Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle, 2014 (49. évfolyam, 1-4. szám)
2014 / 1. szám
Fráter Zoltán bonyolultabb, árnyaltabb elbeszélése alapján beszélünk Carmenról vagy Bizet operájának Meilhac és Halévy által írt szövegkönyve alapján, amely egyébként a színpadszerűség követelményeinek megfelelően csupán enyhe kivonata az eredeti mese összetett, kalandos fordulatokban bővelkedő cselekményének. Mégis, a Krúdy-novella szereplőinek párhuzamba állításához válasszuk inkább Mérimée eredeti történetét, már csak az intertextualitás érvényesítésének lehetősége miatt is. Carmen története alapvetően a regényes Andalúziában játszódik, Córdoba, Sevilla, Gibraltár városában, illetve a környékbeli magas hegyekben, igazi romantikus vidéken. Az óbudai Carmen történetét ezzel szemben Szindbád meséli a Három Gesztenyefához és Ecetfához címzett vendéglő udvarán a vendéglős házaspárnak. Azon oknál fogva, hogy a férfi és a nő lelki dolgokban, gondolkodásban, egyéb szellemi tulajdonságokban megnyilvánuló különbségeit megvilágítsa: „Hogyan érez a férfi, és hogyan érez a nő?” Az elmesélt történetben sem lépünk ki ebből a szűk udvarból, minden, ami történik, csak a beszéd által elevenedik meg. Az óbudai Carmenról felidézett történet nyilvánvalóan utal Mérimée szövegére, éppen ebben az összefüggésben lesz többértelmű a mesemondó Szindbád állítása, amikor azt mondja, hogy Carmen történetéről „már beszéltünk”. Csakhogy természetesen egészen más körülmények között látjuk viszont a szépségével egykor — Mérimée művében legalábbis — minden férfit megigéző, kacér cigánylányt. A Szindbád által mesélt történetben Carmen már öreg (mintha fiatalon nem is szúrta volna le Don José), hajdani szépségének már csak romjai maradtak. Dereka, keze, nyakszirtje még érdemes volt a szemrevételezésre, de szép szemének megadó pillantásával már jó ideje elismerte, hogy a férfiak a teremtés urai (szemben a fiatal lány makacsságát, önfejűségét, büszkeségét megörökítő Mérimée jellemzésével), hangja már nem kihívóan frivol, hanem csendesen „bogarászó”. A spanyol és angol katonatisztek szép szobája, fényes palotája helyett már csak a lepusztult vendéglő udvarán ül a legutolsó asztal mellett, legújabb udvarlója társaságában. Udvarlója azonban nem az a Lucas nevű pikador, akibe rövid ideig szerelmes volt Don José mellett. Mostani kedvese házikabátos, barna arcú, szalmakalapos, francia szakállú, igen öreg ember, aki végre felvergődött a hajó fenekéről, ahol fűtő volt negyven esztendeig. A hajófűtő mint Óbuda hercege éli napjait, kis háza kertjében zöldséget termel, és méhészetet tart fenn. Lovagias hercegként a Három Gesztenyefához és Ecetfához udvarán teszi a szépet ifjúkori imádottjának, Carmennek. A hervadó hölgy mindezt úgy viszonozza, hogy panaszkodni kezd szomszédjára, a külvárosi, gangos, közös mosókonyhás bérházban élő, fiatal lányra, aki rendetlen, hányaveti modorával, szemetelésével, összeférhetetlen lakótársi viselkedésével megkeseríti az életét. A másik asztalnál üldögél Carmen régi, óbudai szerelme, a pepita nadrágos, nagy hajú építész, aki kövérsége miatt jobbára szótlanul iszogatja fröccsét. Ha a torzított körülmények, lefokozott szereplők köznapiságát és az eredeti elbeszélés hősies, magas hőfokú, végzetes szenvedélyét összevetjük, nem túl meglepő felismerés, ha azt állítjuk, hogy travesztiával, Mérimée Carmenjének travesztált változatával van dolgunk. Krúdy szereplői a romantikus szerepek paródiáit valósítják meg. A szereplők átöltözése látványos és nyilvánvaló. Carmenból, a szép cigánylányból, aki eredetileg a végzet asszonya szerepét tölti be, sértődékeny, siránkozó öregasszony lett, s mást sem tesz, mint panaszkodásával provokálja volt szeretőjét, mellesleg ébren tartva aktuális