Mezőgép, 1972 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1972-01-01 / 1. szám
Módosítások a kollektívszerződésben A decemberi VSZT ülésen Győri József, üzemgazdasági főosztályvezető ismertette a kollektív szerződés módosításával kapcsolatos tervezetet. A végleges szövegezés elkészült, s azt a szakszervezeti tanács megbízása alapján a VSZB hagyja jóvá. Változás a kolletív szerződésben a munkaidő, pihenőidő, a törvényes munkaidő mértékét szabályzó 7. pont alpontjánál: A vállalatnál bevezetett csökkentett munkaidő következtében a gépjárművezetők — teher- és személygépjárművezető egyaránt — által ledolgozható havi átlagos munkaórák száma maximálisan 267 (191 alap+76 túlóra) lehet. A túlmunka díjazását szabályozó 11. pont utolsó bekezdésénél változás: A vállalatnál — gyáregységeknél is — alkalmazott személygépkocsivezetők részére túlóraáltalányt kell megállapítani. A túlóraáltalány összegének megállapításánál a gépkocsivezetők által — éves szinten — átlagosan teljesített túlmunka időtartamát kell alapul venni. Új felvétel esetén a várható túlmunka időtartamát kell figyelembe venni. A fentiek alapján a túlóraáltalány összegét minden év január 31-ig — az előző évi adatok alapján — felül kell vizsgálni és az új általány összegét, amennyiben az indokolt meg kell állapítani. A megállapított általány összege a mindenkori alapbér 40 százalékát nem haladhatja meg. A bérpótlékokat szabályozó 4. pontban a pótlékok felsorolását követően az a) alpont előtt a következő szabályzással egészül ki a kollektív szerződés: A fentiekben megjelölt pótlékok közül a csoportvezetői, az egészségre ártalmas munkavégzés, valamint a zajpótlékot ideiglenesen megbízott csoportvezető illetve az egészségre ártalmas és zajártalmaknak kitett munkahely ideiglenes jelleggel munkát végző dolgozók részére lehet megállapítani. Az állandó megbízás alapján csoportvezetői feladatot ellátó, illetve állandó jelleggel egészségre ártalmas vagy zajártalomnak kitett munkahelyen foglalkoztatott dolgozók esetében a nagyobb szakértelmet illetve az átlagostól eltérő munkakörülményt az alapbér — órabér — megállapításánál kell figyelembe venni. Az ilyen címen folyósított pótlékokat folyamatosan — legkésőbb 1973. január 1-ig — alapbéresíteni kell. A kollektív szerződés kiegészül még a munkások és munkák besorolásánál, új munkakaltegóriáknál, valamint alkalmazottak besorolásánál a gyakorlati idő beszámítása, a csoportvezetők besorolása, valamint az ügyviteli alkalmazottak körének meghatározásával. Jó légkör alakul... Bármennyire is sablonosnak tűnik a gépállomási „húszévesek” története, végső soron mind más egymástól eltérő. László Ferenc, a kisvárdai gyáregység építőipari szakipari részlegének vezetője. Életútja már kezdetben is sok tekintetben eltér a többiektől. Bár később került a gépállomásra, mégis beszámították neki az előző munkahelyén eltöltött éveket és megkapta a törzsgárda jelvény arany fokozatát. Nem traktorosnak jelentkezett, elektrotechnikusként került a gépállomásra. — Az, hogy a gépállomásra kerültem, és éppen Kisvárdára, annak több oka is van. Elhatározásom lényege az a határozat, amely előírta, hogy minden gépállomáson szakipari tevékenységet kell létrehozni. Tudtam, hogy a villamosságnak nagy jövője van a mezőgazdaságban, és ott szükség lesz rám. Kisvárdát pedig azért választottam, mert a feleségem ide való. Hozzá kell még tenni, hogy László Ferenc annak idején a volt megyevilil-nél dolgozott és a faluvillamosítás során Szabolcs- Szatmár