Szabad Föld, 1988. január-június (44. évfolyam, 1-26. szám)
1988-01-01 / 1. szám
1988. JANUÁR 1. Zöld utat a falusi egyesületeknek Számos elemzés bizonyítja: a kistelepülések művelődési házait, könyvtárait a mai, „intézményi létminimumon” tovább éltetni olyan fényűzés, amelyet egy nálunk jóval gazdagabb ország sem engedhetne meg magának. A művelődéskutatók és közgazdászok újra meg újra az öntevékeny, szabadidős társaságok újraszervezésében látják a falusi közművelődés megújításának lehetőségét. Ehhez azonban ma még nincsenek megfelelő jogszabályok. Nem tisztázott például: az egyesületek átvehetnek-e saját használatra állami vagyont képező épületeket, eszközöket. Miként szervezhető meg a körök gazdasági tevékenységének állami ellenőrzése. A sok rendezetlen részletkérdés miatt nem könynyű ma még egyesületet alapítani. Az illetékes hatóságoknál hónapokat is várni kell egy-egy kérvénynek, míg megszületik a válasz . . . A DEMOKRATIZMUS VOLT A GARANCIA Jó döntésekkel, az alulról jövő kezdeményezések fölkarolásával több százmillió forintot meg lehetne takarítani, hasznot adó vállalkozásokba fektetni. Mert lehet-e pazarlóbb gazdálkodás a mainál? Óriás épületeket (ha tataroztatunk!), fűtünk (ha fűtünk!), világítunk (ha ...!) s oda csak néhány alkalmi látogató tér be; fizetjük a hatékonyan munkálkodni — rásítogatás híján — képtelen szakallmazottak bérét. Jóval bonyolultabb (vagyis költségesebb) egy állami intézményt működtetni, mint egy egyletet. Az ötvenes évek elején, közepén elhalt kisközösségek ránk maradt jegyzőkönyveiből megtudhatjuk, milyen ésszerű, takarékos vállalkozások voltak az öntevékeny szabadidős társaságok. A tagdíjakból tartották fönn a bérelt vagy a saját tulajdonú székházaikat. Könyvtáruk volt, újságokat járattak, maguk ügyeltek a közösségi élet szabályainak betartására. Rendezvényeket szerveztek. Színházakat, előadókat szerződtettek — néha úgy, hogy több kör fogott össze — a tagság és az alkalmakra meghívott vendégek ízlésének, érdeklődési körének megfelelően válogatva a kínálatból. A demokratizmus volt a garancia, hogy a közösség pénzét szabály szerint kezelték. Ha érdemesnek látták, tökéletesítették, jövedelmező vállalkozásokba fektették a társaság pengőit, forintjait. MI A SOK, MI A KEVÉS? Ma az állami intézményekben számos, jól képzett szakember dolgozik, de mit ér a népművelő-diploma, ha nincs pénz eszközök beszerzésére, klubok, szakkörök, művészeti csoportok éltetésére? Sajnos nem ritka, hogy annyit sem tud használni a köznek egy magas végzettségű népművelő, mint egykor egy lelkes falusi fodrász. A kultúraterjesztésben is „dúló” túlszabályozottság megköti a kezét a szervezőknek. A megyei, városi központokból bizony nem könnyű minősíteni a falusi népművelők munkáját. Ahány ház, annyi szokás! A milliókért fönntartott kutatóintézet(ek)nek évtizedek alatt sem sikerül kidolgozni olyan normarendszert, ami segítséget tudna adni az egzaktabb vizsgálódáshoz. A mai állapot legalább olyan ártalmas a tanácsok, mint a népművelők számára. Nem tisztázott igazán az sem, ki döntse el: például Szakmáron, vagy Császártöltésen mi az elég, és mi a sok?! A helyi vezető testületek? Az intézményvezető? A szakfelügyelet? A társadalmi vezetőség? Talán ha csak helyiek szólnának a dolgok menetébe, nem is lenne probléma, hiszen aki ott él, könynyebben felmérheti a lehetőségeket és az igényeket. De az állami intézmények működtetésében szükség van népes ellenőrző, felügyelő apparátusra is. Vizsgálnivaló pedig bőven akad, hiszen csak a közművelődéssel kapcsolatos rendelkezések megtöltenének vagy három kódexméretű könyvet. Az igényesebb szakfelügyelők általában keveslik az összegeket, amit egy község a kultúrára áldoz. A pénzügyi revizorok — tisztelet a kivételnek — sokallják. Láttam már olyan jegyzőkönyvet, amelyben a „szerzők” rentábilis, vagyis önmagát eltartó intézményi munka „megkövetelését” javallották a fönntartónak. A SZABÁLY AZ SZABÁLY Mivel „kitört” a helyi önállóság, szinte mindegy, hogy ki, mit állapít meg, javasol; az diktál, aki fizet! így tehát a legtöbb, amit