Szamos, 1899. március (31. évfolyam, 18-26. szám)
1899-03-26 / 25. szám
XXXI. évfolyam Előfizetési ár: H.KÓSZ. évre 4 frt. — félévre 2 írt. — Negyedévre 1 irt. Egyes példány ára 10 kr. Szatmár, 1399. vasárnap, márczius hó 26. SZAMOS. Vegyes tartalmú lap. — Megjelenik vasárnap és csütörtökön A SZATMÁRMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. r 1RDETESEK: SZERKEZTŐSÉH: RAkficz.■ itcza 9 sz. Készpénzfizetés mellett a legjutályosabb árban közöltetnek KIADÓUIVATA 1.: Rákóczy-ntcza 9. az. Minden beiktatás után 30 kr. bélyegilleték fizetendő. Minkanemű dijak Szatmáron,a lap kiadóhivatalában fizetendők. Nyilttér sora 10 kr. A mi szocialistáink. A szoczialisták szatmári vendégszereplésének utolsó jelenete a napokban játszódott le a törvényszék előtt, mely a „népbolondítókat“ fölmentette. Lapunk a fiaskót vallott szereplés kezdetén erélyesen szólt hozzá ezen ügyhöz; a végjelenetkor is van pár szavunk a szoczializmushoz. Az általános meglepetés, melyet a szoczializmus ép oly jelentékeny, mint váratlan sikere a közelmúltban a vidéken előidézett; a veszély felismerése, mely ezen körülményből a társadalomra fenyegetőleg tornyosul és az óhaj annak elhárításához tehetségünkhöz képest járulni: ezek azon szempontok, melyekből kiindulva e tárgyhoz hozzászólunk. Ha a socializmus lényege után fürkészünk, azt találjuk, hogy alapjába véve a munkásosztály helyzetének megjavításában kulminál; ez pedig meggyőződésünk szerint napjainkban oly jelentőségre vergődött, népünk közgazdászati életét olyan bensőn hajtja át, miszerint helyes megoldása immár elodázhatlan szükséggé vált. Hogy mennyire képtelen azonban maga a szoczializmus a helyes megoldásra, s mily veszélyes növekedő befolyása, melyet törekvései a népre gyakorolnak. — annak bebizonyítására elég rámutatnunk a szoczialistikus mozgalmak történelmi fejlődése közben felmerült elvekre. E czikk kerete sokkal szűkebb, hogysem az elveket bővebben kifejthesse. Ha azokat összevonjuk, azon megdönthetően eredményhez jutunk: először, hogy a szoczialisták czéljai egyenesen a társadalom léte ellen intéznék s az általuk czélba vett dolgok rendje, nem hogy az oly fennen magasztalt általános szabadságot és boldogságot alapítanák meg, hanem épen ellenkezőleg az egyén teljes elnyomásához és féktelen anarchiához vezetnének; másodszor, hogy a szoczializmus tanai és törekvései nem annnyira szükségképeni kifolyásai a napjainkban divó téves nemzetgazdászati rendszernek, mint inkább mulhatlan következményei a mind inkább érvényre jutott vallás-ellenes doktorináknak, s így tehát, ha amazokkal sikeresen akarunk szembeszállani, kell, hogy emezekkel is tökéletesen szakítsunk. A szoczializmus ellen felhozott jogos vádak 3 főpont közé csoportosulnak. Az első vád, hogy: szoczialisták a vallást az emberi társadalomból kiirtani szándékoznak. Az ellenök emelt másik vád, hogy a birtokfelosztást czélozzák. Hiába nek e vádat egyesek elütni azon igyekszámító biztatással, hogy nekik eszük ágában sincs a tőkét felosztani akarni, mert ebbeli törekvésük egyedül a kamatra, vagy mint ők nevezik a munka gyümölcsére irányul; mintha bizony a társadalomra nézve nem volna egy és ugyanaz ! A harmadik vád, hogy a szoczialisták a házasságot és így a családi életet, alapjaiban leforgatni igyekeznek. E három irány köré csoportosulnak az összes