Szabad Ifjuság, 1954. január-március (5. évfolyam, 1-76. szám)
1954-01-01 / 1. szám
1954 január 1. A vonat már robogott is tovább a kis állomásról, a beszálló utasok elindultak a tanyák felé. Darabig csoportokba verődve mentek, majd itt is elköszönt egyikük-másikuk, ott is, ke közelebbi, ki a távolabbi házak irányába igyekezett. Nagyrészük a városi üzemek, hivatalok dolgozója. A faluból kerültek annak idején a városba, vagy innen nősültek, idevalósihoz mentek férjhez. És most meglátogatják övéiket, földijeiket. Valami íratlan törvény parancsolja így, az év utolsó napján, Szilveszter délutánján. Két fiatalember is ott ballag a vasúti töltésen. Az egyik zömök, vállas, bekecse, kucsmája, de inkább szélesléptű, parasztos menése elárulja, hogy nemrég kerülhetett a városba. Aki mögötte szaporázza a lépést, az már egészen más. Fején széles karimájú kalap, csapottvázú télikabátot visel, duplatalpú cipője fölül kivirít csíkos zoknija. Szótlanul mennek. A bekecses borongó tekintettel, a másik lenéző kiábrándultsággal a táj egyhangúságának láttán. A távolabb igyekvők egy-két megjegyzést tesznek róluk: „Nagy Zsigát is hazahozta a Szilveszter”. — „Hazajárogat ő máskor is egy kis hazatért. „Az meg csak nem a barátja? Úgy látszik, a zsák megtalálta a foltját Hiszen az egy jampec.” Nagy Zsiga csak megy, kicsit szorongva, szégyenkezve is. Fél éve, hogy csúnyán összerúgott a Béke-tszcs elnökével, idős Juhász Gáborral. A nyáron, amikor másodszor ment ki későn aratni. Hirtelen fellobbanásában azonnal otthagyta a tszas-t, azóta segédmunkás a városban. De a szíve visszahúzza ide, ahol gyerekeskedett, s ahol egykori pajtásai most is élnek, dolgoznak... Utállkozva gondol most a mögötte lépkedő Jocóra, aki hálójába kerítette és nem tud szabadulni belőle. Csak vergődik. Rászoktatta a kártyára, ivásra, adósságba verte, majd apró kölcsönökkel „kisegítette". ... Hej, de mennyi csomaggal kel visszafizetnie a soha nem fogyó kamatot. De nem tud ellenállni. A napokban is addig beszélte tele a fejét azzal a sima nyelvével,hogy 5 vidéken akar szilveszterezni, hogy ... most itt van. Persze, mert nincs pénze, meg tudja, hogy özvegy édesanyjánál mostanában vott disznóölés. Ahogy belépnek az egyszerű házba, özvegy Nagy Zsigmondné alig leplezhető aggodalommal fogadja őket. Tud már érkezésükről, hiszen Zsiga megírta. Szótalanul megtérít nekik a szobában, közben lopva a fiára néz, de az kerüli a tekintetét... Oh, Zsiga, mlyen barátra leltél. Milyen hányavetiű dobálta az ágyra kalapját, salját, télikabátját... még a kinézése se jó. Egyedül is hagyja őket, csak akkor lép ismét a szobába, ha éppen süteményt, bort visz nekik... Bort... már a harmadik kancséval fogyasztják. Nem, a világért sem sajnálja, jutott bőven a tszcs-ben, de amiket össze-vissza beszélnek, egykét szavukból is érti ... oh, Zsiga. Odakünn szürkülni kezd már, s az anya ott sirdogál az ól mögött. Törékeny testét megmegrázza a zokogás. Belepanaszolja a köténybe, hogy éppen az ő egyetlen, húszéves fiából nem lett ember a városban, mikor a többiek, akik a gyárakba járnak, mind hogy költözködött. S mennyi ajándékot hoznak mindig szüleiknek. Zsiga még egy inget se vett magi, irtaik... Csak