Evangélikus Gimnázium, Szarvas, 1855
letlen lakója; — mivel a vidéken virúl sövény és rét, a szép szegélyű mezőket felváltja a még szebb erdő, derült arczokkal találkozunk, vidámságot lehel ottan sik és lapály, hegy és völgy, föld és ég. — Milyen a neveletlen ember? — szögeletesség mutatkozik mozdulataiban, járása kelése sértő, torzonborz a külseje, aggasztó nézése, nyugtalan és félénk a szeme, beszéde darabos és összefüggetlen, ember is állat is, az egész gúnyja s torzképe a teremtésnek. Ezért kell hogy a míveltség legyen valami külső, mutatkozzék érzéki alakban. A falusi ember szekrénye, melyben bibliáját és énekes könyvét tartja, egyszerű s festetten; szobáját háznak nevezi, s abba csak kis nyilason át lopódzik az égi lény, a világosság. Sorsának jobbra fordultával látogatja a várost s hozzá fog a csinosításhoz, festeti a szekrényt, gödörbe takarítja az orr és szemsértő hulladékokat — virágokat himeztet ruhájára, virágokat ültet tágabbá vágott ablaka alá — derül képe s vonzóbb lesz lakja is. Gyermekeit sem tartja többé otthon, hanem városba küldi hogy mivelődjenek! S ők haza térnek a városi miveltséggel s tudnak két három nyelven társalgani, tánczolni, egy kicsit zenélni, hangosan dalolni, édesen mosolyogni, lábujhegyen járni, tán szépen el is ájulni, kellemdus bókot vetni. S ime az egész helységben suttogják: — lám — ez a városi míveltség, s az egész helység utánozza, mert a míveltség valami külső. Külső? — Így a föld szegénye örökre ki van zárva a míveltség édenéből — mert a külsőre vajmi keveset fordíthat; nála nem kérdik, mily szépen tartja az ekét, hanem mily alkalmasan, erősen, keményen; nála nem nézik, mily ügyesen forgatja a küzdszereket, hanem mily munkagyőzve és szabályosan hullajtgatja a kalászokat üresítő fegyvert, vagy hogy surrantja a fent kaszát, nem követelnek tőle kerekdedséget, azon egyet kivéve, melyet szórólapátja a szél ellenére leír. De ne komorkodjék el! Mert ha a műveltség csak külsőség, úgy a tánczmester, a színész, a nyeglész, a kötélenjáró egyedül van művelve. De mi nézzük őket, s korántsem mondjuk őket kiválóan nevelteknek — csak a gyermek, a gyenge, a hiú veszti el létét, nyugalmát, s indul útónak.-------A míveltség tehát más, mint csak külsőség; — a míveltség talán: tudomány; mert mivelt korunk jelszava: ismerettudomány! s amit miveit kor ajánl, dicsér, követel, ez bizonyosan a miveltség magva, csirája, vagy épen gyümölcse és fejlesztője. — Igaz, hogy a tudomány sok virágot tépett ki a költészet kertjéből, hogy kivette az ember kezéből a vándorbotot annyiban, mert nem állhat meg többé helysége dombjain, hogy sírva búcsút vegyen tőle, hiszen szélsebességgel magával ragadja a gőz ereje, nem álmodozhat többé andalogva, jobbról balról művek hirdetik, hogy mindez a tudománynak köszönhető. Ki ennek vállvonulva nézi haladtát, s megveti hatalmát, barbár nép az, mely maholnap lesepertetik a föld színéről nyomtalanul. Az ismeret könnyíti a munkát, az ismeret gazdagít, kitüntetést hoz ránk, kaput, ajtót nyit előttünk, átfúrja a havasok alját, s alagutakon vezeti bizton az utast egy országból másikba át, ott hol hajdanra a gerinczeken ezeren elvesztek, nem elégszik többé a természetes látással, folyamodott a fegyverzett nézéshez, s ez által új világokat fedezett fel, s új testeket a mérhetlenségben. Ezért is szerencsétlennek ítéljük a tudatlan embert; sajnáljuk az öregeket, kik ősi lakban, ősi házban a pattogó tűzhely mellett ülve kárhoztatják a sok tanulgatás sürgetőit, állitván, hogy boldogabb kor volt régente, midőn kevesebbet tanult az ember, gazdagnak is volt akkor, szegénynek is jutott, egy nyelvet beszéltek s még is eljutának a menyországba. De tudatlan embert senki se fog növeltnek nevezhetni, mert a