Szabad Szó, 1906. július (8. évfolyam, 29. szám)

1906-07-19 / 29. szám

4 lasztást kaphatnak azok is, akik az ex-lex idő előtt maradtak adósai a kincstárnak, de ezeknek iga­zolni kell, hogy rossz anyagi helyzetben vannak.­­Ami a jelen esztendő második negyedében esedé­kes adókat illeti, azokat persze pontosan kell ■fizetni, de utánuk július 15-ig még nem jár­­kamat. A mostanában fizetendő adókat első­sorban a hátralék törlesztésére fordítják. Ha tehát valaki most a jelen év második negyedére szóló adót fizeti be, azt a hátralék törlesztésére könyvelik, de azért a második negyedévi adóért ellene nem lehet végrehajtást vezetni. A pénzügyminiszter e körrendeletében nagyon enyhén bánik az adóhát­ralékosokkal s az eljáró hivatalos közegeket arra figyelmezteti, hogy mindenki iránt figyelemesek legyenek s a vad szigorúságról, amely eddig na­gyon is divatban volt, ez egyszer lemondjanak. A végrehajtásokkal igen csinján kell bánni, ingat­lanra pedig csakis a miniszter külön engedélye mellett lehet majd végrehajtást vezetni. (*) A tanítók panaszkodnak. Magyar­­ország éhező, nyomorgó tanítói gyűlést tartottak. Sorra panaszolták el sérelmeiket. Panaszkodnak, hogy ők az állam mostoha gyermekei. Őket éhezni hagyják, mert olyan fizetésért kénytelenek dol­gozni, a­miből megélni lehetetlenség. Sajnálnék őket, de megérdemlik keserves sorsukat. Az úri osztályhoz szitának, ahhoz az osztályhoz, mely éhezni hagyja őket. Nem akarják sehogysem be­látni, hogy az úriosztály kutyába sem veszi őket. Az iskolában, hol pedig ők dolgoznak, butítj­ák a rájuk bízott gyermekeket. Saját jobb meggyőző­désük ellenére, az urak által terjesztett maszla­got oltogatják az ártatlan gyermek lelkébe. Való­ban gyönyörűen munkálkodnak a tanítók, azok­nak szekerét tolják, kik őket végigkorbácsolják. Az iskolában nem a tanító parancsol, hanem a pap. Azok uralkodnak rajtuk, azok irányítják működésüket. Ölhetett kezekkel nézik, mint ren­delkezik már s az ő templomukban, az iskolában. A tanítók nem­­mernek szembeszállani a rossz papok erőszakoskodásaival s meghunyászkodnak. Meg­indul a sávünk panaszkod­aik hallatára. De amig csak panaszkodnak, siránkoznak, nem saj­nálhatjuk meg őket. Mert az olyan ember, aki érezve nyomorúságát, csak sir, jajgat, nem érde­mel sajnálkozást sem. Tenni, cselekedni kell, ta­nító urak! Lássátok be végre, hogy az eddigi utón haladva, sohasem juttok el a boldogulás nyugal­mas révébe. Térjetek meg az igaz útra. Ne tűr­jétek meg a túlzott papi befolyást az iskolában. S a nép gyermekeit tanítsátok úgy, amint azt lelketek, igaz meggyőződésetek sugallja. Öntsétek ki lelketek minden panaszát a gyermekek előtt. "Tárjátok fel azoknak tátongó sebeiteket, melye­ket az úri osztály érzéketlensége ütött testete­ken. Ne hallgassatok másra, ne várjatok mások­tól segítséget, csak a néptől. Ne keressétek a meg­váltást a jajgatásban. Tanuljatok, ti képzett, mű­velt férfiak, az egyszerű, tanulatlan munkásnép­től. Nézzétek, azok már ráléptek arra az útra, mely boldogulásuk felé vezet. Kövessétek őket. Lépjetek ti is nyomukba. És megtaláljátok azt, ■ami után már oly régóta hiába sóvárogtok. (*) Mikor