Szabad Föld, 1994. július-december (50. évfolyam, 27-52. szám)
1994-07-05 / 27. szám
1994. JÚLIUS 5. Miről beszélünk ma legtöbbet? Ipszó hangzik: indulás! Ismerős kertekban mögött zakatol a vonat, torkomban kicsi szorítás, mindig így érzek, ha távolodóban vagyok lakóhelyemtől, otthonomtól. Pillantást vetek útitársaimra, ki-ki helyrerázkódik, a fejkendős asszony óvatosan kihúzza lábát fényes cipőjéből, az ősz hajú úr távoli vidékeket pásztáz elmélyülten, s az a pufók, lókupecforma ember, ott a sarokban, elemózsiás szatyrával babrál, majd nekifeledkezve zsíros húsokat majszol. Így vagyunk hát, s most már csak várni kell, hogy ki töri meg a csendet. A szemközt ülő fiúk közül a soványabbik szól: - Fizetés nuku, azt már nem. - Hogy értsem? - értetlenkedik a másik. - Ingyen dolgoznak? - Majd pont a kubikosok. De amikor felvették a fizetésüket, egy hétig állt a bál, nem lehetett számítani rájuk, ittak, kártyáztak és szórták a pénzt. - És? - a kérdező szemét kerekíti. - Az ügyvezető kitalálta a legjobb megoldást. Miután egy faluból jöttek mind a tízen, fizetésnapon vonatra ülök és elviszem a pénzt az asszonyoknak. A keszeg fiú elégedetten somolyog, szorosan zárja lábát, biztonsággal őrizendő a diplomatatáskát, én pedig a fülemet hegyezem, mert lám, máris témánál vagyunk, hisz miről beszélnek többet ma Magyarországon, mint a pénzről? Az ősz, öltönyös úr, abbahagyván a táj szemlélését, felélénkülve közbeszól: - Csak nehogy a kétkeziekre húzzák a vizes lepedőt és azt higgyék, hogy csak ők nem tudnak bánni a pénzzel, csak az ő kezükből folyik szét. - Mire gondol? - nézek az öltönyös útra. - Kérem szépen, ha eljönne hozzánk fizetésnapon, meglepődne. Pedig a mi lépcsőházunkat úgynevezett értelmiségiek, diplomások lakják. Ott van ugye a mérnök úr. Amikor megkapja a fizetését, tisztára kimegy a formájából. Amúgy szolid, csendes ember, de bezzeg amikor pénze van, iszik, mint a kefekötő, harsogva nótázik, és neki olyankor semmi sem drága. Kérdem én - a férfiú térdére csap sültében közelebb hajol -, csak a melósok nem tudnak bánni a kis pénzükkel? Az eddigiekből kézenfekvő a következtetés: a pénzzel való bánás is egyfajta tudomány. Iskolában sajnos nem tanítják, birtoklása nem kötődik végzettséghez, ranghoz, beosztáshoz. A fejkendős asszony köhint, látnivalóan szükségét érzi, hogy bekapcsolódjék s kifejtse idevágó álláspontját: - Idevigyázzanak - ízesen szól a beosztás a fontos, az a művészet. Nem annak van ám mindig sok pénze, aki sokat keres, hanem aki beosztja, aki megtakarítja, még ha kisebb összegről van is szó. - Jól mondja - helyesel az öltönyös úr s a fejkendős asszonyt nézi mi is hét gyermeket neveltünk fel a feleségemmel, ez volt életünk máig tartó, legnagyobb vállalkozása. - Sikerült, bácsi? - kémlel útitársára a nyurga fiú. - Hála legyen áldott emlékezetű feleségemnek. Ő nemhogy beosztotta azt a kis fizetést, amit hazavittem, de egyenesen kiszabta. Első dolga volt borítékolni. Külön rakta a boltra, a villanyra, gázra, újságra, televízióra valót, és pont emiatt, bár nem zárta a pénzt, egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy fölöslegesen hozzányúljak. Ámbátor szegénykém meghalt, én változatlanul tartom magam az évtizedek alatt kialakult szokáshoz, a nyugdíjamat ma is borítékolom, és ritka