Szabad Ifjuság, 1954. április-június (5. évfolyam, 77-153. szám)

1954-04-01 / 77. szám

4 Két okból is fontos esemény a „Középiskolások” megjelenése. Fiatal, 22 éves író első regénye, ugyanakkor első, igazi diákregényünk az utóbbi évek során. 1948 késő őszén, egy balatonparti kisvárosban játszódik, s ifjúsági mozgalmunknak azt a — ma már történelmivé vált — korszakát igyekszik ábrázolni, amikor megvívta emlékezetes, nagy harcát a tanulás és az iskolai fegyelem ellen bujtogató klerikális reakcióval szemben. A diákok új, megváltozott életének bemutatását tűzi ki célul, amely — hogy a regény szavait idézzük —: „...más, mint a régi diákoké volt. Egészen más. Régen azt mondták az érettségizőkről, hogy kirepülnek az életbe. Ara az élet maga költözött be az iskolába. Ara nem elzárt épület az iskola, hanem az élet iskolája." Mindenki, aki részese volt ennek az időszaknak, nagy várakozással tekint a könyv elé. Vártuk már azt a könyvet, amely megörökíti ezeket a forró napokat, a párt szavát követő bátorszívó fiúk és lányok helytállását. Maga a könyv születésében is ezt az igényt tükrözi 1950-ben, a, keszthelyi, gimnázium érettségi bankettjén, amikor az osztálytársak visszagondoltak a küzdelmes évekre, ott határozták el tréfásan, aztán komolyan is: írjon a Szilvási regényt osztályunk történetéről. S hányszor hangzott el máshol is: Ezt meg kellene írni! ... A „Középiskolások” természetesen mégsem egy osztály története, hanem általánosítani igyekszik az akkori diákéletet. Diákregény, amely a maga teljességében igyekszik bemutatni a diákok életét, azonban az iskolát beágyazza a tágabb körbe, a város, az ország keretébe, meg akarja mutatni mindazokat a tényezőket, amelyek kihatottak a diákok életének alakulására. A regény, mint említettük, öt és fél esztendővel ezelőtt játszódik. Helyes volt a közelmúlt ábrázolása, azonban a „Középiskolások" megjelenése után még sajnálatosabb, hogy nincs regényünk napjaink diákéletéről. A „Középiskolások" rászolgál a figyelemre. Az első oldalak bizonyos vontatottsága után szélesen, érdekfeszítően bontakozik ki a cselekmény, s ez a feszültség végig megmarad. A szerzőnek sikerült számos olyan eleven, hús-vér alakot megrajzolnia, akik valóban típust jelentenek. Ránki János, a melegszívű kommunista tanár, aki növendékeinek apja, nevelője és barátja eszeszemélyben: Szerémi, aki sokáig visszahúzódik mérőműszerei közé és ki akarja zárni a szertárból az életet. Berényi Éva finom vonásokkal megrajzolt arca, ébredező szerelmei mind-mind sokáig emlékezetesek maradnak az olvasó számára. Általában jól sikerültek az ellenséges figurák. Az ősdiákgazdászok kompániája, akik egységesek a bujtogatásban, de összemarakodnak a vezérségen, s azon, kinek az apja volt nagyobb úr a múltban, meggyőzően szemléltetik gondolkodásukban, magatartásukban és cselekvésükben népünk ellenségeit. Számos jól felépített, nagy feszültséget kiváltó jelenet szintén tanúságot tesz a fiatal író képességeiről, „oroszlánkörmeiről”. Ilyen például, amikor Oswald, a kulákfiú — ezt eltagadja társai előtt — azon ábrándozik, mi lesz, ha visszatér majd nyugatról, ahová ki akar szökni. Elképzeli, hogyan tartana tömegítéletet a faluban, de ábrándozásaiból hirtelen, mint a hidegzuhany, a közelgő kollégisták dala józanítja ki. Vagy Szabó Péter