Szabolcsi Építők, 1969 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1969-01-01 / 1. szám
ŐSZINTE PÁRBESZÉD a munkafegyelemről, a bérezésről 1968: hatszázötven milliós terv, sok és szétszórt munkahely, viszonylag kevés gép. A megyei építőipari vállalatnak idén nagyon nagy szüksége van a rejtett tartalékok kiaknázására. Sikerül? Igen, sikerülni fog. Egy művezetővel és egy építésvezetővel beszélgettem erről, ők is egyetértettek ebben. De hozzátették azt a szót is: ha... Ebben az írásban ők ketten kapnak szót, mondják el eddigi tapasztalataikat. Úgy, ahogy látják — őszintén, kendőzetlenül. A nevük és a munkahelyük ebben az esetben másodlagos. A fontos, hogy mit mondanak. S az, hogy amennyiben hasznosíthatót mondtak, éljünk vele. Az „ötvenszázalékosok" A művezetőt nevezzük itt Kovács Bélának. — ön hogy látja? — Nálam nem a legjobb a munkafegyelem. És tudja, nem a törzsbrigádokkal van itt baj, hanem az úgynevezett átmenőkkel. A vándorokkal, a fecskemadarakkal. A múlt hónapban egy ilyen brigád jött hozzám másik munkahelyről. (Egyik építésvezető adja őket a másiknak.) Nálunk az átlagos havi pénz körülbelül 1600—2000 forint. Ez az új brigád csak a felét kereste. Jöttek a brigád tagjai, hogy akkor mi lesz a családdal? Kiszámoltam nekik, hogy hatan vannak, és naponta ha megraknak tizenöt dömpert, akkor... Mert álldogálnak, nézelődnek. Mikor ott voltam, harminc perc alatt rakodtak, amikor eljöttem, már hatvan perc alatt. Tudja, hogy hívják őket az emberek? „Az ötvenszázalékosok!” S ha elmondom, hogy a másik brigád, a szocialista három emberrel dupla teljesítményt csinál, akkor láthatja, még az sem megterhelő, nem emberfeletti, hanem normális teljesítmény. Hibás vagyok én is? Lehet. De nem lehet minden ember háta mögött egy pandúr, vagy művezető. Másképp néz ki, ha valaki úgy töri el a lapátnyelet, hogy dolgozik, vagy úgy, hogy a lapáton könyököl. És itt van a fizetésbeni külömbség. Csak a lazsálásnak és a szorgos munkának köszönhető. A munkaterület mindkét brigádnak biztosított. Hogy az egyik alig várja, hogy pihenjen? Erről ki tehet? Menjen, vagy maradjon? Hallgassuk most meg az építésvezetőt. Rátermett, agilis ember, érti a munkáját, ő legyen Szabó József. — önálló gazdasági egység vagyunk, nyereséget kell produkálni. Ugyanakkor az átlagbér nagy problémánk volt. Ez egy ellentmondás. Ha például az én dolgozóm elhatározná, hogy a legjobban teszi amit rábíztam, s tíz százalékkal többet termel, már nem tudnék neki több pénzt adni. Talán ha csak gazdaságosnak kellene lennünk, a költségek alakulása ezen belül ésszerűbb lehetne, a bér több lenne. Akkor azt mondanám azoknak, akik erre képesek, hogy dolgozzanak többet, és kereshetnek — akkor elküldeném a csellengőket. — És most nem lehet? — Lehet. Csakhogy akkor átlagbértúllépés lesz és a nyereséget kellene kockáztatni. Vajon ki az a vállalatvezető, aki ezt évközben kockáztatja? Nálam is van olyan brigád, akit a legszívesebben elküldenék. Van olyan hét ember, amelyből három-négy cselleng. S ha az én emberem elmegy, még rosszabb: létszámhiány miatt nem tudom átadni az épületet határidőre, s ez nekünk nagyon hátrányos. És minden beruházás nagyon kell a megyének. Akkor