Szabad Föld, 1987. január-június (43. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-02 / 1. szám
1987. JANUÁR 2. VAN-E VALAMI KÜLÖNBÖZŐSÉG? Majos: hallgatag. Kora téli köd mögül felsejlik a nap, néptelenek az utcák, mintha magukba néznének a régi, hosszú házak, s csak bizonytalanul hangzó kutyaugatás töri fel a csendet. A sarkon szemlélődök, hosszan figyelem a vékony szálú szatyrot cipelő, kérdőjelforma öregembert. Tűnődöm: neki hányadik szilvesztere lesz, s vajon az éjjeli órán, amikor Budapest elegáns szállodáiban tart a vigalom, ő vajon hol lesz és mit csinál? Közelébe lépek, ráköszönök s megkérdezem: — Tart a készülődés? Felkapja kucsmás fejét: — Ugyan biza mire? Valami nagy ember jön Majosra? — Dehogy — somolygok —, ámbátor nagy ember ő, Szilveszter a neve. A bácsi legyint: — Felülem gyültet. — Nem várja? — Várom, nem várom meggyün. Mostanég nyolcvankettedikszer. Meg a másik — rámkapja apró, kerek szemét —, minek legyek oda érte? Úgy lehet, ez lesz az utolsó. Hátát mutatja, s ámbár nincs odaírva, mégis leolvasom: „Szilveszter dolgában mástól tudakozódjon, nekem már nem téma.” „ Autóba ülök, a suhanó tájat pásztázom, oly kitárulkozó s magát mutató a téli határ. Nagydorogra igyekszem, a Napsugár vendéglőbe, egyszer kiváló csülkös bablevest ettem ott, s most felettébb érdekel: egy községi vendéglátó helyen hogyan fogadják majd az új esztendőt. Szedres után észreveszem a tétován kígyózó füstöt. Hívogató és megállásra késztet. Amint az autó elcsendesül, birkabégetés hallik, s a pásztorkutyák ismerős vakkantása. — Jó napot! — hangosan mondom, felkaptatva az árok túlfelén. — Jó napot! — jön a hang az ágas-bogas bodzabokor mögül, s pillanat múltán zömök, piros arcú, tuskóforma férfi lép elém. — Hasznos munkát — kezet nyújtok. — Megvan. — Szilveszter napján is kihajtja őket? — a lomha birkákra bökök. — Huhu — emberem hirtelen felélénkül —, rosszakarom maga nekem, hogy ilyeneket föltételez? Én kérem tanyasi ember vagyok, szolgálati tanyában élek, a gazdaságé, és a Szilveszter nekem ilyenformán lehetőség, föltéve — hunyorog —, ha megvan a tehetősség. — Hogy érti? — Úgy, hogy lehetőség a kimozdulásra, csak legyen rá fedezet. Én kérem minden szilveszteremet a Napsugár vendéglőben töltöm, jó órában mondjam, kitűnő hangulatban. De a mai világban nem érdemes egy ötszázassal nekivágni. — Mennyit szán az óévbúcsúztatóra? — Hármat. Három darab zöldet. De akkor pezsgőt iszok, nem sajnálom a zenészektől se, ami nekik jár, táncolok, ha találok arravalót, és azon az egy éjszakán úriember vagyok. Ilyenformán tehát Kovács Győző, a magányos juhász tartja magát az egyéni hagyományhoz: az év utolsó napján, kora délután ünneplő ruhába öltözik, bezárja a jószágokat, láncáról oldja a gyanakvó szemű kutyát, s a „jövő évi viszontlátásig” köszöntéssel megemeli a kalapját. A Napsugár vendéglőben délelőtti hangulat: kávéfőző gép sziszeg, a pincér tányérokkal zörög, s búsképű cigányok iszogatnak ráérősen a pult előtt. — Asztalt foglalnék szilveszterre — mondom Gyetvai Miklós üzletvezetőnek. — Állok rendelkezésére. Lesz szabad hely. — Pedig itt van már Szilveszter. — Az igaz. Ne féljen, négy-öt éve, december közepén már lekésett volna. De most? — rosszkedvűen elhúzza a száját. — Az az igazság, hogy a televízióval nem tudunk versenyezni. Meg a másik. A vendégkör nagy többsége odahaza ünnepel. Bezárják a kaput és hadd jöjjön a pezsgő. — Aki idejön, azt mivel várják? — Minden lesz. Bőségtál, virsli, hidegsaláta, pezsgő és persze nem marad el a tombola és a malacsorsolás. Nincs okom, hogy megkérdőjelezzem a fiatal felszolgáló tapasztalatokból fakadó szavait. Az ebédidőt a vendéglőben töltöttem, s megismerkedtem dr. Tóth Ferenc körzeti orvossal. — Átutazóban