Szabad Föld, 1994. július-december (50. évfolyam, 27-52. szám)

1994-07-05 / 27. szám

1994. JÚLIUS 5. Miről beszélünk ma legtöbbet? Ipszó hangzik: indulás! Ismerős kertek­ban mögött zakatol a vonat, torkomban kicsi szorítás, mindig így érzek, ha távolodóban vagyok lakóhelyemtől, ottho­nomtól. Pillantást vetek útitársaimra, ki-ki helyrerázkódik, a fejkendős asszony óvato­san kihúzza lábát fényes cipőjéből, az ősz hajú úr távoli vidékeket pásztáz elmélyülten, s az a pufók, lókupecforma ember, ott a sarokban, elemózsiás szatyrával babrál, majd nekifeledkezve zsíros húsokat maj­szol. Így vagyunk hát, s most már csak várni kell, hogy ki töri meg a csendet. A szemközt ülő fiúk közül a soványabbik szól: - Fizetés nuku, azt már nem. - Hogy értsem? - értetlenkedik a másik. - Ingyen dolgoznak? - Majd pont a kubikosok. De amikor fel­vették a fizetésüket, egy hétig állt a bál, nem lehetett számítani rájuk, ittak, kártyáztak és szórták a pénzt. - És? - a kérdező szemét kerekíti. - Az ügyvezető kitalálta a legjobb megol­dást. Miután egy faluból jöttek mind a tízen, fizetésnapon vonatra ülök és elviszem a pénzt­­ az asszonyoknak. A keszeg fiú elégedetten somolyog, szo­rosan zárja lábát, biztonsággal őrizendő a diplomatatáskát, én pedig a fülemet hegye­zem, mert lám, máris témánál vagyunk, hisz miről beszélnek többet ma Magyarorszá­gon, mint a pénzről? Az ősz, öltönyös úr, abbahagyván a táj szemlélését, felélénkülve közbeszól: - Csak nehogy a kétkeziekre húzzák a vizes lepedőt és azt higgyék, hogy csak ők nem tudnak bánni a pénzzel, csak az ő kezükből folyik szét. - Mire gondol? - nézek az öltönyös útra. - Kérem szépen, ha eljönne hozzánk fi­zetésnapon, meglepődne. Pedig a mi lép­csőházunkat úgynevezett értelmiségiek, diplomások lakják. Ott van ugye a mérnök úr. Amikor megkapja a fizetését, tisztára kimegy a formájából. Amúgy szolid, csen­des ember, de bezzeg amikor pénze van, iszik, mint a kefekötő, harsogva nótázik, és neki olyankor semmi sem drága. Kérdem én - a férfiú térdére csap s­ültében közelebb hajol -, csak a melósok nem tudnak bánni a kis pénzükkel? Az eddigiekből kézenfekvő a következte­tés: a pénzzel való bánás is egyfajta tudo­mány. Iskolában sajnos nem tanítják, birtok­lása nem kötődik végzettséghez, ranghoz, beosztáshoz. A fejkendős asszony köhint, látnivalóan szükségét érzi, hogy bekapcsolódjék s ki­fejtse idevágó álláspontját: - Idevigyázzanak - ízesen szól a be­osztás a fontos, az a művészet. Nem annak van ám mindig sok pénze, aki sokat keres, hanem aki beosztja, aki megtakarítja, még ha kisebb összegről van is szó. - Jól mondja - helyesel az öltönyös úr s a fejkendős asszonyt nézi mi is hét gyerme­ket neveltünk fel a feleségemmel, ez volt éle­tünk máig tartó, legnagyobb vállalkozása. - Sikerült, bácsi? - kémlel útitársára a nyurga fiú. - Hála legyen áldott emlékezetű felesé­gemnek. Ő nemhogy beosztotta azt a kis fizetést, amit hazavittem, de egyenesen ki­szabta. Első dolga volt borítékolni. Külön rakta a boltra, a villanyra, gázra, újságra, televízióra valót, és pont emiatt, bár nem zárta a pénzt, egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy fölöslegesen hozzányúljak. Ám­bátor szegénykém meghalt, én változatla­nul tartom magam az évtizedek alatt kiala­kult szokáshoz, a nyugdíjamat ma is boríté­kolom, és ritka eset, hogy