Szabad Föld, 1987. január-június (43. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-02 / 1. szám

1987. JANUÁR 2. VAN-E VALAMI KÜLÖNBÖZŐSÉG?­­ Majos: hallgatag. Kora téli köd mögül felsejlik a nap, néptelenek az utcák, mintha magukba néznének a régi, hosszú házak, s csak bizonytalanul hang­zó kutyaugatás töri fel a csendet. A sarkon szemlélődök, hosszan figyelem a vékony szálú szatyrot cipelő, kérdőjelforma öregembert. Tűnődöm: neki hányadik szilvesz­tere lesz, s vajon az éjjeli órán, amikor Budapest elegáns szállodá­iban tart a vigalom, ő vajon hol lesz és mit csinál? Közelébe lépek, ráköszönök s megkérdezem: — Tart a készülődés? Felkapja kucsmás fejét: — Ugyan biza mire? Valami nagy ember jön Majosra? — Dehogy — somolygok —, ámbátor nagy ember ő, Szilveszter a neve. A bácsi legyint: — Felülem gyültet. — Nem várja? — Várom, nem várom meg­­gyün. Mostan­ég nyolcvankette­­dikszer. Meg a másik — rámkapja apró, kerek szemét —, minek le­gyek oda érte? Úgy lehet, ez lesz az utolsó. Hátát mutatja, s ámbár nincs odaírva, mégis leolvasom: „Szil­veszter dolgában mástól tudako­zódjon, nekem már nem téma.” „ Autóba ülök, a suhanó tájat pásztázom, oly kitárulkozó s ma­gát mutató a téli határ. Nagydo­­rogra igyekszem, a Napsugár ven­déglőbe, egyszer kiváló csülkös bablevest ettem ott, s most felet­tébb érdekel: egy községi vendég­látó helyen hogyan fogadják majd az új esztendőt. Szedres után észreveszem a té­tován kígyózó füstöt. Hívogató és megállásra késztet. Amint az autó elcsendesül, birkabégetés hallik, s a pásztorkutyák ismerős vakkan­­tása. — Jó napot! — hangosan mon­dom, felkaptatva az árok túlfelén. — Jó napot! — jön a hang az ágas-bogas bodzabokor mögül, s pillanat múltán zömök, piros arcú, tuskóforma férfi lép elém. — Hasznos munkát — kezet nyújtok. — Megvan. — Szilveszter napján is kihajtja őket? — a lomha birkákra bökök. — Huhu — emberem hirtelen felélénkül —, rosszakarom maga nekem, hogy ilyeneket föltételez? Én kérem tanyasi ember vagyok, szolgálati tanyában élek, a gazda­ságé, és a Szilveszter nekem ilyen­formán lehetőség, föltéve — hu­nyorog —, ha megvan a tehetős­­ség. — Hogy érti? — Úgy, hogy lehetőség a ki­mozdulásra, csak legyen rá fede­­zet. Én kérem minden szilveszte­remet a Napsugár vendéglőben töltöm, jó órában mondjam, kitűnő hangulatban. De a mai világban nem érdemes egy ötszázassal ne­kivágni. — Mennyit szán az óévbúcsúz­tatóra? — Hármat. Három darab zöl­det. De akkor pezsgőt iszok, nem sajnálom a zenészektől se, ami ne­kik jár, táncolok, ha találok arra­­valót, és azon az egy éjszakán úri­ember vagyok. Ilyenformán tehát Kovács Győ­ző, a magányos juhász tartja ma­gát az egyéni hagyományhoz: az év utolsó napján, kora délután ün­neplő ruhába öltözik, bezárja a jó­szágokat, láncáról oldja a gyanak­vó szemű kutyát, s a „jövő évi vi­szontlátásig” köszöntéssel meg­emeli a kalapját.­ ­ A Napsugár vendéglőben dél­előtti hangulat: kávéfőző gép szi­szeg, a pincér tányérokkal zörög, s búsképű cigányok iszogatnak rá­érősen a pult előtt. — Asztalt foglalnék szilveszter­re — mondom Gyetvai Miklós üz­letvezetőnek. — Állok rendelkezésére. Lesz szabad hely. — Pedig itt van már Szilvesz­ter. — Az igaz. Ne féljen, négy-öt éve, december közepén már leké­sett volna. De most? — rosszked­vűen elhúzza a száját. — Az az igazság, hogy a televízióval nem tudunk versenyezni. Meg a másik. A vendégkör nagy többsége oda­haza ünnepel. Bezárják a kaput és hadd jöjjön a pezsgő. — Aki idejön, azt mivel várják? — Minden lesz. Bőségtál, virsli, hidegsaláta, pezsgő és persze nem marad el a tombola és a malacsor­solás. Nincs okom, hogy megkérdője­lezzem a fiatal felszolgáló tapasz­talatokból fakadó szavait. Az ebédidőt a vendéglőben töl­töttem, s megismerkedtem dr. Tóth Ferenc körzeti orvossal. — Átutazóban