Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle, 1993 (28. évfolyam, 1-4. szám)
1993 / 3. szám
340 SZEMLE tudja, mert feltárulása még friss, néhány esztendős közös élmény. A forráskiadás azonban, kis túlzással, az örökkévalóságnak szól. Talán túl extrém a példa, de látni vélem a száz-százötven év múlva idevetődő külországi kutatót, aki az alkoholfogyasztás és az antiszemitizmus helyi összefüggéseit választja például e kiadvány nyomán disszertációja témájául. Ma még tudható (bár félek, korántsem mindenki számára), hogy a torzítás és befeketítés mechanizmusai hogyan működtek. De azért mutassuk meg e kötet akárcsak egy-két községi anyagát néhány középiskolásnak, és kérdezzük meg, szerintük hogyan is zajlott le 1956 forradalma a falun. A még feltehetően nagy számban élő érintettek, egykori vádlottak, természetesen szintén tudják, őket hogyan és miért hallgatták ki, hogyan és miért ítélték el. Kérdés azonban, hogy mit tudnak az egészről szőkébb és tágabb környezetük tagjai, akik most a hallgatás és elfojtás évei után ebből a sorozatból értesülnek a történtekről? A sorozatból egyelőre két járás anyaga jelent meg, s a szerkesztő készül a források kiadását követő, feldolgozó jellegű tanulmánykötet kiadására is. A kiadással szemben felhozható, meglehet súlyos, kifogásolt jelzése egyszersmind jelzés arra vonatkozólag, hogy még lehetséges ezek figyelembevétele a további kötetek megjelenése során. A tárgy és az imponáló vállalkozás ezt mindenképpen indokolja. Talán helyesebb úgy fogalmazni: megérdemli! (Dikán Nóra (szerke.): Az 1956-os forradalom utáni megtorlás Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei dokumentumai. 1/1. köt. A nagykállói járás, 1/2. köt. A mátészalkai járás. Nyíregyháza, 1992-93. 278 + 435 p.) Rainer M. János Fehér Gábor válogatott elbeszélései A feledés kollektív emberi tulajdonság. Ez alól még a szellemi, művészeti alkotások sem kivételek. Elhal az alkotó, utána a kortársak, a tisztelők: ez szinte törvényszerű. Ám ugyanilyen törvényszerű, hogy az érték nem vész el. Ennek megbízottai, meghatalmazottai vannak, akik alkalmas időben fellelik és érvényt adnak értéküknek. Még az ilyen értékvesztő időkben is. Ilyen gondolat foglalkoztat Fehér Gábor most kiadott kis novelláskötete olvasása közben. A kiváló tanár-író egyszerre kikél papír sírjából, egykori gimnáziuma kegyeletéből, és visszaüzen száz év távolából, hogy él. Élt ő azóta is, a köztes időben, ifjú szívekben. E sorok írója gyermekifjúként élvezte diáktörténeteit ifjúsági lapok hasábjain; az ifjú szív megőrizte, s örül, hogy újra olvashatja a Pongor és Tündé-t, a Dájcsecungé-t, sőt a meglepően új utat kereső Jenei csodálatos históriá-t)is, de örömmel látta volna viszont az Obsidia Patakiánál, a Der Harminejährige Krieg-et, nemkülönben Az utolsó nagybotos~t\ A Válogatott elbeszélések kegyeletes kiadvány, nagyon keveset markol, még a kevésből is, de a két elbeszélés válogatottságából mégis kiérzik, hogy Fehér Gábor tehetségének többirányúságát kívánja bemutatni. Fehér nemcsak diáktörténeteiben remekel, bár írói munkásságának súlya az iskola „lucidum intervalluma”. Személyiségének tulajdona az elbeszélés kedélyessége, az emberlátás humora, finom iróniája. Itt a Pongor és Tünde illusztrálja ezt a tehetségét. Ez az elbeszélés, durván szólva, kissé Jókai-mustra, a Két fűzfa két évszázaddal későbbi újraálmodása, de az alakok markáns tipikussága, a mese kissé tekervényes nyersesége egyedi. Jóbfalvy újdondász egészen új figura.