Szabad Föld, 1997. január-június (53. évfolyam, 1-25. szám)
1997-01-07 / 1. szám
1997. JANUÁR 7. Az ezerszemű olajmező Harminc éve kezdték Algyőn . Mint valami űrbéli fogadóállomás véteti észre magát az algyői olajmező. Alkonyban lebegő fáklyái fénylő hurkatöltőket, tekeredő csőkolbászokat, szúnyoglábú gömböcöket elevenítenek, emberrakta helyét a föld mélyéből ugrasztott olajnak, gáznak. A póklábú tartályokban, egymás mellé hasaltatott hengerekben hatalmas erő szunnyad: szeparátorba, csőkemencébe, tárolóba kényszerült kósza szénhidrogén. Óvott nemzeti kincs. - Harminc éve bontakozott ki itt az olajipar - mondja Baros József, miután nekiülünk múltat idézni, merthogy nemrégiben ünnepet csaptak erre az alkalomra. Kitört a tápéi vízkút, rengeteg olajat hozott föl, arra jöttünk ide Egerből. Vödörrel csak nem hordhattuk, Üllésről hoztunk kocsit, Szolnokról tartályt és Balástyára vittük a vonathoz. Tápén semmi se volt, még egy létra sem, amivel megnézhettük volna, meddig telt a tartály. Homokgöröngyöt dobtunk a falához, ahol kongott, oda még fért... Máig is fájó, feledhetetlen sérelme ez a hazai olajkutatóknak! - említi visszaemlékezésében dr. Juratovics Aladár olajmérnök, nyugalmazott igazgató, merthogy a magyarok évszázada tudják, hogy kincs rejlik a Szeged környéki földek alatt. Tervek, elképzelések készültek a fölhozatalára, fúrtak is becsülettel érte, de az olaj nem a jelölt utat választotta az előjövetelre. Rejtekéből a Tiszatáj Tsz termálkútján tört föl. Ahogy mondják, még jó is, hogy addig bujkált, mert ha a második világháborúban a németek rátalálnak, kíméletlenül kiszivattyúzzák. Elvéve tőlünk annak a lehetőségét, hogy a barakklakók első telepéből (amelynek irodája egy fa alatt volt) évek teltével tankállomás, gázüzem, számítógépes ipartelep legyen. Százmilliárdokat érő nemzeti vagyon. Mert az olajmező él, ezer fényével ragyog. Kincse ugyan fogyóban, az emberei sincsenek akkora becsben, mint bőkezűsége idején, de tartja magát. A magánosítás során a mamutvállalat részvénytársasággá alakult. A mostani irányítók vágya, hogy egyre precízebben, egyre mélyebbre és egyre szerteágazóbban fúrjanak, megalapozva ezzel az elkövetkező harminc évet. A tervek szerint a közeli nagyváros, Szeged alá is befútnak majd. Sőt, Európában elsőként visszanyomatják nemcsak a vizet, hanem a gázt is oda, ahonnan már egyszer kijött. Merthogy az nem üregben, hanem kőkemény közegben rejtőzik. És akkora hely marad utána a föld mélyén, hogy amikor máshol olcsó a gáz, betölthetjük oda akár több év készletét is. Dr. Valastyán Pál igazgatótól tudjuk, hogy kőolajat 2005-ig, földgázt pedig 2015-ig várhatunk az algyői mezőtől. Elemzésekre, a termeltetés gazdaságosságát javító intézkedések bevezetésére lesz szükség. Ehhez jelentős nemzetgazdasági és ipari érdek is fűződik - olvasható a fejlesztési elképzelésekről, amelyekből az is kiderül, hogy már ezernél több a kútjuk a mezőn. Amint kiderült, eleinte egy hónap kemény munkájába tellett, míg a fúrósok rátették a kútra a munka sikerét jelző tolózáras berendezést A végén már másfél hét elegendő volt ehhez. A számos siker egyikének tartják, hogy Makó mellett 4170 méter mély kutat is fúrtak, a legmélyebbet. Sajnos, többször bírókra kellett kelniük a legnagyobb veszéllyel, az égő kúttal. - A baj - említi a termelési szakértő -, ki tudja miért, általában ünnepeken jelentkezik. Mást ne mondjak, volt, amikor éppen szilveszterre fagyott le a vezeték, s nem kapott gázt a város. Az ilyenek javíthatók. A