Szabad Föld, 1994. január-június (50. évfolyam, 1-26. szám)

1994-01-04 / 1. szám

1 W*4. j/\nurti\ ■». giggám©ifDc?© ikmid © Mű©0©om) © fontos...” Beszélgetés Horn Gyulával, az MSZP elnökével - Az ország nagyon mély gazdasági-szociális válságba jutott. Iszonyatosan nagy a költségre­- Honnan indult el ön, és mi határozta meg, hogy hova jutott? - Nagyon szegény családból származom. Apám, anyám munkás volt, mindig a társadalom szélén, perifériáján éltünk, tengődtünk. Életem meghatározó élményei a nyomorral kapcsolato­sak. Ahogy fölcseperedtem, magam is munkás lettem, és ettől nemhogy nem tudok, de nem is akarok elszakadni, nagyon kötődöm ma is a kétkezi emberekhez. Heten voltunk testvérek - mindannyian fiúk -, apánkat illegális tevékeny­sége miatt ’44-ben elhurcolták, és kivégezték, így én nem kaphattam szülői támogatást a to­vábbtanuláshoz, hanem a testvéreimre is keres­nem kellett. Emiatt például idegen nyelveket csak később, felnőtt fejjel tanultam, de ezt nem azért említem, mintha sérelmezném, hanem in­kább büszke vagyok arra a tudásra, amit így megszereztem. - Később sokfelé járt a világban, sok mindent látott. Hogyan hatottak ezek önre? - Én külügyesként valóban sokfelé megfor­dultam, és a különböző országokban rengeteg közvetlen tapasztalatot szereztem. A keleti blokk országaiban és nyugaton is. A hetvenes évek közepén kapcsolatot létesítettünk a nyu­gat-európai szociáldemokráciával , a német szociáldemokrata párttal és másokkal -, aminek eredményeként megismerhettem a szociális pi­acgazdaság és a demokratikus intézményrend­szerek működését. Elsősorban ez, vagyis a fej­lett országokban szerzett tapasztalatok érlelték meg bennem fokozatosan azt, hogy a mi politi­kai-társadalmi rendszerünket le kell bontanunk, és ebben nekem is részt kell vállalnom. Be kel­lett látnom, hogy tarthatatlan az a rendszer, amely tele van antidemokratikus vonásokkal és teljesítményellenes. - Miféle társadalmi rendszert képzelt el Ma­gyarországon? - A fejlett nyugati államok társadalmi rend­szerét. Úgy tapasztaltam, egyáltalán nem igazak azok az állítások, hogy csak a gazdaság fejlődött nyugaton. A gazdasággal, a műszaki-technikai haladással párhuzamosan fejlődött a politikai rendszer is. Létrejöttek a demokratikus intézmé­nyek, a legtöbb nyugati országban óriási szerepük van az önkormányzatoknak, amelyek a lakosság ügyeit közvetlenül intézik. Másfelől megerősödött bennem az, hogy a bérből és fizetésből élők, a mindennapi emberek érdekeit nagy érdekképvise­leti szervezetek nélkül nem lehet érvényesíteni. A piacgazdaság ugyanis önmagában még nem jelent mindenki számára jólétet, csak a feltételeket, lehe­tőségeket teremti meg hozzá. Maga a piacgazda­ság azonban vak, nincs tekintettel azokra, akik nem tudnak vállalkozni, például a nyugdíjasokra, akik hazánkban közel hárommillióan vannak. A társadalom nagy többségének érdekei csak úgy érvényesíthetők, ha az érdekképviseleti szerveze­teken keresztül a munkaadók, a munkavállalók és a mindenkori hatalom közötti megállapodások biztosítják ezt, mégpedig úgy, hogy mindenki ön­mérsékletet tanúsít.­­ Hogyan ítéli meg hazánk jelenlegi helyze­tét?­tési hiány, növekedett a külföldi adósságállo­­mány, folyamatosan csökken a gazdaság telje­sítménye, ennek nyomán egyre kevesebb a kivi­tel, emiatt súlyos nemzetközi pénzügyi zavara­ink keletkeznek és így tovább. Az 1994-es választások után remélhetőleg olyan kormány alakul, amely félretesz minden eszmei-ideoló­giai megfontolást, és kifejezetten gyakorlati kérdésekkel foglalkozik. Hogyan lehet megállí­tani a magyar gazdaság további hanyatlását, a mezőgazdaság pusztulását? Miként lehet elejét venni annak, hogy egyre többen süllyedjenek nyomorba? Hogyan lehet sokkal nagyobb ösz­tönzést adni a vállalkozásoknak, amelyek ered­ményes működése nélkül