Szabad Föld, 1982. július-december (38. évfolyam, 27-52. szám)

1982-07-04 / 27. szám

4 SZABAD FÖLD tegyünk a jogra méltó emberek A környezetvédelemről nem lehet eleget beszélni, méginkább nem lehet eleget tenni a környezeti károsodások lelassítása, megállítása, majd ezt követően a további védelem megelőző fejlesztése érdekében. Nagyon nagy a lemaradásunk. Az iparban, a mezőgazdaságban elért nagy ívű és nagy ütemű fejlődés eredményei nélkül sem gazdaságilag, sem társadalmilag nem tarthatnánk ott, ahol most vagyunk, de csak pár éve, talán egy évtizede ismertük igazán föl, hogy mindeközben megbetegedtek vizeink, levegőnk nem tiszta, tájaink vesztettek szépségükből, városainkban, községeinkben idegen környezeti hatások érvényesülnek — és így tovább. De nemcsak nálunk, hanem világszerte konganak a riasztó harangok. Törvény mondja ki nálunk —, közismerten —, hogy mindenkinek joga van a tiszta, egészséges környezethez. Ám — az eddig elért eredmények mellett is —, jól kell tudnunk, hogy ez a jog mindaddig csak lehetőség, és nem kézzelfogható, elvárható valóság, amíg intézményesen és társadalmilag meg nem valósítjuk azokat a feladatokat, amelyeket éppen ez, a környezetvédelemről szóló törvény ír elő. Szándékosan írtam le így: „intézményesen és társadalmilag”. Ugyanis a környezetvédelemmel foglalkozó minisztériumok, hivatalok és főhatóságok csak az egyik oldalt jelentik. A másik oldalon ott van a tiszta, egészséges környezetre törvényileg jogosult társadalom, az emberek sokasága, akik nélkül lehetetlen lenne minden előrelépés a gondok és problémák megoldásában. Egy országos vitában jegyezte meg valaki szellemesen — és nem minden él nélkül: „A környezetet, a természetet nem lehet a társadalom ellen megvédeni ... Születhet akárhány rövid, közép- vagy hosszú távú környezetvédelmi program, az „állam bácsi” nyúlhat mélyen és még mélyebben a zsebébe a célok közhasznú megvalósítása érdekében: ez egy, és alapvető dolog. De tessék csak végiggondolni: tíz és fél millióan vagyunk, legalább hét-nyolcmillió érett, aktív felnőtt, akiknek tudnunk kell, hogy a milliárdokkal alátámasztott tervek és programok nemcsak értünk, hanem általunk és nekünk vannak. Minimálisan annyira, hogy ne szemeteljük, vigyázzunk a parkokra, a virágokra, a játszóterekre, szóljunk rá az erdőben tüzet rakókra, a rongálókra, őrizzük és szeressük a madarakat, a fákat, a folyóinkat, a tavainkat, a hegyeinket-völgyeinket. Szóval: legyünk a jogra méltó emberek. Minimálisan! De többet tegyünk — mert tehetünk! — ennél. A társadalmi környezetvédelem megvalósításának letéteményese nálunk a Hazafias Népfront. Soha ekkora aktivitás nem volt talán eddig tapasztalható a mozgalomban a környezetvédelem sokrétű és bonyolult feladatait illetően, mint éppen most. Nincs népfronttestület az országban, bármely szinten — amely ne tenné le a maga helyi-területi obulusát, hogy a törvény szava valóban a mindennapi élet szava legyen, s ne puszta ábránd és üresen csillogó remény. Legyen munka, legyen nevelés az élet szeretetére, formálódjon ép lélek, amely nemcsak elfogadni, hanem megteremteni is tudja a szép világot. Csak így lehet a környezetet nem az emberek ellen, hanem velük együtt, s mindannyiunk javára megvédelmezni. Dér Ferenc A MÁV Szegedi Vasútigazgatóságának bajai állomásfőnökségéhez tizenhárom iparvágány tartozik. A bajai gyárak, vállalatok közül hatnak közvetlenül a Duna-partján van az iparvágánya, így itt egyszerre közúti, vasúti és hajórakodás is lehetséges. Piaci „helyzetjelentés” Hat forint szála... jöjjön, vigyen belőle egy csokrot, ilyen olcsón úgysem kap mostanában szegfűt, az üzletben tizennégy forintot is elkérnek érte. Az előbb még én is nyolcra tartottam, de muszáj volt engednem, mert alig van vevő a piacon, a vonatom meg nemsokára indul, délre szeretnék visszaérni a falumba, Jánoshalmára. Kicsit