Szabad Föld, 1988. július-december (44. évfolyam, 27-53. szám)

1988-07-01 / 27. szám

4 SZABAD FÖLD EZER ÉS EZER TOJÁS, CSIRKE, TYÚK Moccanatlanul áll a két épület, a törökszentmiklósi Tiszatáj Terme­lőszövetkezet két tojóháza: kétszer 25 ezer ketrecbe zárt, kopott tolla­zatú tojótyúk világa. Kitágul a szem, összeszorul a tü­dő, orrba vág az ammóniaszag, a guanó jellegzetes bűze. Pedig a végtelen sorokban egymás mellé feszülő ketrecek alatt most, ezen a kora délutánon sem látni trágyát, tisztán tartják a nagy értékű állo­mány „lakhelyét” a baromfitelep dolgozói. Feszülnek a ketrecsorok, egy-egy rekeszben három, nyitott csőrrel pihegő tyúk szorong. Az aj­­tócsapódás hangjára egy pillana­tig elhallgat a káráló madársereg, hogy azután elemi erővel törjön elő a tyúkketrecekből az idegen­nek kijáró, tyúknyelven közölt méltatlankodás. Lakatos Istvánnéra — Jusztiná­ra — ismerősként pislognak, min­ket, férfiakat viszont osztatlan ér­deklődéssel lesnek a jószágok. A két tojóház munkáját irányító csinos asszonyka évődik is, amint haladunk a ketrecek mellett: — Kakast nemigen látnak, hát persze, hogy nyújtogatják a fejü­ket most a tyúkok . . . Olykor az ágazatvezető, Váczy Tamás is vé­gigmegy a ketrecek között, de a jó­szágok ismerik őt, hát zavartala­nul teszik tovább dolgukat. Ter­melik a tojást, tíz hónapos tyúkéle­tük során 270-280 darabot. A két tojóház éves hozama több mint 12 millió darab jó minőségű tojás, melyet Jászberénybe és Jászbol­­dogházára, az ottani tésztaüze­mekbe szállítunk. Kiérünk a friss levegőre — sze­mem előtt ezer és ezer tyúkfej, megannyi tojás képe vibrál. Jusz­tina nevet: — Ha évekig itt, a ketrecek kö­zött dolgozna, megszokná a kör­nyezetet, s talán meg is szeretné ezt a munkát. Én öt esztendeje va­gyok baromfiak között, baromfite­nyésztő technikusi végzettséggel. Szippantok a nagykun levegő­ből. Ugyan, mi lehet szép ebben a monoton munkában? A felelősség, hogy 10 hónapig ne csökkenjen el­hullás miatt az állomány? S hogy tudományos szinten etetik, itatják, vitaminozzák az állományt? Szom­batok, vasárnapok, ünnepek nél­kül dolgozni a ketrecsorok között, itt lenni, még ha tojások potyog­nak az égből is, mert a baromfi ké­nyes jószág? — Az állattenyésztés, tudo­mány — folytatja, gondolataimból Mindegyik állomány más és más — mondja Koller Ferencné (ifj. Bohanek Miklós felvétele) olvasva Jusztina —, melynek je­lentősége egyre inkább növekszik, hiszen újabb és újabb betegségek ütik föl fejüket. A jószágok fizikai­lag is, pszichésen is érzékenyeb­bek lettek. A megfelelő higiénikus ellátás mellett szeretni, olykor be­cézni is szükséges az állatokat. Durva lelkű, felelőtlen ember for­dítson egyet magán, ha az állatok­hoz közelít. Itt nem lehet selejtet okozni. Megérkezik Váczy Tamás, a ba­romfiágazat vezetője. Dicséri a kö­zel ötven munkást, az ágazat dol­gozóit, akik felelőssége nélkül ka­tasztrófa fenyegetné a termelőszö­vetkezetet. Tavaly 53 millió forint volt az ágazat árbevétele, negye­­de-harmada a termelőszövetkezet éves bruttó termelési értékének. Érdekelt hát a szövetkezet az ága­zat jó munkájában. És az itt dolgo­zó, lelkiismeretes, állatokat szerető asszonyok? — Ezertojásonként 8-10 forint prémiumot kapnak — mondja az ágazatvezető. — De csak akkor, ha az előírt takarmánymennyisé­get etetik föl a jószágokkal, egy grammal sem többet. — Most mennyi a norma? — Egy tojás előállításához egy tyúk 17 deka tápot fogyaszt el, pa­píron ... Mert ezt a mennyiséget leszorítottuk 15,8-ra, ám hiába a megtakarítás, az állandóan emel­kedő tápárak miatt éppen csak a tervezett nyereség színtjén va­gyunk. Dossziét vesz elő, onnan citálja: naposcsibeként Bábolnáról veszik a Tetra SL-fajta tojóhibrideket, ti­zennyolc hetes korukig az egyik telephelyen nevelik, majd