akár száz forintnál többet tartanék magamnál. Megértőn kérdezem: - Soha sem rúgott ki a hámból, soha­sem húzatott nótát a fülébe? - Nem tehettem, ámbátor volt bennem rá kísértés. De hogy úgy mondjam, az őran­gyalom mindig megvédett az ördögtől. Igen, tűnődöm, egyfajta biztonsági, önvé­­delmező módszer az is, ha az ember nem tart magánál fölösen pénzmagot. És persze az a bizonyos borítékolási módszer. Próbál­koztam vele, sőt továbbfejlesztettem a mód­szert úgy, hogy nemcsak borítékba tettem a minden napra szükséges pénzt, de le is ragasztottam. De mit számított az a kicsi ragasztás, ha markába kapott a kísértés, s megesett, hogy tizedike táján már a husza­dikát követő borítékok tartalmát dézsmál­tam. A fejkendős asszony igen nekihevült s bölcs arccal, prófétai tekintettel beszél: - Takarékba! Nálunk ez a jelszó. Jószág­gal foglalkozunk, de leginkább csak foglal­koztunk, mert ebben a mai világban már semmi teteje. Volt, sőt gyakran volt, hogy nagyobb összeget vettem fel a téesz­­pénztárban. De merthogy előre értesítet­tek, biztos, ami biztos alapon magammal vittem a takarékkönyvet, és az irodából nem haza, hanem a postára mentem, és beraktam, amiről úgy találtam, hogy be lehet rakni és nem hiányzik. A férjem meg szidott, mint a bokrot, hogy ő még csak a bankókat se láthatja. Persze, hogy nem­­ az asszony felveti a fejét­­, szereti a tűzö­két. - Utazzanak, nénikém, ilyen inflációs világban semmi értelme a gyűjtögetés­nek. Semmi lesz a pénzük. Semmi, nul­la. Az asszony kicsit pirosulva. - Fiatalember, jól jegyezze meg magá­nak, csak annak nem marad pénze, akinek nem is volt... A fiú: - Húszezer forintból megjártam Olaszor­szágot. Oltári volt... Az asszony felcsattan: - Pénzkidobás, pazarlás, tékozlás. Elé­gedjen meg azzal, amit idehaza láthat, azt meg­­ messzibe mutat amit ott láthatni, hagyja meg az olaszoknak. Fékez a vonat, a fejkendős asszony sze­­delőzködik, de elmenőben feddőleg szól: - Mit tudják ezek a fiatalok, hogyan kell bánni a pénzzel. Elköltik, elverik, elvégre könnyen jött, könnyen megy. Isznak, rágó­gumiznak, diszkóban lebzselnek, nem be­csülik se a munkahelyet, már amelyiknek van, se a fizetséget, így nem lehet élni. Holnap is nap lesz. Az ősz úr bólogat, arcáról az egyetértést vélem leolvasni. Gondolkodom. Azért ez nem így van. Eszembe jut Mariann, az ápo­lónő, aki annak idején, pénzről beszélgetve, gyakorta használta az önfegyelem kifeje­zést. Mondta, fizetésnapokon a legrövidebb úton siet hazáig, kerülve a városközpontot, nehogy kísértésbe essék, s olyasmit találjon megvenni magának, amire semmi szüksé­ge. „Ura a pénznek, Mariann?” kérdeztem, amire nevetve felelt: „Ura és parancsolója. Másképp nem lehet boldogulni. Nálam semmi luxus, a fodrász, a kozmetikus is bezárhat felőlem.” Érdekelt, vajon az a szép arcú lány szokott-e ábrándozni, álmodozni? Elhárítón felelt: „Nem mondhatnám. Legföl­jebb álmodok, ha jól alszom. Egyébként inkább dolgozom.” - Én mindent felírok - hallom az öltönyös urat minden kiadást és bevételt, az utolsó fillérig. Elmém megvilágosul, jó anyámra gondo­lok, hisz ez az ő módszere is. Húsz, mit húsz, harminc, negyven évre visszamenő­leg őrzi a főkönyveket, s szerintem a beosz­tás művésze ő, igaz, különben apám korai halála miatt hogyan tudott volna egyedül felnevelni négyőnket, az Isten háta mögött, a