Szabad Föld, 1984. július-december (40. évfolyam, 27-52. szám)
1984-07-07 / 27. szám
1984. JÚLIUS 1 Kemence: nyitott könyv a Börzsöny alján Mondják, nincs Kemencén olyan ember, aki — ha találkozik vele — előbb üdvözölné a tanácselnököt, mint az őt. Mert bizony, ha nem is süvegei, köszönésben megelőzi a falubeli asszony húgait, atyafiait Pongrácz János. S mondják, a tenyerénél is jobban ismeri faluját, hasonlóképpen a többi kemencéihez, palóc testvéreihez, az itt született, Börzsöny alján élő, alkotó és tevékenykedő emberekhez. Pongrácz János is itt született, a Palócföld peremén, a valamikori megyeszékhely (Hont vármegye főispánja pecsétjére az 1710-es évek elején vésték a Kemence szó betűit), egyik kurta utcájában. Maga a mostani tanácsháza talán tíz esztendős sincs, néhány szobája, fala pedig alig múlt hathónapos — mert ami a falubelieknek kijár, az megilleti a község első emberét is; kényelmes dolgozószobákban végezhetik majd mindennapos teendőjüket (hajh, de sok van!) Pongrácz Jánosék. Az elnök, a titkár, az ilyen osztály, olyan csoport — még nem tudják, ki kerül majd az új falak közé. Ügyes kezekre vallanak a falak, mázolások, lambériák, dicsérem is a kivitelezők munkáját, ám Pongrácz János inkább az ablakon túli világot vigyázza szemeivel, szavaival pedig Kemence 1800 lakosának jelenét festi, jövőjét vázolja. — Tíz esztendővel ezelőtt lettem Kemence tanácselnöke, előtte jó néhány évig különböző nógrádi és fővárosi földhivataloknál dolgoztam. Tíz év pille idő — a település első nyomát örökítő oklevél kelte óta az eltelt nyolc évszázadhoz képest — mégis, hallatlan sok változást hozott életünkben. Vagy mi, kemenceiek telítettük csordultig munkával, eseménnyel e röpke idő batyujait? Gyorsan hozzáteszem, nem a tanácselnök szól most minderről, inkább a lokálpatrióta. S nem az én érdemem, hogy Kemence a településfejlesztési verseny ranglistáján évről évre az élmezőnyben található; hogy fölépült két orvosi rendelő, egy négy tantermes iskola, óvoda; hogy van már sportpályánk, elkészült a nagyvölgyi lesiklópálya, hogy közel tíz kilométer szilárd burkolatú utat építettünk, s hogy megoldották a társközségek — Kemence, Bernecebaráti, Tésa és Perőcsény ivóvízgondjait. A kemencei, munkaképes aszszonyok és férfiak többsége a bernecebaráti Börzsönyi Termelőszövetkezet tagja, alkalmazottja, de sokan ingáznak innen Szobra, sőt a fővárosba is. Mások viszont — így a perőcsényieső, romhányiak — a Kemencei Vegyesipari Szövetkezet műhelyeiben dolgoznak. Honnan hát az idő a község szépítésére, építésére fordított múltbéli és majdani energia? S honnan a pénz, a millió forintok sokasága? Mert bizony, a tanács éves fejlesztési kerete, az a „sovány” háromszázezer forint ugyancsak kevésnek bizonyult volna még a bernecebaráti tornaterem alapjának költségéhez is. Márpedig — lám, valóban társközség Bernecebaráti! — a kemencei dolgos kezek is segítettek, hogy a négy és fél millió forintos épület végül is csak hárommillióba kerüljön. Szombatok, vasárnapok, a szabadnapokból „lopott” órák nyomait viseli bizony az a tornacsarnok, a kemenceiek iskolája, óvodája, foci- és kézilabdapályája, a nagyvölgyi lesikló, s a gyönyörű völgyben épülő úttörőtábor nemkülönben. — Hegyen-völgyön fekszik Kemence — folytatja a tanácselnök —, őspalócok, hajdani erdészek, favágók leszármazottjai építették olyannak szülőfalujukat, amilyen. Itt már csak elvétve lát rogyadozó, düledezőfélben levő, zsuptetős házat. S végképp megszűnt az embernyúzó erdei robot, a favágás kézi munkája, a favontatás, s elfelejtették az itt lakók a haragosdit, a „nem palóc” községekkel való, talán soha nem volt oktalan