Szabad Föld, 1984. január-június (40. évfolyam, 1-26. szám)

1984-01-07 / 1. szám

1984. JANUÁR 7. Akiket a puszta szele megfogott... A hideg téli nap­sütésben a Dráva partja kihalt és csen­des. A harmadik ma­gyar folyó tükre si­ma, de látni gyors fo­lyását. Hol a közepén, hol valamelyik szé­lén húzódik a látha­tatlan országhatár. A napfény akadálytala­nul hatol a sebes víz mélyére. A legtisz­tább folyónk — és olykor a legszeszélye­sebb. Egy-két óra alatt több métert is képes áradni vagy apadni, majd kris­tálytiszta vize gyor­san megnyugszik. Pedig sok vért is le kel­lett mosnia — sok golyó szaggatta part­jait. Itt, ahol most állok több ezer bolgár katona vére omlott, hogy áttörjék a né­met ellenállást. Nem messze innen bolgár emlékmű és sírok emlékeztetnek hazánk legdélibb csücskének nehéz felszabadítá­sára. Az árterületi erdősáv után már tágas a látóhatár. A természet a háborítatlan­ság ritka képét mutatja. Mondják: szinte vadon terem a szőlő és a gyümölcs. Az erdőben a 20-30 méteres szőlőindák sem ritkák, s rajtuk koromfekete gyümölcs terem. Mint később megtudtam, a Hor­vátországból származó, nálunk máshol is­meretlen fekete rizling, amelynek érde­kessége, hogy a leve viszont fehér. Az erdőben az őz, a vaddisznó, a fácán za­vartalanul tanyázik. A vidék madárvilá­ga is gazdag, még fészkelnek olyan ritka madarak, mint a réti sas vagy a fekete gólya. Aztán sornyi ház vonja magára a fi­gyelmet. Akik itt élnek, hazánkban ők vannak legközelebb az egyenlítőhöz. Ta­lán ez adta a gondolatot, hogy néhány házba bekopogjak. A települést nem jelöli térkép, nincs helységtábla sem. A nyárfák közt meg­húzódó erdés­zházban tudom meg, hogy Matty községhez tartozó Keselyősfapusz­­tán járok. Nemcsak a levegő, hanem a házak környéke is mozdulatlan, bár a dolgos élet jeleiről árulkodnak a takaros, rendezett házak, tévéantennák, fóliasátrak vázai, friss autónyomok. Csak az a pár ittlakó valahol dolgozik. Az első eligazítom Teszárik Sándor, a Mecseki Állami Erdőgazdaság vajszlói erdészetének erdésze Szinte örülnek az idegennek — ide ritkán vetődik messzi­ről jött ember; aki viszont körülnéz, az vagy marad, vagy visszatér. Hitetlen né­zésemre bizonyít. — Két­­ ilyen helyre is el fogom kísérni. — Mi is Beremendről jöttünk, ide he­lyeztek úgy huszonöt éve — meséli az­­erdész. — Én még csak megbékéltem a gondolattal, mert igen szeretek horgász­ni és a Dráva a horgászok paradicsoma, itt a hal még halízű. — Én sírtam, hogy fiatalon itt fogunk eltemetkezni — szólt közbe az erdész­feleség. — De most már el sem lehetne zavarni. Nyugodtan, elégedetten élünk itt. — Nincs messze a községtől, a város­tól? — Ma már semmi sincs messze, csak pénz legyen. A puszta 1920-tól létezik. A Dráva túl­só partjáról települt át tizennyolc ma­gyar család. Olcsó volt itt a föld, a ho­mokos part és a vizes legelő. Itt több holdat tudtak abból venni, amennyiért túl egy holdat eladtak. És konok, kemény munkával kezdték visszahódítani, meg­munkálni, termékennyé tenni a terüle­tet. Korai burgonyát, paprikát, paradi­csomot is termeltek és termelnek ma is — nem is akárhogyan, amiről a hatalmas fóliasátrak is tanúskodnak. Itt délen a Dráva homokos öntéstalaján már szedik az újburgonyát amikor máshol még csak kapálják. A katlant a rossz időtől észak­ról a Tenkes, délről a Fekete-hegy védi. Békés, enyhe időjárású vidék, szélcsen­des, párás mikroklímával. Mégis egy idő­járási katasztrófa változtatta meg a te­lepülés életét és általa hallatott magáról ez a maroknyi magyar. 