alakja, akit a középparaszt apjával szemben alkalmazott túlzó rendszabályok egy darabig eltávolítanak a közösségtől, súlyos hibákat követ el, de végül mégis visszatalál a helyes útra. Elgondolkoztató Csapó Dénes sorsa, aki könnyelműségből, felelőtlenségből az iskola pénzéhez nyúl, nincs ereje bevallani hibáját, s egyre nehezebb helyzetbe kerül. A hibát az ellenség is kihasználja és zsarolja vele. Csapó Dénes az öngyilkosságban látja a kiutat, de közbejön a fasiszta suhancok támadása, Dénes társai védelmére siet és ott meggyilkolják. Csapó Dénes bűne és vergődése hiteles, s gyűlöletet ébreszt az ellenség iránt. Meg kell ugyanakkor állapítanunk, hogy a „Középiskolások”nak komoly eszmei, művészi fogyatékosságai vannak. Nem tudja eléggé kifejezni, hogy az iskolában az ellenség elleni harc egyenlő volt a tanulásért, a fegyelem megerősítéséért, a diákok jövőjéért folytatott küzdelemmel. Igaz, néhány helyen ezt elmondják a szereplők, de az egész regényen mégsem vonul keresztül vörös fonálként. Néha olyan érzésünk támad, mintha az iskola afféle kis parlament lenne, s a diákok egyrésze csak jelszavakban gondolkodik. Ezért a regény erősen túlpolitizált. Nem az a hiba, hogy a fiatalok politikai harcával foglalkozik, hanem az, hogy nem a diákok sajátos helyét, harci feladatait, módszereit mutatja be. Ez a rossz értelemben vett túlpolitizáltság különösen Zámbó Pistára vonatkozik, a diáktitkárra, a „Középiskolások” központi alakjára, aki éppen ezért talán a legkevésbbé hiteles szereplő. Zámbó általában mindent egymaga csinál, a diákszervezet csak statisztéria mellette. Több alkalommal szinte rajongással jelentik ki Zámbóról: „ha ő nem csinálja meg a diákszervezetet ...”, „mennyi mindent kaptunk tőle ...” stb. Zámbó kicsit koravén és hivatalos, nem érezzük diáknak. Mindenütt ott van, mindent csinál, s nyitott kérdés: hogyan tud akkor kitűnőre vizsgázni. Hihetetlen például az a jelenet, amikor megfeledkezik 18. születésnapjáról és csak társai gratulációi térítik észre. Tizennyolcadik születésnapjukról általában nem egykönnyen feledkeznek el a fiatalok ... Valahogy úgy tűnik, Zámbónak csak azért vannak hibái is, mert szükséges, hogy egy ilyen kiváló embernek legyen néhány hibája, hogy kemény önkritikát gyakorolhasson, s „kiküszöbölésükért következetesen küzdhessen.” A regény nem mutatja be megfelelően az iskola és az osztály közösségét. Zámbó mellett csak néhány elmosódott arc, rendszerint külsőlegesen jellemzett (nagyevő, nagyforró, alacsony, feketehajú, stb.) diák jelenti az osztálytársakat. Egykét kivételtől eltekintve a tanári kar is elszürkül. Az iskola igazgatójáról, az iskola első emberéről mindössze annyit tud meg az olvasó, hogy szereti a rendesen kihegyezett ceruzákat. Hiányzik a tanári karnak, az iskola kollektív nevelőerejének ábrázolása, egyedül Ránki tanár alakjával próbálja ezt pótolni. Kirschner, a SZIT-titkár talán még Zámbón is túltesz a „tökéletességben”: ha baj van , megjelenik és rendet csinál! Sokkal emberibben kellett volna megformálni, egyéni vonások, hai, s nem általános, ideális titkárrá alakítani. Nem azt kifogásoljuk, hogy a regénynek egy vagy két központi hőse kiemelkedik. Ez természetesen rendjén van. Zámbó mellől azonban hiányzik az osztály. Ránki mellől a tanári kar s így a regény nem tudja az