Szatmár és Vidéke, 1902 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1902-05-27 / 21. szám

Tizenkilenczedik évfolyam, 21-ik szám. Szatmár, 1902. május 21 TÁRSADALMI, ISMERETTERJESZTŐ ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Petőfi emlékének áldozott a Köl­­csey-kör, midőn városunk közönségé­nek lelkes részvételével ünnepséget rendezett színházunkban s megtartotta emléktábla leleplezési ünnepélyét. Az ünnepély fényét nagyban emelte Tor­­dai Grail Erzsébet urhölgy szereplése s ama körülmény, hogy a budapesti­­ Pe­tőfi társaság is képviseltette magát Koroda Pál személyében. Tordai G. Erzsébet urhölgy szombaton d. u. a gyors­vonattal érkezett, kit a Kölcsey-kör vezetősége fogadott a pályaudvaron. Az ünnepség lefolyásáról a követke­zőkben emlékezünk meg: Petőfi-est a színházban. A színházi ünnepély elé feszült érdeklődéssel nézett a közönség. 8 óra­kor már benépesültek a páholyok s a padsorok s midőn a függöny felgör­dült s alakja látható lett a színpadon felzugott a lelkes taps és éljenzés. A Kölcsey-kör díszes csokorral lepte meg s ugyancsak két gyönyörű csokorral lepték meg a felsőbb leányiskola nö­vendékei, s virág­zápor hullott reá, mig a taps és éljenzés tartott, mely szívélyes órátia láthatólag kellemesen lepte meg a művésznőt, hallgattuk az Ö utóférhetlen Gyönyörrel művészi szavalatát. A magyar dalköltészet világ­hírű mesteréről, Petőfiről rajongó lel­kesedéssel emlékezett meg, úgy hogy a figyelmet mindvégig lekötötte s mind­nyájan, kik végig hallgattuk előadását, rendkívül nagy élvezetben részesültünk..A műsornak nem is volt más száma, ő töl­tötte ki szereplésével az ünnepélyt. Előadás után összejövetel volt a „Pan­nónia“ szálló éttermében. Emléktábla leleplezés. Annak a lelkes ünnepségnek, mely­nek bevezetője a szombati hangver­seny volt, legkiemelkedőbb pontját ké­pezte a Petőfi emléktáblának ünnepé­lyes leleplezése. Fél 11 órakor mintegy 3000 főre tehető közönség gyűlt össze a Morvai János könyvnyomdatulajdo­nos Eötvös­ u. 6. sz. háza előtt, kiknek soraiban ott láttuk mindkét tisztikart s az összes hivatalok képviselőit. Az em­léktábla babérkoszorúval s zászlókkal volt díszítve, mely fölött a város gzimerét helyezték el. A közönség a dalárda ál­tal remekül énekelt Hymnust áhitatos csöndben hallgatta, ez ének pontja az ünnepélynek, majd volt első Mátray Lajos tanár a Kölcsey-kör irod. szak­osztályának elnöke mondott lendületes megnyitó beszédet, mely a következő­leg hangzik: Tisztelt Közönség! A mindennapi élet különböző, sok­szor nehéz munkássága közepett, kedves kivételt képeznek egyes alkalmak, midőn távol minden egyéb elfoglaltatástól, ,szi­­­­vünk minden más érzelmektől, az adott alkalomnak élünk, lelkesülünk és lelke­sítünk. " Ilyen alkalom a mostani is, midőn egy­begyültünk e helyen, hogy emléke­zetünkben a múltaknak áldozva, lelkünk szabadon nyilatkozzék meg. Az emlékezés pedig a lélek virága, ennek igazi költészete. És megemlékezvén most is. .. míg lelkünk a múlt idők bemohosodott lép­­­­csőin merengve jár, a több, mint fél­­­­századot haladt idők forgatagában álla­­­­podjunk meg egy mozzanatnál, mellette egy 1.évnél, amelyek mindenike a magyar nemzet történetében ép olyan magasztos, mint jelentőségteljes. Az idő 1847, melynek mélyében a tűzhányó-hegyek bensőjéhez hasonló láva­­szerü forrongásban voltak a kitörni ké­szülő hazafias eszmék, amelyek nemso­kára átalakították a magyar nemzet po­litikai és társadalmi életét. A név­­ Petőfi Sándor neve, aki ekkor már meghódította költészetével a magyar nemzetet és akit azóta a magyar dal­költészet szinte utólérhetetlen nagy mesterének tart és tanít úgy a nemzeti lelkes közelismerés, mint a tudós kritika s az irodalomtörténet is. Tehát róla, Petőfiről emlékezünk, a nagy idők e lángszavú költőjéről, aki eredeti nagy tehetségével költészetünk egére tüneményszerűen tűnt föl, mint egy üstökös, aki tündöklő