hogy érdekelt abban a munkás, hogy jobban dolgozzon? Szonda ? Nemi Végeredményben érdekelt, de jobban azzá lehetne tenni. Azt még régről tanulták meg, hogy ha látják, hogy egy munkában jól lehet keresni, óvatosak. „Vigyázzunk, ne ugorjunk belé, így is elég...” — mondogatják még sokan. Emellett kicsit pótolhatatlanoknak is érzik magukat. Tudják, hogy máshová is mehetnek. S azt is, hogy szükség van rájuk. Igaz, nálunk nem lehet munkanélküliség, de ha a kapuban állnának felvételre várva — erre nem kerül sor, tudom — akkor más lenne a munkafegyelem. És hadd mondjam el ismét: a bázisbér, plusz a négy százalék nem ösztönöz. Vagy nem eléggé, így olyan a helyzet, szétszórtak a munkahelyek, hogy nem lehet állandó, jó gárdát könnyen kialakítani. Nézze, az emberek átjárnak a kocsmába. Szondázzák? Ez szinte tragikus lenne. Elmennének akkor a fegyelmezetlenek. Sajnos, még rájuk is szükség van. — De ha lógnak? — Nem csak ők az okai. Sok más. Említettem, hogy a jó munka nyomán sem adhatunk arányosan jó bért mindenkinek, a bér között, Így aztán sokszor örülni is kell azoknak az „ötvenszázalékosoknak” — nekik köszönhettem tavaly is, hogy ottmaradtak, s jobb bért kaphattak a kiemelkedők. — Ez persze nem jó... „Zsivány" módszerrel... — Cseppet sem, de így van. Vannak vitáink, mert észszerűbben azért lehetne dolgozni. Például fél napig győzködtem egy kőművesbrigádot, hogy amikor nincs mit tenniük az őket kiszolgáló segédmunkásoknak, engedjék őket más munkára. Nem értették. Miért? Azt mondták, nem a kőműves dolga téglát hordani. S ha éppen szükségük van a segédmunkásra, mit csináljanak? Másik brigád — fiatal kőművesek, szorgalmasak, pénzt akarnak keresni — viszont nem így tesz. Csak három segédmunkással dolgoznak öten (az idősebbeknél fordítva) és ha kell, bizony viszik a téglát ők is, így aztán keresnek. De persze nem minden brigádunk ilyen. Van, ahol ha a művezető nincs ott, képesek két óráig is várni, amíg megjön és megmondja, mit csináljanak. És érdekes, azok jönnek a hónap végén panaszra, hogy a családnak ennie kell, akik maguktól meg nem keresnék a munkát. Nézze, most már kevésbé van, hogy a kis teljesítmény esetén a központ igazít kicsit a kereseten, de még ez is van. Az oka, hogy kell a munkaerő. — Sokat vitatott téma ez országosan is. — Nálunk, műszakiak között ugyanígy. Hányszor a munka minősége a probléma. Rossz a vakolat, mert „zsivány módszerrel készítették. A meszet és a cementet soványítja a homokkal, mert így könnyebb, s gyorsabban szárad Hogy utána lehullik és esetleg százezrek mennek rá a vállalati kasszából, azt még nem érti mindenki. Két helyen is alig tudtam ezt megakadályozni. Leszidtam őket, s azt mondták, azért csinálták, mert ezért a munkáért nagyon kevés a pénz. Még soká beszélgettünk. Nem vitatta rajta, s a műszakiakon is sok múlik. De mégis úgy látja, hogy nem csupán rajtuk. Ösztönzőbbé kellene tenni országosan az építőiparban a munkát. Szerinte ebben nagyon sok tartalék rejlik. Azt hiszem, igaza van. — K. J. — Elkészült és a múlt év decemberében adtuk át a nyíregyházi MŰM 20 tantermes iskoláját. Hivatásomból adódóan kíváncsi elmélkedéssel gondoltam az új évre: vajon mit hoz 1969? Gondoltam egyet. Körútra