Szabad Föld, 1999. július-december (55. évfolyam, 27-52. szám)
1999-07-06 / 27. szám
1999. JÚLIUS 6. Valaki igen nagyon megbánthatta Medárdot, hogy ilyen keményen bánt velünk. Előbb éjszín fellegeket küldött a szó szoros értelmében a nyakunkba oly alacsonyan, hogy néha az volt az ember érzése, fölágaskodva akár beléjük csimpaszkodhatnánk. De kinek lett volna kedve ilyesmihez, amikor sűrűn csapkodott az istennyila, hol tetőbe, hol útszéli fába hasítván bele tüzes névjegyét. Olykor-olykor becsapott lakásokba is, ahol televíziókat meg más- villamossággal működő - masinákat tett hasznavehetetlenné. Eközben csak zuhogott-zuhogott világra az eső, épphogy megfogant gyümölcsűfákra, gabonát érlelő határra, hegyre-völgyre. Amikor aztán kellően megáztatott mindent Medárd, amikor már a legszilajabb kuvasz is rettegve húzta szemére farkát valami fészerben, csűrben vagy maga kaparta gödörben, hát akkor indította szilaj orkáncsapatát a dühöngő idő. Amerre végigsöpört a nemritkán 120 kilométer sebes vihar, tört-zúzott, vitt mindent, amivel elbírt. A Balaton északi partjának több településén nem volt kert, utca, ahol szívfájdító látvány ne fogadta volna a gazdát, a rossz hírre lóhalálában iderohanó nyaralótulajdonost. Csopakon például a Rozmaring utcában trappolt végig a széllábú óriás, s úgy huzigálta-döntögette ki a harminc méter magas, öles derekú nyárfákat, mint amikor az ember kirángatja kertjében a fölmagzott disznóparajt. Huszár Ernő házára a kert felől kettőt, az utcáról meg hármat lódított vihar uraság. A jó építőmestert dicséri, hogy a roppant teher alatt nem roggyantak meg a falak. Kettétört gyufaszálként hevertek a villanyvezetékek fenyőoszlopai, az ujjnyi alumíniumsodronyok összegubancolódva tekeregtek az elnémult telefonkábel társaságában. A Bakony felől, északról a tóra zúdult félelmetes „légitámadás” kuglibábokként görgette egymásra a sekélyen gyökerező faóriásokat. Régen ezt a nyaralótelepet Fehérvízi dűlő néven emlegették, szittyós, nádas, süppedős maradványa volt a leapasztott tónak. Mondják, évek óta beszédtémája a képviselő-testületnek, valamit tenni kéne a nyárakkal. A természet, amelynek még a meteorológus sem diktábori „élmény” a Balaton partján válhat, most pontot tett az elhúzódott vita végére. Bolond volt Medárd. Amit nem tudott kitépkedni a feláztatott földből, azt igyekezett derékban kitörni. Felsőörsön Csordásék fóliasátrát miszlikre szabdalva röpítette a Malomvölgybe, öreg mandulafájuk sem terem többet. Míg Kaposi néni Csopakon bő termő kajszibarackfáját siratta, mi magunk, menteni igyekezvén a menthetőt, növendék körténket, nyírfáinkat, a fenyőket s a rózsákat igyekeztünk karókkal, cövekekkel kiponyvázni, miközben a szomszéd nyárfái söprűzték a villanyvezetékeket odafönt a magasban. Ha összeértek a drótok, lövésszerű durranás kíséretében mint karácsonyi csillagszóró sziporkái röpködtek a szikrák szanaszéjjel, aztán egy leszakadt vezeték a drótkerítést „áram alá helyezte”: lélek a kapun se be, se ki...! Ha nálunk, ahol még viszonylag békésebben dühöngött az orkán, ilyesmiket művelt, mit tehetett a Bakony lábánál, Várpalotán, ahol egyszer már a magasfeszültségű villanyvezeték oszlopait is ledöntötte a Tés felől lezúduló förgeteg? Most világháborús márvány emlékművet fektetet „kétvállra”. Milyen recsegés-ropogás volt Balatonfüreden, ahol a Hangár áruháznak „támasztotta” a többemeletes faóriásokat? Vagy Tihanyban mit művelhettek a tomboló, őrjöngő szélszellemek, ahol lassacskán szomorú hagyománnyá válik, hogy a diós gödrösi partszakaszon dől a fasor, ahol a másfél méteres hullámok a vörösödő védműveket papírmaséként zúzzák darabokra? A rég nem látott orkán az emberek életét valami nagy szerencse folytán mégis megkímélte. Különösebb sérülés, baleset nélkül megúsztuk a katasztrófát, pedig... Egy hétre hozták nyaralni tanítványaikat Herendről a pedagógusok, jól bevált szokásuk szerint. Az első csopaki nap: zuhogó eső. A másodikon elmentek volna Fűzfőre az uszodába, ha már a Balaton „bezárt”. Igen ám, de a vonat már nem járt a síneken fekvő áldozatfák miatt. Irány vissza az üdülőbe, ámde akkor már közöttük recsegve-ropogva küzdöttek életükért a keskeny utcácskában az óriásfák. Aztán dőlni kezdtek sorra. A tanárok lélekjelenlétén múlt, hogy a nagy ijedtségen kívül nem esett baj. Valakitől hallottam, hogy a község tehetetlen volt az illetékes természetvédelmi hivatallal szemben, amely nem engedett hozzányúlni a nyárfákhoz. Most aztán már egyre többen gondolkodhatnak el azon, hogy errefelé érdemes-e újból nyarakat ültetni. Ahogy elvonult a vész, minden rendű és rangú ember nekiállt eltüntetni a nyomokat a korán(?) jött nyaralóvendégek nagy érdeklődése közepette. Már-már úgy látszott, valóságos katasztrófaturizmus indult meg a leglátványosabb helyekre, hogy megbámulják, lefényképezzék, videóra vegyék a fákat, amelyek a mondással ellentétben most nem állva haltak meg. Motorfűrészek föl-fölberregésétől hangzott az egész part. Igyekeztek, hogy mielőbb helyet csináljanak a villanyszerelőknek, a telefonosoknak, a gázszerelőknek és a többi mesterembernek. Mint mindig, most is a tűzoltóknak jutott a dolog neheze, hiszen nagy óvatossággal kellett kiszabadítaniuk a házakat a rájuk nehezülő hatalmas, súlyos törzsek fogságából. Elég ilyenkor egy rossz fűrészelés, egy helytelen mozdulat az emelődaruval, s a megesett kár jócskán tetéződik. Ha azt hallod, tűzoltó, magad elé képzelsz egy embert, aki vastag csőből vizet spriccel az égő házra. Ezzel szemben most éppen fát vág, de ha kell, autóroncsból menti a sérülteket vagy kútba mászik. Csodáltam magabiztosságukat, ritka helyzetfelismerő készségüket nemegyszer. Miért ne mozogtak volna most, a katasztrófa sújtotta utcán is oly otthonosan? Mondják, akik ismerik e tájat, emberöltőnként ha egyszer zúdul ide ekkora égi átok. Megint mások Nostradamussal, a középkori látnokkal, máig megálmodott vízióival példálózva már megint a világvégét emlegetve várják az elkerülhetetlen utolsó csapást. Én meg azt mondom, ha örökkön bekövetkezendő katasztrófák árnyai közt élünk, nem marad más nekünk, csak a rettegés. Inkább tanuljunk a bajból, józanul mérlegeljük lehetőségeinket. Vagyis ne ültessünk mondjuk nyárfát oda, ahová az nem való. Gyarmati József „Támadás” a Bakony felől Fákat döntött az orkán A SZERZŐ FELVÉTELE Kétmilliárd forintot fordíthat az idén a Tisza árvízvédelmi rendszerének megerősítésére a Felső-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság. A fejlesztési program kivitelezési munkái a napokban indultak Katona Kálmán