Szabad Föld, 1986. július-december (42. évfolyam, 27-52. szám)

1986-07-05 / 27. szám

1986. JÚLIUS 4. Évtizedes választóvonalak: a Börzsöny ma Mehetnék vonattal is, Vácon át, föl Drégelypalánkig, de akkor csak a Börzsöny nógrádi peremét láthatnám. Ezért inkább autóba ülök, s a Dunakanyar és az Ipoly érintésével járom körbe hazánk egyik legszebb hegységét, amely — egyebek között — arról is neve­zetes, hogy ősi települései — ellen­tétben a Mátrával és a Bakonnyal — nem a rengeteg belsejében, ha­nem a szélén, illetve a hegyek kö­zé benyúló völgyekben alakultak ki. Választott útvonalam első bör­zsönyinek mondható állomása: Ipolydamásd. A szép tájban nyúj­tózkodó egyutcás falu portáiról az enyészet hangulata árad felém: sok a régi ház, a legtöbb tatarozás­ra, felújításra szorul. Ebbéli be­nyomásomat megerősítik a hely­beliek is, már akiket odahaza talá­lok, mivel ilyenkor itt minden ép­kézláb ember a „léüzemnek” titu­lált híres szobi szörpgyárban, vagy másutt dolgozik. A tanácsháza ajtaja zárva, abla­kában egy cédula tájékoztat: „Az elöljáróság minden hétfőn 17—18 óráig tart ügyfélfogadást.” — Rába Bandi a mi elöljárónk! — világosít fel egy helybeli atyafi, aki csak azért tartózkodik idehaza, mert le van százalékolva. — Hol található? — A letkési téeszben dolgozik. Jó gyerek, habár öreglegény már, de idevalósi, pék volt az apja. Aztán gyors képet ad a község­ről, amely valóban öregedő telepü­lés: iskoláját megszüntették, s a gyerekek Szobra járnak, autó­busszal; kútja csak egy van, az is a könyvtár udvarán áll, kerekes, ha nincs áram, azzal húzzák a vizet, oda jár a fél falu, ha jó vizet akar­nak inni. Letkés szinte ellentéte Damásd­­nak. Már feléje közeledve az az ér­zésem, hogy a fejlődésben évtize­dekkel előtte jár kis szomszédjá­nak. Szélső házai újak, rangosak, s az ófalu is szép, rendezett, kelle­mes látvány a szemnek. — Hogy van ez? — kérdem Ko­vács István tanácselnöktől. Dicsekvés nélkül, ám az ered­mények táplálta jogos büszkeség­gel mondja: — Lelkesen van munkaalka­lom, jó a közlekedés, kielégítő az ellátás. Tavaly augusztus 20-án adtuk át a társadalmi munkával épített új orvosi rendelőt és szolgá­lati lakást. Hamarosan üzembe he­lyezzük az új cérnázót, negyven assszony Vácon most tanulja a mesterség csínját-bínját. Növek­szik az építkezési kedv, házhely­gond nincs, községünkben a telek­probléma az évezred végéig meg­oldott. Ezután úti célom következő állo­mása, Ipolytölgyes felől kérdezem. — Juliska nénit keresse! — mondja —, Ő mindent tud a falu­ról. A buszmegállónál lakik bal kéz felől. Juliska néni, azaz özvegy Or­­mándi Máténé nem elöljáró, ha­nem párttitkár, még pontosabban: afféle „falumindenes”, s mivel ma­napság ritka már az ilyen típusú ember, érdemes róla egyet-mást elmondani: 56-ban, harmincöt éves fejjel, háromgyerekes anya­ként érettségizett, 57-ben lépett be a pártba, előbb titkár, majd — nyugdíjazásáig — téeszkönyvelő volt. Most — immár nyugdíjas­ként — újra párttitkár. És a falu lelke. Gyakran keresik fel otthoná­ban, ír, levelez, intézkedik, s hogy munkáját könnyítse, a