itt állít­ják tojástermelésre a tyúkokat. Egy tojásért 2 forint 5 fillért fizet­nek a jászsági tésztaüzemek, s ezt az összeget akkor is megkapják, ha történetesen forint húsz a tojás szabadpiaci ára . . . ❖ A tojóházaktól nyíllövésnyire terpeszkedik a broilertelep. A „hét ház”, mondják kísérőim, merthogy hét, egyenként 25 ezer aprójószágot befogadó, hosszú épületben nevelik a 49 naponként kicserélődő állományokat. Itt is minden tiszta és rendezett, vigyáz­zák, őrzik a szépet az asszonyok, virágágyások sorolnak az épületek falai tövében. Benn, a csirkeho­­dály padozatán fehér felhőként hullámzik a tollas nép. Egyhangú zümmögéssel dolgoznak fejünk fö­lött a ventillátorok, szétaprítják s küldik alá a frissítő levegőt. Koller Ferencné műszakvezető egy esztendeje dolgozik a telepen, előtte adminisztrátor volt a bérosz­tályon. — Azelőtt meg libás, csirkés, tejházkezelő — sorolja a törékeny asszonyka múltba röppent éveit. — Tizennégy éves korom óta dol­gozom a termelőszövetkezetben, azaz, ha jól számolom, két eszten­dő híján két évtizede. Nyugdíjas édesapám hagyta rám örökül az állatok iránti szeretetet, ő hosszú évekig tehenész volt a szarvas­marhatelepen. Elmozdítja a deszkaajtót s belép szárnyasai közé. Nem riadnak meg a csirkék, pe­dig alig háromhetes ez a csapat. Négy hét múlva — amikor elérik a kellő, másfél kilós testsúlyt — vég­leg elköszönnek a most köztük tébláboló Kollerné Évikétől. Szá­mít az? Érkezik majd az újabb banda. Csirke, csirke ... — Mégis, ahány turnus, annyi­féle állomány — mond ellent a fia­talasszony. — Gondolja el, megér­kezik 25 ezer csipogó, pelyhes ma­dár, napról napra gyarapodnak, növekednek — s akkor 49-50 nap múlva elviszik a szívünkhöz nőtt jószágokat a vágóasztalra. Volt olyan turnus is, melyet őszintén megsirattam ... — Honnan érkeznek s hová tartanak majd a broilercsirkék? — Egerből hozatjuk a naposcsi­béket, darabjáért 9,50-et fizet a Ti­szatáj Termelőszövetkezet — vála­szol Váczy Tamás. — Amikor el­érik a másfél kilós vágósúlyt, a he­lyi Barnevál feldolgozó üzemébe vezet utolsó útjuk. Mi kilónként 36,75 fillérért értékesítjük a jószá­gokat. — És mennyi a csirkenevelés önköltsége? — Minden kiló csirke — az alapárral együtt — nekünk 31,88 forintba kerül, tehát az elvi haszon néhány fillér híján 5 forint. Szá­molva az évenkénti 1,5 millió kilo­grammos kerettervvel, szép sum­mának tűnik a nyereség, ám majd­nem ugyanennyi hitelt kell tör­­lesztenünk, így jó, ha nem fize­tünk rá a csirkenevelésre ... Koller Ferencné közben látható aggodalommal vizsgál egy búsko­­moran gubbasztó, fehér madarat. Premixet, vitaminokat kap majd a jérce, hogy fölerősödve távozzon az élők sorából ott, a Barnevál vá­góasztalánál. Csirkesors: Törökszentmiklóson évente egy­millió pihés élet indul a tollas ha­lálba. Csoda-e, ha olykor könnyes lesz a szeme Koller Ferencnének? Besze Imre t­. má r A Heves megyei Boldog községben a Hatvan és Vidéke Áfész zöldségtermesztő szakcsoportjának 250 tagja van. A helybeliek az áprilistól októberig tartó szezon alatt 15 fajta zöldségből 40 vagon leadására szerződtek az Áfésszel MTI Fotó : H. Szabó Sándor Ha nem táp a táp... A sertéstenyésztő — név szerint Szívós Imre, Felsőlajoson — kal­kulál. Még akkor is, ha látszólag gondolkodás nélkül mond nemet, amikor ismerősöm fölajánlja: neki is hoz néhány mázsányit abból a hízótápból, amit harmincszázalé­kos árkedvezménnyel árusítanak, néhány faluval odébb. Az ismerő­söm győzködik: igaz, hogy lejárt határidejű portékáról van szó, de a minősége kifogástalan, ezt az ille­tékes állat-egészségügyi szerv is garantálja. Ám a kerítéshez odakiabált gaz­da tagadólag rázza a fejét, tovább­ra is: nem, nem érdemes! Egyálta­lán táppal hizlalni manapság — kész ráfizetés! Még harminc száza­lékos