Szabad Szó, 1939. január-június (41. évfolyam, 2-25. szám)

1939-01-08 / 2. szám

4 SZABAD SZÓ 1938 január 8 A­NYAFÖL­D SZABÓ PÁL regénye Még most volt a pirkadat és télen-nyáron ugyanebben az órában megszólal az ősi kürtön az ébresztő. Az első béres kiáll a h­áz elé és fújja, fújja. El nem dalolható, meg nem zenésíthető végtelen szomorúság a küírt szava. Benne van a közös odúba préselt embereknek minden fáj­dalma, minden jajkiáltása. Benne van az ébredéssel tá­madt kába vágyakozás a fáradt csók után. Idétlen karok hajol­nak még asszonyaik fölé és a kürt szomorú sikoltása kijelöli sorsát sok-sok eljövendő élet­nek. Hát szól a keserű melódia és a virradat pillátlanul rakja zsebre, mintha csak rétifarka­­sok vonítottak volna. A béresházakban­ megmozgo­lódtak az emberpárok. Csonta .Jánosné a dunyha tetejére dobta egyik lábát és költögetni kezdte az urát: — Apja, te. Hallod? Fútták. Csonta János felült és meg­dörzsölte a szemét. — Fútták? — Fútták. De ezek se hallot­ták, — suttogta az asszony és a sötétben a szoba másik ol­dala felé intett, ahol másik bé­rescsalád aludta álmát.­­Csonta János leugrott az ágyról és a sötétben tűnődve állott a csupasz földön. Réve­dezve kalandozott lelke előre a mai napba, hogy mit talál ott várjon, amiért jó élni, felkelni? De nem talált ott mást, csak a tegnapról félbemaradt szán­tást, olyan szomorún és magá­nosan, mint a tenyere. De egy­szeribe előkerült valahonnan annak a falusi parasztnak a képe, akivel a házra, földre egyezkedett volt a minap. Igen, a föld ... ezért már csak érdemes felkelni. — Vasárnap bemegyünk a faluba anyja, — suttogott vi­­doran és a korsót felvette az asztal alól, száját teleszítta víz­zel, mert így szokott mosdani reggelenként. — A faluba? — Igen. A főd miatt. Oszt megvesszük. Ujesztendőkor osz­­tán a tűz eméssze meg ezt a birtokot. Csak elengedi tán Csi­kóstót uram azt a nyolcvan fo­rintot. Mi is ráígérünk valamit, na. Teresa pedig menjen be a magtárba reggel. Hátha fel­venné a kulcsár úr. Ha keres valamit, avval is több, az is kell. — Tegnap is bement, apja. Tegnapelőtt is. De azt mondja a kulcsár úr, hogy nem kell több lány, vannak elegen, — mondotta az asszony, de majd­nem felsírt hangos, gyötrelmes sírással. Hiszen mindennek ára, nagy ára van ezen a ta­nyán. Ára volt annak, hogy ők megkapták a kenyérsütést, ára lenne annak, ha Teresa a mag­tárba menne. Volt már nap­számra Teresa a tavaszban, de nem bírta tovább, nem marad­hatott ... ■ — Nem olyan rossz ember a kulcsár úr, anyja. Lám, hogy Lacit is megtette kospásztor­nak. Pedig egy szót se szóltam neki, mégis megtette. Most meg osztán majd beszélek én vele még ma, ha bejön az istállóba. Beszokott jönni pedig. Az asszony riadozva bújt a dunyha alá, úgy rászakadt a visszaemlékezés. Mert csak­ugyan a kulcsár közbenjárá­sára fogadta meg Lacit kos­­pásztornak a számadó... de jaj, ha az ura tudná, hogy mi­lyen nagy ára volt ennek. Oda­adta érte a testét, a lelkét. Most meg Teresa megy, Teresa következik... — Nem ér rá még most Teresa napszámra menni, apja. A veteményben is dolog van, osztán szapulni is kellene, mert ma hónap itt vannak a hó­naposok. — Akarta elhárítani az asszony mindenképpen a napszámkérdést, mert jaj, mire is neveli fel a béresnő a gyermekét? — Rend legyen már itt egy­szer, azt mondom, mert úgy széjjel szórlak benneteket, mint a pelyvát. Kiért kínlódok én, kiért éhezek én, kinek veszem én a faluban aztat a fődet, he? — kiabált hangosan és erre a másik család is ébredezni kez­dett. Haragban volt egymással a két család és nem szóltak egy­máshoz se reggel, se este. Fel­kelt szótlanul a má­sik béres is, Gulyás Ferenc, megigazgatta gatyája horcát, ostorát felvette az ajtó mögül és kiment. Kint újra felharsant a kürt komo­lyan, figyelmeztetőn, Csonta is előkapta ostorát, kilátásba he­lyezte még a szétszórást és sie­tett a másik után. Szégyen az, ha pár percet is késik az em­ber. Csontáné álmatlanul nézett az egyre jobban világosodó ab­lakra. Szaggatott, rogyadozó, fűrészelő szuszogással aludtak körü­lre az alvók, egyszer aztán ágya előtt megmozdult a bölcső, kicsi Jancsi belerikkan­tott a virradatba. Sírt, ahogy csak a torkán kifért. A sírásóra a Gulyásné pályás gyermeke is­­ követelte a maga igazát és egy­­■ szerre mondták, egyik véko­nyan, másik vastagon. Csontáné , megfogta a bölcső madzagát,­­ ringatni kezdte a bölcsőt. De hogy nem hallgatott el a gyer­­­­mek, már meg is mozdult, hogy­­ felkel, de olyan jó