Szabad Föld, 1986. január-június (42. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-04 / 1. szám

1986. JANUÁR 4. KÖZÖS ERŐFESZÍTÉS A GYENGÉBB SZÖVETKEZETEKÉRT Minden talpalatnyi föld teremjen Beszélgetés Lehoczki Mihállyal, a TÓT főtitkárhelyettesével Hagyomány már, hogy minden eszten­dő elején felelős vezetőket szólaltatunk meg lapunkban aktuális témákról, olyan közgondokról, amelyek a közvéleményt foglalkoztatják. Napjainkban ilyen a szö­vetkezetek közötti differenciálódás. Erről beszélgettünk Lehoczki Mihállyal, a TDT főtitkárhelyettesével. • A termelőszövetkezetek közötti különb­ség fő oka, úgy tudom, a különböző vidé­kek, tájak természeti adottságaiban rejlik. Mi a helyzet ezekben a gazdaságokban, mi­re számíthatnak, szükség van-e munkájuk­ra? — A differenciálódás már a szövetke­zeti mozgalom­ kezdetén is megmutatko­zott, jelen van napjainkban, és úgy vé­lem, hogy a jövőben sem tudjuk meg­szüntetni. Talán nem is lenne jó, mert a differenciálódás valamilyen hajtóerőt is jelent a gazdaságok, az ott élő embe­rek számára. A gond akkor jelentkezik, ha ez túlságosan nagy mértékűvé válik, s azoknak a szövetkezeteknek, amelyek a differenciálódás alsó mezőnyében he­lyezkednek el, nagyon sok problémával kell megküzdeniük. Ez időnként felül­múlja erejüket; az ott dolgozók, a szö-­­ vetkezetet létrehozó tagok alapvető élet­­­­­ körülményeit, munkalehetőségeit kérdő-­­­­elezi meg. A szövetkezeteket nagyjából három­­ ,1 csoportra osztjuk. Az első bő harmad a szorító gazdasági körülmények közepet­te is jól állta meg a helyét, bővíteni tud­ta termelését, s jövedelmezőségi viszo­nyai, a tagok kereseti lehetőségei is meg­felelően alakultak. A szövetkezetek ki­sebb harmada, a középső mezőny, azért küzd, hogy ne kerüljön az alsó harmad­ba. Az elmúlt időben viszont, elemzé­seink legalábbis azt bizonyítják: keve­sebb lehetőségük volt arra, hogy a felső harmadba kapaszkodjanak fel. A mostoha időjárási körülmények, a szabályozók kiszámíthatatlan, kedvezőt­len változásai gyakran eredményezték, hogy ebből a harmadból a szövetkeze­tek egy része a harmadik csoportba csú­szott, amely mindennapi gondokkal kénytelen küzdeni a termelés folytatá­sáért, a jövedelmezőség legszükségesebb szintjének megtartásáért, ami gyakran sikertelen. Ma már közhelynek számít, hogy a kedvezőtlen adottságú térségekben lét­rehozott termékmennyiség ugyanolyan szükséges az ország számára, mint a jobb gazdasági térségek termelése. Ez ténylegesen így van, mert az e terü­leteken termelt érték csaknem egyenlő mezőgazdasági exportunk mennyiségé­vel. Mégis, közgazdászkörökben nagyon sokszor felmerül, hogy csökkenteni kel­lene e térségek mezőgazdasági termelé­sét, és főként e tájak fejlesztésére nem volna szabad erőforrásokat áldozni. Ezek a nézetek már azért sem állják meg a helyüket, mert a kedvezőtlen adottságú települések többségében az egyetlen gaz­dasági erő a szövetkezet. Ha ezeken a helyeken a szövetkezet kivonul a gaz­dasági életből, akkor nincs helyette más gazdasági egység. E területeken főként olyan családok élnek, amelyekre jellem­ző az elöregedés, így olyan munkaerő­állomány hasznosul, amely más népgaz­dasági ágban koránál, képzettségénél, helyhezkötöttségénél fogva nem, vagy csak drágán, bizonytalan eredményes­séggel foglalkoztatható. Az a sajátos helyzet alakult ki, hogy a gazdaság kor­szerűsítéséhez, a technikai befogadóké­pesség növeléséhez a fiatal munkaerő­állományt is gyarapítani kellene. Ilyen­kor kerül előtérbe az ipari munka helyi szervezetbe történő telepítése valamilyen formában. Sajnos, e térségekben 1984—85-ben is gyorsabban növekedtek a mezőgazdaság termelési ráfordításai, mint a bruttó ter­melési érték. Ezen belül azonban külö­nösen két tényező, a bérekkel kapcsola­tos közterhek és a kamatköltségek nö­vekménye volt meghatározó. A növekvő bérterhek a szövetkezeteket a létszám­­gazdálkodás szigorítására ösztönözték és ez is hozzájárult ahhoz, hogy — az el­múlt évekkel ellentétben — jelentősen csökkent az állományi, de