árkedvezmény mellett is! Látva — és kicsit talán élvezve is — megrökönyödésünket, még hozzátette: ő bizony nem hizlalna táppal, ha ingyen adnák se! Mert unja már a gödröket ásni. Tíz év alatt annyi döglött malacot földelt el, hogy a kertjének szinte minden négyszögölére jut — pedig nem zsebkendőnyi telekre építkezett. És a szerencsétlen jószágok több­sége a romlott tápoktól hullott el! Ám az utolsó kettőt másfél évvel ezelőtt húzta ki az ólból: két szép, hetven kiló körüli süldőt. Hogy mentse a menthetőt, gödör helyett kondérba dobta az egyiket, és a saját zsírján szépen megsütötte: egy hétig legalább letette a gond­ját, hogy mit esznek a kutyái. Testes komondorokról lévén szó, ugyan ez sem csekélység, a mi emberünk mégis vigasztalan volt. Mert kalkulált: a két süldő megért vagy hatezret, kétszázat el­kért az állatorvos, az általa kiírt gyógyszerek pedig ezerhárom­százba kerültek. Egyéb apróságo­kat már nem is számolva: hétezer­ötszáz forint a kára! Ugyan, mit hoz neki a félszázas falka, ha ilyes­mi többször — vagy akár csak egyetlenegyszer is — előfordul még?! Nos, hogy a hasonló eseteknek elejét vegye, visszatért a szüleitől tanult, hagyományos módszerek­hez. Talált valahol olcsón kukori­cát, vett belőle háromszáz mázsát. Aztán hozatott néhány szekérnyi herét is. Átereszti a villanydará­lón, összekeveri őket és adagol még hozzá ezt, meg azt: vágóhíd­­ról szerzett ipari töpörtyűt, tejcsar­nokból hordott savat. Ez utóbbit nem csupán azért, mert értékes fe­hérjéket tartalmaz: savas hatása fölöslegessé teszi a drága féregirtó szerek használatát. Igaz, több kicsit az utánajárás, több kicsit a gond. De fáradozása bőven megtérül abban, hogy ami­óta így hizlal, nem döglenek az ál­latok, egyetlenegyszer sem kellett ásó után nyúlnia, pedig a hízásba fogott malacok száma időközben ötvenről százra emelkedett. Nos, az eseten lehet tűnődni. Azon is, hogy vajon mennyiben in­dokolt az a bizalmatlanság, ame­lyet Szívós Imre a takarmányke­verő üzemek produktumai iránt táplál. De még inkább azon, hogy szorult helyzetében merre keresett kiutat. Hogy a sorozatos kudarcok nem törték meg: a sertésólat nem bontotta le, még csak át sem alakít­tottá nyúlházzá, galambtenyésztő teleppé. A tetemes összegű anyagi befektetéstől és a jókora többlet­­munkától sem visszariadva, a tal­pon maradás, a versenyképesség módozatait kutatta — elmondása szerint, nem is eredménytelenül! De legfőképpen azon lehet, azon kell eltűnődnünk: mire juthatná­nak sertéstenyésztőink — és álta­luk a nemzetgazdaság — akkor, ha ez a jószág szeretetén alapuló, elszánt buzgalom hatalmába kerí­tené végre a takarmánykeverő üzemek kollektíváit is? Káposztás János Vasi pályakezdők: elhelyezkedési gondok A KISZ Vas Megyei Bizottságának egy nemrég végzett felmérése szerint 1985-ben négyszázzal több munkahelyet kínáltak a vasi üze­mek, vállalatok, mint amennyien befejezték középfokú tanulmányai­kat a megyében. Az elmúlt egy-két év alatt azonban gyökeresen megváltozott a helyzet. Az idén már az először munkába lépni szán­dékozók száma közel nyolcszázzal haladja meg a munkáltatók által felajánlott állásokét. Érthető tehát, hogy a végzősök körében nagy a bizonytalanság. Mindebben — sajnos — közrejátszik a nem meg­felelő tájékoztatás éppúgy, mint az egyre inkább terjedő „valahogy csak lesz” helytelen szemlélet is. Vas megyében is jelentősen szűkül a képzetlen munkaerő iránti igény, ugyanakkor a vállalatok mind gyakrabban keresik a kvalifikált szakembereket. Nem kétséges, kedvezőbb a helyzete a több szak­mával rendelkező dolgozóknak, s azoknak, akik vállalják a másod­szakma megszerzését. Úgy tűnik, a jövőben számos munkaterüle­ten kell számolni a meglévő munkaerő-állomány átképzésével is. (V. Vincze) 1988. JÚLIUS 1.

Next