vagyunk a feleségemmel — mondja. — Nem itt lakunk. Érdekelt: hol és hogyan tölti a szilvesztert egy falusi értelmiségi házaspár? Arra számítottam, hogy Tóthék kész lesznek azok névsorával, akiket otthonukba várnak, vagy akikhez majd mennek, vagy ha nem, hát közük: az idei szilvesztert Kijevben, Krakkóban vagy éppen Hamburgban ütilt meg. Erősen tévedtem. — No, ne — tiltakozik Tóth doktor —, ez azért túlzás. Mondhatni, egyenesen luxus. Még nekünk is. Nem engedhetjük meg magunknak az utazást. Nemrég fejeztük be az építkezést, tele vagyunk kölcsönökkel, és sem pénzünk, sem időnk a szórakozásra. — Régebben? — Legtöbbször ügyeltem, vagy nagy ritkán beutaztunk a baráti körrel Szekszárdra és a Gemenc szállóban elengedtük magunkat, hajnali ötig, záróráig. Az asszony közbeszól: — Otthonülők vagyunk, de azért nem aszkéták. És nem marad el a halászlé, a kocsonya, a pezsgő és remélem — férjére lesz, a jó hangulat sem. — Kívánom, hogy így legyen. Tovább folytattam az utat Szilveszter nyomában. Megtudtam: a falusi boltokban is a virsa, a franciasaláta, a hidegtál és a pezsgő a sláger. Az pedig, hogy ki hogyan ünnepel, ugyancsak változó. Szegletes Ferenc téesztag, állatgondozó ezt mondta: — Legalább egyszer kialszom magam. Fütyülök a szilveszterre, este nyolckor lekapcsolom a villanyt és szunja másnap hatig. Kiss Éva harmadikos gimnazista: — Diszkót rendezünk az ifjúsági klubban és táncolunk. Mint máskor. Fejes Ferenc takarékszövetkezeti elnök: — A szilveszter nálunk kimondottan családi ünnep. Senkihez nem megyünk, senkit nem hívunk. De megadjuk az új évnek, ami jár. Délután ünneplőruhába öltözünk, kikészítjük a metszett poharakat, a pezsgőt, odaülünk a tévé elé, beszélgetünk és várjuk a kabarét. Konokul hittem, hogy valahol, valamely Tolna megyei faluban találok valami egyénit, valami sajátosat, egy régi vagy éppen új szokást, ami azt a falut a szilveszterezés alapján megkülönbözteti a másikaktól. Ez nem sikerült. A pezsgő mindenütt egyformán gyöngyözik, a lányok ilyenkor mindenütt egyformán szépek, a terített asztalok nagyon hasonlatosak szerte Magyarországon, s azt a tévéműsort nézik Gyönkön, Maroson, amit Budapesten, Miskolcon és Debrecenben. Akkor hol a különbözőség, a nekem olyannyira szimpatikus másság? Meglehet, idejét múlt okoskodás. A nyolcvanas évek második felére egymáshoz formálódtunk, nagyon is hasonlatosakká váltunk. Vagy éppen ez a különlegesség? Varga S. József Szilveszter nyomában ként Drégelypalánki fészekrakók_______________________________________________________ A drégelypalánki tanácsháza falán kőtáblára vésett szöveg hirdeti: 1932-ben itt járt Móricz Zsigmond. Azt viszont már alig tudják a faluban, hogy az országjáró író melyik újságban mit írt a dimbesdombos területen fekvő palóc településről. Pedig érdemes és tanulságos erre is emlékeztetni. Látogatásáról „Kis falvak, nagy bajok” című riportjában számolt be Az Est nevű újság olvasóinak. A lehangoló írás krumpán és kukoricán tengődő családokról, maguk szőtte gyékényszatyrokkal házaló asszonyokról, kidőlt-bedőlt, roskadozó viskókban lakó szegényemberekről adott hírt, ami — az író megállapítása szerint — „annál sajnálatosabb, mert ez a nép, a nagyszerű palóc nép, végtelenül szorgalmas és ötletes, furfangos, mindent kitalálnak és mindent megpróbálnak, hogy boldoguljanak.” — A községet ma a lázas építkezés jellemzi — hallom Lukács Istvántól, a tanács műszaki főelőadójától. — Itt az utóbbi évtizedekben szinte elemi erejű a sajátotthon-teremtés, bármerre megy, mindenfelé új házakat, beépített foghíjakat, új utcasorokat lát. Csak az idén húsz építési engedélyt adtunk ki, de sok a bővítés és a tetőtér-beépítés iránti kérelem is. Néhány év alatt mondhatni, hogy