Szabad Művészet, 1950 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1950-01-01 / 1-2. szám
járul a képzőművészet legégetőbb elvi kérdéseinek tisztázásához. Szakosztályainak már eddig is sikerült társadalmi munkára mozgósítani élenjáró művészeinknek egy részét, szemináriumain pedig a tagság egyharmada ismerkedik meg rendszeres oktatás keretében a marxizmus-leninizmus ideológiájával. A Művészeti Alkotások N. V. megkezdte a műkereskedelem terén uralkodó visszaélések és anarchia felszámolását és megteremtette ezen a területen is a tervszerű munka feltételeit. Kétségtelen tény azonban, hogy a magyar képzőművészet területén a legutóbbi időkig uralkodott zűrzavarban fenti intézmények még nem teremtettek rendet. Mi az oka ennek? Elsősorban mindenesetre az, hogy több évtizedes hibák és mulasztások pótlása nem végezhető el néhány hónap alatt. Helytelen volna, ha azt várnék, hogy különböző intézményeink puszta léte olyan alapvetően változtassa meg művészeti életünket, mint ahogy gazdasági és politikai életünk az elmúlt öt esztendő szívós munkája következtében megváltozott. Képzőművészeti életünk eddig soha nem látott felvirágzásának eléréséhez is szívós és módszeres munka kell. Ez a szívósság és módszeresség egyelőre még nem sajátja művészeti intézményeinknek. Ez a hibák második oka. Intézményeink tevékenysége nincsen, vagy nincsen eléggé koordinálva. Intézkedéseik nem egyszer ellentmondóak, mondhatni ellentétesek. Holott kétségtelen az, hogy amennyiben művészeti életünk központi célkitűzése világos és félreérthetetlen, akkor ennek a célkitűzésnek ki kell ragyogni minden intézményünk valamennyi intézkedéséből , és a részproblémákat megoldó részintézkedéseknek mind a központi probléma megoldását kell elősegíteniök. Azt, amelyet Alkotmányunk 53. §-a megállapít: „A nép életét, harcait — a valóságot ábrázoló, a nép győzelmét hirdető művészetet“. Ennek a központi célkitűzésnek hiánya okozza a harmadik hibát. Éspedig azt, hogy művészeti intézményeink belefulladnak a kis problémákba , szűklátókörűekké válnak. Nem tudják kitűzni maguk elé az elérendő célt, s ennek következtében nem is tudnak módszeresen a cél felé hatolni. Márpedig a tervszerűtlen, kellőképpen nem koordinált munka egyre inkább válik gátjául a fejlődésnek. Ahogy gazdasági életünk tervszerűsége erősödik, úgy marad el kulturális intézményeink fejlődése, ha az tervszerűtlen. Erre az állapotra jellemző példa, hogy ugyanakkor, amikor művészeink egy része túl van halmozva munkával — más része nem jut munkához, s egyidejűleg a társadalom igényének nagy részét nem tudjuk kielégíteni — főként festészeti téren. Kétségtelen, hogy társadalmunk igénye a képző- és iparművészet művei iránt egyre jobban fokozódik, s egyelőre nem látszik biztosítottnak az igény kielégítésének lehetősége. Kétségtelen az, hogy a fenti hibák fennállnak és hogy kialakulásukban döntő szerepe volt a negyedik hibának: a kritikai szellem hiányának. Művészeti íróink — akiknek hivatalból volna kötelessége az önbírálat és bírálat fegyverét forgatni — nagyon óvatosak ezen a téren. Művészeti életünk tudományos munkatársai a kapitalista rend iskoláin, egyetemein tanultak, s így érthető, ha munkásságukon még a felszabadulás után is ez érezhető. Azonban semmi akadálya nem volna annak, hogy művészeti íróink elővegyék az elmúlt öt esztendő alatt írott tanulmányaikat, esetleg könyveiket és kielemezzék azok hibáit. Művészeti íróink nagy része együtt fejlődött a népi demokráciával és nyilvánvalóan nem azonosítja már magát egyik-másik 2—3 esztendővel ezelőtt írt művével. Miután azonban az önbírálat fegyverét jelenlegi küzdelmeikben mellőzik, részint jelenlegi álláspontjuk őszintesége válik kétségessé, másrészt pedig a konkrét vitaanyag mellőzésével megfosztják önmagukat, valamint az egész művészeti közéletet, esetleg igen fontos, művészeti tételek világos megfogalmazásától. Harmadrészt pedig lehetőséget adnak a reakciós törekvéseknek arra, hogy mai haladó szellemű munkásságukkal szemben, múltbeli tévedéseiket használják fel fegyverül.