különösen az alkalmazotti létszám. Még így sem le­hetett elkerülni azonban azt, hogy az alacsony jövedelmezőségű üzemkörben a járulékterhek a szerény üzemi nyereség nagyobb hányadát ne vigyék el. Ami a termelés anyagköltségeinek alakulását illeti, nőtt a költségérzékenység, a nö­vekvő árak ellenére az anyagi ráfordí­tások növekedési üteme nem volt ma­gasabb az előző éveknél. Szövetkezeteink jelentős részét érzéke­nyen érintette a kiegészítő tevékenysé­gek lassuló növekedése, stagnálása is, amely — más szövetkezeti ágazatok­kal is — nélkülözhetetlenül hozzájárul a lakosság foglalkoztatásához. Úgy tű­nik, hogy a szövetkezetek is, de a köz­ponti szabályozás is túlértékelte azt a lehetőséget, hogy a földművelés és ál­lattenyésztés fejlesztésére tartósan igénybe vehetők az ipari, a kereskedel­mi és a szolgáltató tevékenységek bővü­léséből származó források. Anélkül, hogy leértékelnénk e tevékenységek jelenlegi és jövőbeni szerepét, fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy egyes térségeket, mezőgazdasági termelőszövetkezeteket súlyos helyzetbe hozta a kiegészítő te­vékenységekben keletkezett veszteség. Sorolhatnám még a kedvezőtlen köz­­gazdasági környezet előidéző okait... De meg kell állapítanom, hogy gazdasági életünk szükségszerű velejárója a me­zőgazdasági szövetkezetek differenciáló­dása, a kedvezőtlen adottság, a közgaz­dasági környezet hatása miatt. Elemzé­seink mutatják, hogy 1984-1985-ben a differenciálódási folyamat felerősödött. Azokban az üzemekben is nőttek a kü­lönbségek az élenjárók és a lemaradók között, melyekben nem volt aszálykár, de az aszálykárt szenvedett gazdaságok­ban ez a folyamat még inkább megmu­tatkozott. Viszont mozgalmunkban a szaktudás, a szakértelem, a fegyelme­zett munka hatását mutatja, hogy a 621 támogatott, kedvezőtlen adottságú szö­vetkezetből csak 56 volt veszteséges, míg 162 átlag feletti eredményeket produ­kált 1984-ben. • Hogyan képviseli a TDT ezeknek a szö­­vetkezeteknek az érdekeit? Mit tesz, hogy ennek a szövetkezeti körnek a lehetőségei javuljanak? • Külön gondot fordítunk a kedve­­zőtlen természeti, közgazdasági adottsá­gú szövetkezetek gazdálkodási feltételei­nek javítására. Ezalatt egyrészt a köz­­gazdasági szabályozók megfelelő irányú változtatásának lehetőségét értem, más­részt azokat a törekvéseket támogatjuk, amelyek ara irányulnak, hogy a termé­szeti körülményekben megfelelő javu­lás történjen.­­Melioráció, vízrendezés, földrendezés.­ Eredménynek tartom, hogy a kedvezőtlen adottságú szövetkezeti kört bővítettük az elmúlt időszakban, s belekerültek ebbe a 17-19 aranykorona értékű földterülettel rendelkező szövet­kezetek is. Meg kell jegyeznem viszont, hogy e kör bővítése nem járt együtt a támogatásra szánt összegek megfelelő növekedésével, s ez az eddig is támo­gatott szövetkezeti körben újabb nehéz­ségeket okozott. Úgy vélem, hogy e térségekben nem csupán a versenyképesség fokozásáról van szó. Ezzel legalább egyenrangú fel­adatnak tartom e területeik népesség­­megtartó szerepének javítását, amiben a kedvezőtlen adottságú mezőgazdasági szövetkezeteknek fontos szerepe van. Hozzá szeretném azonban tenni, hogy a kedvezőtlen térségek lakosainak foglal­koztatási gondja nem csupán mezőgaz­dasági kérdés, hanem súlyos társadalmi probléma is, melynek megoldása érde­kében magas szintű tárgyalások foly­nak. A kedvezőtlen adottságú mezőgaz­dasági nagyüzemek a szántóterület aranykorona-értékétől függően árkiegészí­tésben részesülnek. A szövetkezet a sa­ját maga által termelt növényi, állati termékek, valamint tagjai és alkalma­zottai által előállított, rajta keresztül ér­tékesített tej, vágómarha, sertés és bo­gyósok után jogosult a kiegészítésre. Egyedi elbírálás során — sajnos egyre csökkenő mértékű — fejlesztési hozzá­járulást is kaphat a nagyüzem. Lehető­ség van arra is, hogy termelési adójá­ból pályázat útján fejlesztési célra igé­nyelhet pénzeszközöket. Jelentős hatása van a szakember-foglalkoztatást előse­gítő támogatásnak is. Az 1985. évi szabályozó