lelkével beragyogta a honi költészetet, aztán csaták zajába fúlt, ahol máig is szinte titokzatos mó­­­­don végezte be rövid, de dicsőséges pályafutását. Róla emlékezünk, a ki már mint nagy nevű író, gyakran és előszeretettel időzött Szatmár vármegyében, nevezetesen: ebben a házban, Endre költőtársának,mint vendége, Pap Ez időkről gondolkozván, mintegy önkénytelenül áll elénk e kérdés, hogy: Petőfi, a n­­ő gyermeke, a legmagyarabb vidéknek, a Duna Tis­za közének szülötte, ugyan mit keresett, miért időzött oly t­yakorta a mi vidékünkön? a­hol — bi­zonyos tekintetekben — a magyarság védőbástyáját, de egyszersmind végső pontját is találta? Megfelel erre maga a koszorús költő, aki e házban egymással találkozni szo­kott, előkelő társaság közepett gyakorta mondogatta, hogy: az Alföld, a ma­gyarság izma, vére, lüktető ereje, mig az ország felvidéki magyar érzelmű megyéi, külö­nösen: Szatmár, Ung, Bereg és Zemplén a magyarság intelli­­gencziája annak gondolkozó lelke. Ezt a két nemzetfentartó tulajdonsá­got, látta és érezte Petőfi Szatmár várme­gyében, s ezért lelkesedett és ez hozta gyakorta e helyre az ünnepelt költőt. Innen van az, hogy míg Petőfinek az akkori írók között, az ország bármely részét tekintve, alig van egy két jó ba­rátja, addig magában Szatmár vármegyé­ben, nevezetesen itt Szatmár városában, sok jó embere volt, a­kik ünnepnek te­kintették azt az időt, melyet a költő kö­rükben töltött. Ez a körülmény adja, hogy mi most itt ünnepet ülünk, hogy emlék­táblával jelöljük meg azt a házat, a­mely látta, a­mely magába fogadta egykoron Petőfi Sándort, a­kit azóta a dicsőség egére csillagul tűzött föl a tehetsége előtt meg­­hódolt idő, nemzedék, sőt az egész m­ű­­velt világ ! Tisztelt ünneplő közönség! Mi, mi­dőn ezen irodalmi-történelmileg nevezetes ház előtt ma egybegyülünk, hódolunk amaz általánosan igazságos felfogásnak, hogy: az utókor hálás kegyelettel őrzi mindazon nyomokat, a melyeken históriánk nagy kincses háza valaha fölépülend. Az utókornak nemcsak joga, de egy­­szersmint szent kötelessége is, hogy nyom- Tényleg csak TARCZA. —--o^OOQMpi - Petőfi Szatmáron.*) Irta: Deák Kálmán. Ötven éve, hogy halhatatlan Petőfink eltűnt a szabadságharcz viharában s mint történti adatok bizonyítják, Segesvár mel­lett a fejéregyházi harczmezőn lelte hős halálát. A gyászos napok után, mikor a nem­zet már fel bírt lélegzeni, kereste költőjét, kutatott sírja­ után, de csak egybevetett bizonyítékok alapján jelölhették meg a e helyet, a­hol az ő nagy szive, a daloknak kincsesbányája minden valószínűség szerint porladozik. S mig kegyeletes ke­zek virágot ültettek sírjára, addig mások a tüneményes életének fájáról széthullott leveleket szedték össze, azokból is hervad­­hatlan koszorút kötve a nagy költő em­lékének. Petőfi életéről, haláláról és műveiről egész irodalom keletkezett. Mert kit ne érdekelt volna valami újat tudni, ami az ő életével, vagy halálával van összefüggés­ben?! Minket szatmáriakat különösen érde­kelnek azon napok eseményei, melyeket a költő városunk falai között töltött. S minthogy tudtommal még ma is élnek közöttünk, kik Petőfit személyesen ismer­i) A nem régi elhunyt Deák Kálmánnak 1899. aug. havában tartott felolvasása, melynek közlését a Petőfi emlékünnep alkalmából érdekes­ek , időszerűnek tartjuk. Jék s vele ittlétekor érintkeztek, látták, tudják az ő tetteit, szokásait, életmódját s hallották szavait, — valóban csodálkoz­nunk kell, hogy itt tartózkodásának körül­ményei még ma sincsenek részletesen felderítve, pedig nagy szolgálatot tenné­nek a Petőfi-kultusznak, kik az erre vo­natkozó s általuk ismert adatokat nyilvá­nosságra hoznák. Annyit biztosra vehetünk, hogy jól érezte magát falaink között s innen nem vitt magával oly keserű emlékeket, mint pl. Debreczenből, mely derék városról nem egyszer emlékezett meg bizonyos mafitiával. Példa rá a „Hej, Debreczen, ha rád emlékezem !