párt írógé­pét is a lakásán tartja. — Most egy másik asszonnyal, Molnár Jánosnéval a falumúzeum létrehozásán mesterkedünk, hogy lássa az utókor, miképp élt, dolgo­zott Ipolytölgyes. Az anyag köza­dakozásból már együtt van, egye­lőre az öreg iskolában tároljuk, s várjuk, hogy egy múzeológus se­gítsen kiválogatni a sok-sok holmi közül a megőrzésre érdemes tár­gyakat. A dimbes-dombos völgykatlan­ban rejtőzködő Perőcsénybe rövid bekötőút vezet. Az első benyomás: pusztuló falu a festői környezet­ben. Amerre csak elhaladunk, a régi parasztházakból öregembe­rek kiváncsi tekintete követ ben­nünket: hova, kihez megyünk? A főtéren két idősebb asszony für­késző arckifejezéssel kérdi: — Tán’ eladó házat keresnek? Kiderül: Perőcsény — némi túl­zással szólva — eladó falu, ahová az idegen háznézőbe érkezik, sokan üzletet is kötnek, s itt maradnak hétvégi lakónak. Hirtelenében vagy harminc olyan jövevényről tudnak, aki Pestről, vagy másfelől került a faluba. Ám mostanában, a megnehezült élet miatt, mintha megcsappant volna az érdeklődés Perőcsény iránt, pedig szép, csön­des helyen fekszik, s az árak is szolidak, 100-150 ezerért már lak­ható házat kínálnak az öregek, vagy az elhaltak örökösei. De hát megmenthető-e a falu úgy, hogy kiárusítják házait a víkendezők­­nek? Aligha. A falu attól falu, hogy télen-nyáron és éjjel-nappal lakják, különben csak tengődik, sorvad, mint a beteg ember, akibe csak „hálni jár a lélek. ” Kemencén — noha tudom, hogy nevét az itt csörgedező Kemence­patakról kapta — kemencét kere­sek. Búbosat, padkával, amilyen minden parasztházban állt, néhol még kettő is. Először furcsán néznek rám az emberek, aztán — afféle néprajzos csodabogarat sejtve bennem — ta­nácstalanul széttárják kezüket. — Nem emlékszünk, hogy vala­hol volna. — Pedig úgy látom, hogy sok itt a régi ház. — De a kemencéket kidobták belőlük. Még a tájházban sincs, noha ott meghagyhatták volna, legalább mutatóban. Hanem — ja­vasolják hirtelen ötlettel — érdek­lődjék az idősek otthonában! Az ebéd után sziesztázó öregek mondanak egy nevet: Bartos Jani! Itt lakik a második házban. Dudás András személyében kísérőm is akad, mondván, nehogy bizalmat­lanul fogadjon Jani bácsi. A szu­­nyókálásból felriasztott öregem­ber eleinte nem érti, mit akarok a kemencéjével, de aztán készséggel megmutatja az immár ritkaság­­számba menő népi építményt, elő­ször kívül, aztán belül, elemlám­pával világítva az utolsó kemencei kemence belsejébe. — Mikor sütöttek ebben utoljá­­ra kenyeret? — Ötvenháromban. Azóta nem fűtöttünk be. Horinak — akárcsak Damásd­­nak, vagy Tölgyesnek — szintén elöljárója van, mégpedig Gál Gyu­­láné fiatal pedagógusnő személyé­ben, aki szerencsémre­­ éppen fogadónapját tartja. Gálné balas­sagyarmati születésű, Honton kez­dett tanítani, itt ment férjhez, s úgy néz ki, hogy már itt is ragad, mivel házépítéshez kezdtek, már­pedig aki építkezik, az marad, ha­bár Hont is fogyatkozó számú falu. — Hogyan lett elöljáró? — Tanácstagként kezdtem a közéletet, 1971-ben. Aztán amikor megtudták, hogy itt akarunk épít­kezni, rám