokos, aszá­lyos forróságban aztán annyira belelendültek a munkába, hogy aznap éjjel tizenöt vagon ke­nyérnek valót hordtak be tőlük a szállítók a malomipari vállalat raktárába. Persze, akkor Karsai Endre ágazat­vezető sem volt azért elragadtatva a korai és zökkenőmentes rajttól. Ám csak egyet lehetett tenni: menteni a szárazságtól megsanyargatott „életet”. Most viszont — több szem­pontból is — az ellenkező véglet jelei mutatkoznak a június végi, július eleji gabonatáblákon. Nemhogy szőkülne, de még ha­ragoszöld a (nagy termést ígérő) törökszentmiklósi búzatenger, s július közepénél előbb semmi­képpen sem állhatnak bele az indulásra kész kombájnok. A mezőtúriak megítélése — a szinte naponta visszatérő, kiadós esőzések miatt — még ennél a prognózisnál is óvatosabb: nehéz lesz az idei aratás, a későbbi kez­dés időpontját is módosíthatja a medárdi monszun... Felkészülten, bizakodva Tiszaföldváron, a Lenin Ter­melőszövetkezet központjában egy nagyon lelkes és talpraesett fiatalemberrel váltunk szót Pintér Sándor gyakornok, ő ma az ügyeletes, éppen az aratás forgatókönyvét lapozgatja. — Tulajdonképpen már min­den eshetőségre felkészültünk — mutat a sokoldalas, részletes programra —, és remélem, hogy a szem betakarítása előtt ez az áprilisiasan borongós nap az utolsó tétlenségre kényszerített szabad szombatunk. Két kom­bájn kivételével, amihez még hiányzik az alkatrész, vala­mennyi gépünk üzemképes álla­potban várja a rajtot Ha min­den jól megy, s ez már csak az időjáráson múlhat, szerdán vagy csütörtökön megpróbálkozunk az árpával. A 2360 hektár búza a legoptimistább számításaink szerint is csak két hét múlva éri el a viaszérés állapotát Egyéb­ként szoros kapcsolatban va­gyunk a környező gazdaságok­kal, négy kombájn Csehszlová­kiából is érkezik, nem foghat ki rajtunk az idei nyár sem. Nem tudom, ismerik-e, hallottak-e már a mi gárdánkról? Talán a közeljövő kilátásairól is sejtet valamit az a tény, hogy tizen­hétszeres, kiváló termelőszövet­kezet vagyunk. Szó, ami szó, öröm hallgatni ezt a magabiztos fiatalembert, a stafétaváltók holnapi vezető nemzedékének a képviselőjét Mint ahogy a hajdani kaszás­gazda, a szentesi Árpád Tsz por­­táskodó nyugdíjasának, Keller Jánosnak a tanácsait is érdemes figyelembe venni. — Nemcsak a világ változott meg — mondja a rövid, de meg­nyugtató tájékoztatás után (hogy tudniillik az ő termelőszövetke­zete is felkészült a kétesélyes aratásra) —, de az időjárás is. Kis nyár, hosszú ősz, semmi ta­vasz. Hát ez a mai modern me­zőgazdálkodás egyik legnehezebb leckéje. Ezt a rövidebb termi­nust kell most az aratóknak amúgy istenigazából derékon kapniok. Az első kísérlet Szeged környékén már szőkül a búza , és itt-ott, a sülevénye­­sebb homokon aranysárga az őszi árpa. Innét röppent ország­gá az idei első aratási hír, mi­szerint a szegedi Móra Ferenc Termelőszövetkezet szatymazi üzemében a múlt héten szerdán öt kombájn megkezdte az őszi árpa betakarítását. Így is tör­tént, a rajt sikerült, csupán a lendületes folytatást szakította félbe a hét végi esőzés. Persze, mihelyt újra visszabillen a nor­málisabb kerékvágásába az áp­­rilisias nyár, az „egy karra” dol­gozó, szatymazi aratóbrigád ha­mar kiköszörüli az időjárás okozta csorbát. Pintér József és