“ kezdetű verse. Sőt még fia születésekor is így irt egy levélben : ...„így érte fiamat az a szerencsétlenség, hogy Debreczenben született. Debreczen­­ben és ami több: pénteki napon. Azaz jobban mondva: pénteki napon és Debre­czenben! Mert Debreczen még a pénteknél is veszedelmesebb.“ . E nyilatkozat különben tréfásnak is tekinthető. Petőfi 1846. év őszén körútra indult az ország keleti részébe­n Szatmáron, egy jó barátja és költő társának, később Szat­már követének Pap Endrének volt ven­dége. Megemlitem itt, hogy Pap Endre, kinek költői nevét számos szép költemény is fenntartja, még az 50-es években el­hunyt Pesten s ott pihen a kerepesi-uti temetőben; fia (Pap Kálmán ny. törvény­­biró) pedig itt él közöttünk. Petőfi Pap Endrével átrándult Nagy- Károlyba Riskó Ignácz látogatására s ek­kor találkozott és kötött barátságot Petőfi­­ gróf Teleky Sándorral, ki aztán meghívta őt kohói birtokára. Maga gróf Teleky Sándor érdekesen irta meg e találkozást. Nagy-Károlyban ez időben egy táncz­­mulatság volt, melyre barátai, hogy a megyei Petőfit is elvitték társaságot meg­ismertessék s itt mutatták őt be a bájos Szendrei Júliának és barátnőjének Térey Máriának, a vidék legszebb két hölgyének, kiket az utczán már előbb is látott. Ez a találkozás úgy a költő, mint a Julia sorsára döntő hatással volt. Néhány nap múlva már látogatást tett Riskóval Julia szüleinél Erdődön, hol Szendrei mint vendégszerető ember, szí­vesen fogadta őket s ott marasztotta ebédre. Délután Petőfi talált rá alkalmat, hogy Júliával kibeszélhesse magát s igy hamarosan tisztában voltak egymás érzel­meivel. Boldogságtól ragyogó arczczal s öröm­től repeső szívvel tért vissza Petőfi Szat­­márra s első költeménye, melyet itt irt, Juliskájához szólott, kinek emlékkönyvébe szánta. Senki sem szól igy a fellegekhez: „Napkeletre vándoroljatok, mert Napkelet a szép hajnal hazája Ki rózsákat mosolyog reátok, Lángrózsákat sötét arczatokra.“ Senki sem szól igy a fellegekhez, És ők mégis napkeletre mennek ... majd igy végzi be : Mint a felhők, titkos sejtelemből, Napkeletre vándoroltam én is . .. Ez volt elseje a városunkban irt költeményei sorának, melyek nem csak lyrai költészetünk, de a világirodalomnak is örökbecsű gyöngyei maradnak. Elég, hogy néhánynak csak a czimét említsem: „Költői ábránd volt, mit eddig érezek­... „Nehéz, nehéz a szivem...“ „Te a tavaszt szereted...“ „Mi vagy keblem ?“ „Álmodtam szépet, gyönyö­rül“. ..stb. Dehogy itt töltött napjai alatt nem csak szerelme, hanem hazája sorsa is­ foglal­koztatta, erről is több költeménye tanús­kodik. Költeményei között mintegy 40 alatt találjuk a „Szatmár“ jelzést s ezek közt nevezetesebbek még: „Az elhagyott zászló“ „Levél Arany Jánoshoz“, „Falu végén kurta korcsma“, „Tarka élet“, „A vándorlegény“ stb. Ezek mellett az Erdődön, N.-Károlyban, N.-Bányán , Kohón irt remek költeményei is egy külön kötetet tennének ki. E helyek mind megannyi határoszlopok Petőfi halhatatlanságának utján; de Szatmár volt az,­ mely a szerelem édes szavú dalno­kának a leghatalmasabb szárnyakat kölcsö­nözte. Petőfi ekkor heteken át, hol Szatmá­ron, hol II. Károlyban tartózkodott,"hogy közelében lehessen kedvesének, akiről oly szépen dalolta azt a szerelmes ifjú szivek­nek örökké kedves dalt: Te vagy, te vagy barna kis­lány Szemem, lelkem fénye. Te vagy , mind a két életem Egyetlen reménye. Ha ez az egy reményem is Elmúlandó álom: Nem leszek boldog sem ezen, Sem a más világon. E közben Julia szerelmének boldogító tudatában számos enyelgő hangú, tréfás szabóüzletében szerezhetjük be hazai gyártmányú gyapjúszövetből csinosan sk­­álázott, legjobb szabású tavaszi felöltőinket s öltönyeinket, hol papi öltö­nyök és reverendák a legszebb kivitelben készülnek. Készít sikkes szabású mindennemű egyenruhákat, raktáron tart mindennemű egyenruházati czikkeket. Szatmár, XDeák­-tér. "Vá­rosl­észép­ü­let*

Next