torzsalkodást. Hanem a népművészet, a népszokások erős fedezet alatt őriztetnek. Él a régi építészeti stílus, a kemenceiek ma is szőnek, fonnak, faragnak. Röpköd, eleven náluk ama bizonyos Páva, s hogy az idén tavasszal megalakult Börzsönyi Baráti Kör (a kemenceiek kezdemé- nyezték, természetes hát, hogy tanácselnökük lett a kör titkára), Kemence és környéke szépségével jobban megismerszik a világ. Egyelőre az ország minden részéről zarándokolnak ide a szépre vágyók, a szemet pihentetni, lelket nyugtatni akarók. — Nyitott könyv a mi falunk, bárki olvashat belőle. S nyitott az emberek szíve, szava, talán ezért sikeredett minden az elmúlt tíz év során egészre, befejezettre. Mert amit ez a nép elhatároz, véghez viszi. Ha tudják az értelmét, a célját, minden munkát elvégeznek falujukért a kemenceiek. Kinn a főutcán zsibong az élet — hetivásárra készülődik a falu, s mint méhest az akácillat, kicsalogatja kapuk alól, kertek mögül utcára az embereket a június végi nyáridő. Népviseletbe öltözött anyókák, huncut mosolyú süldőlányok, zsíros karimájú kalapos bátyák tereferélnek. Szlovák és magyar szavak foszlányait viszi a szél a közeli Csóványos felé, onnan pedig a Kemence patak sodorja községe alatti medrében a vízbe hullott akácvirág-szirmokat, hegyi üzenetet. Utak, hidak, járdák őrzik a munkás hétvégék kemény óráit; betonalapú sportpálya vigyázza a kemencei kisiskolások testi egészségének fejlődését, s a járdák, utak, hidak melletti, számtalan virágtő, palánta. A szépérzéket, a nyitott könyvként kitárulkozó Kemence lakóinak hangulatát idézik. Bizonyára vannak gondjaik is a kemenceieknek: a közlekedés, az áruellátás, a szolgáltatás terén van még tennivaló bőven. Ám mindezekre nem várnak ölbe tett kézzel: alapoznak, javasolnak, utakat javítanak Kemence történelmének huszonötödik emberöltőjét élő tanúi és részesei itt, az erdők alján, völgy ölében, a Börzsöny peremén. Júniusban avatták az úttörőtábort, s október elejéig mintegy háromezer, az ország minden részéből ide érkező kisdiák hancúrozhat, pihenhet, gyógyulhat a páratlan szépségű környezetben. Nappali örömüket az Ipolyvölgy gyöngye, Kemence, éjjeli álmukat a Börzsöny óriása, a Csóványos vigyázza. S ha üdülés után hazatérnek, bizonyára elmesélik majd, milyen tábort építettek számukra a kemenceiek, akikről talán addig soha nem is hallottak... Besze Imre Pályamódosítás, számítóközpont nélkül Az űrhajók, a műholdak pályáját számítóközpontok vigyázzák. A megfelelő szerkezeten egy gombnyomás, és máris változik a pálya íve, szöge, magassága. És a lenti pályák? A felnövekvő nemzedék százezreinek pályája? Vigyázzuk-e őket is eléggé? Egy tavalyi tablón megtalálható Szegfű Zsuzsanna képe. Akkor végzett, gépgyártás-technológiát tanult, szakközépiskolában. Merre fordult a sorsa? Tartson velem az olvasó, nézzünk be munkahelyére. Megállok, bepillantok az útról, hol is az óvoda Lepsényben? Talán ez lenne az, szerénykedve egy régi iskolaépület mögött? Bentebb kiderül, a meghúzódó épületnek semmi oka a szerénykedésre. Négy óvodáscsoport otthona, és még itt az általános iskolások napközis konyhája, étkezdéje is. A foglalkoztatótermek külön-külön kis folyosókról nyílnak, ha kell, egyenesen, mások zavarása nélkül mehetnek ki a játszóudvarba a gyerekek. A majdnem egészen frissen emelt épület elrendezése pedig olyan, hogy mindenütt akad egy-egy beugró, ahol éppen nem fúj a szél, vagy éppen árnyék vagy napsütés van. Az étkezde is megérdemli, hogy szóljak róla: ne gondoljon az olvasó afféle csővázas székekre, bádog asztalokra. Itt kárpitozottak a székek, és terített asztalok várják a gyerekeket. Háromszáznegyven gyermek