indultam a munkahelyekre. Az év első napja is jól kezdődött. Az új Volga gépkocsivezetője udvariasan nyit ajtót, s barátságos mozdulattal adta tudtomra, hogy mellette foglaljak helyet. Simán indult a motor, kapcsol a gépkocsivezető és zökkenő nélkül kigördülünk az utcára. Hja... A központ előtt egyetlen teherautó, az utcán egyetlen daru sincs. — Ez igen — gondoltam magamban —, lám itt is új élet kezdődött. * Az első munkahelynél csikorgó fékezéssel áll meg a gépkocsi. Kiszállok. Az órámra pillantok, fél hetet mutat. Hirtelen felkapom a fejem, s nem akarok hinni a szememnek. Az építésvezető már messziről integet. — Jó reggelt szerkesztő úr, — fogad nagyon udvariasan. — Most tartottam eligazító értekezletet az embereknek. Mindenkinek megmondtam az őszinte véleményemet. A kőműveseknek, hogy olyan sovány malterral nem lehet vakolni mint eddig, mert egy fél év múlva lehull, a betonozóknak, hogy tegyék bele a cementet, mert különben nem lesz tartós az oszlop, a segédmunkásoknak meg a kubikosoknak, hogyha annyit lógnak mint eddig, nem járulok hozzá a kiegészítéshez és elbocsátom őket... Így sorolja, sorolja tovább. Nem akartam hinni a fülemnek. Hát ilyen gerincessé vált ez az építésvezető? A tények pedig ezt mutatták. Megelégedéssel búcsúztam. * A következő munkahelyen egy megbeszélésre toppantam. Az asztal mellett cigarettázva ülnek, s időnként előttük lévő rajzokra pillantanak. A főépítésvezető viszi a szót. Okosan, emberi hangon érvel, magyaráz az építésvezetőknek, művezetőknek. Vita kerekedik. — Én ezt a munkát így és így látom gazdaságosabban és gyorsabban megoldani — fejtegeti elképzelését az egyik művezető. — Amit a főépítésvezető javasol, az itt nem gazdaságos. — Nem? — fordul mosolyogva a főépítésvezető a művezetőhöz. — Akkor csináljuk úgy, ahogy te javasolod. Mindenki egyetért. Lám, már a művezetőknek is van szavuk. * Gépkocsink tovább halad a következő munkahelyre. Itt egy tizenöttagú brigád beszélget. Halkan, óvatosan közéjük ülök. Nem zavartatják magukat. Sőt, a brigádvezető tudomást sem vesz rólam, mert így folytatja tovább mondókáját: — Tehát értjük emberek. Mától kezdve nincs „homokolás.” Csak munka. Nem azon fogjuk törni a fejünket, hogyan lehet majd többet elszámoltatni a művezetővel, hanem azon, milyen új módszerrel emelhetjük a termelést. — Úgy van, úgy van — kiáltják a többiek kórusban. Ekkor felállt a művezető. — Emberek! Jóleső érzés hallani elszántságukat. Ez a helyes. Mától kezdve semmi olyat nem számolok el, ami mögött nincs termelés. Talán még annyit: biztosíthatom a brigádot arról, hogy a munkafeltételek, a szükséges anyagok már egy héttel biztosítva lesznek. — Helyes, helyes — hangzott az egyetértés. Amilyen hangtalanul besurrantam, olyan nesztelenül el is távoztam. Csak a kocsiba ülve hallottam még egy rövid hangfoszlányt. — Aztán ezután így legyen... • Cudarul megéheztünk. Betértünk az ebédlőbe. Nem akartunk hinni a szemünknek. Az ajtó nem volt lelakatolva, az asztalok szépen szervírozva, kés, kanál, villa, sótartó, szalvéta, négy pohár és kancsó friss vízzel. Az ebéd? Igazi háromfogásos, ízletes, bőséges, még az ujjunkat is megnyaltuk utána. — Ez igen — állapítottam meg