nincs gazdasági növe­kedés? Ezek óriási kihívásokat jelentenek. Föl kell mutatni egy más politikát 1994-ben, mint a mostani. Az új kormányra rendkívül súlyos örökség vár. Nyilvánvaló, hogy például az óriási költségvetési hiányt nem lehet kezelni bizonyos önmérséklet, önkorlátozások nélkül. Sajnos to­vábbi szigorító intézkedésekre van szükség, de nem úgy, hogy - mint eddig - csak a bérből és fizetésből élők vállalják a terheket, hanem min­denki. A szakszervezetek nem állhatnak elő olyan követelésekkel, hogy tovább kell növelni a béreket, mert egyszerűen nincs miből, viszont joggal követelhetik például, hogy kezdődjön el egy munkahelyteremtő program. Új munkahe­lyek pedig csak úgy keletkeznek, ha különböző pénzügyi forrásokból, új hitelezési politikával a jelenleginél sokkal nagyobb támogatást kapnak a vállalkozások. Nem szabad ezeket már az ele­jén, csírájukban megfojtani, hanem hagyni kell, hogy megerősödjenek. Ezzel egyidejűleg véget kell vetni a pazarló állami költségvetési politi­kának. Az államapparátus létszáma ma közel 40 százalékkal magasabb, mint 1990 előtt volt. Sok olyan fő- és alhivatal, hatóság jött létre, amelyek teljesen feleslegesek, ezeket fel kell számolni. Mi például nem értünk egyet a köztársasági megbízotti intézménnyel és a hozzá kapcsolódó hivatalok rendszerével, amelyek a szükségtelen állami beavatkozás eszközei. Nem az állami költségvetés kiadásainak mérséklése fogja meg­oldani az alapvető pénzügyi problémákat, de ha egy ország nehéz helyzetben van, mindig az államnak kell kezdeni az önkorlátozást, vissza­fogni a kiadásokat - ahogy ez nyugaton is törté­nik. És szükség van a már említett megállapo­dásokra, amelyeket ha a felek betartanak, akkor egy-két éven belül megteremthetők az előrelé­pés, a gazdasági növekedés feltételei, úgy, mint annak idején a diktatúrától megszabadult Spa­nyolországban, Portugáliában és más országok­ban történt. - Mi a véleménye a falu helyzetéről? - Az egyik kormánypárt vezetője nemrég úgy értékelte a helyzetet, hogy az elmúlt negyven év egyenlő volt egy harmadik világháborús pusztí­tással. Ez nem igaz, mint ahogy az sem, hogy az utóbbi három évben a falu többet fejlődött, mint előtte negyven esztendő alatt. Hiszen ebben az időszakban megszűnt az a biztos megélhetés, amit a szövetkezetek és az általuk szervezett háztáji termelés, értékesítés jelentett. Ez pedig sokkal nagyobb veszteség, mint amekkora nye­reség az infrastruktúra, a falusi szolgáltatások bizonyos fejlődése. A falu helyzete ma azért is tragikusabb a városénál, mert a városban azért még jobban hozzá lehet jutni valamilyen mun­kához, jövedelemforráshoz, de falun ez sokkal nehezebb. Igaz, hogy a falusi ember élelemre általában kevesebbet költ, mint a városi, mert meg tudja termelni szükségleteinek egy részét, de igen nagy bizonytalanság veszi körül, renge­teg a gondja, s inkább feléli a tartalékait, mint­sem gyarapítani tudná. A szövetkezeteket per­sze nyilvánvalóan át kellett alakítani. Ám az elkerülhető lett volna, hogy egyszerre három csapás zúduljon a magyar mezőgazdaságra. Az egyik a keleti piacok összeomlása, amiről per­sze nem a magyar kormány tehet, de azért a folyamatot és hatását mérsékelni lehetett volna, megőrizve a piacok egy részét. A másik az álla­mi támogatás nagyon durva leépítése, holott nem lehet versenyképes a mezőgazdaság támo­gatások nélkül. A harmadik pedig a kárpótlás. Nem a kárpótlás ellen vagyunk, hanem az ellen, ahogy ezt végrehajtották. A kárpótlás végül is senkit sem juttatott olyan összeghez, amelyből önálló életlehetőséget - farmergazdaságot vagy bármi mást-tudna teremteni. Erre ez egyáltalán nem elegendő, viszont nagy feszültségeket, el­lentéteket, bonyodalmakat okozott. Mi azt vall­juk, hogy minél előbb be kell fejezni a kárpótlási folyamatot, és el kell