kombájnostársai, mondhatni, univerzális szakemberek, szere­lők is. Ki-ki maga javította a gépét „magának”, s a kisebb hi­bákat szintén saját maga hozza majd rendbe a nagy munka ide­jén. A termelőszövetkezet pedig meleg étellel, hűsítő itallal látja el a minden percet kihasználni igyekvő aratókat. Várhatóan tehát Szeged kör­nyékén, Bács-Kiskun homok­hátságán és az ország más, déli vidékein ezekben a napokban indulnak meg tömegesen is az árpát arató kombájnok. A za­vartalan kezdéshez mindenütt megteremtették már a feltétele­ket: lezajlottak a gépszemlék, két változatban is kidolgozták a betakarítás menetrendjét, ké­szenlétben a szállítók és a ter­ményátvevők, hétfőn szolgálat­ba lépett a megyei és a központi aratási ügyelet. A hátralevő más­fél, két hét pedig — amíg a las­sabban érő búza is sorra kerül­het — még mindig jó alkalmat kínál a hiányzó alkatrészek be­szerzésére. „Fönt” is meg azért a gazdaságok egymás közti cse­réje révén is. Az igazi nagy erő­próba — s ez most már vala­mennyi szakember előtt nyil­vánvaló — július második felé­ben éri el a csúcspontját Összetorlódó tennivalók Kovács László, a Kiskunsági Területi Szövetség titkárhelyet­tese is főként emiatt az össze­torlódó egyéb munkák miatt íté­li — az utóbbi évekhez képest — szokatlanul nehéznek a küszö­bön álló aratást. — A világért sem akarok pa­naszkodni — mondja mentege­tőzve —, mert hiszen a gond­jainkat örömteljes kilátások sza­porítják. Hosszú évek óta ugyan­is az idén ragyogó kajszibarack­­termés ígérkezik Bács-Kiskun megye ültetvényein. Igen ám, de az érés és a szedés egybe fog es­ni a szintén jó terméssel kecseg­tető aratással. Hogy mi köze a baracknak a búzához? Látszatra semmi, csakhogy mind a kettő­höz rengeteg szállítójárműre lesz szükség. A gabonát is gyorsan kell fedél alá helyezni, bizton­ságba juttatni. A barack sokkal kényesebb portéka. Ennél, külö­nösen ha nagy a meleg, az órák is számítanak. Kiszámítottuk, hogy rövid idő alatt, 7-8 ezer tonna exportképes gyümölcsöt kell a termelőszövetkezetekből útnak indítani. Többek között még a moszkvai olimpiára is. Egyelőre még nem látszik meg­oldottnak a szállítás. No, persze ez csak a pillanatnyi aggodal­munk, a legközelebbi elnökségi ülésünk egyik témája. Amivel azt hiszem érzékeltetni tudom a feladatok nagyságát. Közben az egyéb nyári tennivalókat sem lehet elhanyagolni. Permetezni kell a szőlőt, ápolni a kertészeti növényeket, hogy a többi, össze­torlódó munkáról ne is beszél­jek. És az aratás? A termelőszövet­kezetek megkülönböztetett figye­lemmel készültek rá. A kombáj­nok kevés kivétellel rendben vannak, nálunk is lezajlottak a gépszemlék, nincs semmi akadá­lya a kezdésnek. A gabonatele­pek két műszakban fogadják a termést, ha az üzem úgy diktál­ja, éjszaka is átveszik a szemet. Természetesen a területi szövet­ség is megad minden tőle telhető segítséget az aratás szervezésé­hez, a gépátcsoportosítás bonyo­lításához. A javító minőségű bú­za átvételénél egy külön szövet­ségi megbízott képviseli majd a termelőszövetkezetek érdekeit, hogy ezzel is tehermentesítsük a közös gazdaságainkat. A tiszaal­­pári Tiszatáj Tsz kombájnosai már megkezdték az árpa beta­karítását, remélem a héten üzemszerűen megindulhatnak másutt is az arató-cséplőgépek. —sp— SZABAD FÖLD 5

Next