Szabad Föld, 1994. január-június (50. évfolyam, 1-26. szám)
1994-01-04 / 1. szám
1 W*4. j/\nurti\ ■». giggám©ifDc?© ikmid © Mű©0©om) © fontos...” Beszélgetés Horn Gyulával, az MSZP elnökével - Az ország nagyon mély gazdasági-szociális válságba jutott. Iszonyatosan nagy a költségre- Honnan indult el ön, és mi határozta meg, hogy hova jutott? - Nagyon szegény családból származom. Apám, anyám munkás volt, mindig a társadalom szélén, perifériáján éltünk, tengődtünk. Életem meghatározó élményei a nyomorral kapcsolatosak. Ahogy fölcseperedtem, magam is munkás lettem, és ettől nemhogy nem tudok, de nem is akarok elszakadni, nagyon kötődöm ma is a kétkezi emberekhez. Heten voltunk testvérek - mindannyian fiúk -, apánkat illegális tevékenysége miatt ’44-ben elhurcolták, és kivégezték, így én nem kaphattam szülői támogatást a továbbtanuláshoz, hanem a testvéreimre is keresnem kellett. Emiatt például idegen nyelveket csak később, felnőtt fejjel tanultam, de ezt nem azért említem, mintha sérelmezném, hanem inkább büszke vagyok arra a tudásra, amit így megszereztem. - Később sokfelé járt a világban, sok mindent látott. Hogyan hatottak ezek önre? - Én külügyesként valóban sokfelé megfordultam, és a különböző országokban rengeteg közvetlen tapasztalatot szereztem. A keleti blokk országaiban és nyugaton is. A hetvenes évek közepén kapcsolatot létesítettünk a nyugat-európai szociáldemokráciával , a német szociáldemokrata párttal és másokkal -, aminek eredményeként megismerhettem a szociális piacgazdaság és a demokratikus intézményrendszerek működését. Elsősorban ez, vagyis a fejlett országokban szerzett tapasztalatok érlelték meg bennem fokozatosan azt, hogy a mi politikai-társadalmi rendszerünket le kell bontanunk, és ebben nekem is részt kell vállalnom. Be kellett látnom, hogy tarthatatlan az a rendszer, amely tele van antidemokratikus vonásokkal és teljesítményellenes. - Miféle társadalmi rendszert képzelt el Magyarországon? - A fejlett nyugati államok társadalmi rendszerét. Úgy tapasztaltam, egyáltalán nem igazak azok az állítások, hogy csak a gazdaság fejlődött nyugaton. A gazdasággal, a műszaki-technikai haladással párhuzamosan fejlődött a politikai rendszer is. Létrejöttek a demokratikus intézmények, a legtöbb nyugati országban óriási szerepük van az önkormányzatoknak, amelyek a lakosság ügyeit közvetlenül intézik. Másfelől megerősödött bennem az, hogy a bérből és fizetésből élők, a mindennapi emberek érdekeit nagy érdekképviseleti szervezetek nélkül nem lehet érvényesíteni. A piacgazdaság ugyanis önmagában még nem jelent mindenki számára jólétet, csak a feltételeket, lehetőségeket teremti meg hozzá. Maga a piacgazdaság azonban vak, nincs tekintettel azokra, akik nem tudnak vállalkozni, például a nyugdíjasokra, akik hazánkban közel hárommillióan vannak. A társadalom nagy többségének érdekei csak úgy érvényesíthetők, ha az érdekképviseleti szervezeteken keresztül a munkaadók, a munkavállalók és a mindenkori hatalom közötti megállapodások biztosítják ezt, mégpedig úgy, hogy mindenki önmérsékletet tanúsít. Hogyan ítéli meg hazánk jelenlegi helyzetét?tési hiány, növekedett a külföldi adósságállomány, folyamatosan csökken a gazdaság teljesítménye, ennek nyomán egyre kevesebb a kivitel, emiatt súlyos nemzetközi pénzügyi zavaraink keletkeznek és így tovább. Az 1994-es választások után remélhetőleg olyan kormány alakul, amely félretesz minden eszmei-ideológiai megfontolást, és kifejezetten gyakorlati kérdésekkel foglalkozik. Hogyan lehet megállítani a magyar gazdaság további hanyatlását, a mezőgazdaság pusztulását? Miként lehet elejét venni annak, hogy egyre többen süllyedjenek nyomorba? Hogyan lehet sokkal nagyobb ösztönzést adni a vállalkozásoknak, amelyek eredményes működése