a csomagot hordja hazulról... Az anyai szem meglátja az igazságot.. Zsiga ... A barátod az oka mindennek. Hirtelen leereszti szeméhez nyomkodott kötényét, tördelni kezdi az ölhez támasztott kukoricaszárat. A két fiatalember kilépett az ajtón ... Egymásba karolva tántorognak az udvaron. Zsigának kigombolva a gallérja, látszik rajta, fel van hevülve. Megrázza fejét, arcát a csípős szélnek tartja, majd belesül a levegőbe és nagyot csap előre: „máma pedig megölöm a Juhász Gábort... érted, hapsikám!” A másik rekedten vihog, aztán éktelen rikoltozással dülöngélnek a tszcs központja felé. Az anya tébolyodottan siet a szobába és jajveszekélve felzokog, miközben kapkodva, a két tvornyázó fiú után rendet csinál , ők meg gügyögve vonszolják magukat az ösvényen. — Klassz kaját főzött az öreglány, Zsicus__Vihetnénk belőle majd a haveroknak is — bugyborog Jocóból. — Mi... csoda öreglány? — torpan meg Zsiga. — Hát... a... műtered — röhög amaz. — Te!... Az anyámat ne hidd úgy, mer’ kitekerem a... — magához rántja nyakánál fogva társát, hogy az odabicsaklik a hóna alá. De aztán csak így maradnak, egymásba évetkezve-gabalyodva, mert különben lépni sem tudnának. Már a szürkületbe borult parkban botorkálnak. Odabenn, a Béke-tszos kultúrtermében áll a bál. Húzza a zenekar, a táncos lábak dobaiát visszaverik a fák. Meg mintha az agyukban is dobolnának... Bele-belekurjongatnak a kiszűrődő muzsikába, hadd tudják meg, hogy ők jönnek. De a klarinét sípja még jobban cifrázza, hogy ugyan ki törődik velük. Ha százszor jönnek is. — Megtáncoltatjuk őket Zsirus ... egy-két horog nekik, hapsikám... — hadonászik Zsiga orra előtt Jocó, Zsiga összehúzott szemmel nézi, majd hirtelen, utálkozva lelódítja társa öklét. Szélesre tárja az ajtót, belépnek a terembe. A fal mellett ülő asszonyok rémült rebbenéssel néznek rájuk, de a zene csak szól, prímás, bőgőst, cimbalmos cifrázza a talpalávalót, a klarinét sípja meg mintha csúfolódnék. Zsigának forró a levegő. Forró és ködös. Most itt ott fél méterre a bejárattól, mellette ez a pofaszakállas, toronyfrizurás Jocó... Az asszonyok összesúgnak körül, a padokon. Róluk, róla sugdolóznak biztos. Hogy eljött, Nagy Zsiga is... a bálba. Eljött hát eljött! Mi közük hozzá? Talán tilos? Szeme körbejár, a fejek fölött, s megakad a színpad feletti jelmondaton. Betűzi lassan, minden szavát kijön, hogy megértse: „A párt és a rohaisztertanács határozatának szellemében ... előre a Béke-tszés jövőjéért." Megüti a mondat, de értelme, csak mint a mécs lobbanása... ködbe vész. Az arcokat fürkészi ismét. A sarokban az elnök, idős Juhász Gábor tárgyal, néhány öregebbel, meg Kozma János martinásszal, aki tavaly innen vette feleségül Kovács Júliát. Középen a fiatalok ropják a táncot... Egykori pajtásai, akik a nyár óta szóba se állnak vele. Vele!... Ott keringőzik Fekete Karcsi, az elnök jobbkeze is. Így hívják... mert ő a DISZ-titkár... Hej, Németh Kati, te is de gangosan járod, ide se nézel... Hát miért? Kik vagytok ti?! Forr a vére, elönti agyát. Érzi, ordítani kellene, hogy állj cigány... de ki nem jön hang a száján. Megszorul a torkában, ott kevergőzik, duzzad az indulat, szinte szétveti a fejét. fii zenekar pedig új nótába