Szabad Föld, 1997. január-június (53. évfolyam, 1-25. szám)

1997-01-07 / 1. szám

1997. JANUÁR 7. Az ezerszemű olajmező Harminc éve kezdték Algyőn . Mint valami űrbéli fogadóállomás véte­ti észre magát az algyő­i olajmező. Al­konyban lebegő fáklyái fénylő hurka­töltőket, tekeredő csőkolbászokat, szú­nyoglábú gömböcöket elevenítenek, emberrakta helyét a föld mélyéből ug­rasztott olajnak, gáznak. A póklábú tar­tályokban, egymás mellé hasaltatott hengerekben hatalmas erő szunnyad: szeparátorba, csőkemencébe, tárolóba kényszerült kósza szénhidrogén. Óvott nemzeti kincs. - Harminc éve bontakozott ki itt az olajipar - mondja Baros József, miután nekiülünk múltat idézni, merthogy nem­régiben ünnepet csaptak erre az alkalom­ra.­­ Kitört a tápéi vízkút, rengeteg olajat hozott föl, arra jöttünk ide Egerből. Vö­dörrel csak nem hordhattuk, Üllésről hoztunk kocsit, Szolnokról tartályt és Balástyára vittük a vonathoz. Tápén semmi se volt, még egy létra sem, ami­vel megnézhettük volna, meddig telt a tartály. Homokgöröngyöt dobtunk a fa­lához, ahol kongott, oda még fért... Máig is fájó, feledhetetlen sérelme ez a hazai olajkutatóknak! - említi vissza­emlékezésében dr. Juratovics Aladár olajmérnök, nyugalmazott igazgató, merthogy a magyarok évszázada tudják, hogy kincs rejlik a Szeged környéki föl­dek alatt. Tervek, elképzelések készül­tek a fölhozatalára, fúrtak is becsülettel érte, de az olaj nem a jelölt utat válasz­totta az előjövetelre. Rejtekéből a Tisza­­táj Tsz termálkútján tört föl. Ahogy mondják, még jó is, hogy addig bujkált, mert ha a második világháborúban a né­metek rátalálnak, kíméletlenül kiszi­vattyúzzák. Elvéve tőlünk annak a lehe­tőségét, hogy a barakklakók első telepé­ből (amelynek irodája egy fa alatt volt) évek teltével tankállomás, gázüzem, számítógépes ipartelep legyen. Százmil­­liárdokat érő nemzeti vagyon. Mert az olajmező él, ezer fényével ragyog. Kincse ugyan fogyóban, az em­berei sincsenek akkora becsben, mint bőkezűsége idején, de tartja magát. A magánosítás során a mamutvállalat rész­vénytársasággá alakult. A mostani irá­nyítók vágya, hogy egyre precízebben, egyre mélyebbre és egyre szerteágazób­­ban fúrjanak, megalapozva ezzel az el­következő harminc évet. A tervek sze­rint a közeli nagyváros, Szeged alá is be­­fútnak majd. Sőt, Európában elsőként visszanyomatják nemcsak a vizet, ha­nem a gázt is oda, ahonnan már egyszer kijött. Merthogy az nem üregben, hanem kőkemény közegben rejtőzik. És akkora hely marad utána a föld mélyén, hogy amikor máshol olcsó a gáz, betölthetjük oda akár több év készletét is. Dr. Valastyán Pál igazgatótól tudjuk, hogy kőolajat 2005-ig, földgázt pedig 2015-ig várhatunk az algyői mezőtől. Elemzésekre, a termeltetés gazdaságos­ságát javító­ intézkedések bevezetésére lesz szükség. Ehhez jelentős nemzetgaz­dasági és ipari érdek is fűződik - olvas­ható a fejlesztési elképzelésekről, ame­lyekből az is kiderül, hogy már ezernél több a kútjuk a mezőn. Amint kiderült, eleinte egy hónap ke­mény munkájába tellett, míg a fúrósok rátették a kútra a munka sikerét jelző to­­lózáras berendezést A végén már másfél hét elegendő volt ehhez. A számos siker egyikének tartják, hogy Makó mellett 4170 méter mély kutat is fúrtak, a legmé­lyebbet. Sajnos, többször bírókra kellett kelniük a legnagyobb veszéllyel, az égő kúttal. - A baj - említi a termelési szakértő -, ki tudja miért, általában ünnepeken je­lentkezik. Mást ne mondjak, volt, ami­kor éppen szilveszterre fagyott le a veze­ték, s nem kapott gázt a város. Az ilye­nek