intézkedéseik egyik sokat vitatott kérdése a kedvezőt­len adotságú támogatási rendszer vál­tozása. Mindenképpen eredménynek te­kintjük azt, hogy a szabályozás elismer­te az átlag alatti földminőségű területe­ken gazdálkodó és támogatásra szoruló termelőszövetkezetek körének szélesíté­sét. Erre azért volt nagy szükség, mert a hazai ármegállapítás nem veszi figye­lembe a művelésben tartott legrosszabb földminőség termelési és költségviszo­nyait, ezért az átlagos földminőségnél rosszabb földeken a mezőgazdasági tevé­kenység egyensúlyának fenntartásához árrendszeren kívüli erőforrások is kel­lenek. Az érintett szövetkezetekben lét­kérdés, hogy ne állandó veszteségekkel küszködve gazdálkodjanak. Sajnos költ­ségvetési, pénzügyi okokból nem volt mód az árutermeléshez kapcsolódó árki­egészítés mennyiségének megfelelő nö­velésére, és ezért jóval több szövetkezet osztozkodik a rendelkezésre álló állami támogatáson. Ahol ennek következtében csökkent a támogatás, nehéz gondok elé néznek összességében megállapítható, hogy a felsorolt intézkedések jó irányba meg­tett, de nem elég hatékony lépéseknek bizonyulnak. Ezt főleg annak ismereté­ben mondom, hogy ma mozgalmunkban 440 szövetkezetnek gondot okoz az egy­szerű újratermelés is. De alá szeretném húzni, hogy a termelőszövetkezeti moz­galom — amellett, hogy mindent meg­tesz a gondok enyhítése érdekében — önmagában a térségi feszültségeket nem képes megoldani, mert erre nincsenek meg a megfelelő eszközei. A TDT és a területi szövetségek azonban aktívan részt vesznek az ezzel kapcsolatos kor­mányzati munkában is, rendszeresen vizsgálják a megoldás lehetőségeit, köz­reműködnek a szabályzás feltételeinek alakításában. Szeretném elmondani, hogy mindig is szívünkön viseltük a differen­ciálódással kapcsolatos problémákat. Kokrétan is részt veszünk e térségek komplex fejlesztésében, terheik mérsék­lésében. Sokat segíthet az érdekképvise­let a szövetkezetekben megszervezésre kerülő ipari, építőipari munka feltéte­leinek üzemen belüli fogadásában —■ szaktanácsadással, szakértelemmel és el­lenőrzéssel is. • Úgy hallottam, kormányprogram készül, hogy végre alapvetően rendezzék ezt a témát. A TDT hogyan fejti ki véleményét, tapaszta­latait az előkészítő munka során? — Igen, történt felmérés, összegzés azokról a térségekről, (például Borsod és Szabolcs megyében), amelyek gond­jainak feloldása, felzárkóztatása össztár­sadalmi kérdés. Egyértelműen megálla­píthatjuk, hogy a mezőgazdaság itt meg­határozó ágazat. De elképzelhetetlennek tartom, hogy a jövőben a mezőgazdaság talaján növekedjen e térségek eltartó­képessége. Ennek egyik oka az, hogy a* * alaptevékenységben a termékelőállítás ráfordításai, hozamai kedvezőtlenebbek az országos átlagnál. Másrészt az ipari, kereskedelmi és szolgáltató tevékenysé­gek fejlesztését a krónikus forráshiány miatt a mezőgazdasági gazdálkodó szer­vezetek nem tudják megvalósítani. A kedvezőtlen térségekben a felhal­mozódott gondok olyan méretűvé vál­nak, hogy sürgős megoldás hiányában a keresőképes lakosság jó részének új munkahelyekre lesz szüksége. A tovább már nem odázható problémák megoldá­sára több lehetőség kínálkozik. A többi között helyesnek tartanánk, ha ezek a térségek kedvezményezett, nyitott öve­zetekké válnának, melyekben a gazda­sági tevékenységeket kezdeményező, vagy folytató — elsősorban szocialista szervezetek — jelentős kedvezmények­ben részesülnének. (Árkiegészítés, támo­gatás, termelési adómentesség, a jöve­delem- és keresetszabályozás területén való könnyítések stb.) Véleményünk szerint e térségek gond­jainak megoldásához haladéktalanul hozzá kell fogni. Minden késedelemért kárr. Ezért úgy véljük, hogy az erre a célra rendelkezésre álló eszközöket az adott térségek részére — elsősorban me­zőgazdasági szövetkezeteink számára —, ott kell biztosítani, ahol a fogadókész­ség, a juttatott eszközökkel való gazdál­kodás a legtöbb problémát meg tudja ol­dani. • Köszönöm a beszélgetést. Sz. Lukács Imre SZABAD FÖLD 5 (DURKÓ GÁBOR rajza)

Next