kezd. A fiatalok futva kört alakítanak , miközben kacagva kiabálják: perenyica. Aztán egymás kezét fogva körbe lépegetnek. Középen Fekete Karcsi összefont zsebkendőjéből hurkot csinál és Molnár Lidi nyakába veti. — Ez is tánc? — fitymálkozik Jocó a benső füzében parázsló Zsiga mellett. — Miért? — Szinte felhördül. — A ti táncotok talán különb? ... Az a majomparádé amikor „dánszoltok?”, és maga sem tudja, miért: védi egykori pajtásainak a játékát... Oh... a szíve, felke de odasimul hozzájuk... és de szeretné képen verni ezt a nyikhajt. Kavarog benne a világ. Itt áll egyedül, előtte régi pajtásai, vidám-boldogan ... amott a felirat ... a Béke tszes jövőjéről, mellette ez a senkiházi, akinek nem győzi hordani a hazait.. de azzal a körmönfont, mézesmázas szavával a rabjává tette... Hogy dőlne össze minden! — Kés van nála! Vigyázzatok, Nagy Zsigánál kés van! • • hallja, s csak ekkor döbben rá, hogy a bicskát kinyitva tartja a kezében. A zene félbeszakad. Mint amikor hirtelen elpattan a zengő húr, az imént még zajos, nótás teremben szinte ijesztő a csend... Látja, a lányok összebújtak, némelyik féltőn áll a táncosa elé, de a férfiak lefejtik a védő karokat,, merészen feléje érmek. Jön Fekete Karcsi, a DISZ-titkár is... Érzi, tenyere forrón tapad a bicska nyelére... A józanság egy szikrája keresztülvág ködös agyán, egész keserű élete viszont cselekvésre sarkalja, nincs kiút, és belevágja a kést — az ajtófélfába — Aki legény, az vegye ki! — rikoltja és gáládul néz körül, ki fogadja el a kihívását. Fekete Karcsi ott áll előtte, mintha kihúzná magát, összeráncolja homlokát, pillanatig farkasszemet néznek. Homályos lesz minden, de azért látja, hogy az „elnök jobbkeze” határozott mozdulattal kirántja a bicskát, összecsukja és kihajítja az udvarra. Mintha Jocó a DISZ-titkárra ugranai, de úgy valahogy, mint a kuvasz, amelyet az utolsó pillanatban visszaránt nyakán a lánc... Igen, most már tiszta előtte minden. A „hapsit” Kozma János, az idenősült martinász rakadt a nyakon, meg fenéken és kivágta az ajtón, mint a rongyot. ...Őt meg, nem is tudja, kik, csak érzi: erős kezekkel emelik, viszik, s egyszercsak a terem melletti irodában találja magát. Az elnök irodájában. Odaát szól már a muzsika, szemben vele itt áll idős Juhász Gábor. Egyedül vannak. Az elnök szeme, akár az acél, ahogy mondja: „Édesanyád üzente, vigyázzak, mert meg akarsz ölni.” Vádolt a szó, ő meg csak lesüti szemét. Valahonnan, a szíve tájékáról elindul valami, de a torka megint csak elszorul... Így álltak szemközt nyáron is, amikor ennek a ... korai árvasága óta ismeri jól... erélyes, de csupa jószor öregembernek a szemébe vágta: engem ne oktasson ... Szeretne odaborolni az asztalra, zokogni, kisírni magából mindazt, ami még ott kavarog, belül. De nem, csak áll, s reszket egész testében. — Látod fiam, ezért hagytál itt bennünket a nyáron. — Mennyi szeretet van az öreg hangjában.