vagyunk a fele­ségemmel — mondja. — Nem itt lakunk. Érdekelt: hol és hogyan tölti a szilvesztert egy falusi értelmiségi házaspár? Arra számítottam, hogy Tóthék kész lesznek azok névsorá­val, akiket otthonukba várnak, vagy akikhez majd mennek, vagy ha nem, hát közük: az idei szil­vesztert Kijevben, Krakkóban vagy éppen Hamburgban ütilt meg. Erősen tévedtem. — No, ne — tiltakozik Tóth doktor —, ez azért túlzás. Mond­hatni, egyenesen luxus. Még ne­künk is. Nem engedhetjük meg magunknak az utazást. Nemrég fejeztük be az építkezést, tele va­gyunk kölcsönökkel, és sem pén­zünk, sem időnk a szórakozásra. — Régebben? — Legtöbbször ügyeltem, vagy nagy ritkán beutaztunk a baráti körrel Szekszárdra és a Gemenc szállóban elengedtük magunkat, hajnali ötig, záróráig. Az asszony közbeszól: — Otthonülők vagyunk, de azért nem aszkéták. És nem ma­rad el a halászlé, a kocsonya, a pezsgő és remélem — férjére les­z, a jó hangulat sem. — Kívánom, hogy így legyen.­ ­ Tovább folytattam az utat Szil­veszter nyomában. Megtudtam: a falusi boltokban is a virsa, a fran­ciasaláta, a hidegtál és a pezsgő a sláger. Az pedig, hogy ki hogyan ünnepel, ugyancsak változó. Szeg­letes Ferenc téesztag, állatgondo­zó ezt mondta: — Legalább egyszer kialszom magam. Fütyülök a szilveszterre, este nyolckor lekapcsolom a vil­lanyt és szunja másnap hatig. Kiss Éva harmadikos gimnazis­ta: — Diszkót rendezünk az ifjúsá­gi klubban és táncolunk. Mint máskor. Fejes Ferenc takarékszövetke­zeti elnök: — A szilveszter nálunk kimon­­­­dottan családi ünnep. Senkihez nem megyünk, senkit nem hí­vunk. De megadjuk az új évnek, ami jár. Délután ünneplőruhába öltözünk, kikészítjük a metszett poharakat, a pezsgőt, odaülünk a tévé elé, beszélgetünk és várjuk a kabarét. Konokul hittem, hogy valahol, valamely Tolna megyei faluban ta­lálok valami egyénit, valami sajá­tosat, egy régi vagy éppen új szo­kást, ami azt a falut a szilvesztere­­zés alapján megkülönbözteti a má­sikaktól. Ez nem sikerült. A pezs­gő mindenütt egyformán gyön­gyözik, a lányok ilyenkor minde­nütt egyformán szépek, a terített asztalok nagyon hasonlatosak szerte Magyarországon, s azt a té­véműsort nézik Gyönkön, Maro­­son, amit Budapesten, Miskolcon és Debrecenben. Akkor hol a különbözőség, a ne­kem olyannyira szimpatikus más­ság? Meglehet, idejét múlt okosko­dás. A nyolcvanas évek második felére egymáshoz formálódtunk, nagyon is hasonlatosakká váltunk. Vagy éppen ez a különlegesség? Varga S. József Szilveszter nyomában ­­k­ént Drégelypalánki fészekrakók_______________________________________________________ A drégelypalánki tanácsháza fa­lán kőtáblára vésett szöveg hirde­ti: 1932-ben itt járt Móricz Zsig­­mond. Azt viszont már alig tudják a faluban, hogy az országjáró író melyik újságban mit írt a dimbes­­dombos területen fekvő palóc tele­pülésről. Pedig érdemes és tanul­ságos erre is emlékeztetni. Látoga­tásáról „Kis falvak, nagy bajok” című riportjában számolt be Az Est nevű újság olvasóinak. A le­hangoló írás krumpán és kukori­cán tengődő családokról, maguk szőtte gyékényszatyrokkal házaló asszonyokról, kidőlt-bedőlt, roska­dozó viskókban lakó szegényem­berekről adott hírt, ami — az író megállapítása szerint — „annál sajnálatosabb, mert ez a nép, a nagyszerű palóc nép, végtelenül szorgalmas és ötletes, furfangos, mindent kitalálnak és mindent megpróbálnak, hogy boldogulja­nak.” — A községet ma a lázas épít­kezés jellemzi — hallom Lukács Istvántól, a tanács műszaki főelőa­dójától. — Itt az utóbbi évtizedek­ben szinte elemi erejű a sajátott­­hon-teremtés, bármerre megy, mindenfelé új házakat, beépített foghíjakat, új utcasorokat lát. Csak az idén húsz építési enge­délyt adtunk ki, de sok a bővítés és a tetőtér-beépítés iránti kére­lem is. Néhány év alatt mondhat­ni, hogy