hosszú lesz az út, nem is forgolódom én sűrűn itt a bajai piacon, meg másutt sem: amim van, azt otthonról eladom. De most annyi virágot, annyi szirmot kilökött ez a hirtelen jó idő, hogy nem győzzük szedni. Üzletem nincs, mit tehetek? Vagy tönkremegy otthon, vagy elhozom és itt elszólalom, ahogy viszik. Még szerencse, hogy olyan papírom van, amivel bárhol árulhatok — most áldom az eszét a főnökasszonyomnak, aki annak idején felokosított. Mert üzletben dolgoztam én, szakképzett textiles vagyok, csak hát közbejött a betegség. Először a férjemé, hét évvel ezelőtt, az idén tavasszal meg elkapott engem is, ugyanaz: idegbecsípődés a hétgerincben. Ezt mind elmondtam a KIOSZ-irodában, meg hogy ott a két gyerek, ráadásnak a hetvenhat éves apósom, akinek egy fillér nyugdíja sincs. Hát megadták az engedélyt a kertészkedésre, úgy, hogy én az ország bármelyik pontján árulhatok, így tudunk létezni. Nem valami könnyen persze, mert rengeteg a fizetnivaló. Havonta megy ki a pénz SZTK-ra, amit ugye most nagyon megemeltek, aztán a községfejlesztési adót is fizetem (pedig nem kéne, mert saját házat építettünk), s erre jön még a forgalmi adó, a jövedelmi adó — elég őket elsorolni! Isteni szerencse, hogy legalább a "virágot elviszik, nem nekem kell árusítani, mert az üzlethelyiség bére legalább ezer forintra rúgna, ami aztán már tényleg kész ráfizetés volna. Így is nehéz tartani magunkat. Ha nem volna ott a falunkban egy ládagyár, s ha onnan időközönként nem szórnák ki a szeméttelepre az eladatlan fűrészport, nem is tudom, hogy győzném pénzzel a fűtést. Tavaly kilencvenhat zsákkal gyűjtöttem össze, és emellett rengeteg elhasadozott lécet, elgörbült vagy eltört karót. Sokat segített a kislányom is. Igaz, még csak másodikos az általános iskolában, de én azt mondom, hogy aki már kiskorában nem szokja meg a munkát,azt később ugyan rá nem kapatja senki emberfia a szorgalomra! Márpedig én úgy gondolom, hogy a szegénység nem szégyen, de a lustaság annál inkább. No, hát nekem aztán nem sok módom volt rá életemben, az már szent igaz ...! Négyen voltunk testvérek, apám részeges volt, eltékozolt a családtól mindent. Ha szép ruhát akartunk, nekünk bizony meg kellett keresnünk a rávalót: szedtem cseresznyét telibe, húztam a hordót egész nyáron, félnapszámért, mert akkoriban a gyerekek még felét kapták a felnőttek bérének, ha két annyit dolgoztak is, mint azok. Meg is fogadtam akkor: az én gyerekeimnek másképpen kell felnőniük, nem olyan szegénységben. Ne úgy kezdjék az életüket mint én, hogy volt egy fehér ágyhuzatom, meg egy rózsaszín (azokat is úgy kaptam ajándékba a munkatársaimtól), aztán kész. Kivettünk albérletbe egy kamrát, amin akkor ácska ablak volt csak, hogy akár a tenyeremmel is eltakarhattam, a férjem eszkábált bele egy priccset, aztán az volt az otthonunk. Igaz, a földet minden héten fölmázoltam, igyekeztem rendet tartani, de mégis mindig sírhatnékom volt, amikor oda beléptem. És látja, milyen különös teremtmény az ember, most meg az szomorít, el, ahogy a fiatalok jómódját látom. Nehogy félreértsen, nem irigylem én, hogy nekik már többjük van. Csak az fáj, hogy mennyire nem tudják megbecsülni azt, amijük van, amit a szüleik verejtékes munkával előteremtettek. Mert rendben van, nem hánytorgatom én, hogy hajnali négykor már ott hajladozom fájós gerinccel a fóliasátorban, hogy huzigálom a nehéz slagot, hogy nagy ládákban talicskázom ki meg be a földet az altalaj cseréknél. S mindezt azért, hogy az érettségi előtt álló nagyfiúnknak legyen magnója, motorbiciklije. De legalább megbecsülné! Legalább vigyázna mindenre úgy, ahogy én meg az apja vigyázunk. De igaz, miért is tenné — nem az ő körme kopott érte! És ez baj, nagyon nagy baj. Látom én mindenütt. A gyerek megkapja ezt is, megkapja azt is, neki a kisujját sem kell mozdítania érte, aztán jön a csavargás. Ennyi lézengő, tekergő