szinte valamennyi gépállomásán, termelőszövetkezetében és állami gazdaságában megfordult. Szerelőként is sokat látott tapasztalt. Meg is szerette a mezőgazdaságot. Érlelte benne az is az elhatározást, hogy látta: vállalata nem szívesen végezte az apró, szolgáltatásjellegű munkákat, a kisebb bővítéseket, karbantartásokat. Nem erre volt berendezkedve. Tudta, hogy ezt a szerepet előbb utóbb a gépállomásoknak kell átvenni. — Erre a célra hoztam létre itt Kisivárdán akkor egy villamos szakipari részleget — mondja. — Kezdetben húsz fővel, majd fokozatosan emeltük a létszámot. Volt olyan időszak, amikor elértük a kilencvenet. A részleg hatékonynak bizonyult. Eleinte a legnagyobb munkát a gépállomások villamos rekonstrukciói jelentették, de később még ennél is fontosabb lett a mezőgazdasági üzemek villamosítási igényeinek kielégítése. — Általában már száz termelőszövetkezettel volt szerződéses viszonyuk — folytatja. — Minden munkát elvállaltunk, ami a villamos szakmához tartozott. Ha kellett villamosítottunk, de karbantartottunk, mértünk és hibaelhárítást is végeztünk. Törekvésünk meghozta az eredményt. Elláttuk saját magunkat. Nem fizetett ránk a gépállomás, mert mindig nyereségesek voltunk. Később a részleg már saját hibaelhárító kocsival is rendelkezett. Ha például a csengeri Lenin Termelőszövetkezetről beszóltak, 2 óra múlva már a helyszínen is voltak a hibaelhárítók, így ment ez addig, amíg maguk a termelőszövetkezetek is oda nem fejlődtek, hogy saját maguk is önellátók lettek. Fokozatosan csökkent ilyen irányú tevékenység, de hát az felváltotta más. A termelőszövetkezetekben is előtérbe került az állattenyésztés gépesítése. Új, a villamosítással is összefüggő, komplex munkákra kaptak megbízásokat. Ennek megfelelően kellett átalakulni a részlegnek is. — Az új technológiák folytán — magyarázza László Ferenc — a villany mellett egy egész sor szakmában tell most már tevékenykednie a részlegnek. Foglalkozunk már víz- és fűtésszereléssel, építünk szellőzőberendezéseket és mindent megcsinálunk, ami összefügg az állattartás gépesítésével. Valóságos kis üzem a gyáregységen belül. A korábbi villanyszerelő részleg ma már építőipari szakipari jelleggel, épületgépészeti munkát végez. Tevékenysége a gyáregység termelési értékének több, mint felét képezi. A részleg jelenleg hatvanas létszámmal, plusz 22 tanulóval dolgozik. Az elmúlt évben nyolcvanas létszámra terveztek 14 millió 200 ezer forint termelési értéket és 17 millió lett belőle. Éves tervüket már december közepére befejezték. — Voltak itt problémák is — vallja be őszintén. Mióta azonban új igazgatónk van és főmérnököt is kaptunk, újra jó irányban halad a munka. Jó légkör kezd kialakulni. Reméljük, hogy most már megszűnik a már-már veszélyessé váló elvándorlás. László Ferenc elfoglalt ember. Kevés a szabadideje, örül, ha lépést tud tartani a fejlődéssel. Megismerni az új szabványokat, elolvasni a rendeleteket, mindennapi feladat. — Rossz bolt, ha ezzel nincs tisztába az ember — mondja igaz meggyőződéssel. Háromszor kapott már i miniszteri kiváló dolgozó kitüntetést. Felesége tanít, két gyermekük iskolába jár. A fiú már másodikos gimnazista. Akár az apja szereti a mezőgazdaságot, lehet, hogy agronómus lesz... A furfangos Petró A főutat követő zegzugos földutcák rengetegében kísérő nélkül talán estig is kereshettem volna Tiszavasváriban Petró Mihályt, a MEZŐGÉP éjjeliőrét. Mert ugyan hol is lehetne egy éjjeliőr nappal, ha nem a lakásán? S aki mellesleg éppen