Állami gimnázium, Szabadka, 1916
I. FERENC JÓZSEF 1930. aug. 18. — 1916. nov. 21. A legbensőbb kegyelettel és a halál által meg nem szakíthatott, még a földi élet határain is túl terjedő alattvalói hódolattal szenteljük ezen iskolai Értesítő első lapjait «a legelső magyar ember» áldott emlékezetének. Most, amidőn a háborús iskolai évek harmadikának végén újólag a legmélyebb tisztelet és a hálás szeretettel egyesült hódolat adóját rójuk le a világháború legnagyobb halottjának, 1916. november 21-én elhunyt nagy királyunknak megdicsőült szelleme előtt, ezzel nemcsak a szegedi tankerület királyi Főigazgatósága által 1910. november 23-án 31, elnöki szám alatt kiadott rendelkezésnek teszünk eleget, hanem lelkünk sugallatát is követjük. Mert az iskola mindannyiszor nevelői kötelességet is teljesít, valahányszor növendékei elé állítja az örökkévalóságba átköltözött felséges Urunknak hosszú országlása alatt szerzett elévülhetlen érdemeit. Nemcsak mint uralkodó volt ő nagy, hanem mint ember is, és tisztán emberi erényei által is minden alattvalójának, s így a magyar ifjúságnak is a lelkiismeretes munkásság mintaképévé, legmagasabb tanítómesterévé lett. Egész életén át, még késő aggkorában is, népeinek javáért fáradhatlanul dolgozott, a munka Reá nézve nem teher, hanem nemes életszükséglet volt, és Ő, a milliók hatalmas Ura, nap-nap után kora reggeltől kezdve szolgálatában állott a legnagyobb lelkiismeretbeli felelőséggel járó uralkodói kötelességek teljesítésének, habár igen sokszor a fényes császári és királyi koronán kívül még egy harmadikat is kellett felkent homlokán viselnie: a fájdalom töviskoronáját. És ezt a harmadik, legsúlyosabb koronát, mit hosszú életén át oly sokszor kellett hordoznia, isten akaratában való megnyugvással, Jób pátriárcha türelmével viselte.