kezdeni szép lassan rendbe tenni a mezőgazdaságot, mert ha valami az, akkor ez aztán igazán nemzeti érdek. Meg kell szervezni a mezőgazdaság támoga­tását. És ez nem valamiféle jótékonykodás; enélkül nem lehet talpra állítani a termelést. Nagy szükség van az agrártermékek stabil érté­kesítésének megszervezésére is. Nincs a világ­ban olyan, fejlett mezőgazdasággal bíró ország, ahol az állam, illetve az általa megbízott cégek ne garantálnák a felvásárlást, bizonyos feltéte­lek mellett. Én híve vagyok a külföldi tőke be­jövetelének, de tartok attól, hogy Magyarorszá­gon létrejön nyolc-tíz nagy üzletlánc, amely csupa külföldi élelmiszereket értékesít. Az, ami a cukoriparban, a növényolajiparban és másutt történt, azt mutatja, hogy az idegen tőkés nem abban érdekelt, hogy a hazai termelést elősegít­se, hanem abban, hogy a saját áruival, tehát külföldről jövő árukkal árassza el a hazai piacot. Pedig a magyar élelmiszerek minősége semmi­vel sem rosszabb ezeknél. Szorgalmazzuk a ke­leti piacok visszaszerzését is — már amelyiket érdemes­­, ehhez külön társaság is alakult. A magyar mezőgazdaságnak megítélésünk szerint igenis van jövője, csak okosabban kell „bánni” vele. - Ön, aki sokat tett a pártállami rendszer lebontásáért, mit őrizne meg a magyarországi szocializmusból? - Mindenképpen helyre kell állítani a szociá­lis biztonságot, vagyis a mindennapi megélhetés biztonságát. Természetesen nem a régi módon, tehát nem úgy, hogy nincs mögötte megfelelő gazdasági fedezet, teljesítmény. A másik a köz­­biztonság. Bűnök és bűnözők tíz, húsz, harminc évvel ezelőtt is voltak Magyarországon, de ilyen méretű bűnözés sohasem. Pedig a közbiztonság a nyugodt, normális élet elemi feltétele, alapve­tő dolog, hogy ne kelljen félnünk és félteni gyermekeinket. A harmadik: a tanulásban ismét meg kell teremteni a gyermekek számára az esélyegyenlőséget, vagyis azt, hogy egyetlen tehetséges, értékes fiatal se vesszen el a társada­lom számára azért, mert a szüleinek nincs elég pénzük a továbbtanulásukhoz. - Milyen pozitívumokat emelne ki a jelenlegi kormányzat tevékenységéből?­­ - A privatizációt, az állami vagyon lebontását mindenképpen tovább kell vinni. De változtatni is kell rajta. Parlamenti ellenőrzés alá kell vonni, s nem célnak, hanem eszköznek kell tekinteni, ami azt jelenti, hogy ha egy állami vállalatot magánkézbe adunk, akkor nem azt kell nézni, hogy mennyi bevétel származik az eladásból, hanem azt, hogy a vásárló mit tesz az illető üzem korszerűsítése érdekében. És el kell érni azt is, hogy a privatizáció nyomán ne folytatódjon az a tömeges munkahely-megszüntetés, ami eddig zajlott. Az elmúlt négy év legnagyobb eredmé­nyének azt tartom, hogy létrejöttek és működ­nek a demokratikus intézmények, ami a kor­mánynak is érdeme, mint ahogy az is, hogy hazánkban nem szabadultak el az indulatok, bár sok indulat feszül ebben az országban. Ugyan­akkor aggódom azon jelenségek miatt, amelyek a demokratikus intézményrendszer működését veszélyeztetik, vagy­ amiatt, ami a Magyar Rá­dióban és Televízióban történik. Ezekért nem lehet dicsérni a kormányt. - A közvélemény-kutatások szerint ön ha­zánk egyik legnépszerűbb politikusa. Ugyan­akkor támadások is érik. Hogyan érintik ezek? - Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esnek rosszul. De mindig nézem azt is, hogy kik támadnak, és azt hiszem, velük szemben nem kell szégyenkeznem. Egyébként senki iránt nincs bennem bosszúvágy, és számomra nem a hatalom a fontos. Az a fontos, hogy ha a választók bizal­mából kormányra kerülnénk, a Magyar Szocialis­ta Párt teljesítse ígéreteit. Ehhez szeretnék hozzá­járulni hitem és legjobb tudásom szerint.