1925. július 25-én délután 5 órakor (még ma is ilyen pon­tosan emlékeznek) olyan vihar tört ki, hogy valamennyi nádfedeles ház tetejét levitte, a termést teljesen tönkretette, le­tarolt 600 hektár erdőt, a szél kőrist és tölgyeket csavart ki tövestől. Az egyik átélő, Maros Pál, elmondta, hogy még a vasekét is felkapta az orkán. Alig ka­paszkodtak meg újabb hazájukban, már­is tönkrementek. De nem adták fel. Dolgosak és többségükben vallásosak is voltak. Fogadalmat tettek, hogy a nagy pusztítás emlékére minden évben ezen a napon misét mondatnak és ezen a na­pon nem dolgoznak. Így született meg a keselyésfapusztai búcsú. A búcsú termé­szetesen vigalommal, tánccal, eszem­­iszommal is járt. Így vitt a katasztrófa új színt az egyhangú robotba. És amely községnek már saját búcsúnapja van , az rangot is jelent. A legutóbbi évekig ápolták e hagyományt, de most már alig van akinek misézzenek, illetve mindenki be tud autózni a községbe. Jelenleg tizenkét család él itt, ebből egy hetvenöt éves magányos asszony és egy hetvenhat éves özvegyember. Maros Pál, aki még ma is disznóhizlalással fog­lalkozik. Jókor érkezünk hozzá. Etetésre készült. A góré tele saját termésű kukoricával, az ólak példás rendben. — Hogy bírja mindezt egyedül? — Könnyen — hangzik a könnyed vá­lasz. — Mi történik ennyi ■ állattal, ha netán megbetegszik? Volt már beteg Pali bácsi? — Igen, egyszer elrontottam a gyom­romat. Pedig 1920-tól egyfolytában ezen a föl­dön dolgozik, volt amikor tizenöt holddal birkózott. Ma sem alszik többet 5-6 órá­nál, azzal a különbséggel, hogy este té­vézik. — Most elkísérem azokhoz, akiket a puszta levegője megfogott és ide költöz­tek — mutatja az utat erdészkísérőm. Kocsis Lajos és felesége még fiatal pár, hatéves gyermekkel. És itt lakónak is a legfiatalabbak. Jó egy éve vettek itt há­zat. — Jobban érzem itt magam, mint Pé­csett — mondja a fiatal gazda. — Hogy miért? Jobb itt saját gazdának lenni, mint a városban albérlőnek. Aztán sze­retem a csendet. Nagyon szeretek hor­gászni is. Eddig Pécsről jártam ide, most fordítva, itthon horgászok és dolgozni járok el. Az anyagiakról nehezen akar beszélni, de láttam már az udvarban a tojóhibri­deket és a malacokat. — Hát igen, egy fizetés kevés. Terveim vannak. Tojóházat és ólakat építek, több száz tojó tyúkot szeretnék nevelni és ser­téseket hizlalni. Ezután egy furcsa portára érünk. Kis édenkert, vagy botanikus kert? Hatalmas diófa borul a házra, farönkökből kialakí­tott székek, asztalok, madárodúk sokasá­ga, még a járda is farönkszeletekből áll. Harangláb, saroglyák, gyökérszobrok, kü­lönleges, nem idevaló növények. A ház belseje még érdekesebb. A fali dísztől a csillárig, a bútoroktól a gyertyatartókig egy kéz munkája. Kácsor László pesti lakos a dicséretet elhárítja: — Nem értek én semmihez, egysze­rűen megszállottan szeretem a természe­tet. Csak fával tüzelett, mint nagyanyám és a tűzifából kiválogatom azt ami va­lamit mutat, vagy készíthető belőle. A növények? Bármerre járok, emlékeimet elhozom gyökerestől, hol egy csemetét, egy