Szabad Föld, 1986. július-december (42. évfolyam, 27-52. szám)
1986-07-05 / 27. szám
1986. JÚLIUS 4. Évtizedes választóvonalak: a Börzsöny ma Mehetnék vonattal is, Vácon át, föl Drégelypalánkig, de akkor csak a Börzsöny nógrádi peremét láthatnám. Ezért inkább autóba ülök, s a Dunakanyar és az Ipoly érintésével járom körbe hazánk egyik legszebb hegységét, amely — egyebek között — arról is nevezetes, hogy ősi települései — ellentétben a Mátrával és a Bakonnyal — nem a rengeteg belsejében, hanem a szélén, illetve a hegyek közé benyúló völgyekben alakultak ki. Választott útvonalam első börzsönyinek mondható állomása: Ipolydamásd. A szép tájban nyújtózkodó egyutcás falu portáiról az enyészet hangulata árad felém: sok a régi ház, a legtöbb tatarozásra, felújításra szorul. Ebbéli benyomásomat megerősítik a helybeliek is, már akiket odahaza találok, mivel ilyenkor itt minden épkézláb ember a „léüzemnek” titulált híres szobi szörpgyárban, vagy másutt dolgozik. A tanácsháza ajtaja zárva, ablakában egy cédula tájékoztat: „Az elöljáróság minden hétfőn 17—18 óráig tart ügyfélfogadást.” — Rába Bandi a mi elöljárónk! — világosít fel egy helybeli atyafi, aki csak azért tartózkodik idehaza, mert le van százalékolva. — Hol található? — A letkési téeszben dolgozik. Jó gyerek, habár öreglegény már, de idevalósi, pék volt az apja. Aztán gyors képet ad a községről, amely valóban öregedő település: iskoláját megszüntették, s a gyerekek Szobra járnak, autóbusszal; kútja csak egy van, az is a könyvtár udvarán áll, kerekes, ha nincs áram, azzal húzzák a vizet, oda jár a fél falu, ha jó vizet akarnak inni. Letkés szinte ellentéte Damásdnak. Már feléje közeledve az az érzésem, hogy a fejlődésben évtizedekkel előtte jár kis szomszédjának. Szélső házai újak, rangosak, s az ófalu is szép, rendezett, kellemes látvány a szemnek. — Hogy van ez? — kérdem Kovács István tanácselnöktől. Dicsekvés nélkül, ám az eredmények táplálta jogos büszkeséggel mondja: — Lelkesen van munkaalkalom, jó a közlekedés, kielégítő az ellátás. Tavaly augusztus 20-án adtuk át a társadalmi munkával épített új orvosi rendelőt és szolgálati lakást. Hamarosan üzembe helyezzük az új cérnázót, negyven assszony Vácon most tanulja a mesterség csínját-bínját. Növekszik az építkezési kedv, házhelygond nincs, községünkben a telekprobléma az évezred végéig megoldott. Ezután úti célom következő állomása, Ipolytölgyes felől kérdezem. — Juliska nénit keresse! — mondja —, Ő mindent tud a faluról. A buszmegállónál lakik bal kéz felől. Juliska néni, azaz özvegy Ormándi Máténé nem elöljáró, hanem párttitkár, még pontosabban: afféle „falumindenes”, s mivel manapság ritka már az ilyen típusú ember, érdemes róla egyet-mást elmondani: 56-ban, harmincöt éves fejjel, háromgyerekes anyaként érettségizett, 57-ben lépett be a pártba, előbb titkár, majd — nyugdíjazásáig — téeszkönyvelő volt. Most — immár nyugdíjasként — újra párttitkár. És a falu lelke. Gyakran keresik fel otthonában, ír, levelez, intézkedik, s hogy munkáját könnyítse, a párt írógépét is a lakásán tartja. — Most egy másik asszonnyal, Molnár Jánosnéval a falumúzeum létrehozásán mesterkedünk, hogy lássa az utókor, miképp élt, dolgozott Ipolytölgyes. Az anyag közadakozásból már együtt van, egyelőre az öreg iskolában tároljuk, s várjuk, hogy egy múzeológus segítsen kiválogatni a sok-sok holmi közül a megőrzésre érdemes tárgyakat. A dimbes-dombos völgykatlanban rejtőzködő Perőcsénybe rövid bekötőút vezet. Az első benyomás: pusztuló falu a festői környezetben. Amerre csak elhaladunk, a régi parasztházakból öregemberek kiváncsi tekintete követ bennünket: hova, kihez megyünk? A főtéren két idősebb asszony fürkésző arckifejezéssel kérdi: — Tán’ eladó házat keresnek? Kiderül: Perőcsény — némi túlzással szólva — eladó falu, ahová az idegen háznézőbe érkezik, sokan üzletet is kötnek, s itt maradnak hétvégi lakónak. Hirtelenében vagy harminc olyan jövevényről tudnak, aki Pestről, vagy másfelől került a faluba. Ám mostanában, a megnehezült élet miatt, mintha megcsappant