­­ Köszönöm a beszélgetést. Dulai Sándor Történelem fénypős kardélen Ikerváron, a Rába menti te­lepülésen él Koszorús Ödön tanár, akinek különleges hobbija van: szúró- és vágó­fegyvereket, bárdokat, sze­­kercéket gyűjt. „Kincsei” kö­zött beszélgettünk. • Hogyan lesz valakiből fegy­vergyűjtő? - kérdeztük a kurió­zumszámba menő gyűjtemény tu­lajdonosától. - Az apám részéről másod-, il­letve harmadgenerációs fegyver­mesternek tartom magam. Nagy­apám is fegyvermester volt. Közel harminc évvel ezelőtt, egyetlen fegyver nélkül kerültem ide, Deb­recenből. Azóta gyűjtöm a megyé­ben fellelhető szúró- és vágófegy­vereket. • Azt tudom, hogyan kell bélye­geket gyűjteni, de vajon miképpen lehet a kallódó fegyverekhez hoz­zájutni?­­ Pedig ez is egyszerű: kime­gyek János bácsihoz a hegyre, s a kapálás közben beszélgetünk. Volt-e katona? Ha igen, akkor megkérdezem, nem maradt-e vé­letlenül nála a kardja? Persze van­nak cseles kérdéseim is. Amikor megkérdezem tőle, hogy mivel vágja otthon a répát, akkor azt remélem, hogy előkerül egy szá­momra érdekes bárd. Amikor faggatom, hogy mivel veri be a föld­be a szőlőkarókat, akkor egy külön­leges szekercére gondolok, így má­ra összegyűlt vagy ötven darab bár­­dom és szekercém, a fegyverekből meg vagy négyszer ennyi van. • Találni még ma is kardot?­­ Hogyne. Értékes darabok ke­rülnek elő a padlásokról, pincék­ből. Volt olyan, amelyet a tetőcse­rép alá dugtak, de akadt olyan is, ami a kéményben „füstölődétt”. • Van olyan fegyvere, amiről tudni lehet, hogy az 1848-as sza­badságharcban használták? - Itt van például a bécsi nemzeti gárda kardja. Még az időpont is bele van munkálva: 1848. március 13-14-15. • Komoly eszmei értéke lehet egy ilyen fegyvernek. - Ez több szempontból is igaz. Egyrészt, mert egy kor dokumen­tuma, másrészt egy szakma re­mekműve. Itt van ez a törzstiszti szablya. 1827-es mintájú, akár Radetzky marsallé is lehetett vol­na. Hogy kié volt, nem tudni, ugyanis a zárógombon nincs rajta a pecsét. Van egy Szent György­­kosaras kardom, amin viszont raj­ta van a gazdája jelzése. Megálla­pítható az is, hogy a tulajdonos a katonai iskolának volt a tanára. 1895-1897-es évjárat, és rajta a jelzés: kedves tanárunknak és bajtársunknak. Damasztolt acél, Bécsben készült a pengéje. • Mit jelentenek önnek ezek a fegyverek? - A történelmet, a kort, amely­ben ezt készítették, használhat­ták. Azt a fantasztikus technikai tudást, amit ma egyre kevesebben birtokolnak. Jelentik azokat az embereket, akik ezt így megcsi­nálták. Ez együttesen művé­szettörténet, szakmatörténet, had­tudomány, fegyvertörténet. Ha idő­rendbe állítom gyűjteményem da­rabjait, akkor ez ragyogóan reprezentálja a fegyverek fejlődés­­történetét az 1700-as évektől. Ami­ben benne van Magyarország, de a környező országok történelme is. • A fegyverek kötődnek a harc­hoz, a háborúhoz. Volt katona? - Nem voltam. A néphadsereg nem tartott igényt szolgálataimra. Ettől függetlenül katonább voltam, mint sokan mások manapság. Tudniillik gyermekfejjel az apám mellett végigkatonáskodtam a második világháborút. A hadtudo­mányt igazán a könyvekből ismer­tem meg. Nem dicsekvésként mondom, de a sárvári huszárok baráti körének vezetőségi tagja vagyok, mint tiszteletbeli huszár. • Egyenruhája van? - Nincs. Ugyan az apámét meg­őriztem, de aztán annak idején a munkásmozgalmi múzeumnak ajándékoztam. Az igazság az, ta­lán érdemes lenne ruhákat is gyűj­teni, de ehhez minimum egy kas­télyra volna szükség, no és olyan feltételekre, hogy a molyok ne te­hessenek kárt a gyűjteményben. • Ez a veszély viszont a fegy­vereknél nem­­áll fenn.­­ Dehogynem! Ott a rozsda. Már a Biblia is megírta, ne gyűjts magadnak kincseket, fegyvere­ket, mert a rozsda eleszi a fegy­vert, a rablók ellopják az aranyat, s nem marad neked semmi, gyújt­sál inkább lelki kincseket. Én nem fogadtam meg ezt a tanácsot, mert egész egyszerűen nem volt lelkem otthagyni az én „hadizsák­mányaimat”. Erős D. Zoltán

Next