volna még feküdni az ágyban. Semmit se , csinálni, nem is gondolkozni,­­ csak feküdni, feküdni, éppen I csak hogy a karja mozog egy­­ kicsit. De már az is elfáradt. . Kinyújtotta hát egyik lábát és a lábujját beleakasztotta a bölcső­­ rácsába. Most szilajabb ütem­­­ben kopogott fel a ringás, fehér­­ mezítelen lába szabályos ütem­­i­ben villogott meg az ablak­­ iránt. Mintha az idő örök, élő,­­ eleven sétálója volna és így­­ hajnalokon taszítaná előbbre az­­ élet óramutatóját. _ (Folytatása következik.) Polgár-e vagy paraszt a falu népe? Válaszolt a kérdésre hetem, hogy talán jobban tud­nék írni, vagy a jó Isten tudja. Tény az, hogy a természetet mindennél jobban szeretem és úgy érzem, hogy apoteózist tud­nék róla írni, ha több művelt­ségem lenne. A „Kelet Népe“ szívem sze­rint való folyóirat, de bárhogy szeretném, nem engedik meg az anyagi viszonyaim, hogy meg­rendelhessem, mert nekem túl drága. Maradok őszinte üdvözlettel: Mészáros Ferenc, Nemesdéd, Somogy megye. Magyar parasztságom mellett pendítem a lantom. Nincs előttem kedvesebb, mint megszerzett kis hantom, Szeretem, hogyha napsugár füröszti az arcom, Imádság száll a lel­kem­be, ha az ekét tartom,. Magyar paraszti voltomról reszeltő tanúságot, Szeretem a hegyet, völgyet, folyót, rónaságot, De mindennél jobb szeretem kicsi termőföldem, Imádság zeng a lelkemben, ha vetésem zöldet. És ha megérik az élet szép, aranykalásza, Szerelmet vall néki a lágy szellő susogása* Csókjával borítja a­ nap fénylő sugárzása, Nagysága előtt a lelkem magát megalázza. Mintha a szívemben zsongna egy magasztos ének, Ha a kalász hatalmától megrendül a lélek, Elfogja a telkemet az áhitat varázsa, Midőn kaszám alá kerül az Isten áldása. A kalász a Teremtőnek remek alkotása, Gyarló földi életünknek tápláló forrása, A kalász a sugárzó nap legszendébb órája, Aratása meg a munka legszentebb imája. Van-e aki nem hallja a kalász dalolását, Aranytengerként hullámzó bűvös susogását, Zenghet-e paraszti szívben ennél még szebb ének? Nekem ez a legkedvesebb, amióta élek. Magyar paraszti hitemnek adom bizonyságát, Amikor leírom lelkem ezen imádságát, És még vannak, kik szégyellik, hogy parasztok, hallom? Én pedig magamat mindig büszkén annak vallom. MÉSZÁROS FERENC Mélyen tisztelt Főszerkesztő úr! Tudom, hogy nem olyan, mint amit önök alkotnak, de h­ét én csak négy elemit végeztem egy nyugdíját váró, öreg tanító előtt és való igaz az, hogy más­­félholdnyi kis birtokom magam szereztem, mert az apám bir­toka, a háború utáni években szerencsétlen körülmények kö­zött, míg én hadifogságban voltam, teljesen odaveszett és én nagy küzdelmet vívtam az elmúlt két évtized alatt az élet tengerén. Lehet, ha szerencsé-­­sebb körülmények k­özött tölt­l A paraszt­ fogalom Szerény nézetem szerint a paraszt elnevezés fogalom. A magyar kisgazdától a hózeni pásztorig mindenki, aki a falu­ban ü­l, nem lehet polgár. Mert a polgár szó mai meghatározás­ban kényelmes életmódot jelent, míg a paraszti élet kemény és könyörtelen. Látástól vakulásig dolgozik, izzad. Az ilyen nehéz sorsban élő ember csak paraszt lehet. A magyar élet múltja, jelene, jövője ez a paraszt. Hit abban, hogy magyarok voltunk és leszünk: ez a paraszt. Bíró László kisgazda leszt. Anyaszív Öt newyorki anya kérvényt intézett Newyork állam kor­mányzójához. Arra kérik a kor­mányzót, engedje meg nekik, hogy meghaljanak fiaik helyett. Öt newyorki fiatalembert, a 19 éves Dominick Guarigliát, a 21 éves Isidore Zimmermannt, a 27 éves Philip Chaletfet, a 21 éves Artur Friedmant és a 23 éves Joseph D‘Loughlint halálraítéli a newyorki bíróság, ezek helyett akarnak meghalni a­z anyák. Newyork szegénynegyedében la­kik mind az öt család, amelynek gyermekét halálraítélték, a sze­génynegyedben népes gyűlést tartott több ezer anya és ott dön­töttek úgy, hogy az öt anyának fel kell áldoznia magát, csak­hogy megmenthessék gyermekei­ket. Rögtön megírták a kér­­vényt, amelyet 15.000 aláírással ellátva küldtek a kormányzóhoz. A kérvényben részletesen megin­dokolják, hogy miért lenne igaz­ságos, ha az ítéletet nem a gyer­mekeken, hanem az anyákon hajtanák végre. „Bűnük elköve­tésénél gyermekeiknek igen nagy szerepet játszottak olyan ténye­zők, amelyekről a gyermekek­ nem is tudtak és amelyeknek magyarázatát a rossz környezet­ben kell keresniük, ahol felnőt­tek.“ Léte«# le(]«kk kuruczak a Milli magyar hangszertelepén . BUDAPEST VI. MftALY-U. 1140 Kér­« legújabb 47. elánm árjegyzékemet.

Next