ebédelhet meg fél tizenkettőtől talán fél kettőig, senki nem űzi, zavarja a csoportokat, nyugodtan ebédelhet mindenki. Papp Lajosné élelmezésvezető, Bende Ferencné vezető óvónő örömmel mutatja birodalmát — ám amiért itt nézelődöm, az tulajdonképpen más. A pályaválasztásról van szó, arról, hogy milyen nehéz tizennégy évesen eldönteni, merre irányuljon a tanulás? Az is eszembe jut itt, hogy hovatovább már az óvoda után választásra kényszerül a gyermek (a szülő ...), a beírassák-e egy „erős”, az átlagostól valamiben különböző iskolába vagy küldjék csak „sima” általánosba? (Ének-zenei tehetség, készség felmérése címén egyebekben is válogatnak sok helyen, már tavasszal felvételi vizsgára bocsátva a hatéveseket.) Majd később, a középiskola előtt újabb választás, újabb felvételi vizsga. Aztán már Szegfű Zsuszannát hallgatom, ő is átesett felvételin is néhány éve, aztán az érettségin is, most pedig óvónő, képesítés nélkül, itt Lepsényben. Egy esztendeje szolgál itt, amióta . .. ám, kezdjük a történetet az elején, hallgassa az olvasó velem együtt: — ... Mindig óvónő akartam lenni. S akkor, a nyolcadik osztály után felvételiztem az óvónői szakközépiskolába. Nem vettek fel... A felsőfokú óvónőképzőbe el lehet jutni a „sima” gimnáziumból is. Jelentkeztem, nem vettek fel, elutasítottak. Akkor már mit lehet tenni, olyan iskolát kerestünk, ahol érettségit lehet szerezni. Jelentkeztem az ipari szakközépiskolába. Ez négy év alatt az érettségi mellé egy szakmát is ad, illetve abból is vizsgázhat a tanuló. Én gépgyártás-technológiát tanultam. Két évig, az első és a második osztályban az iskola tanműhelyében, a harmadik és a negyedik osztályban a Videoton tanműhelyében folyt a gyakorlati oktatás... A gyakorlati oktatás (persze az elméleti is!) magas színvonalon folyt, folyik ott, a Videoton műhelyében. S ha nem jártam volna magam is ott egyszer-egyszer, most meglepődnék, milyen otthonosan mondogatja a fiatal óvónő az esztergályozás, a marás, a köszörülés szakszavait. — ... Az érettségi? A szakmai ismeretek köréből nekem a gépgyártás-technológiából kellett vizsgáznom. Sikerült, persze. Az iskola az érettségi mellé szakmát is ad. Az én választott szakmám az esztergályos szakma. Abból is vizsgáztam, az érettségivel együtt. Négyesre sikerült. A gyakorlati munkám? Kúpillesztés, menetvágás ... valami alkatrész volt ez. Minden munka megvolt rajta, amit a négy év alatt a gyakorlatból tanultunk. Nemcsak az esztergával, a többi géppel is volt dolgunk: a marógéppel, köszörűgéppel. Találkoztunk olyan munkával is, amit ezeken kellett csinálnunk a gyakorlaton ... Az érettségi után — mint mindenki más — Szegfű Zsuzsa is kitöltötte a papírokat, merre szeretne dolgozni, várta egy hely őt is a Videotonban. Másfelé fordult. — ... Én végül is óvónő szerettem volna lenni. Egy volt tanárom igazított, hogyan lehetne? Bementem a járási hivatalba érdeklődni. (Ez a múlt év nyarán volt, akkor még élt a járási szervezet, megvoltak a járási hivatalok.) Megérdeklődtem, hol lehetne képesítés nélkül óvónői munkát vállalni, hol van esetleg ilyen üres állás? Mondták, Velencén és itt Lepsényben. A hivatalban éppen vezetői értekezlet volt, s mindjárt ott összetalálkoztam Irma nénivel. (Irma néni, Bende Ferencné.) S mondta, menjek hozzájuk, egy gyesen levő kismama helyettesítésére. Szeptember elsején kezdtem. Most? Délutános óvónő vagyok. A hét három napján fél tizenegykor kezdek, két napján fél kilenckor kezdek. Igen, kijárok Fehérvárról, de akkor is jó így. Egy órával kelek előbb, és utazok ide. Most bent a jelentkezésem a felsőfokú óvónőképzőben, Kecskeméten. Felvételizni kell, nagyon szeretném, ha