teljesen kicserélődött Drégelypalánk, eltűntek a szép külsejű, de szegényes palócházak, helyüket az égbe törő, többszintes, behemót, de ugyanakkor kényel­mesebb, egészségesebb családi házak foglalták el. Általános gya­korlat, hogy az építkezők öt szo­bán alul nem adják, kettő lent, há­rom fent, plusz nappali, konyha, fürdőszoba, garázs. Kiindulok egy kicsit körülnézni a fészekrakó faluban. A teljesen új Honti utcai házak készen vagy fé­lig készen, bepucolva vagy bepu­­colatlanul, kissé még ridegen, ke­­rítetlenül és fátlanul fogadják az érkezőt. Házőrző kutya és füstölgő kémény jelzi, hogy melyikben lak­nak már. S mivel szeretnék egy fiatal fé­szekrakó párral megismerkedni, találomra rábökök az egyik magá­nyos, fehér épületre: — Ebben ki lakik? — Még senki. Egy fiatal házas­páré. Az asszony szüleinél laknak, az Arany János utcában. No, ezek az én embereim — gondolom —, mert még se kint, se bent, azazhogy éppen félúton, a kész fészek kibélelésénél, beren­dezésénél tartanak. A házaspárt — Bálint Gábort és feleségét — éppen odahaza talá­lom. A férfi délutános lesz, az asz­­szony pedig gyermekgondozásrn van a kétéves Zonkával. A ház, amelyben két szobát használnak, az asszony szüleié. Itt laknak az esküvő óta. Gábor téesztag, jelen­leg a téesz tulajdonában lévő étte­rem dolgozója, Vali, a felesége szö­vetkezeti férfifodrász. Mindenekelőtt az érdekel: egy huszonvalahány éves fiatal házas­pár hogy tud ma — viszonylag ily rövid idő alatt — tető alá hozni egy ekkora méretű családi házat? Egymást felváltva meséük: — Nagy segítséget jelentett, hogy a szüleinknél lakhattunk, ná­luk kosztolhattunk, s így a kerese­tünket félrerakhattuk. Ifjúsági ta­karékbetéttel és az esküvőn össze­gyűlt menyasszonytáncpénzzel in­dultunk. A téesz is segített: ötven­ezer forint kamatmentes kölcsönt adott. Az OTP-ét is igénybe vet­tük. Aztán mi is megragadtuk a munkát: a magunk és a szüleink háztáji földjén burgonyát, málnát, ribizlit, epret termelünk. A házépí­tést még el sem kezdtük, amikor a telket már betelepítettük eperrel. — Mikor kezdték az építke­zést? — Három évvel ezelőtt, 1983 ta­vaszán raktuk le az alapot. Aztán, hogy időközben az anya meghalt, a temetés és más bajok miatt leáll­tunk vele. A megrendelt téglát is lemondtuk. Majd csak egy év múl­va folytattuk ismét. Most már ott tartunk, hogy tető alatt, bepucolva áll az épület, a víz, villany bent van, a központi fűtés is kész. De azért ne higgye, hogy olyan köny­­nyen ment, mint ahogyan most el­soroljuk. Az a sok jövés-menés, anyagért, összeköttetésért, itt csú­szópénz, ott csúszópénz, csakhogy fennakadás ne legyen a munká­ban. Persze, a segítség sem hiány­zott: a rokonok, barátok, ismerő­sök velünk együtt szorgoskodtak, a szakembergárda is szinte közü­lük került ki. Még a téeszelnök meg a főkönyvelő is kivette részét a munkából. Mégis azt mondjuk: senkinek sem kívánjuk azt a sok idegeskedést, álmatlan éjszakát, amivel a házépítés járt. Volt olyan időszak is, amikor azt mondtuk, nem bírjuk tovább cérnával, mindketten az idegosztályra kerü­lünk. — Mi van még hátra? — A festés, a parketta meg a padlószőnyeg. — És a bútor? — A két szobába és az ebédlő­be megvan. Konyhabútort a nagy­mamától kapunk. — Őszintén, nem túl nagy ez a ház hármójuknak? — Nem, mert egy helyiségben fodrászüzletet nyitunk. — Maszek lesz? — Igen. Kiváltom az ipart, s így legalább otthon leszek a ház kö­rül. — Meddig hajtanak? — Amíg egyenesben nem le­szünk. — Az mikor lesz? — Ha már bent lakunk és teljes felszereltséggel működik a ház. Addig nincs megállás. Se a mun­kahelyen, se a háztájiban. A tizen­két éves Zsigyünk kicserélésére egyelőre gondolni se merünk, mert még egy kislányt is szeret­nénk Zolika mellé. De akkor se esünk kétségbe, ha kettő lesz ... (Ari) SZABAD FÖLD 5

Next