eset, hogy akár száz forintnál többet tartanék magamnál. Megértőn kérdezem: - Soha sem rúgott ki a hámból, sohasem húzatott nótát a fülébe? - Nem tehettem, ámbátor volt bennem rá kísértés. De hogy úgy mondjam, az őrangyalom mindig megvédett az ördögtől. Igen, tűnődöm, egyfajta biztonsági, önvédelmező módszer az is, ha az ember nem tart magánál fölösen pénzmagot. És persze az a bizonyos borítékolási módszer. Próbálkoztam vele, sőt továbbfejlesztettem a módszert úgy, hogy nemcsak borítékba tettem a minden napra szükséges pénzt, de le is ragasztottam. De mit számított az a kicsi ragasztás, ha markába kapott a kísértés, s megesett, hogy tizedike táján már a huszadikát követő borítékok tartalmát dézsmáltam. A fejkendős asszony igen nekihevült s bölcs arccal, prófétai tekintettel beszél: - Takarékba! Nálunk ez a jelszó. Jószággal foglalkozunk, de leginkább csak foglalkoztunk, mert ebben a mai világban már semmi teteje. Volt, sőt gyakran volt, hogy nagyobb összeget vettem fel a téeszpénztárban. De merthogy előre értesítettek, biztos, ami biztos alapon magammal vittem a takarékkönyvet, és az irodából nem haza, hanem a postára mentem, és beraktam, amiről úgy találtam, hogy be lehet rakni és nem hiányzik. A férjem meg szidott, mint a bokrot, hogy ő még csak a bankókat se láthatja. Persze, hogy nem az asszony felveti a fejét, szereti a tűzökét. - Utazzanak, nénikém, ilyen inflációs világban semmi értelme a gyűjtögetésnek. Semmi lesz a pénzük. Semmi, nulla. Az asszony kicsit pirosulva. - Fiatalember, jól jegyezze meg magának, csak annak nem marad pénze, akinek nem is volt... A fiú: - Húszezer forintból megjártam Olaszországot. Oltári volt... Az asszony felcsattan: - Pénzkidobás, pazarlás, tékozlás. Elégedjen meg azzal, amit idehaza láthat, azt meg messzibe mutat amit ott láthatni, hagyja meg az olaszoknak. Fékez a vonat, a fejkendős asszony szedelőzködik, de elmenőben feddőleg szól: - Mit tudják ezek a fiatalok, hogyan kell bánni a pénzzel. Elköltik, elverik, elvégre könnyen jött, könnyen megy. Isznak, rágógumiznak, diszkóban lebzselnek, nem becsülik se a munkahelyet, már amelyiknek van, se a fizetséget, így nem lehet élni. Holnap is nap lesz. Az ősz úr bólogat, arcáról az egyetértést vélem leolvasni. Gondolkodom. Azért ez nem így van. Eszembe jut Mariann, az ápolónő, aki annak idején, pénzről beszélgetve, gyakorta használta az önfegyelem kifejezést. Mondta, fizetésnapokon a legrövidebb úton siet hazáig, kerülve a városközpontot, nehogy kísértésbe essék, s olyasmit találjon megvenni magának, amire semmi szüksége. „Ura a pénznek, Mariann?” kérdeztem, amire nevetve felelt: „Ura és parancsolója. Másképp nem lehet boldogulni. Nálam semmi luxus, a fodrász, a kozmetikus is bezárhat felőlem.” Érdekelt, vajon az a szép arcú lány szokott-e ábrándozni, álmodozni? Elhárítón felelt: „Nem mondhatnám. Legföljebb álmodok, ha jól alszom. Egyébként inkább dolgozom.” - Én mindent felírok - hallom az öltönyös urat minden kiadást és bevételt, az utolsó fillérig. Elmém megvilágosul, jó anyámra gondolok, hisz ez az ő módszere is. Húsz, mit húsz, harminc, negyven évre visszamenőleg őrzi a főkönyveket, s szerintem a beosztás művésze ő, igaz, különben apám korai halála miatt hogyan tudott volna egyedül felnevelni négyőnket, az Isten háta mögött, a