cserjét, egy virágot. így van itt a Bükkből fenyő, Zalából szelídgesztenye, Nyírségből nyírfa, Pestről ostorfa és íme egy magról kelt tiszafa. — Soha nem permetezek, viszont min­den madár megkapja az odút, a téli ele­­séget, a tiszta vizet és egész nyáron ne­kem dolgoznak. Itt még a cinke és a ve­réb is megbarátkozott egymással. Ismét felteszem a banális kérdést. — Miért ilyen messze? — Nincs messzebb Keselyős Pesttől, mint Pest Kesely­őstől. Most már innen járok Pestre. A háborítatlan természetért, a természetes csendért mind messzebbre kell menni. Ez mind szép, lélekemelő, nosztalgikus. De mit jelent a jelöletlen puszta a nép­gazdaságnak? Ezt is megtudtam. Évi több száz disznó kerül ki az árnyas ólakból, innen érkezik az első újburgonya a vá­rosiak asztalára és évtizedek óta a leg­szebb paprikával látják el Pécset. De még mást is adott ez a település — egy erdészt, egy vörösdiplomás erdésznőt, egy állatorvost, két tanítót, egy gépész­mérnököt és több iparost. A bőkezű ter­mészet és az emberi szorgalom jól gyü­mölcsözött. Leszállt az est, elment az utolsó busz, csak a televízió jelent még kapcsolatot a világgal. Az ajtók bezáródnak, az em­berek magukba zárkóznak. A puszta la­kói és szerelmesei e­lszzenetlen csenddel pihenni térnek. Szegő Lajos Orvosságok Himodon Néhány soros hír vitt Himod­­ra. Olyanformán szólt, hogy a faluban megnyílt az új postahi­vatal. Az új posta úgy is szol­gálni akar, hogy gyógyszer ki­váltásánál közreműködik, mivel patika nincs a faluban. Kicsi ügy, mégis szívmelenge­tő: segítik a rászorulókat, szol­gálják, elsősorban az öregeket. Nézelődöm hát Himodon. El lehet ide jutni Mihályi vagy Ka­puvár felől is, én­ Cirák irányá­ból érkeztem. Arra vagyok jára­tosabb, egy alkalommal ott ál­lított meg a Kiss Jenő bácsi, s mondta el, „zsellérsors” volt er­re valamikor. A zsellérsors elkopott már ré­gen, hiszen már az is régen volt, amikor a nagy sorsfordító esz­tendőkben termelőszövetkezet alakult itt is, Himodon. Kopik az emlék, és azok is egyre ke­vesebben vannak, akik alapító­ként élték meg azokat az éve­ket. Kopik az emlék, s vajon ner" koptatják az évek a gondosko­dást" is? Bella Elemért hallgatom. Előbb papírokat keres elő, névsorokat fut át. Aztán megvan. Igen, ez a névsor... a kétszázhatvanasok névsora. (ő a tanácsi kirendelt­ség vezetője.) Frissen kiderül, nem valami­féle klub jól sikerült fedőneve vagy arisztokraták titkos társa­ságának jelzője a szó: „kétszáz­hatvanasok”. A szám itt forintot jelent, nem mai, hanem hajda­ni forintösszeget. Azt az össze­get, amelyet járadékként kaptak jó néhányan itt a faluban. Já­radékot — és nem nyugdíjat — azok a termelőszövetkezetbe lé­pett emberek, akik már idős ko­ruk miatt nem szerezték meg a következő években a nyugdíjjo­gosultságot. Járadékot kaptak, legelőször havi kétszázhatvan forintot. Mostanára ez az összeg ezerötszáz forint körülire emel­kedett.