javíthatók. A fájdalmasabb az, ami­kor emberek égnek, mint a fáklya... Merthogy ilyen is megesett. Néha a gáz, az olaj az úr - summáz­hatjuk Baros József olajbányász észre­vételét. Bár, mint megtudtuk, a pacsai if­jú nem azért választotta annak idején ezt a szakmát, mert vonzódott a veszélyhez, hanem mert Zalába olajipari iskola is te­lepedett. - Az olaj olyan nekünk, mint a far­mernek a föld. Megélhetés, boldogulás. Az apósom, meghalt szegény, nagy ola­jozó volt. A MAORT (Magyar-Ameri­kai Olajipari Rt.) elismert szakembere­ként, egyórai munkáért mások egynapi bérét kapta a háború előtt. Különben Baros József a házasságát is a nagykanizsai olajipari technikum­nak köszönheti, a bázakerettyei osztály­társból lett a későbbi jó feleség, akinek szintén az algyői olajmező adta a mun­kát. A férj a bányászmunka mellett a mo­torok, autók nagy kedvelője. Harminc­­három évesen vette az első saját kocsit. A sorban a legkedveltebb a Fehér Só­lyom nevet kapta, és ezerötös Polski volt. Az volt benne a jó - említi -, hogy mindig adott valami váratlan feladatot. Mivel a három évtized helytállásért aranygyűrűt kapott az olajos ünnepen, ezért azt is mondhatjuk: Baros József elégedett.­­ Lehetett volna másként is, de így lett! — tárja a karját összegzésként, s megy, intézkedik. Teszi a dolgát, mint a többiek, akik táplálják a fényt a telepi ra­gyogáshoz. S így tolózárak, himbák, gé­pek mindig rendben; hordóiban pihen a gáz, tartályaiban szunnyad az olaj, s mint valami megszelídített vad, lustán elnyúlva mormog az éjszakában az ezer­szemű olajmező... (A Magyar Olajiparért kitüntetés ara­nyát kapta még dr. Pápay József, dr. Somfai Attila. Ezüstjét: Jóna Imre, Ko­vács Elemér, Somogyvári István, Somo­­sy István, Tóth András, Werowszkiné Pipicz Veronika. Bronzát: Adászné Szűts Anna, Csikós László, Gál László, Györki György, Halmai Emil, Jós Péter, Kiss Árpád, Kovács Béla, Kovács Erzsé­bet, Tóth Jenő, Varga Béla és Verdicht Dánielné.) Majoros Tibor Az algyő­i olajmező gázüzemének éjszakai fényei ENYEDI ZOLTÁN FELVÉTELE A tölgyfák állva halnak meg Régóta tudják a szakemberek, s nem győzik monda­ni is: pusztul a nótában is megénekelt debreceni Nagy­erdő. Különösen az évszázados tölgyfák sínylik meg, hogy a talajvíz szintje több méterrel süllyedt a korábbi nagyarányú ivóvíz-kitermelés és az elmúlt évek aszá­lyos időjárása miatt. Márpedig az itt tenyésző kocsá­nyos tölgy még jobban igényli a vizet, mint a többi fajta. A tölgyfák így lassan szomjan halnak... A nyári erdő elfedi a bajt. A lombok jótékony takará­sában nem látszanak a derékvastagságú száraz ágak s a korábban éppen a fák megmentésére végzett egészségügyi csonkolások gondosan ápolt nyomai. A kór csak így ősz végén s télen mutatkozik meg teljes képében. Ekkor válik láthatóvá a lecsonkolt gallyak he­lye. Még a látszólag egészséges fákon is sok az el­halt ág. Az üregek a törzseken télen-nyáron is látha­tók. Némelyikük akkora, hogy akár egy ember is be­leférne. Kép és szöveg: Gőz József A meghalt fák mint néma felkiáltójelek figyelmeztetnek: addig óvjátok az erdőt, amíg nem késő! Az egyetemi templom melletti fiatalabb fán is látszanak a pusztulás nyomai Viharban fog letörni a faméretű odvasodóág lm) Szabad Föld 5 HAJLÉKTALANUL mikor a minap csaknem orra buk­tam egy hullámpapír alól kikan­dikáló emberi lábban, eszembe jutott a rövid újságkivágás, amit augusztus vége óta hordok a táskámban. Annyi­szor elolvastam már, hogy első két mondatát kívülről fújom: „Kevesebb földönfutóvá lett emberbe botlunk majd téli reggeleken vagy