a napokban töltötte be a 60. életévét. Veteránok veteránja ő itt, a jubilálok között. Ilyen korban felfér már a pihenés... Még mielőtt útra keltem, figyelmeztettek: Vigyázzak, nehogy a furfangos Petró Mihály velem is tréfát űzzön. Mert az öreg — így mondják — ha csak szerét ejtheti, szereti ugratni az embereket. Olykor még saját magát is tréfába keveri, saját baját is ,mások bosszantására, a maga derültségére hasznosítja. Nem átallja például a sántákat — mivelhogy ő is biceg — akként ugratni, hogy hiába is igyekeznek őt utánozni, mert olyan jól mint ő, bizony senki sem tudja. Minden más csak silány utánzat. Persze azért szent a béke, teljes az egyetértés. Jól meg van vele mindenki, még ha Luciferként is emlegetik néha. Talán még az a tolvaj is megbocsájtott már neki, akit csak jó, sokára, olyan Petró féle furfanggal sikerült csapdába ejteni. Ezt a történetet eredetiben, ő maga mondta el, miután kölcsönösen túlestünk a megismerkedésen s egy kissé már belemelegedtünk a beszélgetésbe. A dolog úgy kezdődött, hogy előbb az egyik gépkocsivezető emelt panaszt, aztán a raktáros is. Valaki dézsmálja a benzint, el kellene kapni a tettest. Sokáig ment ez így, de sehogy sem jöttek a nyomára. A hordókból és a gépkocsi tankjából úgy eltűnt a benzin, mintha elpárolgott volna. A gyanú végül is a motorkerékpárosokra terelődött. Minden hiába. A tettenérés sehogyan sem sikerült. Hiába állt lesben Petró Mihály, a tolvaj mindig kijátszotta. S ha már a benzin a motorkerékpár tankjába került, üthette a tettes nyomát bottal. Bizonyosságot kellett szerezni. Egyik este — amikor senki sem látta — egy mérőpálcával minden motorkerékpár tankját ellenőrizte. Felírta a forgalmi rendszámot és mellé a szint állását. A többi már szinte gyerekjáték volt. A tolvaj — a bizonyítékok alapján — már tagadni sem próbált. A munkát a gépállomáson tulajdonképpen Petró Mihály is traktorosként kezdte. Négy éven át dolgozott gépen, de gyomorsüllyedést kapott és abba kellett hagynia a szakmát. Volt akkoriban egy fiatal, de nagyképű agronómusa a gépállomásnak. Akár értett akár nem, mindenbe valamihez, beleszólt. Egyik alkalommal Petró éppen leállította a tábla végén a gépet és elindult visszafelé egy darabon, hogy ellenőrizze, milyen barázdát hagy maga után a gép. Megérkezett közben az agronómus és köszönés helyett már kérdi is: „Mit csinál? Miért áll a gép?” Petró Mihályban forrt a méreg. Elérkezettnek látta az időt, hogy megleckéztesse emberét. Szinte panaszosan válaszait hát: „Képzelje, elhagytam a dugattyút, szántás közben. Azt keresem, de lehet, hogy beleszántottam a földbe.” Nosza, elindult az agronómus előre a barázdában, dugattyú keresésre. Talán estig is járta volna a határt, ha közben nem érkezik a gépállomás igazgatója. Bizony nagyot derült a dolgon, míg megmagyarázta az agronómusnak, hogy lóvá tette a traktoros... Mint éjjeliőr, nem kereste meg azt, amit a többiek, akikkel együtt kezdte. Azért nem panaszkodik, inkább dicsekszik, hogy emeltek háromszázzal, s így lett 1600. Lányuk — Erzsébet — már férjhez ment. — Most — mivelhogy megjött az unoka — szülési szabadságon van. Egyébként ő is a gépjavítóban dolgozik. Forgácsoló szakmunkás. Hiába. Változnak az idők. Ő, Petró Mihály a hajdani uradalmi cseléd traktorosnak indult és éjjeliőr lett. A lánya meg vasas. Ki tudja még, mit választ majd az unoka?! Megmutatták, aztán csináltuk... A papíron — ahol a húszéveseknek járó törzsgárda jelvény arany fokozatának és a vele kapott pénzjutalomnak az átvételét