nélkül nincs gazdasági növekedés? Ezek óriási kihívásokat jelentenek. Föl kell mutatni egy más politikát 1994-ben, mint a mostani. Az új kormányra rendkívül súlyos örökség vár. Nyilvánvaló, hogy például az óriási költségvetési hiányt nem lehet kezelni bizonyos önmérséklet, önkorlátozások nélkül. Sajnos további szigorító intézkedésekre van szükség, de nem úgy, hogy - mint eddig - csak a bérből és fizetésből élők vállalják a terheket, hanem mindenki. A szakszervezetek nem állhatnak elő olyan követelésekkel, hogy tovább kell növelni a béreket, mert egyszerűen nincs miből, viszont joggal követelhetik például, hogy kezdődjön el egy munkahelyteremtő program. Új munkahelyek pedig csak úgy keletkeznek, ha különböző pénzügyi forrásokból, új hitelezési politikával a jelenleginél sokkal nagyobb támogatást kapnak a vállalkozások. Nem szabad ezeket már az elején, csírájukban megfojtani, hanem hagyni kell, hogy megerősödjenek. Ezzel egyidejűleg véget kell vetni a pazarló állami költségvetési politikának. Az államapparátus létszáma ma közel 40 százalékkal magasabb, mint 1990 előtt volt. Sok olyan fő- és alhivatal, hatóság jött létre, amelyek teljesen feleslegesek, ezeket fel kell számolni. Mi például nem értünk egyet a köztársasági megbízotti intézménnyel és a hozzá kapcsolódó hivatalok rendszerével, amelyek a szükségtelen állami beavatkozás eszközei. Nem az állami költségvetés kiadásainak mérséklése fogja megoldani az alapvető pénzügyi problémákat, de ha egy ország nehéz helyzetben van, mindig az államnak kell kezdeni az önkorlátozást, visszafogni a kiadásokat - ahogy ez nyugaton is történik. És szükség van a már említett megállapodásokra, amelyeket ha a felek betartanak, akkor egy-két éven belül megteremthetők az előrelépés, a gazdasági növekedés feltételei, úgy, mint annak idején a diktatúrától megszabadult Spanyolországban, Portugáliában és más országokban történt. - Mi a véleménye a falu helyzetéről? - Az egyik kormánypárt vezetője nemrég úgy értékelte a helyzetet, hogy az elmúlt negyven év egyenlő volt egy harmadik világháborús pusztítással. Ez nem igaz, mint ahogy az sem, hogy az utóbbi három évben a falu többet fejlődött, mint előtte negyven esztendő alatt. Hiszen ebben az időszakban megszűnt az a biztos megélhetés, amit a szövetkezetek és az általuk szervezett háztáji termelés, értékesítés jelentett. Ez pedig sokkal nagyobb veszteség, mint amekkora nyereség az infrastruktúra, a falusi szolgáltatások bizonyos fejlődése. A falu helyzete ma azért is tragikusabb a városénál, mert a városban azért még jobban hozzá lehet jutni valamilyen munkához, jövedelemforráshoz, de falun ez sokkal nehezebb. Igaz, hogy a falusi ember élelemre általában kevesebbet költ, mint a városi, mert meg tudja termelni szükségleteinek egy részét, de igen nagy bizonytalanság veszi körül, rengeteg a gondja, s inkább feléli a tartalékait, mintsem gyarapítani tudná. A szövetkezeteket persze nyilvánvalóan át kellett alakítani. Ám az elkerülhető lett volna, hogy egyszerre három csapás zúduljon a magyar mezőgazdaságra. Az egyik a keleti piacok összeomlása, amiről persze nem a magyar kormány tehet, de azért a folyamatot és hatását mérsékelni lehetett volna, megőrizve a piacok egy részét. A másik az állami támogatás nagyon durva leépítése, holott nem lehet versenyképes a mezőgazdaság támogatások nélkül. A harmadik pedig a kárpótlás. Nem a kárpótlás ellen vagyunk, hanem az ellen, ahogy ezt végrehajtották. A kárpótlás végül is senkit sem juttatott olyan összeghez, amelyből önálló életlehetőséget - farmergazdaságot vagy bármi mást-tudna teremteni. Erre ez egyáltalán nem elegendő, viszont nagy feszültségeket, ellentéteket, bonyodalmakat okozott. Mi azt valljuk, hogy minél előbb be kell fejezni a kárpótlási