szoczialistikus tanok, melyek : a társadalom átalakulása s az egyenlőségre vonatkozó elméleteik, a történelmi jog tagadása, a tan, mely szerint a tekintély a tömegnél van, a törekvés, az embereket a keresztény alapelvek nyűge alól felszabadítani. Az ilyen elvekkel szaturált munkás osztály előtt csak egy van, mi vágyait némileg féken tartja : a felsőbbségtőli félelem. Ezt kijátszani, vagy számos bűnrészes közé vegyülve fenyítő karját kikerülni: ezen fordul meg a szoczializmus morálja. De a tapasztalás bizonysága szerint a munkásnak még a hatóságtól félelme sem képes a társadalmat a koronkint kitörő erőszakoskodásoktól és azok sikerlegtelensége folytán csak még végzetesebb kimenetelű lázadásoktól megóvni. A hazánkban terjedő szoczialismusnak van egy sajátságos charakterisztikonja, s ez az, hogy terjedésének két főmotora: a lelketlen lázitó, s a lelkiismeretlen munkaadó egyazon elemből kerül ki, értjük azon elemet, melynek egyedüli czélja a vagyonszerzés, egyetlen Istene a pénz, mely mindennel kereskedik, ma bőrrel, holnap emberek- Fűzfapoéta elégiája. Haszonleső, gyarló lapok, Nálatoknál különb vagyok. „Le a lanttal!“ azt írjátok, Nem hallgatok soha rátok! Megéneklek mindent, mi szép, Égnek, földnek báját, díszét, Mik emelek, dicsők, mik jók! Hallgassatok undok kígyók ! Mégis, mégis jól beszéltek ! Ez országnak írni vétek ! Nem érti meg, önző, hideg ! Sivárak az emberszivek. Ki nemesen, szépen érez, Nem juthat az soha fényhez. Mindenki csak pénzért fárad, Ki nem ilyen, sorsa bánat. Jértékelő dicső versek, Toliam többé sosem perczeg, El a tüzbe! — — — — — — — Lobog a láng, S boldogabb lett szegény hazánk. Kubowich Géza: Dalok „Róla“. 1. Amig nem szerettem Szerelemre vágytam, Gyönyörben elégni Kedvesem karjában. Azt hittem, hogy ottan Majd üdvöt találok — De a mit találtam Nem üdv, hanem átok. II. Azt hittem, hogy szép szemébe, Ragyog a menny tiszta kékje; Pacsirta dal minden szava A meny ország csókos ajka. Most tudom már: szeme lángja Lidérczfény az éjszakába’ Minden szava: Szyrén ének Minden csókja ölő méreg. IN A midőn hallottam: örvény a szerelem Mely áldozatával kavarog sebesen, És addig kavarog tölcsér körbe járva, Mig az áldozatnak elborul világa: Akkor csak nevettem. Örvénybe csalt engem barna kislány szeme, Föllángolt érette szivemnek szerelme, Ébren is, arra is csak reá gondolok jiírzem, hogy az örvény most már velem forog De már nem nevetem. Vári Olvaszthó F m Mark Twain a telepátiáról. . Mark Twain-nek budapesti időzése alkalmából időszerűnek találjuk a következő apróság közlését, mely bizonyítja, mint vélekedik a híres és általánosan kedvelt amerikai humorista a telepátiáról. Mark Twain ugyanis mintegy tizenöt év előtt a következő levelet intézte egy londoni spiritualiszta társasághoz : Igen tisztelt Uraim! Igazán rendkívül örvendenék, ha magam is tagja lehetnék nagyrabecsült társaságuknak, minthogy a gondolatátvitel tüneményét, vagy amint én nevezem, a „szellemi távirdá“-t, magam is már évek hosszú során át a legnagyobb figyelemmel kísérem. Körülbelül tíz év óta annyira hozzászoktam az ilynemű sajátságos tüneményekhez, hogy például levélírás alkalmával gyakran — úgyszólván — érzem, hogy olyan gondolatokat vetek papírra, amelyeket nekem más távollevő egyének szuggerálnak, vagy legalább is, hogy az írásra késztetnek. Oly im-