iskolának azt a valóságos képét nyújtani, ahol diák és diák között vannak különbségek, mégis az osztálytársak állandóan hatnak egymásra. Érdemes összevetni a könyvet ebből a szempontból „A Pál utcai fiúk”-kal, amelynek meg vannak ugyan a maga központi hősei, de ott áll mellettük a diákközösség is. A könyv stílusa, nyelve is sok kívánnivalót hagy maga után. A leíró részek általában jobban sikerültek, meg-megcsillan bennük az író tehetsége. A párbeszédeknél azonban a szavaz, színtelen-szagtalan nyelv legkirívóbb vadhajtásaival találkozhatunk. Nem ártott volna ezen a téren a nagyobb igényesség! Megint való igaz, hogy sok iskolában úgy beszéltek, mint a „középiskolások” szereplői teszik ezt. Viszont nem ezt a rossz „átlagot” kellett volna bemutatni, hanem a szép, egyszerű beszéddel előremutató példát adni. Végül még egy megjegyzés: a könyv, több esetben — állásfoglalás nélkül — említ meg olyan hibákat, hibás módszereket, amelyek akkor évekkel ezelőtt még valóban előfordultak. Zámbót, aki hetedik osztályos tanuló, például megbízzák a kollégium vezetésével. Efajta szükségmegoldás előfordulhatott, de nem jó, hogy ma lényegében helyesléssel írunk róla. A „Középiskoláisok” tehát korántsem hibátlan könyv. Mégis a mi könyvünk, megérdemli a szeretetet, az építő bírálatot. Nem hallgathatjuk el, hogy ez utóbbiból eddig nem bővelkedett. Kezdve a túlságosan rózsás bírálattól, amely nem segített eléggé a fiatal szerzőnek, egészen addig, hogy különböző félreértések és „öntevékenység” folytán a Szabó Ervin-könyvtár egyik fiókjában nem akarták kikölcsönözni a könyvet azzal a felkiáltással, úgyis bevonják. Több megértést a kezdő, még kiforratlan fiatalok első alkotásaival szemben! A kertészeknek jobban kell vigyázniok, hogy gyomirtás címén ne tapossák le a sarjadó virágokat is! Az Ifjúsági Könyvkiadó helyesen tette, hogy a könyvet megjelentette, bár elkelt volna a még több lektori segítség. Kívánatos lenne végül, hogy a legfőbb kritikusok, az olvasók adjanak segítséget véleményükkel a fiatal írónak, aki most dolgozik újabb középiskolás tárgyú regényén. R E. Egy fiatal író bemutatkozása Szűrőn Lajos: Középiskolások (Ifjúsági Könyvkiadó) Ez lesz az cirkusz nyitó műsorának címe, ha majd minden szám „áll”, ha bemutatásra kész az egész előadás. De egyelőre még festenek, festik a zsöllyéket; Miska medve már felül a hintalóra, de csak cukor látására hajlandó hintázni; Szajda, Számum és Cézár még nem pótolták hiányzásukat az oroszlániskolában, nem tudják még mindazt, amiből hat idősebb testvérkéjük tavaly levizsgázott; a légtornászok még melegítőben edzenek s egy-egy gyors repülés után még a hálóba pottyannak; a karmester már kopogtat pálcájával, de a liget fölé szálló muzsikát , a lovassági polkát, az Aida nyitányát — még mindig megakasztja egy-egy későn vagy túl korán érkező trombitahang, ismét kopogtat a karmester s újra rázendít a Zenekar- Reggel 7-kor kezdődik az üzem. Mert üzem, mégpedig nagyüzem van itt: a nap majd minden percét beosztják: órarendre, négy-öt helyen is próbál egyszerre a cirkusz. Hétkor a lovasok vágtatnak ki, majd lassú galopban bemelegítő mozgásokat végeznek a reggeli tanóra előtt. A hat lovat a Hortobágyról 3000 ló közül választották ki. A pusztán nevelkedtek: szürke magyar nóniusok. Igát soha nem láttak, „idomárt” is