esett a választás. — Mit kíván tenni Hont érde­kében? — Azon leszek, hogy megköny­­nyítsem a lakosság életét, hogy az iskolában felkeltsem a fiatalok kedvét az ittmaradáshoz. Tudom, nem könnyű feladat. Egy falu sor­vadása azzal kezdődik, hogy előbb a téeszt, aztán a tanácsot, majd vé­gül az iskolát veszik el tőle. Hont a legjobb úton jár a teljes leépülés felé. — S Önök mégis építkeznek. — Holnap kezdjük az alapo­zást. A pompás Diósjenő látványa töprengésre késztet: mi éltet egy falut? A kedvező adottság? A sze­rencse? Az élni akarás? Vagy a há­rom tényező együttvéve? A választ a tanácsházán, a fiatal és agilis Lénárt János elnöktől vá­rom. — Diósjenő szépségét, üdülési és turisztikai jelentőségét már a múltban felfedezte a pesti kisem­ber. Köszönhette ezt kedvező fek­vésének, jó vasúti közlekedésé­nek, ami évtizedek óta ide vonzza a természetkedvelő embereket. S ez a tendencia az utóbbi évek­ben tovább fokozódott. Ma már az öreg falu területén kívül a neveze­tes horgásztó partján egy valósá­gos kis üdülőtelep épült ki, 225 házzal, az Öreghegyen pedig szép kemping és strand áll a kirándu­lók rendelkezésére. Ma már nem­csak Pestről, hanem Vácról, Balas­sagyarmatról, Rétságról is érkez­nek üdülővendégek Diósjenőre, és sokan közülük végleg itt teleped­nek le, amit a tanács parcellázás­sal és sok más intézkedéssel igyekszik elősegíteni. Diósjenő ma nem nyugdíjasfalu, munkaképes lakosságának többsége helyben talál munkát és megélhetést, ezért aztán esze ágában sincs elhagyni faluját. Ari Kálmán A Börzsöny látképe. Előtérben: a diósjenői kemping (Ábrahám László felvétele) IRMA KÉK MADARA Barátságtalan ajtó. Csengőszó után nyílik. Ifjúsági otthon Nagykőrösön. A falon belül: derű. És a kék madár. A szobában, az egyik képen a fából fara­gott, majd életre kelt mesealak. Pinokkió, a másikon hamvas tavaszi virágok. A harmadi­kon néhány madár. Sárga, rózsaszín. Kék. — Termán Irma munkái.. . Járó Annát hallgatom, ő az ifjúsági otthon vezetője. A ház, talán 1968-69 óta él mostani hivatásában. A Nagykőrösi Konzervgyár se­gítségével szolgálja itt a szárnyatörött élete­ket. Az otthonban most harminc leány. Kö­zülük húszan a konzervgyár fiatal munkásai. Élettörténeteket hallok. Vergődő, sérült lel­kek történetét. Gyermekfejjel megért-meg­­élt, gyerekként hordott — felnőttnek is alig­­alig elviselhető — terhek, sebek krónikáját. Ám azért itt a mindig honos derű: mindig van itt egy-két kedves látogató. — Ma két unokánk volt itt. (Járó Anna afféle fogadott nagymama. „Unokái” — neveltjeinek, az otthon neveltje­inek a gyermekei.) — Kettő volt itt ma. Jönnek, gyakran. Az egyik unoka Oláh Dénesné (Gonda Klára) kisfia. Itt lakik a fiatal család, Nagy- S­kőrösön. — Ő? Három évet töltött itt. A gyermek­gondozás — a gyes — előtt a konzervgyár­ban dolgozott, a férje meg az állami gazda­ságban. Élnek, dolgoznak, takarékoskodnak. Nemcsak Kláráról hallom, hanem mások­ról is a takarékoskodást. Itt az előrelátó gyűj­tés — hozzátartozik a megtanult életviteli formához. — A keresetüket összegyűjtik. Van itt olyan kislány, akinek