— Azt hitted, nélküled megáll itt az élet. Büszkélkedtél vele, hogy a városban majd megbecsülnek... Aki itt falun, a tszcs-ben nem keresi a becsületet fiam, az a városban sem találja meg! Tisztuló agya értelmére talál a szónak, s érzi, hogy az enyhe korholás is milyen jól esik. Mert igazság van benne, amit ő csak sejtett, de megmagyarázni nem tudott. — Azt mondtad Isten nyáron, hogy itt nincs jövőd! Hallottad volna az imént Kozma elvtársat, a martinászt, mit mondott. Úgy, ahogy a párt határozatában is benne van. Hogy mennyi új gépet, traktort, cséplőt, ekét, boronát gyártanak nekünk. Ok, az igazi munkások. Nem olyanok, mint az a te barátod, aki ha gyárba jár is, csak megesniálj a a munkás nevet. Hallottam anyádtól, hogy élősködők rajtad ... Meg aztán Zsiga. Te mindig szerettél volna traktoros, vagy gépkocsivezető lenni. Tudsz róla, hogy jövőre hét traktort és egy teherautót kap a Béke tszes?... Itt nincs hát jövőd, a mezőgazdaságban? Már szembe néz a fiú az elnökkel, mondana is valamit, de nyílik az ajtó, édesanyja lép be rohantából: „Zsiga”... Most veszi csak észre, menynyit öregedett ez a drága aszszonya fél év alatt. „Édesanyám” — suttogja. És szemét elönti a könny... Gyöngéden átöleli, néma, megbánó pllantással köszöni meg az elnöknek mindazt, amit mondott. Karon fogja édesanyját és mennek kifelé. „Majd még beszélgetünk, Zsiga... Ha úgy érzed, holnap gyeretl hozzám” — teszi vállára kezét idős Juhász Gábor. Indulnának, de Fekete Karcsi lép be a szobába: „Itt van a késed Zsiga! Kicsit sáros lett!— A barátod meg árkon-bokron túl iszkol az állomás felé. Megkapta a magáét Kozma elvtárstól!" Míg visszaveszi szégyenkezve a kést, csak ennyit mond: „Köszönöm Karcsi. Mondd meg a többieknek is... részeg voltam. Ne haragudjanak rám." Összefonódik a tekintetük, de más tűz lobog benne, mint néhány perccel előbb. „Most pedig gyere táncolni, Zsiga! A Németh Kati nagyon szomorú... Meg úgyse ismered még a perenyicát. A járási VIT-küldött tanított meg rá bennünket... No, gyere.” Zsiga tétován áll, küszködik a válasszal, tisztuló fejjel keresi a szót: „A Kati?!... Még nem Karcsi... Ma még nem táncolok ... De legközelebb. A következő bálon már igen ..." És gyengéd óvatossággal vezeti édesanyját a sötétségben hazafelé. * Fehér abrosz az asztalon, amelyet hárman ülnek körül. Juhász Gábor, a Béke-tszcs elnöke, Fekete Karcsi, DISZ-titkár és Nagy Zsigmond. Előttük sütemény, meg borfiz ablakon rézsűt törnek át az új esztendő első napjának délutáni sugarai. — Meggondoltad, Zsiga? — kérdi a tszcs elnöke már a vagy félórája tartó beszélgetés közben. — Meg, Gábor bácsi. Egész éjjel ezen vívódtam. Új ember akarok lenni. Szeretnék ismét a Béke-tszcs-ben dolgozni... ha visszavennének. — Visszaveszünk, Zsiga. A tagság is úgy akarja, már tegnap este beszélgettünk róla. Ha megembereled magad, iskolára is mehetsz. Traktoros, vagy gépkocsivezetőire ... — Akkor az üzemből elkérhetem magam? — Kérd csak, fiam. • — De erre már iszol te is! — tölti teli Karosi az eddig ellenkező Zsiga poharát. — Nem, Karcsit... Az éjjel megfogadtam, addig nem iszom, ■míg meg nem változom teljesen. — No, egy pohárra! csak nem vétesz magad ellen — évődik mosolyogva az elnök. — Az én egészségemre fiam, —s nevet. Zsiga bűnbánó szégyenkezéssel mosolyodik el, aztán felállva, mind a hárman egy szuszra kiürítik poharaikat. Tarján István HAZATÉRÉS Kiskörös, december 31. Gondolattal az esztendők találkája előtt megérkezett az első hó, mintha az