tanyavilágban, Kamutpusztán? S micso­da tételek szerepelnek azokban a főköny­vekben . Talán tíz forint az a felső határ, amit nem jegyez be, de azt sem szándékkal, csupán csak feledékenységből, úgy lehet. „Egyikőtök se szóljon egy szót sem­­ szokta mondogatni feddőleg nincs mit egymás szemére vessetek. Naprakészen tudom, hogy az elmúlt harminc évben Józsi, Feri, Peti, Margit mennyit kapott. Csak egy a baj” - felhőzik sokszor anyám. „Ugyan, mi, édesanyám?” „Az, hogy csak a számlákat, a bizonylatokat, a főkönyveket tudtam meg­őrizni, de a pénz odalett.N­ap B­udapest közeledik, Kelenföld előtt E?- lassít a vonat. Megnézem magam­­út­nak újra útitársaimat, s ha ki nem mondom is, tudom, valamiképpen sorstár­sak vagyunk, elvégre a maga módján ki-ki pénzzel bánik. S meglehet, a témát illetően kicsit okosabbak lettünk, mint voltunk, ami­kor felszálltunk erre a csigalassúságú, gyorsnak nevezett vonatra. Varga S. József [Form SZABAD FÖLD 5 A Halastó kontra kisparcellák_______ Kezemben van egy határozat, ame­lyet Sződ, Vácduka, Vácrátót és Őr­­bottyán Földkiadó Bizottsága hozott 1993. május 27-én. Lényege: a Sződi Virágzó Termelőszövetkezet tulajdo­nában lévő részarány-földtulajdonból a község Úrrétnek nevezett területén tizenhárom család kapott 50 aranyko­rona értékben összesen mintegy 10 hektár földet. A határozatot megkapta Vác városi földhivatala, a téesz, és megkapták a „tizenhármak” is. Fiatal és idős emberek, akiknek hosszúra nyúlt kertje végében vannak ezek a parcellák. — De minek varrnak? — tárja szét a kezét Chipkó János, aztán leállítja kistraktorát. - Nézze csak, víz alatt állnak a földek, egészen a veresi hatá­rig. Onnan jön a víz - mutat jobbra -, a Váradi úr tárolójából. • Ki az a Váradi úr? - A Százfonás Szolgáltató Bt. cég­vezetője. Három évvel ezelőtt nekilá­tott víztárolót meg halastavat építeni, közvetlenül a Sződ-Rákos-patak mellett. Ez még nem lenne baj, csak­hogy az idén áprilisban megkezdte a tároló duzzasztását, és a zsiliptől visszafelé folyt a víz, rá ezekre a par­cellákra. Végtelen hosszú ez a part, a legtöbb parcellán nádat ringat a szél, babka­rók árválkodnak a zöld kardlevelek között. - Tavaly tavasszal itt még babot, krumplit termesztettem — folytatja Chipkó János. - Az az igazság, hogy sok esztendővel ezelőtt a téesz gya­korlatilag lemondott e földek művelé­séről, hiszen nem tudtak rámenni a gépek a területre. Mi tizenhárman mert ennyi kert nyúlik a partszakaszra -nekiláttunk, megműveltük. Volt, aki négyszer kaszálta egy évben a nádat, hogy föletesse azt a jószágaival. Én kultúrnövényeket termesztettem, igaz, előtte sok teherautónyi termő­földdel feltöltöttem a kertem alját, a vizenyős részt. • Miért nem ősszel szántott?­­ Mert már akkor csicsogott a talaj a tároló vize miatt. Igaz, a feltöltés csak idén áprilisban történt meg, de Váradi úr már tavaly is próbaüzemet végezhetett. Kérdezze csak meg a szomszédokat, nehogy azt higgye, hogy elfogult vagyok a cégvezetővel. Nem haragszom én rá, csak hagyjon minket dolgozni a jussolt földjeinken. Szerintem az lenne a megoldás, ha Váradi úr lecsökkentené a tároló víz­szintjét vagy mélyítené a teknő. De ő hajthatatlan... Jakab András és Jakab Vincéné kö­zösen panaszolják föl lehetetlen álla­potukat.