fájdalmasabb az, amikor emberek égnek, mint a fáklya... Merthogy ilyen is megesett. Néha a gáz, az olaj az úr - summázhatjuk Baros József olajbányász észrevételét. Bár, mint megtudtuk, a pacsai ifjú nem azért választotta annak idején ezt a szakmát, mert vonzódott a veszélyhez, hanem mert Zalába olajipari iskola is telepedett. - Az olaj olyan nekünk, mint a farmernek a föld. Megélhetés, boldogulás. Az apósom, meghalt szegény, nagy olajozó volt. A MAORT (Magyar-Amerikai Olajipari Rt.) elismert szakembereként, egyórai munkáért mások egynapi bérét kapta a háború előtt. Különben Baros József a házasságát is a nagykanizsai olajipari technikumnak köszönheti, a bázakerettyei osztálytársból lett a későbbi jó feleség, akinek szintén az algyői olajmező adta a munkát. A férj a bányászmunka mellett a motorok, autók nagy kedvelője. Harminchárom évesen vette az első saját kocsit. A sorban a legkedveltebb a Fehér Sólyom nevet kapta, és ezerötös Polski volt. Az volt benne a jó - említi -, hogy mindig adott valami váratlan feladatot. Mivel a három évtized helytállásért aranygyűrűt kapott az olajos ünnepen, ezért azt is mondhatjuk: Baros József elégedett. Lehetett volna másként is, de így lett! — tárja a karját összegzésként, s megy, intézkedik. Teszi a dolgát, mint a többiek, akik táplálják a fényt a telepi ragyogáshoz. S így tolózárak, himbák, gépek mindig rendben; hordóiban pihen a gáz, tartályaiban szunnyad az olaj, s mint valami megszelídített vad, lustán elnyúlva mormog az éjszakában az ezerszemű olajmező... (A Magyar Olajiparért kitüntetés aranyát kapta még dr. Pápay József, dr. Somfai Attila. Ezüstjét: Jóna Imre, Kovács Elemér, Somogyvári István, Somosy István, Tóth András, Werowszkiné Pipicz Veronika. Bronzát: Adászné Szűts Anna, Csikós László, Gál László, Györki György, Halmai Emil, Jós Péter, Kiss Árpád, Kovács Béla, Kovács Erzsébet, Tóth Jenő, Varga Béla és Verdicht Dánielné.) Majoros Tibor Az algyői olajmező gázüzemének éjszakai fényei ENYEDI ZOLTÁN FELVÉTELE A tölgyfák állva halnak meg Régóta tudják a szakemberek, s nem győzik mondani is: pusztul a nótában is megénekelt debreceni Nagyerdő. Különösen az évszázados tölgyfák sínylik meg, hogy a talajvíz szintje több méterrel süllyedt a korábbi nagyarányú ivóvíz-kitermelés és az elmúlt évek aszályos időjárása miatt. Márpedig az itt tenyésző kocsányos tölgy még jobban igényli a vizet, mint a többi fajta. A tölgyfák így lassan szomjan halnak... A nyári erdő elfedi a bajt. A lombok jótékony takarásában nem látszanak a derékvastagságú száraz ágak s a korábban éppen a fák megmentésére végzett egészségügyi csonkolások gondosan ápolt nyomai. A kór csak így ősz végén s télen mutatkozik meg teljes képében. Ekkor válik láthatóvá a lecsonkolt gallyak helye. Még a látszólag egészséges fákon is sok az elhalt ág. Az üregek a törzseken télen-nyáron is láthatók. Némelyikük akkora, hogy akár egy ember is beleférne. Kép és szöveg: Gőz József A meghalt fák mint néma felkiáltójelek figyelmeztetnek: addig óvjátok az erdőt, amíg nem késő! Az egyetemi templom melletti fiatalabb fán is látszanak a pusztulás nyomai Viharban fog letörni a faméretű odvasodóág lm) Szabad Föld 5 HAJLÉKTALANUL mikor a minap csaknem orra buktam egy hullámpapír alól kikandikáló emberi lábban, eszembe jutott a rövid újságkivágás, amit augusztus vége óta hordok a táskámban. Annyiszor elolvastam már, hogy első két mondatát kívülről fújom: „Kevesebb földönfutóvá lett emberbe botlunk majd téli reggeleken vagy