volna az érdeklődés Perőcsény iránt, pedig szép, csöndes helyen fekszik, s az árak is szolidak, 100-150 ezerért már lakható házat kínálnak az öregek, vagy az elhaltak örökösei. De hát megmenthető-e a falu úgy, hogy kiárusítják házait a víkendezőknek? Aligha. A falu attól falu, hogy télen-nyáron és éjjel-nappal lakják, különben csak tengődik, sorvad, mint a beteg ember, akibe csak „hálni jár a lélek. ” Kemencén — noha tudom, hogy nevét az itt csörgedező Kemencepatakról kapta — kemencét keresek. Búbosat, padkával, amilyen minden parasztházban állt, néhol még kettő is. Először furcsán néznek rám az emberek, aztán — afféle néprajzos csodabogarat sejtve bennem — tanácstalanul széttárják kezüket. — Nem emlékszünk, hogy valahol volna. — Pedig úgy látom, hogy sok itt a régi ház. — De a kemencéket kidobták belőlük. Még a tájházban sincs, noha ott meghagyhatták volna, legalább mutatóban. Hanem — javasolják hirtelen ötlettel — érdeklődjék az idősek otthonában! Az ebéd után sziesztázó öregek mondanak egy nevet: Bartos Jani! Itt lakik a második házban. Dudás András személyében kísérőm is akad, mondván, nehogy bizalmatlanul fogadjon Jani bácsi. A szunyókálásból felriasztott öregember eleinte nem érti, mit akarok a kemencéjével, de aztán készséggel megmutatja az immár ritkaságszámba menő népi építményt, először kívül, aztán belül, elemlámpával világítva az utolsó kemencei kemence belsejébe. — Mikor sütöttek ebben utoljára kenyeret? — Ötvenháromban. Azóta nem fűtöttünk be. Horinak — akárcsak Damásdnak, vagy Tölgyesnek — szintén elöljárója van, mégpedig Gál Gyuláné fiatal pedagógusnő személyében, aki szerencsémre éppen fogadónapját tartja. Gálné balassagyarmati születésű, Honton kezdett tanítani, itt ment férjhez, s úgy néz ki, hogy már itt is ragad, mivel házépítéshez kezdtek, márpedig aki építkezik, az marad, habár Hont is fogyatkozó számú falu. — Hogyan lett elöljáró? — Tanácstagként kezdtem a közéletet, 1971-ben. Aztán amikor megtudták, hogy itt akarunk építkezni, rám esett a választás. — Mit kíván tenni Hont érdekében? — Azon leszek, hogy megkönynyítsem a lakosság életét, hogy az iskolában felkeltsem a fiatalok kedvét az ittmaradáshoz. Tudom, nem könnyű feladat. Egy falu sorvadása azzal kezdődik, hogy előbb a téeszt, aztán a tanácsot, majd végül az iskolát veszik el tőle. Hont a legjobb úton jár a teljes leépülés felé. — S Önök mégis építkeznek. — Holnap kezdjük az alapozást. A pompás Diósjenő látványa töprengésre késztet: mi éltet egy falut? A kedvező adottság? A szerencse? Az élni akarás? Vagy a három tényező együttvéve? A választ a tanácsházán, a fiatal és agilis Lénárt János elnöktől várom. — Diósjenő szépségét, üdülési és turisztikai jelentőségét már a múltban felfedezte a pesti kisember. Köszönhette ezt kedvező fekvésének, jó vasúti közlekedésének, ami évtizedek óta ide vonzza a természetkedvelő embereket. S ez a tendencia az utóbbi években tovább fokozódott. Ma már az öreg falu területén kívül a nevezetes horgásztó partján egy valóságos kis üdülőtelep épült ki, 225 házzal, az Öreghegyen pedig szép kemping és strand áll a kirándulók rendelkezésére. Ma már nemcsak Pestről, hanem Vácról, Balassagyarmatról, Rétságról is érkeznek üdülővendégek Diósjenőre, és sokan közülük végleg itt telepednek le, amit a tanács parcellázással és sok más intézkedéssel igyekszik elősegíteni. Diósjenő ma nem nyugdíjasfalu, munkaképes lakosságának többsége helyben talál munkát és megélhetést, ezért aztán esze ágában sincs elhagyni faluját. Ari Kálmán A Börzsöny látképe. Előtérben: a diósjenői kemping (Ábrahám László felvétele) IRMA KÉK MADARA Barátságtalan ajtó. Csengőszó után nyílik. Ifjúsági otthon Nagykőrösön. A falon belül: derű. És a kék madár. A szobában, az egyik képen a fából faragott, majd életre kelt mesealak. Pinokkió, a másikon hamvas tavaszi virágok. A harmadikon néhány madár. Sárga, rózsaszín. Kék. — Termán Irma munkái.. . Járó Annát hallgatom, ő az ifjúsági otthon vezetője. A ház, talán 1968-69 óta él mostani hivatásában. A Nagykőrösi Konzervgyár