a 48-as szocialistává lesz, ■Tanulságos levélben számol be egy volt 48-as polgár arról, hogy miért lett szociáldemokrata. Mezőfi Vilmoshoz intézett levelében ezeket írja: „»Engem tartottak Hajdúböszörményben a legke­ményebb 48-asnak és talán joggal. De mihelyt lát­tam pártom megalkuvó taktikáját, midőn láttam, mint dagad meg mindenféle haszontalan elemek­ből a függetlenségi párt, midőn észrevettem, hogy egy dicső nevű párt kész a hatalom múló kedvé­ért lemondani elveinek és múltjának legelemibb követelményeiről, akkor én otthagytam a fiút­­(Ferencet) és az apához (Lajoshoz) fordultam. Otthagytam a látszólagos függetlenséget és az igazi szociális igazságokkal bővelkedő párthoz fordultam, hogy avval együtt és külön is harcol­jak azon igazságokért és célokért, melyek szep­lőtlen lobogójára — büszkén — fel vannak je­gyezve. Nem akarom — t. Elvtárs­­— drága ide­jét rabolni a politikával, hisz­en sokkal jobban és közvetlenebbül meggyőződhetik, azon „aulikus ■feudális és klerikális“ áramlatról, mely a diadal­mas 48-as tábort magával ragadta. Sokkal inkább­­van hivatva a t. képviselő úr megítélni a delegáció és az új­ mameluk had szereplését, mint én. Én csak rámutatni akartam erre, mint ami ugyanis lehetetlenné teszi, hogy az én radikális demokrá­ciámat e párt keretében megvalósíthassam. A tanulságot levonva, még május elején beléptem a hajdúböszörményi „Munkásvédő Szövetség“ helyi csoportjába. Azóta, gúny és lenézés az osztályré­szem mindenütt. Nálunk — sajnos — még oly primitívek a szociális elmélet terén, hogy a szo­cialistát legalább is — nihilistának tartják. De engem nem téríthet el utániról sem a gúny, sem a nevetség, sem pedig „szegény megtévesztett polgártársaim“ megvetése. Volt már nekem ebből részem máskor is; nem térhetek ki előle most sem, de elveim igazságáról — melyhez a meg­győződés vezetett — nem térütlhet le senki; sem a hatalmasok fenyegetődzése, sem a gyengék, de oktalanok bántalmazásai . . . Szilárdan állok és igazságom tudatában, bátran, feszélytelenül hir­detem a szociáldemokrata megváltó igéjét. Hirde­tem mindaddig, mig az meg nem valósul! . . . Elvtársi tisztelettel, Rubinstein Samu, Debreczen. (*) Az orosz forradalom. A határ­talanul önkényeskedő cári uralom kezdi megbosszulni magát. Elküldötték az orosz népet messzi Japánba, a vágóhídra. Hol az ügyes vezérek — Kuropatkin és társai — egyik ostobaságot a másik után követve el, csatát csatára veszítettek. Olyan baklövések­kel remekeltek a lángeszű vezérek, amilye­neket egy káplár sem volna képes elkövetni, akármennyire akarná is. A józan ész gon­dolkodásával homlokegyenest ellenkező mó­don cselekedtek. De mégsem ez okozta a ja­pánok fényes győzelmét. Az ok egészen másutt rejtőzik. Az orosz közigazgatás ret­tenetes gazságában kell azt keresni. A hábo­rúban küzdő katonák hét-nyolc napon ke­resztül éheztek. Csupán csak azért, mivel az orosz tisztviselők zsebe feneketlen. A hábo­rúból visszatérő katonáknak nem is lett volna szükségük a pap­aszra. Élő bizonyít­ványai voltak ők maguk az átélt rettenetes szenvedéseknek. Ige­n, m­inden háború meg­viseli a katonát, de az orosz katonák csont­vázzá