estéken az épületek lépcsőházaiban. A Népjóléti Minisztérium ugyanis 1996-ban jelentős összeget áldozott a hajléktalanügyre.” Igaz, hogy akibe én botlottam, az az ember - három társával összebújva - nem épület lépcsőházában, hanem a Déli pályaudvari metró bejárata melletti beszögellésben húzta meg magát, és az eset sem reggel vagy este, hanem délután kettőkor történt. Mindez azonban mit sem változtat ama tényen, hogy az országban - mindenekelőtt a nagyobb városokban - egyre erősebben kiütköznek a szegénység félreismerhetetlen jelei. És itt már nem csupán a gombamód szaporodó koldusokra (vagy netán bérkoldusokra), továbbá a szeméttartályokban hivatásszerűen turkáló „kukázók” hadára utalok, hanem mindarra, ami a szegénység fogalma mögött fellelhető: a tartósan tíz százalék feletti munkanélküliségre, a szaporodó családi és egyéni tragédiákra az egyik oldalon, mígnem a mérleg másik oldalán a korábbi szociális ellátóhálózat széthullására, az új rendszer kialakulatlanságára, összehangolatlanságára. Ez utóbbi magyarázza a megmagyarázhatatlannak tűnő helyzetet, hogy miközben a szűkös javakkal nehezen gazdálkodó állam évről évre szinte erején felül fordít a legelesettebb réteg megmentésére, kívülről úgy fest a dolog, mintha senki sem törődne a leszakadt, a perifériára sodródott emberekkel. Ha valakinek van kedve és kitartása búvárkodni az ezzel kapcsolatos számok és egyéb adatok dzsungelében, meglepő dolgokra döbbenhet rá a legszegényebbeket nemes egyszerűséggel hajléktalanként számon tartottak ügyében. Megtudhatja például, hogy a rendszerváltozás előestéjén, 1989-ben 280, azaz kettőszáznyolcvan személy befogadására volt képes az ország hajléktalanszállóhálózata. Ma már több mint hatezer ágy szolgálja ugyanezt a célt, mégis nagyságrendekkel többen maradnak fedél nélkül, kényszerülnek arra, hogy a legelképesztőbb helyeken (földbe vájt üregekben, lebontásra ítélt, elhagyott romokban) rendezzék be átmeneti örökös otthonukat. Az éjjeli menedékhelyeket és hajléktalanszállókat üzemeltető önkormányzati és karitatív szervezetek úgy érzik, a hajléktalanok „bővítetten termelik újra magukat”, hiszen minél több új férőhelyet hoznak létre, annál több a várakozó, az új jelentkező. Pedig már az előbb idézett számokból érezhető, hogy évről évre van előrehaladás: az idén például 200 millió forintot lehetett elnyerni pályázati úton a Népjóléti Minisztériumtól, amiből újabb hajléktalan-férőhelyek „létesültek”. Ennél nagyságrendekkel több pénzt emészt föl e férőhelyek fenntartása, üzemeltetése. Bár a szakemberek szerint az is sokba kerül, hogy a hajléktalanok ellátásáról harmincnál több - egymással kapcsolatot nem vagy alig tartó - szervezet gondoskodik, de az tény, hogy az állam által megállapított és kiutalt évi „fejkvóta” (az idén ágyanként 87 ezer forint) rendkívül sovány. Itt most lehet azt mondani, hogy szegény állam, 6200-szor 87 ezret fizet, s azt se tudja, kinek, viszont a másik oldalról nézve ennél jóval sötétebb a kép: a 6200 ágyra az óvatos becslések szerint 30 ezer, a kevésbé óvatos saccolás szerint 50 ezer hajléktalan jut. Állítólag a valóságban egy-egy hajléktalanágy évi üzemeltetése mintegy 120 ezer forintba kerül, s az állami támogatáson felül szükséges összeget minden szervezetnek valahonnan elő kell teremtenie. Van, ahol a helyi önkormányzatot fejik meg rendszeresen, van, ahol a legnagyobb karitatív szervezetekkel kooperálnak, és van, ahol a megszállott szociális munkások a legelképesztőbb ötletekkel ugyan, de