teljesen kicserélődött Drégelypalánk, eltűntek a szép külsejű, de szegényes palócházak, helyüket az égbe törő, többszintes, behemót, de ugyanakkor kényelmesebb, egészségesebb családi házak foglalták el. Általános gyakorlat, hogy az építkezők öt szobán alul nem adják, kettő lent, három fent, plusz nappali, konyha, fürdőszoba, garázs. Kiindulok egy kicsit körülnézni a fészekrakó faluban. A teljesen új Honti utcai házak készen vagy félig készen, bepucolva vagy bepucolatlanul, kissé még ridegen, kerítetlenül és fátlanul fogadják az érkezőt. Házőrző kutya és füstölgő kémény jelzi, hogy melyikben laknak már. S mivel szeretnék egy fiatal fészekrakó párral megismerkedni, találomra rábökök az egyik magányos, fehér épületre: — Ebben ki lakik? — Még senki. Egy fiatal házaspáré. Az asszony szüleinél laknak, az Arany János utcában. No, ezek az én embereim — gondolom —, mert még se kint, se bent, azazhogy éppen félúton, a kész fészek kibélelésénél, berendezésénél tartanak. A házaspárt — Bálint Gábort és feleségét — éppen odahaza találom. A férfi délutános lesz, az aszszony pedig gyermekgondozásrn van a kétéves Zonkával. A ház, amelyben két szobát használnak, az asszony szüleié. Itt laknak az esküvő óta. Gábor téesztag, jelenleg a téesz tulajdonában lévő étterem dolgozója, Vali, a felesége szövetkezeti férfifodrász. Mindenekelőtt az érdekel: egy huszonvalahány éves fiatal házaspár hogy tud ma — viszonylag ily rövid idő alatt — tető alá hozni egy ekkora méretű családi házat? Egymást felváltva meséük: — Nagy segítséget jelentett, hogy a szüleinknél lakhattunk, náluk kosztolhattunk, s így a keresetünket félrerakhattuk. Ifjúsági takarékbetéttel és az esküvőn összegyűlt menyasszonytáncpénzzel indultunk. A téesz is segített: ötvenezer forint kamatmentes kölcsönt adott. Az OTP-ét is igénybe vettük. Aztán mi is megragadtuk a munkát: a magunk és a szüleink háztáji földjén burgonyát, málnát, ribizlit, epret termelünk. A házépítést még el sem kezdtük, amikor a telket már betelepítettük eperrel. — Mikor kezdték az építkezést? — Három évvel ezelőtt, 1983 tavaszán raktuk le az alapot. Aztán, hogy időközben az anya meghalt, a temetés és más bajok miatt leálltunk vele. A megrendelt téglát is lemondtuk. Majd csak egy év múlva folytattuk ismét. Most már ott tartunk, hogy tető alatt, bepucolva áll az épület, a víz, villany bent van, a központi fűtés is kész. De azért ne higgye, hogy olyan könynyen ment, mint ahogyan most elsoroljuk. Az a sok jövés-menés, anyagért, összeköttetésért, itt csúszópénz, ott csúszópénz, csakhogy fennakadás ne legyen a munkában. Persze, a segítség sem hiányzott: a rokonok, barátok, ismerősök velünk együtt szorgoskodtak, a szakembergárda is szinte közülük került ki. Még a téeszelnök meg a főkönyvelő is kivette részét a munkából. Mégis azt mondjuk: senkinek sem kívánjuk azt a sok idegeskedést, álmatlan éjszakát, amivel a házépítés járt. Volt olyan időszak is, amikor azt mondtuk, nem bírjuk tovább cérnával, mindketten az idegosztályra kerülünk. — Mi van még hátra? — A festés, a parketta meg a padlószőnyeg. — És a bútor? — A két szobába és az ebédlőbe megvan. Konyhabútort a nagymamától kapunk. — Őszintén, nem túl nagy ez a ház hármójuknak? — Nem, mert egy helyiségben fodrászüzletet nyitunk. — Maszek lesz? — Igen. Kiváltom az ipart, s így legalább otthon leszek a ház körül. — Meddig hajtanak? — Amíg egyenesben nem leszünk. — Az mikor lesz? — Ha már bent lakunk és teljes felszereltséggel működik a ház. Addig nincs megállás. Se a munkahelyen, se a háztájiban. A tizenkét éves Zsigyünk kicserélésére egyelőre gondolni se merünk, mert még egy kislányt is szeretnénk Zolika mellé. De akkor se esünk kétségbe, ha kettő lesz ... (Ari) SZABAD FÖLD 5