estéken az épületek lépcsőházaiban. A Népjóléti Minisztérium ugyanis 1996-ban je­lentős összeget áldozott a hajlékta­lanügyre.” Igaz, hogy akibe én botlottam, az az ember - három társával összebúj­va - nem épület lépcsőházában, ha­nem a Déli pályaudvari metró bejára­ta melletti beszögellésben húzta meg magát, és az eset sem reggel vagy este, hanem délután kettőkor történt. Mindez azonban mit sem változtat ama tényen, hogy az országban - mindenekelőtt a nagyobb városok­ban - egyre erősebben kiütköznek a szegénység félreismerhetetlen jelei. És itt már nem csupán a gombamód szaporodó koldusokra (vagy netán bérkoldusokra), továbbá a szemét­tartályokban hivatásszerűen turkáló „kukázók” hadára utalok, hanem mindarra, ami a szegénység fogalma mögött fellelhető: a tartósan tíz szá­zalék feletti munkanélküliségre, a szaporodó családi és egyéni tragédi­ákra az egyik oldalon, mígnem a mér­leg másik oldalán a korábbi szociális ellátóhálózat széthullására, az új rendszer kialakulatlanságára, össze­hangolatlanságára. Ez utóbbi magyarázza a megma­gyarázhatatlannak tűnő helyzetet, hogy miközben a szűkös javakkal ne­hezen gazdálkodó állam évről évre szinte erején felül fordít a legeleset­tebb réteg megmentésére, kívülről úgy fest a dolog, mintha senki sem törődne a leszakadt, a perifériára sodródott emberekkel. Ha valakinek van kedve és kitartá­sa búvárkodni az ezzel kapcsolatos számok és egyéb adatok dzsungelé­ben, meglepő dolgokra döbbenhet rá a legszegényebbeket nemes egy­szerűséggel hajléktalanként számon tartottak ügyében. Megtudhatja pél­dául, hogy a rendszerváltozás előes­téjén, 1989-ben 280, azaz kettőszáz­nyolcvan személy befogadására volt képes az ország hajléktalanszálló­hálózata. Ma már több mint hatezer ágy szolgálja ugyanezt a célt, mégis nagyságrendekkel többen maradnak fedél nélkül, kényszerülnek arra, hogy a legelképesztőbb helyeken (földbe vájt üregekben, lebontásra ítélt, elhagyott romokban) rendezzék be átmeneti­ örökös otthonukat. Az éjjeli menedékhelyeket és haj­léktalanszállókat üzemeltető önkor­mányzati és karitatív szervezetek úgy érzik, a hajléktalanok „bővítetten termelik újra magukat”, hiszen minél több új férőhelyet hoznak létre, annál több a várakozó, az új jelentkező. Pe­dig már az előbb idézett számokból érezhető, hogy évről évre van előre­haladás: az idén például 200 millió fo­rintot lehetett elnyerni pályázati úton a Népjóléti Minisztériumtól, amiből újabb hajléktalan-férőhelyek „létesül­tek”. Ennél nagyságrendekkel több pénzt emészt föl e férőhelyek fenn­tartása, üzemeltetése. Bár a szak­emberek szerint az is sokba kerül, hogy a hajléktalanok ellátásáról har­mincnál több - egymással kapcsola­tot nem vagy alig tartó - szervezet gondoskodik, de az tény, hogy az ál­lam által megállapított és kiutalt évi „fejkvóta” (az idén ágyanként 87 ezer forint) rendkívül sovány. Itt most lehet azt mondani, hogy szegény állam, 6200-szor 87 ezret fi­zet, s azt se tudja, kinek, viszont a másik oldalról nézve ennél jóval söté­­tebb a kép: a 6200 ágyra az óvatos becslések szerint 30 ezer, a kevésbé óvatos saccolás szerint 50 ezer haj­léktalan jut. Állítólag a valóságban egy-egy hajléktalanágy évi üzemelte­tése mintegy 120 ezer forintba kerül, s az állami támogatáson felül szüksé­ges összeget minden szervezetnek valahonnan elő kell teremtenie. Van, ahol a helyi önkormányzatot fejik meg rendszeresen, van, ahol a leg­nagyobb karitatív szervezetekkel ko­operálnak, és van, ahol a megszállott szociális munkások a legelképesz­tőbb ötletekkel ugyan, de valahonnan