Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle, 1997 (32. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 1. szám
János István hogy a lehetetlenséggel volt határos egy társadalom számára európai horizontot kínálni. Még akkor is, ha volt egy század, a XVIII., mely a történelemben talán elsőként és alighanem utoljára az emberiség minden nyavalyájára egy roppant egyszerű megoldást kínált: a ráció módszerét és az ember humánum hatalmát. Már tudjuk, a felvilágosodás, a fény százada, az emberiség nagykorúságába vetett hit utolsó nagy illúziója volt, ám alighanem éppen azért, mert először válik le az ember a transzcendenciáról, s először terheli az autonóm gondolkodás és cselekvés felelőssége - roppant szellemi teljesítményekre is képes volt. A „fény százada” - ahogy a kor magát szerette nevezni az utolsó szellemi forradalom, az utolsó esély az emberi társadalom problémáinak racionális megoldására az emberi szellem önmegvalósításának utolsó mítosza: a filozófia fénykora. Nem véletlenül jelképe a sötétségből fényre lépő, öntudatára ébredő ember, az önmaga sorsát meghaladó individuum. A múlt legyőzése az értelem jövője, s a jövő értelmes felépítése érdekében, melynek hérosza az egész társadalom, sőt emberiség üdvéért munkálkodó ember. Ha be-be is világított az a fényfolyam a magyar arisztokrácia szalonjaiba, s ha utánozta is a francia szalonok társaséletét Eszterháza fényes kastélya, aligha haladta ez meg a modor, a manir szintjét, nem volt több az, mint versírással passziózó művelt emberek amatőr időtöltése, főúri udvari kultúra. Egyetlen ember van a magyar felvilágosodás korában, aki alig húsz évnyi írói pályafutása alatt átfogja és megéli az európai civilizáció és kultúra mítoszát. Bessenyei György, akinél legintenzívebb és legélőbb a kényszer: szembesülni először és tudatosan a fény világával a ráció ereje által. Egész élete ennek szellemében telik, s személyes tragikuma pedig rövid, boldog periódus után újra visszataszítja a feudális valóság földközelébe. A Szabolcsból induló, úgyszólván műveletlen ifjú, aki még a Patakon szerzett kevéske latin tudást is elfelejtette, bécsi évei alatt válik „hivatása gondolkodójává”, s autodidaktaként néhány év alatt többet tanul, nagyobb látókörre tesz szert, mint amennyit Magyarország valamennyi iskolája valaha is adhatott volna együttvéve. Minőségében az akkori legkorszerűbb tudás felé törekszik, s egyszerre próbálja megérteni mindazt, ami hiányként tátong előtte, s kitöltetlen fehér folt a magyar művelődés mappáján. Nem egyszerűen tudásról és pozitív tudományról van szó, hanem tudatosságról egy koherens, részleteiben is szintézisre törekvő világkép kialakításának következetes szándékáról. Ennek rendeli alá irodalmi munkásságát is: az Agis éppen úgy ezen útkeresés állomása, mint a Filozófus vagy a Tartménes látens portréja, s a válaszadás kényszere szülírói munkásságának szinte minden produktumát. Nem a teljesítmény minősége érdekli, hanem a gondolat igazsága: íróként is mindvégig „filozófus”, a didakszis, a tanítás, a nemzetre tekintő gondoskodó gesztus emberi lényének olyan habitusai, melyek okkal-móddal még lázadásként is felfoghatók a konzervatív nemesi nemzettudat ellenében. ,Az emberség, tudomány annyira összehúzott bennünket e világnak e részén, hogy mikor hazái hazafiságot emlegetnek, Európát értsd rajta.” - írja, mintegy hitvallásaként annak, hogy Európán kívül nem létezik élet, s igazi érték csak az lehet, ami konveniál az emberiség kollektív kultúrkincsével. Bessenyei, úgy tűnik, önmagával folytat állandó meditációt, írásai többsége akár belső monológként is felfogható lenne, az öneszmélkedés olyan lépcsőfokaiként, amelyre poétikai keretek között is majd csak jóval később, egy-két évszázad múl