Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle, 1994 (29. évfolyam, 1-4. szám)
1994 / 1. szám
A. Gergely András deksokféleség, széthúzás vagy autonóm társadalomszervező erők bontják részekre a helyi társadalmakat. A területi egységek minden térségi struktúrában, ahol kiépül a központ, rászorulnak a központi irányításra, egyúttal persze utálják is azt, és uralmi ponyváit levetni törekszenek. Látványos példa erre: az angol gyarmatbirodalom minden pontján rettegés lett úrrá, amikor szélsebesen híre ment, hogy a híres angol flotta kifutott a Themze torkolatához. Minden alávetett gyarmati közösség tudta, hogy ebből semmi jó nem származik. Nem titok viszont, hogy éppen e gyarmatbirodalom széthullásához mennyiben járultak hozzá a gyarmati települések. A lokalitás elvét, illetve a területiség szemléletmódját sem kerülte el a XVIII. századi racionalizmus és liberalizmus, valamint a romantikus demokrácia-kép öröksége. A XVIII—XIX. századi népfelfogás, a népi szellem mítosza áthatotta a folklórkutatást és a történeti szemléletmódot is. A vidék, a régi és távoli hagyomány jelképe mindig az „alul maradt” világot szimbolizálta, fölötte pedig megképződött a „nemzet” fogalma, amely a politikai hatalomhoz kapcsolt sruktúrát jelenítette meg. A politikai nemzetfogalom kialakulásának és a folklór átpolitizálódásának hatására a XIX. századi államfelfogásban már (ismét) megjelentek az uralomtörténet korábbi korszakainak toleráns jegyei. Ennek előzményeiként érdemes megemlíteni, hogy a római birodalom bevándorolt népei, távoli lakóközösségei és leigázott polgárai csakis úgy voltak kezelhetők politikai szempontból, ha a rájuk vonatkozó jogi szabályozás tekintetbe vette a helyi sajátosságokat, tiszteletben tartotta az archaikus közösségek szokásjogait. Ehhez képest az államformák és a társadalmi csoportok autonómiája, mi több, szuverenitása, még a reformeri célzatosságú hegeli jogfilozófiában sincs kellőképp „szociologikusan” kifejtve, sőt a platóni államszisztémára visszanyúló rendszerelmélet igazából nem építi logikájába az interlokális azonosságok és a lokális különbségek társadalmi tényeit sem (ami persze nem Hegel „hibája”, hanem pontos tükröződése az újkorban is fogyatékos társadalomképnek). Nem csupán a mediterrán kultúrák jogi és igazgatási tradíciói utalnak a centralizált hatalom és a területi „érdekcsoportok” eltérő besorolására. Platón a Törvényekben azt mondja, hogy a polisz tanácsának kell gondoskodnia a piac, a raktárak és a cserekereskedelem ügyeiről, mégpedig úgy, hogy ne vihessenek ki semmit, amire magának a városnak szüksége lehet. A városnak és környezetének megkülönböztetése, a falusi életnek, mint a várositól eltérőnek, pontos elhatárolása szinte minden ókori forrásmunkában megtalálható, nem különben az ázsiai vagy a primitív archaikus civilizációk szokásrendjében és kodifikált jogrendjében. Mind a patriarchális társadalmakban, mind az újkori államokban a közösség mikroegységét a családban látták, a család pedig települési-társadalmi környezetével együtt volt „lakóhelyi egység”. A társadalomtörténet, a néprajzhistória vagy a korai szociológia rendszerint megkülönböztette a közösséget és a társadalmat, időnként a „társaságot” is, mint közbülső szerveződésformát. A görög városállam polgára számára a „vidék" a nem helyi (nem saját poliszbeli), nem polgárjogú és nem családi-vérségi kötelékkel lakóhelyéhez kötődő emberek együttesét jelentette, éppúgy, mint a régi kínai középosztály számára a falusi vagy „tanyai” lakosok hatalmas tömegei. Az archaikus korokban szólta