kilencvenezer forintja van a takarékban, van, aki húszezret gyűjtött össze. (Az előbbinek éppen most adjuk be a lakásigénylését.) ... A múltkoriban, otthon, csöngetnek. Hosszú bejárónk van, anyám ki­megy. Piros kocsi a ház előtt, fiatalasszony, két gyerek. Látogatóba jöttek. A fiatalasz­­szony is tőlünk ment férjhez. A múlt héten is volt itt vagy hat unoka. Minden napon jön valaki. Szeretettel veszik körül egymást, me­sélnek. Nézze, nekik ez az otthonuk. Ők csak ide tudnak hazajönni. Mi próbáljuk helyette­síteni a szülőket... Próbálják helyettesíteni, és közben majd­­nem­ majdnem szülőkké válnak. — Látogatónk volt... és azt mondja a kis­lány, anyu itt a dédi is. Édesanyámnak könny szökött a szemébe .. . Ő lett a dédi... Kérdi tőlem a kicsi: Te voltál az én anyukám­nak az anyukája? Persze, hogy én voltam, így lettem én család nélkül is nagymama. Sokszoros nagymama . .. Neveket jegyezgetek: Süki Ágnes, Süki Klára ... Rapi Miklósné. Sokan vannak itt a környéken. Élnek, dolgoznak. Férjhez men­nek, gyereket nevelnek. — Ide, hozzánk tizennégy évesen kerül­nek a gyerekek és tizennyolc éves korukig maradnak itt. Legtöbben családba kerülnek. A közeli időben két esküvőnk lesz. Innen „kérik ki” őket, ez a családjuk. Megyünk mi is az esküvőre, én vagyok a tanú. A legköze­­lebbiek? Holmek Judit Óvári Ferenccel, Po­­vázson Júlia Hegedűs Dénessel köt házassá­got. Hogy itt minden csupa jó? Nem ... Hiszen sérült lelkű gyerekek család nélkül, a legkri­tikusabb életszakaszban, a felnőtté válás, a nagykorúság előtti időszakban élnek, neve­lődnek itt. Urbán Györgynének, Illés Lászlónénak, Kerekes Mihálynénak, és persze Járó Anná­nak egyöntetű a véleménye, a hivatás válla­lása. — Megpróbálunk anyjuk lenni.. . Az idő halad. A délelőtti műszakból éppen érkeznek haza a konzervgyárban dolgozó kislányok. Közöttük Irma, a rajzoló. — A gyárban? A nyolcas raktárban meg e­­gyet csomagoltunk. A kereset most négyezer körül van, a főszezonban öt-hétezer. A virá­gokról, a rajzolásról, festésről kérdezem. Ak­kor még családban élt... — Az általános után voltam felvételizni a művészeti iskolába. Sikerült, de végül is a szüleim nem engedtek. Azt mondták, messze van, nem mehetek. Nem mehetett, de élhetett volna, mint min­den életre nyíló gyerek. Élete mégis más­képp fordult. Most itt Nagykőrösön jár a kon­zervgyárba, csomagol a raktárban, munka után pedig az ifjúsági otthonban rajzolja, fes­ti madarait. Irma, mire e sorok napvilágot látnak, be­tölti tizennyolcadik évét. Az otthonban — a mostani család körében — megünneplik a születésnapot, az elért nagykorúságot. Mi lesz azután? — Egyelőre tovább is itt leszek. Ivettel (Lósi Ivett is a nagykorúság küszöbén, tizen­nyolc éves . . .) két hete járunk albérlet után. Van egy lakás, magánházban, nyolcszázat kérnek. A lakótelepen ezerötszázat. De amit láttunk, egyik sem jó. Egyelőre­­ marad. Rajzolja madarait, festi sárgával, rózsa­színnel. Kékkel. Hogy közülük melyik lesz majd az ő kék madara? És: idetalál-e az a madár, az ifjúsági ott­honba, Nagykőrösre? Vincze István SZABAD FÖLD 5

Next