csak: a csikóst. Most Picard mester keze alatt járják az első általánost. A lovak után az, úgynevezett „kisállatszámok” jönnek. Horváth János Mihály 65 éves s már 45 éve járja idomító művészetével a világot. És most idén mégis újat „alkotott": olyan állatidomítással lepi meg a közönséget, melyet még nem ismer a cirkuszvilág. Ravaszt láthatjuk majd, a rókát és Katit, a hájas, kövér mangalicát Még nyitás előtt — gyorsan, hogy le ne késsenek — repülővel érkezett Hollandiából Rigó és Bambi, a két kis majom. Születésük helye: Afrika, csak most lettek magyar honosok. Horváth mester szerint szorgalmasak, a magyar nyelvet is jól értik már, mint zsokék versenyeznek majd kutyaháton. A délelőtt a zsonglőröké, az akrobatáké. A három Földesi kombinált drótkötélen dolgozik. Világszámú ez is, sehol sem csinálják utánuk: a drótkötelet a két Földesi szájában tartja a magasban, úgy feszítik ki s azon táncol, tornászik Földesiné! Nyolcperces szám s mégis két évig dolgoztak rajta. Utánuk a Bor-házaspár veszi át a porondot. Képzelj el, olvasó, egy ötméter hosszú csőrudat, annak tetejében kis piros bársonydíványt, annak pereméhez erősítve egy kétméteres nagy fémhengert. Mindezt Bor mester a fejére helyezi, felesége gyorsan felmászik a rúd tetejére, hanyatfekszik a díványkán, lábával magasba emeli a fémhengert, majd pörgeti, dobálja, játszik vele. Mondhatnád: ilyen már volt. De most Bor mester az egész épülettel, a hengerrel zsonglőrösködő feleségével a fején: felmászik egy létrára! Két óráig gyakorolják ezt naponta, utána pihenőül: két-három óra zsonglőrösködés, vagyis korongok, botok dobálása, pergetése. Aztán két-három óra felé elfoglalják a cirkusz kupoláját, „fészket vernek” a levegőben a légtornászok. Derekukon biztonsági övet viselnek, melyet kötél kapcsol a kupolán lévő csigához. A kötél végét a segédszemélyzet tartja a földön, s ha rossz az ugrás, vagy késve érkezik a hinta és zuhan a légtornász, csak megrántja a kötelet, s máris megáll a zuhanás: fenn lebeg az artista, mint óriási cserebogár, föld és kupola közt. A késő délután a vadállatoké. Ők az állattelepen gyakorolnak, nem messze a cirkusztól, a hullámvasút háta mögött. Aida, az elefánt ma nem próbál, másirányú művészi elfoglaltsága akadályozza munkájában, filmezik. A „Fel a fejjel” című készülő film egyik főszereplője, partnere: Latabár Kálmán. Aida mindössze 20 éves, s kétéves korában érkezett a fővárosba Hátsó-Indiából. Akkor az Arizona nevű mulatóban lépett fel, és azóta fejleszti színészi képességét. Rendezője, vagyis nevelője, az ország egyetlen vadállat-idomárja: Szegedi Gábor. Aida idén a borotválás mellett, számolni és hárfázni fog. Uzsonna előtt az oroszlánok lépnek, azaz rohannak a nagy körketrecbe. Kilenc oroszlánt Magyarországon eddig csak külföldi artisták dolgoztak oroszlánokkal, az egész világon pedig soha nem többel, mint hat-nyolc fenevaddal. Most pedig saját tenyésztésű idomítású, kilenc fiatal oroszlánunk mutatja be tudományát. Mind Szegedi Gábor nevelése, itt születtek a cirkuszban, egyik sem idősebb háromévesnél, de kilenchónaposnál sem fiatalabbak, vagyis a „legveszedelmesebb" korosztályhoz tartoznak. Tavaly hat oroszlánt idomítottak, most három kistestvérüket is beveszik művészegyüttesükbe. Cézárt, a kisiskolást a középre, az okosabbak