valahonnan előteremtik a pénzt. Csupán az utóbbi hetekben olvastam, hogy jó néhány megyében olyan árveréseket rendeznek, ahol csekély értékű holmikat vernek dobra, s adnak el minél drágábban, hogy a pénzt a hajléktalanok karácsonyára fordítsák. Ám az esztendő 365 napból áll, és a meteorológiai tapasztalatok szerint száznál több a fagyos éjszakák száma. Erre figyelmeztetett a minap az egyik egyházi karitatív szervezet aktivistája egy regionális televízió adásában. Nem pontosan idézve azt mondta: nagyon szép dolog, hogy ilyenkor, ünnep közeledtével megszaporodnak a felajánlások, de sem nekik, sem a hajléktalanoknak nincs kedvük ünnepelni, mert tudják, hogy januártól az energiaárak emelése miatt még az a napi egyszeri meleg leves is veszélybe kerül, ami eddig mindenkinek járt, aki a megfelelő időben megjelent. Mostantól valószínűleg csak azok kaphatnak ingyenkosztot, akik az illető rend hajléktalanszállásán laknak. Hogy mi lesz akkor a kívülrekedtekkel? Erre a kérdésre az egyházi ember azt felelte: a szegénységhez fűződő viszony nem kizárólag anyagiakon múlik. Egy társadalom érettsége vagy éretlensége azon is lemérhető, gondolnak-e gazdagjai a szegényekre. Mivel magam, sajnos, nem tekinthetem gazdagnak, nem tudom eldönteni, mennyire érett a mi társadalmunk. A sajtóból ismerve azonban a felső tízezer egynémelyikének gondolatait, eddig még nem tapasztaltam, hogy nehezen összekalapált tízmillióiknak egy részét feltétlenül a szegényeknek adományoznák. Egyegy beteg, méregdrága külföldi operációra vagy gyógykezelésre szoruló gyermek esetében még csak megnyílnak a gömbölyűbb pénztárcák, de a szegények egyre terebélyesedő hada, a munka és otthon nélkül maradottak tömege nem bizonyul a gazdagok által megsegíthetőnek. Ezt a problémát tehát a mai magyar társadalom még valóban nem tudja kezelni, a súlyosbodó gondok megoldása tehát még egy jó ideig döntő részt az állam feladata lesz. Jól tudják ezt a karitatív szervezetek is, ami a dolgok gyakorlati kimenetelét illetően annyit jelent, hogy vannak és lesznek is megszállottjai a szegénység ügyének. Akik felelősséggel közelítenek a társadalmi valóság e nem éppen örömteli szeletéhez, azok tudják, hogy nem átmeneti intézkedésekre van szükség. Hanem nagy szükség van annak a ma még hiányzó összehangoltságra, annak a rendszernek a kiépítésére, amely ha tetőt nem is tud adni minden egyes hajléktalanfej fölé, mégis általános érvényű, jótékony védőhálót feszít ki a szegényebb rétegek védelmében. Hiszen - legyen ez bármilyen kényelmetlen - a legfejlettebb és a leggazdagabb országok is kénytelenek együtt élni a szegénységgel. Egy ideje ránk is vonatkozik ez a kényszer. Úgy gondoljuk azonban: nem lehet mindegy a mérték. Sem az államnak, sem egyetlen olyan polgárának, aki eddig nem jutott a lecsúszottak közé, aki fűtött szobában írja vagy olvassa ezeket a sorokat. Önmagunkat is óvjuk, ha lehetőségeinkhez mérten többet gondolunk a legelesettebbekre. És nem csak ilyenkor, ünnepek táján. Merly Krisztina Szerkesztőségünk országjárásának következő helyszíne a Tápió mente. Várjuk e tájon lakó olvasóinkat január 13-án, hétfő délután 14 órától a tápiószentmártoni művelődési házba (Kossuth Lajos u. 9.). Lapunk képviseletében este 18 órától Dulai Sándor főszerkesztő-helyettes, Besze Imre és T. Dögei Imre újságíró, Balázs Gusztáv fotóriporter-újságíró köszönti a vendégeket, válaszol kérdéseikre. Szabad Föld-estünket támogatja a Pharmafontana Rt. Jöjjenek el, találkozzunk Tápiószentmártonban!