sikerülne, és ősztől nappalin tanulnék ... Hallgatom — hallgatja Bende Ferencné is —, s arra gondolok, kicsit furcsa lehetett azon az előző szeptember elsejei napon, végzett esztergályosként és „érett” gépgyártás-technológusként a kisgyerekek között. — Az első napom? Igen, szeptember elseje volt. Először a vegyes csoportban voltam. Ez a középső- és nagycsoportosokból került ki. A gyerekek nagyon apróknak tűntek. A családban sem volt kisgyerek, az iskolában meg különösen nem. Jöttek az új gyerekek. Sírt az egyik kisfiú. A másik óvónő — fogadni kellett a gyerekeket — odavezette hozzám: vigasztald már meg, csitísd el. Furcsa volt, nem tudtam vele mit kezdeni. Beszélgettem vele, mondtam neki valamit, s persze abbahagyta a sírást, megnyugodott. Azóta? Mindennap sok-sok élmény ... Szegfű Zsuzsannát várják a gyerekek. Azok is, akikkel legelső napján találkozott. Körülveszik, nevetnek — együtt. A jó időben éppen folyik a játék, igazi gyermekparadicsom ez az óvoda. Megtudom, három éve épült, és úgy, hogy benne a falu kezemunkája mellett — a szíve is. Fodor Sándor téeszelnök nevét emlegetik, s azt, hogy a téesz brigádja emelte a falakat. És azóta is itt vannak a segítők, a téesz brigádjai, a Vetőmagtermeltető Vállalat munkásai, a Siófoki Állami Gazdaság faiskolai telepének dolgozói. A gazdaság évente százötvenezer forinttal és ötvenezer forintnyi egyéb támogatással járul hozzá az óvoda létéhez. Nem egészen ellenszolgáltatás nélkül: a gazdaságban dolgozó, Alsótekeresen élő családok gyermekeit fogadja, neveli, az óvoda viszonzásként ... Íme — kedves olvasó — ez az esztergályos-technológus óvónő munkahelye, a pályamódosítás után. Idetart, idefut útja a kisgyerekek közé, számítógépek fényeinek villogása nélkül. S még kérdezném a vezető óvónő, Bende Ferencné útjának, pályájának fordulóit: szerény mosoly a válasz. — Egy évre jöttem ide, az év letelt, én maradtam. Mikor volt ez? Tizenhét éve... Vincze István SZABAD FÖLD 5 „Nem bántja a szemét?” Megyénkben is sok még megművelhető terület, amelyet nem hasznosítanak, csak gazt terem éveken át. Sok száz vagy ezer hektárnyi az ilyen terület a vasutak, közutak mentén, az állami gazdaságok és termelőszövetkezetek táblái mellett. Megemlítettem ezt alkalmas és alkalmatlan helyen egyaránt. Alkalmas helyet azért írok, mert az általam tapasztaltakkal egyet is értettek, de jött a magyarázkodás : nincs elegendő munkaerő, aki lekaszálja a füvet, amely sok jószágnak szolgálna eleségül; nincs olyan kisebb gép, mellyel a területet meg lehetne művelni és nincs lófogat sem, hogy ekével a kisebb parcellák végét felszánthatnák, stb. Ha meg alkalmatlan helyen szóltam, válaszra sem méltattak, legyintettek egyet, s később hallottam vissza: még napjainkban is vannak okvetetlenkedők. Ezek a parlagföldek nemcsak nekem bántották a szememet, hanem másoknak is. Ezért néhány ismerősöm elhatározta: gazdasági munkaközösséget szerveznek, és szabadidejükben ilyen, művelés alá nem vont területen gazdálkodnak. Csakhogy miért ne állna útjukban itt is bürokrácia? Milyen jogcím alatt engedélyezzék, hogy a különben parlagon lévő területet maguk vagy a népgazdaság számára hasznosítsák? Mennyi legyen a bérleti díj és a termelésből származó jövedelem utáni adó? Hej bürokrácia, te hétfejű sárkány! Vajon mikor veszed már észre, hogy nemcsak paragrafusokat járó útvesztők vannak, hanem ésszerű, jó elgondolások is különösebb megkötöttségek nélkül. A sok hektárnyi földterületek pedig kihasználatlanul maradnak, nő rajtuk a hasznavehetetlen gaz. Sokan pedig velem együtt kérdezhetik, amint az a plakátokon olvasható: „Nem bántja a szemét?” Kiss József Pécs