előteremtik a pénzt. Csupán az utób­bi hetekben olvastam, hogy jó né­hány megyében olyan árveréseket rendeznek, ahol csekély értékű hol­mikat vernek dobra, s adnak el minél drágábban, hogy a pénzt a hajlékta­lanok karácsonyára fordítsák. Ám az esztendő 365 napból áll, és a meteorológiai tapasztalatok szerint száznál több a fagyos éjszakák szá­ma. Erre figyelmeztetett a minap az egyik egyházi karitatív szervezet ak­tivistája egy regionális televízió adá­sában. Nem pontosan idézve azt mondta: nagyon szép dolog, hogy ilyenkor, ünnep közeledtével meg­szaporodnak a felajánlások, de sem nekik, sem a hajléktalanoknak nincs kedvük ünnepelni, mert tudják, hogy januártól az energiaárak emelése mi­att még az a napi egyszeri meleg le­ves is veszélybe kerül, ami eddig mindenkinek járt, aki a megfelelő idő­ben megjelent. Mostantól valószínű­leg csak azok kaphatnak ingyenkosz­­tot, akik az illető rend hajléktalanszál­lásán laknak. Hogy mi lesz akkor a kívülreked­­tekkel? Erre a kérdésre az egyházi ember azt felelte: a szegénységhez fűződő viszony nem kizárólag anya­giakon múlik. Egy társadalom érett­sége vagy éretlensége azon is lemér­hető, gondolnak-e gazdagjai a sze­gényekre. Mivel magam, sajnos, nem tekint­hetem gazdagnak, nem tudom el­dönteni, mennyire érett a mi társadal­munk. A sajtóból ismerve azonban a felső tízezer egynémelyikének gon­dolatait, eddig még nem tapasztal­tam, hogy nehezen összekalapált tíz­millióiknak egy részét feltétlenül a szegényeknek adományoznák. Egy­­egy beteg, méregdrága külföldi ope­rációra vagy gyógykezelésre szoruló gyermek esetében még csak meg­nyílnak a gömbölyűbb pénztárcák, de a szegények egyre terebélyesedő hada, a munka és otthon nélkül maradottak tömege nem bizonyul a gazdagok által megsegíthetőnek. E­zt a problémát tehát a mai ma­gyar társadalom még valóban nem tudja kezelni, a súlyosbodó gon­dok megoldása tehát még egy jó ide­ig döntő részt az állam feladata lesz. Jól tudják ezt a karitatív szervezetek is, ami a dolgok gyakorlati kimenete­lét illetően annyit jelent, hogy vannak és lesznek is megszállottjai a sze­génység ügyének. Akik felelősséggel közelítenek a társadalmi valóság e nem éppen örömteli szeletéhez, azok tudják, hogy nem átmeneti in­tézkedésekre van szükség. Hanem nagy szükség van annak a ma még hiányzó összehangoltságra, annak a rendszernek a kiépítésére, amely ha tetőt nem is tud adni minden egyes hajléktalanfej fölé, mégis általános érvényű, jótékony védőhálót feszít ki a szegényebb rétegek védelmében. Hiszen - legyen ez bármilyen ké­nyelmetlen - a legfejlettebb és a leg­gazdagabb országok is kénytelenek együtt élni a szegénységgel. Egy ide­je ránk is vonatkozik ez a kényszer. Úgy gondoljuk azonban: nem lehet mindegy a mérték. Sem az államnak, sem egyetlen olyan polgárának, aki eddig nem jutott a lecsúszottak közé, aki fűtött szobában írja vagy olvassa ezeket a sorokat. Önmagunkat is óvjuk, ha lehetősé­geinkhez mérten többet gondolunk a legelesettebbekre. És nem csak ilyenkor, ünnepek táján. Merly Krisztina Szerkesztőségünk országjárásának következő helyszíne a Tápió mente. Vár­juk e tájon lakó olvasóinkat január 13-án, hétfő délután 14 órától a tápiószentmár­­toni művelődési házba (Kossuth Lajos u. 9.). Lapunk képviseletében este 18 órától Dulai Sándor főszerkesztő-helyettes, Be­­sze Imre és T. Dögei Imre újságíró, Balázs Gusztáv fotóriporter-újságíró köszönti a vendégeket, válaszol kérdéseikre. Szabad Föld-estünket tá­mogatja a Pharmafontana Rt. Jöjjenek el, találkozzunk Tápiószentmártonban!

Next