közé ülteti Szegedi Gábor, hogy figyeljen, tanuljon, és ne merészeljen rendetlenkedni. Ének az első tantárgy. — Hangot kérek — mondja az oktató Achmednek. Ahhmed kifúja száját és kiereszti gyönyör basszusát. — Szép, szép, gyönyörű, — áradozik Szegedi elvtárs — jól van, aranyoskám — és jutalmul darab húst kap cukorka helyett. Most Leila elé lép — akár a karvezető. — Hangot kérek — és Leila is megszólal. Aztán odébb Cézár elé: — Hangot kérek. — Cézár azonban királyi büszkeséggel elfordul. — Hangot!! — most már keményen szól a parancs. Cézár erre teljes hátraarcot csinál. — Na jó, ha neked így is fő, nekem is. — Azzal a nevelő a soronkövetkező karénekeshez lép. Szépen kiált az is. Majd játék következik, egymás hegyénhátán hempergés. De Cézár ebből kimarad, ott kell ülnie a helyén, nem játszhat a többivel. Olyat bődül szívfájdalmában, hogy a ligetben a gyerekek mind felfigyelhettek és mondhatták: sír az oroszlán! — Na ugye, hogy énekelsz te is, aranyom — dicséri meg a nevelő Cézárt és jutalmul, s kibékülésük jeléül húst kap ő is. Sötétedésig tart az oroszlán-iskola. Aztán rohanás vissza a ketrecekbe. Finom vacsora következik, ma fejenként nyolc-nyolc kiló juhhús szerepel az étlapon. Nyolcat üt az óra, elcsendesedik a cirkusz környéke. Cézár lehúnyt szemmel mereng, a most érkezett kis majmok felsírnak álmukban, hazájukról álmodhatnak. Miska, a mackó horkol... Nyitás előtt vagyunk . . . ^ I & 0. nn, ' y ■» * É&i&kúc 1954 április 1. — No, öcsém, pénzt hoztam neked! . . . S Berci bácsi selyempapírba csomagolt széndarabot húz elő zsebéből és odatartja azt meglepett rokona, Zsarátnok főügyésze, Kopjás István elé. Ezt a jelenetet a közelmúltban vették fel a filmgyárban, ahol most filmet készítenek Móricz Zsigmond „Rokonok" című regényéből. A forgatókönyvet Thurzó Gábor írta, rendező: Máriássy Félix, operatőr: Fiben István érdemes művész. Képünkön: Ungvári László Kossuth-díjas és Gózon Gyula Kossuth-díjas érdemes művész. (Magyar Filmgyártó Vállalat — Bánkné felvétele) Forgatókönyvtől a mozivászonig A felvevőgép előtt Első találkozásom a filmmel igen sok meglepetést hozott számomra. Megszoktam, hogy a színházban a bemutatásra kerülő darabot hetekig próbáljuk, először részletesen kidolgozva az egyes jeleneteket, majd később egyfolytában az egészet. A filmnél egészen másként történt. A próbafelvétel után kezembe nyomták a „Teljes gőzzel" forgatókönyvét s közölték, hogy én játszom a főszerepet, Szabó Sándor mozdonyvezetőt. Alig egy hétig jártam ki az Északi Fűtőházba mozdonyvezetést tanulni, egy-két megbeszélést tartott velünk a rendező (a szereplők jelleméről, fejlődéséről, egymáshoz való viszonyáról, a film alapmondanivalójáról) — máris kezdetét vette a forgatás. Első nap: külső felvétel: „Szerencsétlenség utáni reggel”. Mondanom sem kell, hogy ez a film közepe, tehát a folyamatosságról szó sem lehet. De, sajnos, a MÁV csak ezekben a napokban tudta rendelkezésünkre bocsátani a fűtőházat s környékét. Ennek az egy napra tervezett anyagnak a felvétele majd egy hétig tartott. Ugyanis — napos időre lévén szükségük a filmeseknek — az ég állandóan borús volt. Végre kitisztult. A felvevőgép elé kerültem. S ekkor ért a második csalódás. Partneremet a felvevőgép oldalára akasztott mérőszalag helyettesítette, ahhoz kellett beszélnem. A másik szereplő tudniillik nem látszott abban a képben, őt egy másik napon filmezték. A fiszítőgép előtti első próba után közölte a rendező, hogy minden nagyon jó lenne, csak túl sok a gesztus az arcomon és a lencse mindent százszorosan nagyít. S lehetőleg indulat közben ne nagyon mozogjak, mert „kiesem a képből”. Igyekeztem így cselekedni, illetve, ahogy akkor én éreztem, „gúzsba kötve táncolni”. Aztán felhangzott a vezényszó a hangfelvevő-kocsiból: — Indítok! — Felvétel! 