elismerte — ez olvasható: „Kórik Mihály, munkaviszony kezdete 1951. március 20.” — Valami tévedés lehet — magyarázza — mert én már szeptember elsején dolgoztam 1950. a tiszavasvári gépállomáson. Négyen jelentkeztünk, de azok közül már egy sem dolgozik itt. Csupán megjegyzésnek szánta, nem ok a vitára. Hiszen jól tudja, hogy akkoriban nem traktorosokkal, hanem a jó csak adminisztrációval is szűkében a gépállomás. Szükség volt volt az emberre. Elvették a munkakönyvét, aztán traktorra minél előbb, mert sok volt még az őszi vetés alá a szántani való. Így történtek aztán olyan fonák dolgok, hogy előbb gépre került a jelentkező,aztán tanfolyamot. Valahogy így végzett történt ez az akkor éppen harminc éves Kórik Mihály esetében is. Még most is csodálkozik, ahogy visszagondol azokra az időkre. — Jöttem és felvettek. Aztán a többiek — akik már korábban oda kerültek — megmutatták, hogyan kell csinálni és kész. Mentünk, szántottunk, amíg lehetett, r amíg az idő engedte. Amig az ekievas bele nem szakadt a fagyos földbe. Akkor aztán jutott már idő tanfolyamot szervezni, könyveket olvasni. Elméletben is megtanulták hát, hogy mit, mikor és hogyan? S ami ma már furcsának tűnne, az akkora természetes volt, hiszen nem adatott másként. Az ütemet az élet diktálta, a sorrendet a szükség határozta meg. Segíteni kellett a szövetkezetbe tömörült, akkor még gyerekcipőben járó közös gazdaságoknak. Tavasszal aztán újra feldübörögtek a határban a traktorok. Új erővel, jól felkészülten szállt nyeregbe a már tanfolyamot járt tratorosihad. Ott volt közöttük Kórik Mihály is. Nem vesztek kárba a tanfolyamon eltöltött napok, a könyvböngésző táld esték. Még abban az évben kiváló traktoros címet kapott, s rá a következőben brigádvezető lett. — Most meg kárpitos vagyok — jegyzi meg nem titkolt iróniával, de mégis mosolyogva, az élet adta újabb fonákságon. Ilyen az élet. Van aki szabónak indul, aztán gépkocsivezető lesz belőle, hogy csak a szerényebb példákat vegyük. Nem Kórik Mihály az egyetlen,akit az élet más útra irányított. Nem ő lett hűtlen az eredeti szakmájához, hanem az őhozzá. Dehát nem is lehet azt így röviden leegyszerűsíteni, hiszen több, mint 10 évet a traktorosokra nézve a legmostohább évtizedet töltötték el együtt csimboraságban. Hatvanhárom decemberében került be véglegesen a műhelybe Kórik Mihály. Kényes, precíz munkát bíztak rá; a diesel motorok adagolóinak javításánál dolgozott. Ebben az időszakban kapta meg a kiváló dolgozó jelvényt is. — A lábam miatt lettem aztán „ülőmunkás” — magyarázza. — Lehet, hogy nem is a traktoron, hanem az adagolójavító műhelyben, a sok állásban kaptam meg a reumát, így kerültem át aztán a gépkocsijavító műhelybe, a kárpitosokhoz. Bizony, akik akkoriban 10 évet dolgoztak le egyfolytában traktoron, azok legtöbbje talán már a mai, kényelmes ülésű szupergépeket is rázósnak éreznék. Talán ha újra kezdhetnék! Fiatalon, friss erővel. Mint 20 évvel ezelőtt, Kórik Mihály is. De azok a beteg ízületek ott, a jobb lábában. Nem traktor való már annak, hanem a jó meleg. Az ősszel jutalom üdülőjegyet kapott Hajdúszoboszlóra, hogy kúrálja magát a gyógyvízben. Iám ezt is elérte. Meg, hogy házat épített. Igaz hitellel kezdte, de azt már rendezte. Jó tudni, hogy teljesen sajátja már. Közben két gyereket neveltek fel a feleségével. Az egyik 22, a másik 18 éves. Az idősebbik már dolgozik. Érettségizett vegyipari szakmunkás az Alkaloidában, másik Nyíregyházán, a tanárképző főiskolán tanul... Nekik már könyebb.