Evangélikus Gimnázium, Szarvas, 1926
horderejét a XIX. század legtöbb állama annyira átérezte s a XX. sz. államai is annyira átérzik, hogy a legtöbbje az oktatást állami feladatnak tekinti. Állami feladatnak elsősorban a kezdő fokon, az egyén gyermek- és ifjúkorában, tehát akkor, mikor a lélek úgyszólván tabula rasa, s mikor az az eszmény, melyben az állam fennmaradásának egyik sarkkövét látja, legkönnyebben megvalósítható. S a mondott igazságról bennünket a közelmúlt eseményei is ad oculos demonstrálva meggyőzhettek. Magyarország megszállt részein az uj uralom első dolgának az iskolák megreformálását tekintette. E reformáláskor a megszálló hatalmak első dolga volt, hogy a mi tanítóinkat, tanárainkat, sok helyütt lelkészeinket kiüldözze, elnémítsa, mert bennük látta azt az akadályt, amely mellett az ifjúi lelkeket a maga céljaira nem alakíthatja. A Kornis Gyula szerkesztésében nemrég megjelent „Az elszakított Magyarország közoktatásügye" c. mű mindenkit meggyőzhet arról, hogy a megszállt területen élő magyarság boldog volna, ha csak századrészben is megvolnának a tanítás-oktatás terén azok a szabadságai, amelyeket a háború előtti Magyarországon tőle a nemzetiségek jog szerint élveztek. Igazságunk erejét, egyetemes voltát saját magunkon is tapasztalhattuk. A szocialista-kommunista világ első dolga nálunk is, miként a kommunista Oroszországban, a szocialista Ausztriában, Szászországban s részben Poroszországban is az volt, hogy az iskolát a maga képére teremtse, az ifjúság lelkét a maga ideológiája szerint formálja. Minden felfogás tehát megegyezik abban, hogy a nevelés és oktatás a legnagyobb hatalmi eszközök közé tartozik. Minthogy ez így van, a legfontosabb kérdés, melyek azok az eszmények, amelyeket nevelésünkkel meg akarunk valósítani. Többféle ilyen eszme van, a pedagógia többet jelez Azokat az eszményeket, amelyek megvalósítására szépmultú gimnáziumunk is mindenka törekedett, s amelyeket hosszú idők tapasztalatai igazoltak, véleményem szerint a legjobban Fináczy Ernő, a budapesti tudományegyetemen a pedagógia tanára fejezte ki s amit az alábbiakban mint általános érvényességű dolgot mondok, azt az ő „Világnézet és nevelés“ címen megjelent tanulmányai alapján szóról-szóra idézve mondom. A mi nevelési eszményünk olyan lelki diszpozíció teremtése, amely képessé teszi majdan az ifjút, hogy „hevüljön nagy és szent eszményekért, ideális feladatokért, hazáért és nemzetért, vallásért és erkölcsért, tudományért és művészetért;“ hevüljön és lelkesüljön „mindazokért az örök értékű javakért, melyeknek az emberiség haladását köszöni". (11 Ip.) Ezt a lelki készséget tisztán a pozitív tudományokkal megteremteni nem lehet. (Comte, Diderot, Spencer.) Ha csak azt tanítjuk, ami hasznos, ami van, ami tény, ezzel kielégítetlennek hagyjuk a léleknek azt a vágyát.