47-es kép, 3-as csapó! ... Csatt!... — s felvettük a jelenetet. Hát én mindenre vigyáztam: nem játszottam túl, nem mozogtam sokat, megálltam pontosan az előre berajzolt jelben, igyekeztem fényben maradni, nem voltam nagyon hango- nem nyeltem el a szavak végét, vigyáztam arckifejezésemre, nem pislogtam a fénytől. Csak éppen az átélésre nem volt időm és erőm. Ezen annyira elkeseredtem, hogy legszívesebben ottmaradtam volna mozdonyvezetőnek. l.onnan megszoktam a nehéz körülményeket, megismertem a „trükköket” (pl. nappal felvett éjszakai jelenet, a színszűrővel), megszoktam az összevissza sorrendet, a különböző irányból ránk lövellő reflektorokat Megtanultam, hogyan lehet az operatőr szalmakalapjára szegezett tekintette szerelmet vallani az éppen nem látszó partnernek, hogyan lehet álló mozdonyon — a hajunkat lobogtató ventillátor segítségével — egy szágulék mozdonyon történő cselekvés illúzióját kelteni. Mindezekhez a színész őszinte átélése, képzelőereje s teljes koncentrálása szükséges. Ott, akkor e sem tudtam képzelni, hog ezekből a gyötrelmek árán készült apró jelenet-részecskékből valamikor is összefüggő Izgalmas játékfilm lehet. Azóta már több filmszerept játszottam, néha bizony ige nehéz körülmények között, mégis lelkesen, boldogan csnáltam! „A város alatt” cím filmben két hétig dolgoztak — hogy úgy mondjam — „v alatt”: a most készülő bányászfilmet — amelyben szuhakállói mentés közbe hősi halált halt fiatal bányás alakítom — egy hónapig hav, esőben forgattuk, napokig ástam derékig vízben, miközbe felülről tűzoltótömlőkből zúdt rám a víz ... s közben játsza kellett, mit sem törődve a krülményekkel. De minden nefrézsé ellenére is mind jobban és jóban szeretem ezt a „műfaj, mert úgy érzem, lehetőség folytán rendkívüli mértéke alkalmas az élet reális, millióhoz szóló ábrázolására. Sinkovits Imre A hollywoodi filmstúdiók szörnyszülöttei Élénk munka folyik az USA filmvárosában, Hollywoodban. A Columbia-vállalat hamarosan elkészül „A Marsról jött ember” című atomfilmjével. A film elején felrobbanó x-bomba egyszerűen megfordítja a földet. Ugyanakkor bolygónkat megtámadják a világűrből érkező szörnyek. A Warner-cég az „Ok" című filmet forgatja, amely kizárólag emberhússal táplálkozó óriási hangyákról szól. Az Independent-gyár „A nagy zöld Og” című alkotásán dolgozik. Og egy közönséges embernél kétszer nagyobb, ereiben zöld vér folyik. A maga életére vonatkozó részletet még nem hozták nyilvánossága. A 20 th Century Fox hangosan megjelenteti a „Kisbadult gorilla” című film. Főszereplője — a gorilla mindent elkövet azért, hogy néző megremegjen majd a fejemtől. „Hollywoodban jelleg nagy választékban késznek borzalmas filmek” é a „Times” A hollywoodi újátságok valóban borzalmas kép nyújtanak: a szellemi zülkség és lealjasodás félelme látványát.