Szabadság, 1907. április-június (3. évfolyam, 75-146. szám)

1907-04-03 / 75. szám

Maros-Vásárhely, 1907. április 3. Szerda, III. évfolyam. 75. szám. Előfizetési ár: Szerkesztőség : G . Bissingen Ottóné-féle bazárépületben. Kiadhivatal : HIRSCH-I MÓR könyv .2. eskedésében, Széchenyi-tér 47. sz. ahová a hirdetés és előfizetési dijak küldendők. Egész évre Fél Negyed „ Egy hóra Egyet. szám SZABIDSABA MAROS-TORDAVÁRi MEGYEI FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-as KOSSUTH-PÁRT HIVATALOS LAPJA. 12 korona, 6 ., 3 .11.30 fillér Politikai főmunkatárs : Urmánczy Nándor dr. orsz. képviselő. Főszerkesztő : Gál Sándor dr. orsz. képviselő. A szerkesztésért felelős : Lajos Dénes. Nelli tante. — 1. „Szabadság” eredeti tárcája. —— Irta : Somogyi Gyula. — 2. A Nelly tante nagyon szép asszony volt. A haja rozsdavörös volt s mikor rátévedt a nap sugara, valósággal tündöklött. Az arca átlátszás olyan lágy, mint a milyen csak a vöröshaju asszonyok arcbőre s lágyan, édesen olvadtak rajta egybe a szépség, jóság és nemesség bájos vonásai. Nelly Jante felkelt a zongorától s hanyagul, velem szemben a kerevetre ült. Mintha csak kicseréltek volna. Előbb ábrándos arca most csintalanná vált, nevetett, kacagott szívből, kérdezősködött mindenféléről, mintha már esztendők óta nem látott volna ; pedig mindennapos voltam házuknál s mégis mindennap volt számomra egy-egy kedves mondanivalója, így azután lassankint a rokoni tiszteletből igaz, olthatatlan szerelem lett. Húsz éves voltam. A húsz éves ifjú rajongó, tiszta szerelmével szerettem Nelly Jante-ot, a nagybátyám feleségét. Hányszor akartam már a lábai elé borulni, hogy bevalljam neki szerelmemet, hányszor tekintettem rá epeden, sóvárgón, tele szerelemmel, de mindannyiszor Gábor bátyámra gondoltam, arra a derék,becsületes emberre, kiről tudtam, hogy becézi, imádja a feleségét. Penig Gábor bátyám már akkor átlépte a negyvenet, a halántéka már erősen deresedett s Nelly Jante még alig volt huszonhat éves. Pár nap óta, isten a megmondhatója miért, bizonyos komorság, talán világgyűlölet vett rajtam erőt Szerelmemet, mint egy nagy titkot rejtegettem szivemben s nem volt bátorságom, hogy bevalljam. — Miért vagy olyan szomorú, Béla, — kérdezte Nelly Jant, s közelebb ült hozzám. Én ? Én nem vagyok szomorú, — szóltam hebegve — csak elgondolkozom néha. — Elgondolkozol? Ugyan min? Nemde valami kis bakfis jár az eszedben ? Egy édes pici kis bakfis göndör, szőke hajjal, ábrándos kék szemekkel. Ugye ? — Nem. Nem. — No, ne mentegesd magadat. Tudom A magyar közjog husvétja. — Irta : Kalmárfiatal — Ugyan föltámad-e még valaha ? Nem Krisztus urunkat értem, mert ő egész bizonyossággal föltámadt, hanem a magyar közjogot. Hogyan, hát a magyar közjog el van temetve ? Es lesz az már réges-régen a felöl már alhatik kend ! Azt a nagy sziklakövet, amit a gonosz magyar írástudók, de legkivált a bécsi farizeusok hengerítettek a magyar közjog sirgödrére , a nemzet apostolai el akarták onnan emelni. Tudták, hogy a nemzetnek magának kell azt onnan elhengeriteni, mert hiszen nekünk az égből nem szállanak alá angyalok, mint leszállottak a Názárethi Jézus sirjára, hogy a magyar közjog sirszájáról eltávolítsák a bécsi sziklakövet. A kő azonban olyan súlyos volt, hogy még csak meg se lehetett mozdítani. Pedig ugyancsak fogdosták. Markos magyar legények neki gyürközött ingujjal álltak ki a síkra, biztatók is voltak elegen, mint néhai való jó vitézünknél, Toldy Miklós párviadalánál, — de mihaszna, mikor a köztársaságbeli emberek nagyobb része már előre arról volt meggyőződve, hogy azt a követ a magyar közjog sírüregéről elhengeríteni nem lehette— , így az izzasztó munkában egy villahajításnyit sem segítettek. Szimulálták a bölcsességet, mint részeg ember a józanságot, s váltig azt hajtogatták, hogy de bizony jó helyen van az a kő, nem kell azt még most bántani. Krisztus urunk is csak harmadnapra támadt föl, négyszáz esztendő pedig még nem tesz ki harmadnapot, nem jött még el a magyar közjog husvétja s igy nincs is még itt az idő, hogy az üdvözítő (a magyar hadsereg és az önálló vámterület) föltámadjon. És ezeket mind olyan bölcs nyugalommal hirdették, mint amilyen Budapest, március 30. • • * • ’• • nyugalommal várta Horacius parasztja a folyó lefolyását. A magyar Annások és Kasfások (Tisza és darabont cimborái) imigyen beszélnek : Bárgyú apostolok ! Mit erőlködtök, hiszen az alatt a kő alatt nem az üdvözítő fekszik, hanem az osztrák császárnak — bennünket bécsi marokban tartó — akarata , ha el is hengergetitek a követ, a magyar nemzet fölött akkor sem a magyar menyországban, hanem a bécsi burgban fognak határozni. A Kaifások beszédjére kishitűség szállja meg a magyar apostolok legnagyobb részét, abba hagyják a föltámasztó munkát, s mintha csak vakok mentek volna a világtalan után : ők maguk is sírgödörbe estek. A Kaifások azonban nem voltak világtalanok, csak ravaszok s a sírgödörbe esettekre nyomban rájuk hengeritettek egy nagy sziklakövet, én jól. Hisz én is voltam egyszer fiatal bakfis. — Mond csak szép kislány? Hogy hívják? — Ne kínozz, Nelly Jante, nem vagyok szerelmes. Egész másról gondolkozom. —■ Pedig hazudtam s éreztem, hogy arcomat pír borítja el. ~ Eh, lári-fári, nekem hiába beszélsz. Te szeremes vagy. Látom a szemedből. Oh, ha én fiú volnék, minden lányt elbolondítanék. Tíz ideálom volna egyszerre. Mikor én még fiatal voltam . . . — Hisz még fiatal vagy. Nelly tante s oly szép ! — Köszönöm a bókot. Bizony én már öreg vagyok. Nemsokára huszonhatéves leszek s maholnak a babuska is járni kezd. Ugye hogy már vén vagyok ? — Oly élesen nevetett, mikor magát tréfából öregítette, hogy szerettem volna megcsókolni azokat a gödröcskéket nevető arcán. Valami úgy unszolt, úgy hajtott, hogy bevalljam neki szerelmemet, hogy odaboruljak lábai elé. Ki szerettem volna kiáltani titkomat a nagyvilágnak, de csak félénken szóltam.