tanyavilágban, Kamutpusztán? S micsoda tételek szerepelnek azokban a főkönyvekben . Talán tíz forint az a felső határ, amit nem jegyez be, de azt sem szándékkal, csupán csak feledékenységből, úgy lehet. „Egyikőtök se szóljon egy szót sem szokta mondogatni feddőleg nincs mit egymás szemére vessetek. Naprakészen tudom, hogy az elmúlt harminc évben Józsi, Feri, Peti, Margit mennyit kapott. Csak egy a baj” - felhőzik sokszor anyám. „Ugyan, mi, édesanyám?” „Az, hogy csak a számlákat, a bizonylatokat, a főkönyveket tudtam megőrizni, de a pénz odalett.Nap Budapest közeledik, Kelenföld előtt E?- lassít a vonat. Megnézem magamútnak újra útitársaimat, s ha ki nem mondom is, tudom, valamiképpen sorstársak vagyunk, elvégre a maga módján ki-ki pénzzel bánik. S meglehet, a témát illetően kicsit okosabbak lettünk, mint voltunk, amikor felszálltunk erre a csigalassúságú, gyorsnak nevezett vonatra. Varga S. József [Form SZABAD FÖLD 5 A Halastó kontra kisparcellák_______ Kezemben van egy határozat, amelyet Sződ, Vácduka, Vácrátót és Őrbottyán Földkiadó Bizottsága hozott 1993. május 27-én. Lényege: a Sződi Virágzó Termelőszövetkezet tulajdonában lévő részarány-földtulajdonból a község Úrrétnek nevezett területén tizenhárom család kapott 50 aranykorona értékben összesen mintegy 10 hektár földet. A határozatot megkapta Vác városi földhivatala, a téesz, és megkapták a „tizenhármak” is. Fiatal és idős emberek, akiknek hosszúra nyúlt kertje végében vannak ezek a parcellák. — De minek varrnak? — tárja szét a kezét Chipkó János, aztán leállítja kistraktorát. - Nézze csak, víz alatt állnak a földek, egészen a veresi határig. Onnan jön a víz - mutat jobbra -, a Váradi úr tárolójából. • Ki az a Váradi úr? - A Százfonás Szolgáltató Bt. cégvezetője. Három évvel ezelőtt nekilátott víztárolót meg halastavat építeni, közvetlenül a Sződ-Rákos-patak mellett. Ez még nem lenne baj, csakhogy az idén áprilisban megkezdte a tároló duzzasztását, és a zsiliptől visszafelé folyt a víz, rá ezekre a parcellákra. Végtelen hosszú ez a part, a legtöbb parcellán nádat ringat a szél, babkarók árválkodnak a zöld kardlevelek között. - Tavaly tavasszal itt még babot, krumplit termesztettem — folytatja Chipkó János. - Az az igazság, hogy sok esztendővel ezelőtt a téesz gyakorlatilag lemondott e földek műveléséről, hiszen nem tudtak rámenni a gépek a területre. Mi tizenhárman mert ennyi kert nyúlik a partszakaszra -nekiláttunk, megműveltük. Volt, aki négyszer kaszálta egy évben a nádat, hogy föletesse azt a jószágaival. Én kultúrnövényeket termesztettem, igaz, előtte sok teherautónyi termőfölddel feltöltöttem a kertem alját, a vizenyős részt. • Miért nem ősszel szántott? Mert már akkor csicsogott a talaj a tároló vize miatt. Igaz, a feltöltés csak idén áprilisban történt meg, de Váradi úr már tavaly is próbaüzemet végezhetett. Kérdezze csak meg a szomszédokat, nehogy azt higgye, hogy elfogult vagyok a cégvezetővel. Nem haragszom én rá, csak hagyjon minket dolgozni a jussolt földjeinken. Szerintem az lenne a megoldás, ha Váradi úr lecsökkentené a tároló vízszintjét vagy mélyítené a teknő. De ő hajthatatlan... Jakab András és Jakab Vincéné közösen panaszolják föl lehetetlen állapotukat. Itt van a földünk és nem termelhetünk rajta egy vállalkozó csökönyössége