a pénzügyesek megállapíthatnak: hiányoznak a nyilvántartások nyilvántartásai, nem volt ki a — papíron mért — nyolc óra, s így szabályellenes volt a 15,50-es napidíj „folyósítása”; az előadó, aki a saját kocsiján utazott félidőben éjjel a fővárosból a falucskába s vissza, nem vehette volna föl a 4,20-as kilométerpénzt, a buszpénzt ugyanakkor jegy nélkül is, merthogy azzal nem is utazhatott. A szabály az szabály! A revizorokat azért fizetik, hogy ezeket a hibákat észrevegyék, dokumentálják. Nem nehéz kiszámolni: egy-egy intézmény „alapos” ellenőrzése csaknem félszázezer forintjába kerül az államnak (bérek, adminisztráció, gépkocsik, napidíjak, stb.) s szinte biztosra vehető, hogy két év múlva — a következő megméretésnél — ugyanazok a problémák fogadják a revizorokat. Kivéve persze olyan községeket, ahol az ellentmondásos helyzetet látva inkább teljesen befagyasztják a munkát: nem rendel könyvet a bibliotéka, üres marad az elmenekült „kultúrigazgató” széke. A PAZARLÁS BŰN! Reformot akarunk és várunk, így bízva írom: tanuljunk végre a rossz tapasztalatokból. Ha nem lehet hatékony egy közművelődési létesítmény munkája, akkor más megoldást kell keresni. A pazarlás ma főbenjáró bűn. Teremtsünk viszont kedvezőbb feltételeket az öntevékenységhez. A közösségért dolgozni — társadalmi munkázni! — már megtanultak a falusi emberek, biztosan a közös szórakozást, művelődést is meg tudnák szervezni önmaguk! Bízzunk bennük! Farkas P. József A házigazda történelmi nevet visel, az egykori egri várvédőét. Dobó Istvánnak hívják. De hiszen történelmi hős ő is! Napjaink históriájáé. * Lehet egy olyan húszháznyi településen — a térképre rá sem vették a nagyvonalú kartográfusok — történelmet csinálni, mint ez a zalai? Nagyfakos a neve, de apróbb, mint a szomszédos Kisfakos! A miértre még Dobó István sem tudja a választ talán, pedig itt élte le az eddigi éveket a környéken. — Három kilométerre innen, a szép nevű Virághegy-pusztán születtem. A szüleim cselédekből napszámosságig felvergődött emberek voltak, ha ugyan ezt nagy emelkedésnek lehet nevezni. Errefelé a két Pipás volt a gazda. — Pipás? — A környéken így hívták azokat, akiknek nagyobb földjük volt. Ők ráértek pipázni . . . Németh János és Pécsek József volt a nevük, 100—100 holddal rendelkeztek. Cselédek, napszámosok élhettek Nagyfakoson is régebben. Többségük olyan emberléptékű, otthonná tehető házat épített, mint amilyen Dobóéké. Ám az is igaz, az eltelt negyvenkét év alatt e békés képet mutató hajlékokban néha a nyugtalanság darázsszavai zümmögtek, fullánkoltak. A téeszcsét 1948-ban alapítottuk — vág bele a gazda az emlékek rendjébe. — Kijött a megyétől Fekecs Imre mezőgazdasági osztályvezető, aki amúgy a Viharsarokból származott ide Zalába. Hát sokat tipródott itt, amíg az új gazdák beadták a derekukat a közösködésbe. De Dózsa nevét zászlóra kapva megalakultunk végül is. Ez volt az első zalai téeszcső. A 19-es veterán Gerócs György lett az elnök a huszonkét tag fölött. Olyan négy-öt családtagra is lehetett számítani a munkában. Két évig dolgoztam a földben magam is. Elhiheti, nem volt könynyű, magunk között sem jártuk mindig a béke útját, a kintiek meg szították az ellentéteket. — Csúfolták magukat csajkásnak, közösködőnek? — A kövesút mentén két oldalt terültek el a szántóink. Ha errefelé elzörögtek kocsijaikon a szomszéd falubeliek, csúnyákat kiabáltak oda nekünk. Elmondom a legszelídebb példát. Egy vasárnap délelőtt kint gyönyörködtem a közös földjén, egy ligetes szélében. Jön ám az úton Kanizsa felől a miháldi-hegyi Illés gazda, de kompániástól. Kérdezi tőle az egyik fehérszemély, megpillantva a házainkat: Miféle tanya az ott?” Illés meg ráfelelt: Előbb az Esterházyaké volt, most meg a szarháziaké!” Jót mulatunk a rég holt miháldi vaskos mondásán a házigazda fiával, vejével. De akkor egy ilyen lesajnáló vicc talán bicskát nyitott a volt cselédek zsebében. — Jól sejtem-e, hogy nem gyalogmunkásként végezte a tsz-életet? Dobó István értelmiségi formájú férfi. Rövid, hátrafésült haja ritkul a homloka fölött, vékony