Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle, 2004 (39. évfolyam, 1-4. szám)
2004 / 1. szám
Búcsú Mező Andrástól* Jánosi Zoltán Anyanyelvünkön: Mező András - emberi nyelvünkön: „szent lázadások, vágyak, s ifjú hitek, örökös urának" koporsójához hívott most bennünket utoljára az idő, az időnek ez a hirtelen fekete kristállyá sűrűsödött pillanata, hogy közösen gondoljuk át még egyszer a tudós professzor, a férj, az apa, a tudományszervező, a tanár, a barát példázatos emberi útját és a vele történt találkozásaink bennünk örökre megmaradó mélyebb értelmét is. Az emberét, aki 1939. november 28-án, a háború előtti csöndtől is sújtott, torokszorító, vasmegyeri szegénységben érkezett a fényre, idősebb Mező András és Veress Mária házában, és 2003. december 31-én köszönt el végleg csillagtól, madártól, szerelemtől, szótól, Naptól és fűszáltól, a kenyér ízétől, s gyöngyvirágot vető kézfogásaitól, magunkra hagyva minket immár az ő hiányától vacogó szegénységben. Hisz - noha életében kitüntetések, díjak sorát kapta meg, az Apáczai-, a Csűry Bálint-, a Pais Dezső-díjaktól a Szent László-plakettig és a Krúdy-gyűrűig - az ő legnagyobb kitüntetése a nekünk, másoknak adott emberi kéznyújtása, bíztató mosolya, a tanítványai sikerén érzett büszkesége volt. Mert ahonnan ő jött, ott nemigen volt egyebet adni másnak, csakis az emberséget. S kilépve a vasmegyeri, majd a nyírbogdányi végekről - noha a legmagasabbra, egyetemekig, tudós társaságokig, az akadémiáig nőtt - mindvégig az maradt, aki volt: a Mindenség porában járó mezítlábas fiú, aki a lelkét ajánlotta fel cserébe ezer évért. Ezer év történelmi kivertségéért. Mert elindulva a legárvábbak közül, azt a megrendítő vágyat vallotta kezdettől mértékül, s választotta vezérlő csillagául, amit a század másik nagy árvája fogalmazott meg halhatatlanul, szemben a folytonos történelmi kitaszításokkal: „S mégis magyarnak számkivetve, lelkem sikoltva megriad édes Hazám, fogadj szívedbe, hadd legyek hűséges fiad!” Ezzel a nagy sikoltással a szívében, csontjaiban generációk számkivetettségének emlékét hordva eredt aztán a magyar szavak nyomába, arra a gyönyörű julianusi útra, az ő „édes hazájáért", hogy nagyobbá, erősebbé építse azt, és szebbnek meg . Elhangzott Mező András búcsúztatásán, 2003. január 12-én a nyíregyházi temetőben.