segítségével szolgálja itt a szárnyatörött életeket. Az otthonban most harminc leány. Közülük húszan a konzervgyár fiatal munkásai. Élettörténeteket hallok. Vergődő, sérült lelkek történetét. Gyermekfejjel megért-megélt, gyerekként hordott — felnőttnek is aligalig elviselhető — terhek, sebek krónikáját. Ám azért itt a mindig honos derű: mindig van itt egy-két kedves látogató. — Ma két unokánk volt itt. (Járó Anna afféle fogadott nagymama. „Unokái” — neveltjeinek, az otthon neveltjeinek a gyermekei.) — Kettő volt itt ma. Jönnek, gyakran. Az egyik unoka Oláh Dénesné (Gonda Klára) kisfia. Itt lakik a fiatal család, Nagy- Skőrösön. — Ő? Három évet töltött itt. A gyermekgondozás — a gyes — előtt a konzervgyárban dolgozott, a férje meg az állami gazdaságban. Élnek, dolgoznak, takarékoskodnak. Nemcsak Kláráról hallom, hanem másokról is a takarékoskodást. Itt az előrelátó gyűjtés — hozzátartozik a megtanult életviteli formához. — A keresetüket összegyűjtik. Van itt olyan kislány, akinek kilencvenezer forintja van a takarékban, van, aki húszezret gyűjtött össze. (Az előbbinek éppen most adjuk be a lakásigénylését.) ... A múltkoriban, otthon, csöngetnek. Hosszú bejárónk van, anyám kimegy. Piros kocsi a ház előtt, fiatalasszony, két gyerek. Látogatóba jöttek. A fiatalaszszony is tőlünk ment férjhez. A múlt héten is volt itt vagy hat unoka. Minden napon jön valaki. Szeretettel veszik körül egymást, mesélnek. Nézze, nekik ez az otthonuk. Ők csak ide tudnak hazajönni. Mi próbáljuk helyettesíteni a szülőket... Próbálják helyettesíteni, és közben majdnem majdnem szülőkké válnak. — Látogatónk volt... és azt mondja a kislány, anyu itt a dédi is. Édesanyámnak könny szökött a szemébe .. . Ő lett a dédi... Kérdi tőlem a kicsi: Te voltál az én anyukámnak az anyukája? Persze, hogy én voltam, így lettem én család nélkül is nagymama. Sokszoros nagymama . .. Neveket jegyezgetek: Süki Ágnes, Süki Klára ... Rapi Miklósné. Sokan vannak itt a környéken. Élnek, dolgoznak. Férjhez mennek, gyereket nevelnek. — Ide, hozzánk tizennégy évesen kerülnek a gyerekek és tizennyolc éves korukig maradnak itt. Legtöbben családba kerülnek. A közeli időben két esküvőnk lesz. Innen „kérik ki” őket, ez a családjuk. Megyünk mi is az esküvőre, én vagyok a tanú. A legközelebbiek? Holmek Judit Óvári Ferenccel, Povázson Júlia Hegedűs Dénessel köt házasságot. Hogy itt minden csupa jó? Nem ... Hiszen sérült lelkű gyerekek család nélkül, a legkritikusabb életszakaszban, a felnőtté válás, a nagykorúság előtti időszakban élnek, nevelődnek itt. Urbán Györgynének, Illés Lászlónénak, Kerekes Mihálynénak, és persze Járó Annának egyöntetű a véleménye, a hivatás vállalása. — Megpróbálunk anyjuk lenni.. . Az idő halad. A délelőtti műszakból éppen érkeznek haza a konzervgyárban dolgozó kislányok. Közöttük Irma, a rajzoló. — A gyárban? A nyolcas raktárban meg egyet csomagoltunk. A kereset most négyezer körül van, a főszezonban öt-hétezer. A virágokról, a rajzolásról, festésről kérdezem. Akkor még családban élt... — Az általános után voltam felvételizni a művészeti iskolába. Sikerült, de végül is a szüleim nem engedtek. Azt mondták, messze van, nem mehetek. Nem mehetett, de élhetett volna, mint minden életre nyíló gyerek. Élete mégis másképp fordult. Most itt Nagykőrösön jár a konzervgyárba, csomagol a raktárban, munka után pedig az ifjúsági otthonban rajzolja, festi madarait. Irma, mire e sorok napvilágot látnak, betölti tizennyolcadik évét. Az otthonban — a mostani család körében — megünneplik a születésnapot, az elért nagykorúságot. Mi lesz azután? — Egyelőre tovább is itt leszek. Ivettel (Lósi Ivett is a nagykorúság küszöbén, tizennyolc éves . . .) két hete járunk albérlet után. Van egy lakás, magánházban, nyolcszázat kérnek. A lakótelepen ezerötszázat. De amit láttunk, egyik sem jó. Egyelőre marad. Rajzolja madarait, festi sárgával, rózsaszínnel. Kékkel. Hogy közülük melyik lesz majd az ő kék madara? És: idetalál-e az a madár, az ifjúsági otthonba, Nagykőrösre? Vincze István SZABAD FÖLD 5