­­ Itt van a földünk és nem termel­hetünk rajta egy vállalkozó csökö­nyössége miatt. Jakab András mutatja, hogy egy hó­nappal ezelőtt meddig ért a víz, de még mindig magas ahhoz, hogy ka­szálni lehetne a nádat. — Tavalyig négyszer kaszáltam, ta­karmánynak. Most nem tudok rámen­ni a területre. Bementem a polgármes­terhez, aki végül azt adta tudtomra: ő nem ragaszkodik ahhoz, hogy mi mű­veljük a területet. Érti ezt valaki? Egy ember érdeke tizenhárom ellenében... Chipkó János maréknyi iratot hoz, azt bogarásszuk. Határozatok, jegy­zőkönyvek, leiratok, átiratok. Papí­rok. Zizegnek a szélben, szárazak és fehérek. Fekete betűkkel írva a tény: Váradi úr vízjogi létesítési engedélyé­nek érvényességi határideje 1994. V. 31-én lejárt. A hatóság neve: Közép- Duna-völgyi Vízügyi Igazgatóság. Aláírás: Kecskés Ferenc, osztályve­zető, íme a tény feketén-fehéren. • Mi hát az igazság? — kérdezem Orbottyán polgármesterétől. Nagy Gábor először nem akar ve­lem szóba állni, aztán ad két percet. Magnót nem használhatok - köti ki. - A Százforrás Rt.-nek sokkal előbb volt engedélye tároló építésé­hez, mint ahogy a „tizenhármak” megkapták volna részaránytulajdon­ként a parcellákat. Kérem, a szóban forgó földrész egy mocsaras terület, még a nád is nehezen terem rajta. Vá­radi úrék fölajánlották, hogy megvá­sárolják a semmire sem használható parcellákat, de az ottlakók kötik az ebet a karóhoz. • A babkaróhoz­­ szólok közbe­­. Magam láttam, hogy nyoma van a tavalyi termelésnek, meg az idei aka­ratnak.­­ Nem általános, de tudom, velem szemben fenntartásai vannak az őr­­bottyániaknak. Nem itt születtem, ezért nem fogadnak be. De arra büsz­ke vagyok, hogy idekerülésemet kö­vetően három évvel polgármesterük­nek választottak. Azok a gazdák ott rosszindulatúak. Én híve vagyok a privatizációnak, de nem mindenáron. Azok a földek a falu tulajdonában vannak, semmi közük Jakabéknak meg a többieknek a parcellákhoz. • Írás van róla - mondom, de a polgármester nem vitatkozik. Váradi Albert, a Százforrás Szol­gáltató Bt. cégvezetője ottjártamkor szabadságon volt, így csak telefonon beszélhettünk. Amikor megtudta, mi­ért hívtam, nem leplezte indulatát, no­ha nem is sértett meg senkit.­­ Nem felel meg a valóságnak, hogy lejárt volna az engedélyünk, ugyanis kértük a hosszabbítást, de pa­pír még nincs erről... A földkiadó bi­zottság említett határozata pedig ér­vénytelen, ellene fellebbezés van fo­lyamatban. Mert azon a területen nád és mocsár van, ezt vegyék tudomásul a földterület művelői. Épeszű ember oda nem vet babot. • A víz miatt... - szólok köbe. Vá­radi úr hangot vált. - Felajánlottam, hogy megveszem tőlük a parcellákat, de ők hajthatatla­nok. Kivárnak. Szerintem azzal a szándékkal jutottak a területhez, hogy idővel a fölértékelődött telkeket eladják. Különben is, nem az ő tulaj­donuk. • Ha nem, akkor ön kiktől akarja megvenni a parcellákat? - A jövőbeni tulajdonosoktól. Az a határozat, mondtam, érvénytelen. Ön tévedésben él, előre mondom, ennek a cikknek helyreigazítás lesz a folyta­tása! • Váradi úr, ha ön megvásárolja idővel azt a földet, mihez kezd vele, hiszen -mint állítja - hasznosíthatat­­lan? • Fejleszteni akarom a vállalko­zást. De ezek az urak egyelőre nem engedik. Besze Imre Chipkó János sok teherautó termőföldet hordott parcellájára - Eddig ért áprilisban a víz - mutatja Jakab András Nagy Gábor, Őrbottyán polgármestere (A szerző felvételei)

Next