aszalva érkeztek v­issza. Az első orosz forradalmat, melyet a nyomorgó nép indí­tott kizsákmányolói ellen az otthon maradt katonákkal, vérbe fojtotta a mindenható cári hatalom. De most a katonaság — az államok fennállásának bizosítéka — ra­gadta magához a vezetést. A legelsők között volt a cár legkedvesebb testőr­ezrede. S a mozgalom meggátolhatatlanul egyre terjed. Sorra lázadnak fel a helyőrségek. Szebaszto­­polban Csuknin tengernagyot halálosan megsebezte egy matróz. Kievben a fellázadt gyalogság kikergette a tiszteket és eltorla­szolták magukat. Az egész kievi helyőrség a zendülők pártján van. Moszkvában a he­tedik lovasezred legénysége lázadt föl. Az el­lenük küldött dragonyosokat visszaverték. A börtönök tele vannak katonákkal. A katonai bíróságok éjjel-nappal dolgoznak. A sztráj­­koló­ munkások ellen vonakodnak kivonulni a katonák. Az orosz hatalmat nagyon meg­rettentette a hír, hogy az angol hajóhad Kronstadtba készül látogatni. Rendes kö­rülmények közt az ilyen hajóhad-látogatás igen örvendetes tény, mert a hatalmasságok ezzel szokták bizonyítani egymás iránti ba­rátságukat. Most azonban nagyon fáznak. Attól tartanak, hogy a fellázadt kronstadli vártüzérség összelődözi az angol hajókat. A népet kétségbeesetten igyekeznek félreve­zetni. A zsidókra uszítják őket; azokat mondják a forradalom szervezőinek. A na­pokban ötezer tőrt osztottak ki a csőcselék között. A birodalmi duma munkás- és föld­­míves pártja azonban résen áll. Igyekezik bevágni a bujkáló porhintők útját. Izzik, forrong egész Oroszország. Az évszázados elnyomatás, a minden képzeletet meghaladó kizsákmányolás, megtermette gyümölcsét. Vadul zúgó orkán rohan keresztül az egész orosz birodalom s az orosz állam gépezete már nagyon is korhadt. Az orosz rendszer önmaga ellen dolgozott. Az évszázados rabló-garázdálkodás felnyitotta a nép sze­meit. Az orosz nép öntudatra ébredt. S a nép ereje óriási. (*) Egy plébános, aki igazat ad nekünk. Az ezerh­oldanok lapjában, a Budapest Hírlap­ban cikket irt a héten Horvát János téb­i plébános. A cikk azért érdekes, mert, amit ahor­vát plébános, ak­i úgy látszik a felvilágosodottab­­bak közül való, állít, annak nagy részét mi is aláírjuk. „Századunkra a szocializmus nyomta rá bé­lyegét. Az új eszmék elemi erővel törnek maguk­nak utat a társadalom minden rétegében. Aki azzal a szándékkal vetné magát az új eszmék elé, hogy föltartóztassa vagy elfojtsa, nemcsak hiábavaló munkára vállalkoznék, hanem egyene­sen annak tenné ki magát, hogy megsemmisítő­­leg keresztül gázoljanak rajta. Az egyedüli szerep, amelyre vállakozhatunk, sőt vállalkoznunk is kell, nem lehet más, mint belevetni magunkat az új eszmék áradatába, de azzal az eltökélt akarat­erővel, hogy azokat az eszméket helyes irányba tereljük. Ebből a szociális munkából minden tár­sadalmi osztálynak ki kell vennie részét. Én azt hiszem, hogy a magyar papság, mint eddig min­den időben, most is megérti a korszellemet, ráter­mettsége is megvan, az újabb nemzedék nevelése is oly irányban fejlődik, hogy ezután is népének természetes vezetője legyen, hiszen például a legtöbb magyar katholikus papnevelőben nem­csak