közlekedési, hírközlési és vízügyi miniszter jelképes kapavágásával Beregben. A kormányzat szándékai szerint 2001 -ig további négy és fél milliárd forintot fordítanak a térség gátjainak megerősítésére, azt követően pedig a folyó Záhony fölötti vízgyűjtő területén látnak munkához a szakemberek. Tarpa, Badaló - tavaly novemberben a fél Bereg azért imádkozott, hogy csak ott át ne szakadjon a Tisza gátja, mert akkor több tucat falut önthet el az ár. Mindkét község színmagyar település, de amíg Tarpa Magyarországon található, Badaló már Ukrajnában van, s milyen szerencsétlen helyen! A szélső házak ötven méterre sincsenek a határtól. Sokszor, sok helyen hallhattuk már, hogy milyen ésszerűtlenül húzták meg annak idején a trianoni határokat, a badalóinál aligha találnánk jellemzőbb példát erre. Délről a Tisza az országhatár, amely a falu nyugati felén hirtelen északnak irányul, száz méter után átmegy a gáton, s nyomban nyugatnak fordul. Párhuzamosan halad a töltéssel, attól két-három méterre. A gát tehát a mienk, de ha azt északról is meg akarnánk erősíteni, már határt sértenénk. És a Tisza pontosan itt támadott a legkegyetlenebbül. Szabályosan arrébb tolta a töltést, s ha nincsenek a homokzsákok, melyekkel kívülről megtámasztották a gátat, semmi sem állhatta volna a víz útját. A homokzsákok ma is a helyükön vannak, fehér foltjuk messze kivirít a zöld fűből. A vidék amúgy is lenyűgöző. Északról, keletről a Kárpátok előhegyei keretezik a tájat, a beregszászi, muzsalyi, benei hegyen a szőlősorokat is látni, délről pedig a Tisza ártéri erdeje kíséri a gátat. Óriási nyárfák, tölgyek, kőrisek, alattuk sűrű kökény- meg vadrózsabokrok. Ám egyszer csak megszakad a dzsungel. Jó ötven méter széles sávot lemetszettek belőle, a gát és az erdő között barna pusztaság. Ott egy fűszálat sem látni. Mást azonban igen. Hatalmas gépek kanyarodnak ki fülsiketítő dübörgéssel a fák közül, földet hoznak, a töltés lábához terítik. Súlyos lánctalpasok követik őket, tapossák, tömörítik a talajt. Magasítják, erősítik a sokat nyúzott gátat. A határszögletben ideiglenesen felállított sátrak, tablók. A tavalyi nagy ár mozzanatait s a most induló gátfejlesztések részleteit mutatják be az érdeklődőknek. A tablók még Magyarországon vannak, de a sátorkarók egy része már Ukrajnában. Ez azonban nem zavar senkit. - Tavaly se nagyon zavart - mondja Heller Ferenc, a Felső-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság szakaszmérnöke, aki akkor a védekezést irányította. - A kezdeti nehézségek után még a határt őrző drótkerítést is lebontották, hogy hozzá lehessen férni a gáthoz, és az ukrán határőrök egy percig se akadékoskodtak. Belátták, hogy csak az ő területükön át tudják megközelíteni a veszélyeztetett szakaszokat. És akkortól kezdve együtt dolgoztak a nyíregyháziak, tarpaiak, badalóiak. Miután futva eltemették az egyik halottukat, az árvízkor is a badalóiak érkeztek először a gátra, és most, az ünnepélyes kapavágásnál is itt vannak persze. Sőt, ők vannak csak igazán otthon, hiszen Tarpából semmit se látni, Badalóról viszont a libagágogást is vígan hallani. A Tisza sincs messzebb egy kiáltásnyinál, már-már bekapja a hegyes tornyú falut, furcsa módon mégis ők vannak a nagyobb biztonságban. A Badalót meg a mögötte lévő