fiatalt én még nem láttam a faluban, mint mostanában. És nem csak a fiúk, már a lányok is! Azok is ugyanúgy isznak, cigarettáznak, egyik-másik még igyekszik is, hogy túltegyen a fiúkon. Családalapítás? Gyerekszülés, gyereknevelés? Nagyon kevés az olyan, aki erre is gondol. A legtöbbjük még főzni se tud. És ami kétségbeejtő: nem is akar! Dolgozni is csak anynyit, amennyit feltétlenül muszáj. Hát lehet akkor csodálkozni, hogy most is, tíz forint az a csomag zöldség, ami néhány évvel ezelőtt még legfeljebb egy-két forintba került? Mert a zöldségtermesztést nem lehet gépesíteni, mert az kézi munkát, mindennapi gondoskodást igényel. Ám egyre kevesebben hajlandók ezt megadni nekik. Legalábbis eddig úgy tűnt. Mostanában azonban, úgy látom, van valami változás ebben is. A falu határában egyre több fiatal arccal találkozom: ott hajladoznak ők is a dohányföldeken, a szőlősorok között, amit felesben bérelnek a helyi termelőszövetkezettől. Mintha kezdenék felismerni: aki kocsit akar, vagy külföldet látni, vagy bármi mást, annak bizony dolgoznia kell, keményen .. Elmondta: Futó Istvánné Lejegyezte: Káposztás János 1982. JÚLIUS 3. Földpazarlás, fapusztítás, környezetrombolás Megdöbbentem, amikor a tévé A hét műsorában az Ausztriába vezényelt magyar olajfúró brigád egyik tagja elmondta, hogy itt csak egyharmadnyi felvonulási területet használnak és a környezetüket a legkisebb szennyezettség sem érheti. Tehát lehet így is, mégpedig jó munkát végezve, hiszen, mint hallottuk, az osztrák megrendelő meg volt elégedve. Ha ott tudunk így dolgozni, otthon miért pazaroljuk és szennyezzük saját földjeinket? Szinte fogalommá vált a Fórum Szálló helytakarékos építése. Hatalmas épület, mégis csak pár méterre volt a palánk és azon túl se rombolás, se sár, se por. Néhol meg — még kisebb építkezéseknél is — a környék dúlt csatatér, törmeléktár, tönkretett talaj és utak. Egy-egy vidéki üzemhez pedig a szükségesnél többszörös területet szakítanak ki a termőföldből, hivatkozva a további — talán csak évtizedek múlva vagy soha meg nem valósuló — fejlesztésre. Az óriási — az üzemnek is felesleges — területet drága pénzen bekerítik és évekig vagy örökké gond a művelése, tisztán tartása. A földvédelmi törvény kötelezi ugyan az üzemeket az ilyen terület művelésére, de miből is áll ez? Évente egyszer megszántják, egyszer gyomirtózzák, mert mit is tehetnének most? Egy régi, öreg ismerőst kerestem fel évek múltán. Szép szőlős, virágos kertjéről volt nevezetes. Most a kert helyén garázs és minden lebetonozva. Nem bírom már a kapálást, így még mindig rend van a ház körül, mentegetőzött. És ez a felfogás sajnos terjed. A betonszemlélet is csökkenti kertjeinket, elfoglalja a lugasok, a virágok helyét, és a sivárság látszólagos rendjét, tisztaságát termi. Ugyanilyen pazarlóan bánunk a fákkal is. Erdei üdülőtelepeken tapasztaljuk, hogy a házépítés első fázisa a fák kivágása. De nemcsak az épület helyén —, hanem út és parkírozó kell az autóknak, hely kell a sódernek — és mire felépül a pazar nyaraló, sivárság és tönkretett talaj veszi körül. Láttam fát kivágni azért, hogy na takarja a szép homlokzatot, hogy látni lehessen az útról. Pedig ezt is lehetne másként. Pécsett a Szőlőskert Étteremben különös hangulatot adott, hogy fa nőtt a tetőn és mindennél hangulatosabb dekoráció volt az asztalok közt az élő fatörzs. Nem a fákat vágták ki, hanem a tetőn csináltak nyílást. Tudjuk, kell az út, a kútfúrás, terjeszkedik a város, az üdülőkörzet. Ezt el kell fogadni, de a helypazarlást, a fapusztítást a környezetrombolást nem szabad megengedni. Láttunk már példákat, hogy másként is lehet, sőt, meg is lehet követelni a környezet rendjét. Követeljük meg magunktól is. A földből, a fából, a természeti környezetből mind kevesebb jut egy-egy emberre, óvjuk, becsüljük, mert semmivel sem pótolható. Szegő Lajos