külön tanszéke van már a szociológiának, hanem eddigi irodalmi önképzőköreik is szociá­lis irányt vettek. Azonban rá kell mutatnom egy körülményre, mely a papság sikeres működését a legnagyobb tudás és legjobb akarat mellett is megbénítja. Ez pedig nem más, mint az a függő, gyűlöletes viszony, melyben a papság híveivel szemben áll. Hogy magyarán megmondjam, addig, míg a papság jövedelmének egy részét stóla és párbér címén a hívek kötelesek szolgáltatni és pedig sokszor kényszerbehajtás útján, addig min­dig feszült lesz a viszony a nép és papja között a legtöbb esetben, már pedig ilyen viszony mel­lett vezető szerepet vinni nem lehet. Robot, dézs­­ma, több mint ötven esztendővel ezelőtt meg­szűnt hazánkban az egész vonalon, csak a hívek­nek papjával szemben tartatott fönn e gyűlöle­tes viszonya. Hogy mennyi viszály és mily ferde helyzet előidézője ez a papság és a nép között, azt csak az tudja, aki a nép között él.“ Ki ne ismerné el, hogy igaza van mindezek­ben a plébánosnak. De már nincs igaza abban, amit cikke több r részében mond. Tudniillik, hogy a papoknak kell kiszolgáltatni a nép vezetését, erre ez a mód, hogy az állam adjon nekik fize­tési pótlékot, nehogy a szegény nép nyakán kell­jen élősködniök. Hát kérem, az állam honnan veszi a pénzt? Nem a szegény néptől? Csak cseberből-vederbe jutnánk így. Ha a papok igazán olyan nagyon szegények­, hogy csak a nép nyúzásából tudnak megélni, adjon nekik a katho­likus egyház, amely Magyarországon olyan gaz­dag, hogy nem tízezer, de ötvenezer papot is ki tudna tartani. — Abból sem lesz semmi, plébános úr, hogy önök ragadják kezükbe a nép vezetését. Kecskére nem bízzuk már a káposztát. Jobb helyen van ez a vezetés a szociáldemokraták kezében! (*) Nag­y urak panamája. Van az ezer­holdasoknak egy egyesülete. A Gazdasági Mun­kás- és Cselédbet­egsegélyző Pénztár. Ez a pénz­tár azután fizet a gazdasági cselédnek, — ha sú­lyosan megbetegedik — egy nevetségesen csekély összeget. Mikor ezt a nagy urak megcsinálták, roppant nagy hű­hót csaptatt. Ordítoztak, tele­kiabálták az országot, ime segítettünk a népen, gondoskodtunk jólétéről stb. Pedig hát, amit az ezerholdasok pénztára kifizet a beteg munkásnak, nem egyébb, mint egy csöpp a kizsákmányolás be­láthatatlan tengeréből. Azonban a nagy urak, az ezerholdasok itt is találnak módot, miként töm­jék feneketlen zsebeiket. Mert nem a munkás nép jóvoltáért csinálták ám ezt a pénztárt. Távolról sem. Most hullott le a lepel erről a dicső pénztár­ról. Olyan botrányos módon űzték minősíthetet­­len gazságaikat, hogy még a mindent agyonhall­gatni szerető burzavó sajtó sem merte agyonhall­gatni az ügyet A nagybirtokosok megdöbbentő visszaéléseinek aktái az Országos Orvosszövetség­nél vannak. Ezek szerint Magyarország dúsgazdag földesurai üzérkednek munkásaik balesetével. Fi­zetnek száz vagy kétszáz koronát egy-egy ura­dalmi orvosnak. E szégyenletes díjazás fejében bezsebelik azokat az orvosi díjakat, amit az Orszá­gos Gazdasági Munkás- és Cselédbetegsegélyző Pénztár a kezelő orvosnak kiutal. Az intézet­­ nagy kedvezményben részesíti a földesurat, mert SZABAD SZÓ 1906. július 19.

Next