elaggott, búcsúzó év rázná szakállát. Fehér mentét dob a Petőfi-szobor vállára, hókucsmát nyom a tanácsháza tetejébe, fátyolba burkolja az új házaik piros cserepét, rászáll a Petőfi-ház zsupfedelére Az apró házak meszelt homloka a fehéredő utcák ölébe simul, az utak összefolynak a határral, falu és puszta egymáshoz búvik, a nagy fehér bunda alá. A konyhákban ropog a tűz, duruzsol a..kályha — feleséget a tücsökszavú búbossal. Mint befagyott tenger, olyan a sík határ, Alant röpül a nap, mint a fáradt madár. Vagy hogy rövidlátó Már öreg korától, le kell hajolnia, hogy valamit lásson.. . így sem igen sokat lát a pusztaságon. A kiskőrösi Vörösmarty utca Gyarmati-portáján „barátságos, meleg szobában”, a lócán lóbálva lábát, tamilja Petőfi: „Ii puszta télen” című versét Marika. Készül a Petőf,hét szavaló és felolvasó versenyére. Első versenytársa, nagyapó, a hatvanhét esztendős Gyarmati Pista bácsi, hétholdas gazda. A kis unoka huzamos szögbaljábain megbúvik a mestergerendáról hosszan lógó vilanylámpa fénye, nagyapa ezüsttel futatott üstöke csillog a világosságban, mint odalent, az utcán, a napszálltában a porhó. Pista bácsi már betéve fújja: Befordultam a konyhára, Rágyújtottam a pipára... Azaz rágyújtottam volna, Hogyha már nem éged volna. Pét® öreg szerelmese egyszer már sikert aratott szülőfaluja nagy szülöttével: tizenkilencben, simára fésült, dús, barna hajjal, tüzelő arccal, fénylő szemmel szavalta a Petőfiszobornáhól, szabadság, hadd nézzünk szemedbe! Oly sokáig vártunk rátepedve. Annyi télen által, mint kísértet. Bolygott lelkünk a világban érted. Gyarmati István nem sokáig gyönyörködhetett a szabadság látványában, elrabolták a drága just. Pista bácsiék legfeljebb a dalárdában rezegtetették hangjukat. Ugyan miként álmodhatott volna arról, hogy egyszer unokájával adul viadalra, ki mondja szebben a szabadság és szerelem kötőjének világraszóló verseit? Gyuriés Misi úttörőpajtáé, a Sztálin után, muskális ablakba könyökölve, a hulló hóval pajkoskodó tekintettel, tanulja a jövendölést: Anyám, az álmoknem hazudnak, Takarjon bár a szemfödél: Dicső neve költő fiadnak. Anyám, soká, örökkön él.fi Madsch-utcában, a hatvan esztendős Jár■abka Pili bácsi betűz; a „Falu végén kurta kocsma sorait. Komoly versenytársa lesz Marika, mert a lány is kacérkodik a veivel. Az illanó 1953 utolsó napjaiban Kiskőrös apraja-nagyja Petőfi-verhet,tanul, készül a versenyre. Mire híre futott, az események már százhatvannan jelentkeztek; úttörők ésnagyapák,a lányok és anyáik, állnak az újesztendő ötödik napján a porondra. Kiskörös, az ország színe elé. Petőfi szava száll az alkonyattal összebújó hóhullásban, munka után, az iskolaidő végeztével, az új épületsoron és a fehérhomlokú régi házacskákban, a Petrovics utcai zsupfedeles hajlék testvéreiben. Készülődnek a Petőfi-hétre a szülőházban is. Idén avatták múzeummá, eltakarították a temeteszagú, poros koszorúkat, kimeszelték a kis házat, tisztába tették. Ide költözött a budapesti Bajza-utcából a Petőfi Múzeum kikőrősi szobája. Visszatért annyi vándorlás után az egyszerű ágy, amelynek szalmazsákján először kiáltott a világba a székállólegény és a parasztasszony fiai. 1822 Szilveszterének éjszakáján, az