­­ Húsz-huszonegyen vannak, járadékot vagy özvegyi járadé­kot kapnak. A tanács ezt a já­radékot — szociális alapjaiból, keretéből — ezernyolcszáz-két­ezer forintra egészíti ki. Alkal­manként szociális segélyt is ad a tanács. Öregek napközije? Saj­nos, nincs, nincsen rá lehetősé­günk. Annyit tudunk tenni, né­hány idős ember szociális gon­doskodásként kap ebédet a ven­déglőből ... Mondom a postát, a patikát: — Igen, megnyílt, pár napja már az új épületben van a pos­ta. A gyógyszer... nincs gyógy­szertárunk, bizonyára jó lesz a segítség. Bella Elemér papírjairól föl­­jegyzek néhány nevet. Kovács Gergely, Módos Mihály, Takács Jánosné... — járadékosok, „két­százhatvanasok”. A Kossuth utcában Módos Mi­hályhoz köszönök be. Gerendás mennyezetű szobában, pattogó tűz mellett fogad. Legelőbb a fa­ragott, barna mestergerenda vé­sett szövegét jegyzem föl: „1872- ben építette — május 12. —Mó­dos István és neje.” — A nagyapám volt... és az­tán én itt születtem ebben a ház­ban, itt éltünk, itt nőttek fel a gyermekeim. Én? Betöltöttem a nyolcvanat, októberben. Amúgy igen, járadékos, mert nem dolgozott le tíz esztendőt a téeszbe lépés után. — ötvenkilencben álltam be. Egy tehenet, egy tinócskát, meg ■a lovamat vittem be. A téeszben is kocsis tettem. Az eleséget hordtuk a többi lovaknak. Adtak a lovam mellé egy hároméves fekete csikót, így jártunk. Há­rom-négy évig volt ez, utána gyalogmunkán folytattam. A lo­vam? Bandi... Nem lett ki a tíz évem, kétszázhatvanat kaptam, aztán emelkedett lassan, las­san. Gondol-e most rá, az idős em­berre,­ a termelőszövetkezet? — Nem nagyon hallom, hogy segítenek. Hanem még a fuvart is fölszámolják. Mindent drága fuvarban csinálnak. A kertben száz öl, jön a kocsis, szánt, kül­dik a csekket. Ha fát hozatok, tűzre, azért is ott a csekk. Be kell fizetni, postán ... El-elhív­­nak öregek napjára, én nem me­gyek. Ha a fuvart elengedik, ak­kor igen. (Módos Mihály bácsi —■ és a többi himodi járadékos — fuvarját a mihályi termelőszö­vetkezetben intézik. Az ezerhá­romszáz lelkes Himodon sem önálló tanács, sem önálló ter­melőszövetkezet nincs, az utób­bi esztendőkben.) ■ ■ A tűz mellett élednek Módos Mihály életének régi emlékei, nehéz utak, nehéz évek, és a mindig tisztes munka, a maga és mások emberségének becsülése. Mondogatja mostani hétköznap­jait: mindig korán kelő ember volt, reggel most is fél hatkor kel, fát vág, tüzet rak, olvas­gat. Asztalán ott van most is a napi újság, a Kisalföld, a Sza­bad Föld, odakerül egy-egy könyv is. — Ezt most a lányomtól hoz­tam el... most olvasom. Hall­ja, nagyon finom emberről szól... A finom ember: Kádár János, Gyurcsó László könyvében. No és a gyógyszer, a postáról, mit szól hozzá a nyolcvanéves Módos Mihály? — Nem voltam én beteg so­ha, a jó isten megsegített. Csiz­mát húzok, magam elé a kék kö­tényt — hordom már tizenöt éves korom óta —, jól felöltöz­tünk mindig. Azért van a jó egészség. Mondom, ne is legyen dolga ezután sem a posta­patikával. Ám azért a takaros, szép új épületben, az új postán Szakály Márta hivatalvezető elmondja: igen, ők vállalják a gyógyszer beszerzését. Receptet kérnek, s a kapuvári patika közreműködé­sével meghozzák az orvosságot, így a himodi kézbesítő (kézbe­sítők, mert úgy tudom, ketten vannak....) a levetekkel, újsá­gokkal együtt gyógyszerrel is „csönget” majd a­ házaknál. .. .Már­ ók­a Cirák felé halad­va jár az eszemben : sok szó he­lyett (vagy legalább azokkal együtt) többet ér kevés kicsi tett. Ezt igénylik — én meg ezt tanultam — Himodon, ezt vár­ják az idősek, a törődöttek, megfáradtak. Ez igazi­ orvosság még azoknak is, akik különben, nem ismerősek a patikában. (vincze) SZABAD FÖLD 5

Next