miatt. Jakab András mutatja, hogy egy hónappal ezelőtt meddig ért a víz, de még mindig magas ahhoz, hogy kaszálni lehetne a nádat. — Tavalyig négyszer kaszáltam, takarmánynak. Most nem tudok rámenni a területre. Bementem a polgármesterhez, aki végül azt adta tudtomra: ő nem ragaszkodik ahhoz, hogy mi műveljük a területet. Érti ezt valaki? Egy ember érdeke tizenhárom ellenében... Chipkó János maréknyi iratot hoz, azt bogarásszuk. Határozatok, jegyzőkönyvek, leiratok, átiratok. Papírok. Zizegnek a szélben, szárazak és fehérek. Fekete betűkkel írva a tény: Váradi úr vízjogi létesítési engedélyének érvényességi határideje 1994. V. 31-én lejárt. A hatóság neve: Közép- Duna-völgyi Vízügyi Igazgatóság. Aláírás: Kecskés Ferenc, osztályvezető, íme a tény feketén-fehéren. • Mi hát az igazság? — kérdezem Orbottyán polgármesterétől. Nagy Gábor először nem akar velem szóba állni, aztán ad két percet. Magnót nem használhatok - köti ki. - A Százforrás Rt.-nek sokkal előbb volt engedélye tároló építéséhez, mint ahogy a „tizenhármak” megkapták volna részaránytulajdonként a parcellákat. Kérem, a szóban forgó földrész egy mocsaras terület, még a nád is nehezen terem rajta. Váradi úrék fölajánlották, hogy megvásárolják a semmire sem használható parcellákat, de az ottlakók kötik az ebet a karóhoz. • A babkaróhoz szólok közbe. Magam láttam, hogy nyoma van a tavalyi termelésnek, meg az idei akaratnak. Nem általános, de tudom, velem szemben fenntartásai vannak az őrbottyániaknak. Nem itt születtem, ezért nem fogadnak be. De arra büszke vagyok, hogy idekerülésemet követően három évvel polgármesterüknek választottak. Azok a gazdák ott rosszindulatúak. Én híve vagyok a privatizációnak, de nem mindenáron. Azok a földek a falu tulajdonában vannak, semmi közük Jakabéknak meg a többieknek a parcellákhoz. • Írás van róla - mondom, de a polgármester nem vitatkozik. Váradi Albert, a Százforrás Szolgáltató Bt. cégvezetője ottjártamkor szabadságon volt, így csak telefonon beszélhettünk. Amikor megtudta, miért hívtam, nem leplezte indulatát, noha nem is sértett meg senkit. Nem felel meg a valóságnak, hogy lejárt volna az engedélyünk, ugyanis kértük a hosszabbítást, de papír még nincs erről... A földkiadó bizottság említett határozata pedig érvénytelen, ellene fellebbezés van folyamatban. Mert azon a területen nád és mocsár van, ezt vegyék tudomásul a földterület művelői. Épeszű ember oda nem vet babot. • A víz miatt... - szólok köbe. Váradi úr hangot vált. - Felajánlottam, hogy megveszem tőlük a parcellákat, de ők hajthatatlanok. Kivárnak. Szerintem azzal a szándékkal jutottak a területhez, hogy idővel a fölértékelődött telkeket eladják. Különben is, nem az ő tulajdonuk. • Ha nem, akkor ön kiktől akarja megvenni a parcellákat? - A jövőbeni tulajdonosoktól. Az a határozat, mondtam, érvénytelen. Ön tévedésben él, előre mondom, ennek a cikknek helyreigazítás lesz a folytatása! • Váradi úr, ha ön megvásárolja idővel azt a földet, mihez kezd vele, hiszen -mint állítja - hasznosíthatatlan? • Fejleszteni akarom a vállalkozást. De ezek az urak egyelőre nem engedik. Besze Imre Chipkó János sok teherautó termőföldet hordott parcellájára - Eddig ért áprilisban a víz - mutatja Jakab András Nagy Gábor, Őrbottyán polgármestere (A szerző felvételei)