ijesztendő első órájában. A törékeny parasztágyat terítő takarja, talán Hrúz Mária kezemunkája — annyi bizonyos, hogy a horgolás őket szolgálta, akár a szúette almárium, a faliszekrény, a téka, a csikóbőrös kulacs és az üveg m.att óvott, diófáiból faragott, hitelesen kétszáz esztendős, öblös pipa. Jócskán kellett morzsolni a gerendáról levett leveles dohányból, ha Petrovics István becsülettel meg akarta tömni. Kupakját zöld zsinór fűzi a pipa szájához, alighanem később kerülhetett rá, amikor már elvált kupakos pipa. Tömzsi meggyfaszárán, sárga csutoráján nem fogott az idő. Amott a láda — innen feleség lett a költővel az irodalomi történetbe röppent és a nép emlékezetében, emberöltők és a vidéző „anyám tájokja”. Szemközt a híres-neves ládával takaros, hófehér, darázsderekú,mesteri kegset rakott-tapasztott, búboskemence mosolyog. Nem a Nagykunság terebélyes, mennyezetig Ágaskodó, a fél szobát birtokló bányakemence, de helyre búbos, illő a kicsi házhoz, a benne élők szegénységéhez. Nem szerzett rangot a háznak tekintélyével, meleg hűséggel szolgálta a családot. A hála és a hív emlékezet varázslata visszapergeti az időt: mintha velünk lépne a szobába a büszke apa, nyúlna öblös pipájáért, mélázva megtömné és töprengő szeretettel nézegetné asszonyát és újszülött fiát... Nem múzeum, nem is kiállítás. Nem holt emlékek temploma: a költő családja „tateik" újra a kiskőrösi házban, ide járnak a falubeliek — szomszédolni és az ország népe látogatóba. A givó homokban kapaszkodó falu eddig is megtartotta költőfia születésnapját. Szilveszter és az új esztendő első napja Petőfié Kiskőrösön. Most is jönnek vendégek Budapestről, a népművelési minisztériumból, az írószövetségből — de az idén elsősorban saját szavával köszöntik a költőt, a világirodalom remekeivel, a magyar líla mélytüzű gyémántjaival. A hétre szóló ünnepséget Petőfi földijei rendezik. Lesz fáklyás felvonulás, tüzijáték, illő fény, de a vendéglátó gazda és vendég a nép egyszemélyben. A Petőfi-hét olyasfélének ígérkezik, mint valami lakodalom: a falu első legényének és legszebb lányának menyegzője. Az emlékbizottság tagjai, rendezőik és szereplők, valamennyien a falu parasztjai. Ugyanazok mondják a megrendítő és meghitt verseket, a termelőcsoport tagjai és a dolgozó parasztok, akik a napokban láttak hozzá negyven hold szőlő telepítéséhez, új gyümölcsös ültetéséhez, pótolva a kivénhedt, mihaszna régi tőkéket, újat kezdve az esztendő végén, életet ortva a párt- és kormányhatározat szellemében. Kiskőrös, „a nemeskadar hazája”, éppúgy, mint a Hegyalja a sűrű, aranyló aszúboré, Badacsony a száraz-érdes kéknyelűé, Eger a bikavéré. Petőfi népe megtartja korának rangját és öregbíteni akarja hírét — megbecsüli, amit nyújt a gondos szeretet, él az alkalommal. Az esztendő hajlatán, az új év első perceiben — az órában, amely 131 esztendeje adta népünknek és — „a népek hazájának” — Petőfi Sándort, nemes borral, tiszta szívvel, ész és lélek derűjével köszönti költőfia szavával az „új hazát, mely szebb a réginél”. Szabadságunk, aki hozzád nyúl, Elbúcsúzhatik a világtól. Szivében vér, s étel nem marad. Kiürítjük, mint e poharat. Koroda Miklós SZÜLETÉSNAPI KÖSZÖNTŐ KISKÖRÖSÖN