arcában mécsként világít a szeme. Nem kérdez vissza. — Könyvelői iskolára jelentkeztem a vezetőség kérésére, tetszett nekik az írásom. De elnökképzőbe küldtek Jánosházára. Százhúszan voltunk ott a Dunántúlról. Amíg az Erdődyvárból, a szállásunkról katonásan énekelve átértünk a település másik végébe, ahol a kultúrház volt, sok szitkot viseltünk el, volt amelyik nyállal együtt röppent felénk. A hat hónapot lekurtították háromra, szükség volt ránk odahaza, így lettem a Dózsa elnöke. — Gondolom, azután sem hintettek virágszőnyeget Dobó István elé. — Nem ám! A tervutasításos korszakot éltük. Kellett volna termelni a gyapotot, kenafot, erőltették a narancsot, citromot. Volt egy öreg, jóindulatú gazdász a kanizsai mezőgazdasági osztályon, ő figyelmeztetett: „Pista, termeljenek valamita kötelezőkből, mert elviszik!” Így elvállaltunk ötholdnyi ricinust. Szép, virágos tábla lett, de nem bíztunk meg vele, olyan kézimunka-igényes növény az! Akkor meg avval jött ez a Gyula bácsi: „Pista, a Karikás-táblába csináljanak árkokat a citromfáknak!” Mondtam neki, hogy lepusztítja az erózió a domboldalt. „Védekezzenek erdei vékonyfonással!” Kinevettem szegényt. Akkor már több téesz működött a környéken, gépállomás csupán egy, a palinyi, tíz géppel. Csak a mi földterületünkre kellett volna két traktor! — Ezek voltak a legreszelősebb idők? Nem kell gondolkodnia a válaszon, pedig negyedszázadot volt elnöke a téesznek. — 56! Az volt a legnehezebb. Sok ellenségünk volt, köztük azok a parasztemberek, akik az 52-es szorításkor bekényszerültek, 53-ban meg kiléptek a Nagy Imre-beszéd után. De támadtak bennünket olyanok is, akik sohasem voltak tagok: letiporták a vetésünket, dézsmálták a termésünket. Voltunk négyen-öten, akik fejszével védtük a közöst 56-ban: Melles János, Szvetics József, Beke Józsi, Grózner József meg én. Ősz volt, s akkor sok fejben a murci az úr, bedobálták az iroda ablakát, emelgették a tetőcserepeket. „Most elbánunk veletek!” — hajdászták. Egyre melegebbé vált a helyzet. Ők kint, mi bent. Melles Jani elrikkantotta magát: „Adjátok a géppisztolyomat!" Semmilyen lőfegyverünk nem volt. Mire kirohant, s mi a nyomában, már senki sem randalírozott odakint. Ez volt a nagyfakosi ellenforradalom. De azért két lövés elcsattant később — pár év múlva — is. — Ötvenkilencig kis szövetkezet működött itt, 30 taggal. Olyan jól ment, hogy 25 forint előleget tudtunk fizetni munkaegységenként, már nem erőltettek ránk értéktelen növényeket. Az 1959—60-as tsz-szervezésekkel azonban a kisfakosiakkal százötvenre duzzadt a taglétszámunk. Tisztogattuk a csendereseket (az erdőcskéket mondják, így errefelé), a soha nem használt legelőket is rendbe tettük, csakhogy mindenkinek legyen munkája. Termeltünk olyan növényeket, melyekhez sok munkaerő kell, mivel igénylik a kézi gondozást. A pénz viszont kevesebb lett a borítékban. Én akkoriban már tanultam, esténként a munka után gyűrtem az ismeretanyagot. Egyszercsak elkezd zuhogni az ablak a féltégláktól. Négyszer-ötször végigjátszottam ezt, lekapcsoltam a villanyt, akkor abbamaradt a dobálás, ha fényt gyújtottam, újra kezdődött. Kaptam a vadászpuskát és durr, bele a sötétségbe. Rendőrünk nem volt, akihez fordulhattam volna ... Az első titkár megnyugtatott egy értekezleten: „Agresszióra nem lehetett más a válasz!” — Ki volt a támadó? Áthatóan néz rám. — Mondjuk úgy, hogy nem tudom. Egy, azok közül talán, akik a kis szövetkezetben jól kerestek, a nagyobban viszont kevesebbet részeltek. Az a jó, hogy nem esett baja senkinek. Dobó István közben elvégezte a középfokú és felsőfokú mezőgazdasági technikumot, majd az üzemmérnökit, aztán a keszthelyi vezetőképzőt. Amikor a nagykanizsai szövetkezettel egyesültek, előbb központi agronómus lett, később a személyzeti osztályt vezette. Két éve ment nyugdíjba. — Harcok nélkül unalmas az élet? — Van az iharosberényi szőlőhegyen egy szép területünk, ahol húszféle gyümölcs szolgál bennünket, úgyhogy nyárelőtől késő őszig frisset ehetnek az unokáim. Lehet unatkozni ilyen gyümölcsösben? (Leskó) l . SZABAD FÖLD 5