folyamatot, és el kell kezdeni szép lassan rendbe tenni a mezőgazdaságot, mert ha valami az, akkor ez aztán igazán nemzeti érdek. Meg kell szervezni a mezőgazdaság támogatását. És ez nem valamiféle jótékonykodás; enélkül nem lehet talpra állítani a termelést. Nagy szükség van az agrártermékek stabil értékesítésének megszervezésére is. Nincs a világban olyan, fejlett mezőgazdasággal bíró ország, ahol az állam, illetve az általa megbízott cégek ne garantálnák a felvásárlást, bizonyos feltételek mellett. Én híve vagyok a külföldi tőke bejövetelének, de tartok attól, hogy Magyarországon létrejön nyolc-tíz nagy üzletlánc, amely csupa külföldi élelmiszereket értékesít. Az, ami a cukoriparban, a növényolajiparban és másutt történt, azt mutatja, hogy az idegen tőkés nem abban érdekelt, hogy a hazai termelést elősegítse, hanem abban, hogy a saját áruival, tehát külföldről jövő árukkal árassza el a hazai piacot. Pedig a magyar élelmiszerek minősége semmivel sem rosszabb ezeknél. Szorgalmazzuk a keleti piacok visszaszerzését is — már amelyiket érdemes, ehhez külön társaság is alakult. A magyar mezőgazdaságnak megítélésünk szerint igenis van jövője, csak okosabban kell „bánni” vele. - Ön, aki sokat tett a pártállami rendszer lebontásáért, mit őrizne meg a magyarországi szocializmusból? - Mindenképpen helyre kell állítani a szociális biztonságot, vagyis a mindennapi megélhetés biztonságát. Természetesen nem a régi módon, tehát nem úgy, hogy nincs mögötte megfelelő gazdasági fedezet, teljesítmény. A másik a közbiztonság. Bűnök és bűnözők tíz, húsz, harminc évvel ezelőtt is voltak Magyarországon, de ilyen méretű bűnözés sohasem. Pedig a közbiztonság a nyugodt, normális élet elemi feltétele, alapvető dolog, hogy ne kelljen félnünk és félteni gyermekeinket. A harmadik: a tanulásban ismét meg kell teremteni a gyermekek számára az esélyegyenlőséget, vagyis azt, hogy egyetlen tehetséges, értékes fiatal se vesszen el a társadalom számára azért, mert a szüleinek nincs elég pénzük a továbbtanulásukhoz. - Milyen pozitívumokat emelne ki a jelenlegi kormányzat tevékenységéből? - A privatizációt, az állami vagyon lebontását mindenképpen tovább kell vinni. De változtatni is kell rajta. Parlamenti ellenőrzés alá kell vonni, s nem célnak, hanem eszköznek kell tekinteni, ami azt jelenti, hogy ha egy állami vállalatot magánkézbe adunk, akkor nem azt kell nézni, hogy mennyi bevétel származik az eladásból, hanem azt, hogy a vásárló mit tesz az illető üzem korszerűsítése érdekében. És el kell érni azt is, hogy a privatizáció nyomán ne folytatódjon az a tömeges munkahely-megszüntetés, ami eddig zajlott. Az elmúlt négy év legnagyobb eredményének azt tartom, hogy létrejöttek és működnek a demokratikus intézmények, ami a kormánynak is érdeme, mint ahogy az is, hogy hazánkban nem szabadultak el az indulatok, bár sok indulat feszül ebben az országban. Ugyanakkor aggódom azon jelenségek miatt, amelyek a demokratikus intézményrendszer működését veszélyeztetik, vagy amiatt, ami a Magyar Rádióban és Televízióban történik. Ezekért nem lehet dicsérni a kormányt. - A közvélemény-kutatások szerint ön hazánk egyik legnépszerűbb politikusa. Ugyanakkor támadások is érik. Hogyan érintik ezek? - Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esnek rosszul. De mindig nézem azt is, hogy kik támadnak, és azt hiszem, velük szemben nem kell szégyenkeznem. Egyébként senki iránt nincs bennem bosszúvágy, és számomra nem a hatalom a fontos. Az a fontos, hogy ha a választók bizalmából kormányra kerülnénk, a Magyar Szocialista Párt teljesítse ígéreteit. Ehhez szeretnék hozzájárulni hitem és legjobb tudásom szerint. Köszönöm a beszélgetést. Dulai Sándor Történelem fénypős kardélen Ikerváron, a Rába menti településen él Koszorús