falvakat, Gecsét, Csornát, Macsolát s a kicsit távolabbi Beregszászt védő gát majd’ egy méterrel magasabb a mienknél. Hiába magasabb a mi töltésünk, ha egy lépéssel odébb a magyarországi gát sokkal gyengébb - vélekedik Badaló polgármestere, Nagy András. - Ha ott, ne adj’ isten, átszakad a gát, akkor mi is úszunk. Hogyne örülnénk hát, hogy megkezdődtek a munkák. Az a gát minket is, a mi földünket is védi majd. Még ha egy részét ma a tarpaiak is használják. Van ennek a kétezer lakosú kárpátaljai településnek egy nagy bánata, s erről az ünnepségen se hallgathatnak: hiányzik az ártéren négyszázötven hektár földjük. Azt a területet a tarpaiak vagy a szemközti szatmárcsekeiek ma is csak Badalasszegként emlegetik, s a rendszerváltás óta egyre több badalai gazda nógatja a falu vezetőit, szerezzék vissza a Trianonban elcsatolt földdarabot. Nem akarnak ők határmódosítást, csak kapják vissza azt a kis földet. Nagy Andrást is felkeresték már jó párszor. - Mit tehetnék én Trianon ellen? - tárja szét a mostani polgármester a karját. - Igazuk van a falumbelieknek, de hát hová menjünk? Párizsba, Trianonba, vagy hová...!? Nem kell azonban ahhoz a békeszerződés felülvizsgálata, hogy bizonyos helyzetekben az ésszerűség győzzön. Pár éve még szent és sérthetetlen volt a keleti végeken a határ, mára azonban enyhült a szigor, mind többször kerekedik felül a józan ész. Hogy mi lesz a badalóiak majd’ félezer hektárjával, nem tudni, de az biztos, hogy már most ők kaszálják a magyarországi töltéseket is. Miután Tarpa messze is van, meg nincs is szükségük az itteni szénára, ukrajnai gazdák vágják, gyűjtik a gát füvét. Három-négy éve erre még gondolni sem mert volna senki, most pedig háromszázötven badalói tehén magyarországi szénát eszik. De hát messzire kanyarodtunk az árvízvédelemtől, márpedig ez a nap a Tiszáé meg a gátaké, zsilipeké! És persze az árvizek által veszélyeztetett embereké, akik közül kétszázezer Szabolcsban, Szatmárban, Beregben él. - Százhúsz települést fenyeget itt a Tisza, a Szamos, a Kraszna, a Túr, a Batár árvize - foglalja össze a legfontosabb tudnivalókat Fazekas László, a nyíregyházi székhelyű Felső-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság vezetője. - E kétezer négyzetkilométeres területet 544 kilométer hosszúságú fővédvonal oltalmazza, ám ennek még a fele sincs kiépítve a szükséges méretekre. Márpedig errefelé rendkívül hevesen áradnak a folyók, a Técsőnél járó tiszai árhullám például szűk tizenhat óra alatt eléri a magyar határt. Ennyi időnk van a többméteres, gyakran hét-nyolc méteres árhullámok fogadására. Az ilyen vizeket pedig csak hihetetlenül megfeszített munkával lehet a gátak között tartani. De az akarat kevés. A biztonsághoz sok egyéb mellett erős gátak szükségesek. . Ezt felismerve döntött úgy a kormány a tavaly novemberi ár tapasztalatai birtokában, hogy felgyorsítja a felső-tiszai gátrendszer erősítési munkáinak ütemét. Ezért biztosított a terven felül az idén 1,2 milliárdot Szatmár-Bereg és 800 milliót a Bodrogköz árvízvédelmi rendszerének fejlesztésére. S ha minden a tervek szerint alakul, az idei őszön már egy biztonságos védvonal fogadhatja az árvizeket. Balogh Géza Szaladra vitték a halottat Erősödő beregi gátak Magasodik a gát a határ mentén HAZA! ÉLETLubád Föld 3