elfogyasztása után. Most már a konyha is látja: élő, eleven és dolgozó emberek vagyunk... * — Na, hagyj békén. Mit akarsz... — Kelj már fel. Reggel van — ébresztett a feleségem. A szememet dörzsölve, riadtan felnéztem. — Miért költöttél fel? Olyan jót és szépet álmodtam... — Bálint — Új élet kezdődött ? Miért esett ki 2307 munkanap a termelésből ? A munkahelyeken a balesetek megelőzése, az emberek testi épségének megvédése mindig fontos feladat. Vezetőknek és dolgozóknak egyformán kötelessége az előírt munkavédelmi szabályok betartása. Sajnos, ez nem mindig egyértelműen jut kifejezésre. Vállalatunknál 1968 december 31-ig 145 üzemi baleset történt — az előző évhez viszonyítva néggyel több. A balesetek következtében kiesett munkanapok száma 2807 — míg 1967-ben 2594 nap volt. Igaz a vállalat létszáma növekedett, ennek alapján az 1967. évi ezer főre jutó 36 balesetről 1968-ban 33-ra csökkent, de ez sem magyarázza a magas balesetek számát. Érdemes egy kicsit mélyebben is elemezni: miért esett ki 2807 munkanap a termelésből? A baleseteket okozó körülmények sajnos, széles skálán mozognak, de a legjellemzőbbek a következők: 1. A legtöbb balesetet — szám szerint 35, 660 kiesett munkanappal — a különböző tárgyak esése okozta. Például a dolgozók figyelmetlenségéből, könnyelműségéből ráesik a deszka, a tégla a lábára, a kezére, vagy a depóból szabálytalanul mozgatják az anyagféleségeket, vagy ráborul a bontott fal stb. 2. A kiálló hegyes tárgyak okozta sérülések — szám szerint 20. Gyakran figyelmetlenül járnak az emberek, nem veszik észre a kiálló szögeket, kapcsokat, így vagy a kezük, vagy a lábuk sérül meg. 3. A kézi szállítás, kézi vagy segédeszközökkel való anyagmozgatás során keletkezett balesetek. Itt a dolgozók figyelmetlenségén túl, a munkahelyi vezetők is felelősek, mert nem figyelmeztetik a dolgozókat, nem tesznek határozott intézkedéseket a figyelmesebb és gondosabb anyagmozgatásra. 4. Feltűnően sok volt — szám szerint 12 — az égés, robbanás következtében történő baleset, így a műszaki vezetést is felelősség terheli, hiszen a veszélyes eljárásokat, utasítás ellenére alkalmazták a dolgozók. Összességében megállapíthatjuk: a balesetek okai túlnyomó részben a munkafolyamatok helytelen szervezése miatt történt a sérült dolgozók, valamint az építkezések műszaki vezetőknek mulasztásaiból. Például a Tiszavasvári Alkaloida építkezésen, Deme János kubikos az üzemelő betonkeverő géphez nyúlt, melyet tisztítani akart üzemelés közben. A szállítószalag elkapta a kezét, s jobb karján nyílt törést szenvedett. A szentendrei építkezésen, Jóni József segédmunkás a feladatától eltérően, utasítás ellenére veszélyes munkafeladatot látott el, balesetet szenvedett, amiért teljes egészében ő a felelős. Természetesen, több esetben fegyelmi eljárást is lefolytattunk. A dolgozók hibájából származó baleseteknél, 22 esetben alkalmaztunk fegyelmi felelősségrevonást, két esetben a művezetőt vontuk felelősségre. Emellett számos munkahelyi vezetőt is figyelmeztettünk. A munkavédelmi előírások betartása, a balesetek megelőzése legyen mindnyájunk kötelessége. Hiszen az emberek testi épségéről, családokról van szó! Apuka hazavárunk! Hajzer Menyhért