Ödön tanár, akinek különleges hobbija van: szúró- és vágófegyvereket, bárdokat, szekercéket gyűjt. „Kincsei” között beszélgettünk. • Hogyan lesz valakiből fegyvergyűjtő? - kérdeztük a kuriózumszámba menő gyűjtemény tulajdonosától. - Az apám részéről másod-, illetve harmadgenerációs fegyvermesternek tartom magam. Nagyapám is fegyvermester volt. Közel harminc évvel ezelőtt, egyetlen fegyver nélkül kerültem ide, Debrecenből. Azóta gyűjtöm a megyében fellelhető szúró- és vágófegyvereket. • Azt tudom, hogyan kell bélyegeket gyűjteni, de vajon miképpen lehet a kallódó fegyverekhez hozzájutni? Pedig ez is egyszerű: kimegyek János bácsihoz a hegyre, s a kapálás közben beszélgetünk. Volt-e katona? Ha igen, akkor megkérdezem, nem maradt-e véletlenül nála a kardja? Persze vannak cseles kérdéseim is. Amikor megkérdezem tőle, hogy mivel vágja otthon a répát, akkor azt remélem, hogy előkerül egy számomra érdekes bárd. Amikor faggatom, hogy mivel veri be a földbe a szőlőkarókat, akkor egy különleges szekercére gondolok, így mára összegyűlt vagy ötven darab bárdom és szekercém, a fegyverekből meg vagy négyszer ennyi van. • Találni még ma is kardot? Hogyne. Értékes darabok kerülnek elő a padlásokról, pincékből. Volt olyan, amelyet a tetőcserép alá dugtak, de akadt olyan is, ami a kéményben „füstölődétt”. • Van olyan fegyvere, amiről tudni lehet, hogy az 1848-as szabadságharcban használták? - Itt van például a bécsi nemzeti gárda kardja. Még az időpont is bele van munkálva: 1848. március 13-14-15. • Komoly eszmei értéke lehet egy ilyen fegyvernek. - Ez több szempontból is igaz. Egyrészt, mert egy kor dokumentuma, másrészt egy szakma remekműve. Itt van ez a törzstiszti szablya. 1827-es mintájú, akár Radetzky marsallé is lehetett volna. Hogy kié volt, nem tudni, ugyanis a zárógombon nincs rajta a pecsét. Van egy Szent Györgykosaras kardom, amin viszont rajta van a gazdája jelzése. Megállapítható az is, hogy a tulajdonos a katonai iskolának volt a tanára. 1895-1897-es évjárat, és rajta a jelzés: kedves tanárunknak és bajtársunknak. Damasztolt acél, Bécsben készült a pengéje. • Mit jelentenek önnek ezek a fegyverek? - A történelmet, a kort, amelyben ezt készítették, használhatták. Azt a fantasztikus technikai tudást, amit ma egyre kevesebben birtokolnak. Jelentik azokat az embereket, akik ezt így megcsinálták. Ez együttesen művészettörténet, szakmatörténet, hadtudomány, fegyvertörténet. Ha időrendbe állítom gyűjteményem darabjait, akkor ez ragyogóan reprezentálja a fegyverek fejlődéstörténetét az 1700-as évektől. Amiben benne van Magyarország, de a környező országok történelme is. • A fegyverek kötődnek a harchoz, a háborúhoz. Volt katona? - Nem voltam. A néphadsereg nem tartott igényt szolgálataimra. Ettől függetlenül katonább voltam, mint sokan mások manapság. Tudniillik gyermekfejjel az apám mellett végigkatonáskodtam a második világháborút. A hadtudományt igazán a könyvekből ismertem meg. Nem dicsekvésként mondom, de a sárvári huszárok baráti körének vezetőségi tagja vagyok, mint tiszteletbeli huszár. • Egyenruhája van? - Nincs. Ugyan az apámét megőriztem, de aztán annak idején a munkásmozgalmi múzeumnak ajándékoztam. Az igazság az, talán érdemes lenne ruhákat is gyűjteni, de ehhez minimum egy kastélyra volna szükség, no és olyan feltételekre, hogy a molyok ne tehessenek kárt a gyűjteményben. • Ez a veszély viszont a fegyvereknél nemáll fenn. Dehogynem! Ott a rozsda. Már a Biblia is megírta, ne gyűjts magadnak kincseket, fegyvereket, mert a rozsda eleszi a fegyvert, a rablók ellopják az aranyat, s nem marad neked semmi, gyújtsál inkább lelki kincseket. Én nem fogadtam meg ezt a tanácsot, mert egész egyszerűen nem volt lelkem otthagyni az én „hadizsákmányaimat”. Erős D. Zoltán